Lénárt András: Az egyesített zsidó hitközség és a hatalom 1956 után

A HATALOM REPREZENTÁCIÓI, HATALMI DISKURZUSOK
(A HATALOM MEGJELENÍTÉSI FORMÁI A TUDOMÁNYOKBAN ÉS MŰVÉSZETEKBEN)

ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK

2015. NOVEMBER 25–26.,
Országos Széchényi Könyvtár
Fotók: Topits Judit

A magyarországi zsidóságot a 20. sz. közepén két nagy veszteség érte, a népirtásba torkolló zsidó üldözés, majd az 1956-os kivándorlás. Az 1941-es országhatárokon belül a Holokauszt során 825 ezer deportáltból 255 ezer menekült meg, ebből Budapesten kb. 110-120 ezren élték túl a háborút. A megmaradtakból sokan vándoroltak ki a negyvenes évek végéig. 1956-57-ben, belügyi jelentések szerint további 20 ezer hagyta el végérvényesen az országot. Mindennek következtében 1957-re kb. 100 ezer zsidó élt még Magyarország területén. Pontos számokat lehetetlen mondani, egyrészt mert a statisztikákból kivezették a vallási hovatartozást, másrészt a Magyarországot választók nem vallották és nagy eséllyel nem is tartották magukat zsidóknak vagy vallásosnak.

Az asszimilált zsidó csoportoknak a háború után komoly dilemmával kellett megküzdeniük. Vagy búcsút mondanak az asszimilációs törekvéseiknek és az országnak, hogy zsidó etnikai identitásukat újraalkossák, vagy az új uralkodó államideológiába, a kommunizmusba kapaszkodva megpróbálják maguk mögött hagyni, meghaladni a zsidó tudatot, szokásokat és végső soron a múltjuk zsidósággal átitatott szeletét.1 Magyarországon a cionista szervezetek aktivitása ellenére sokan az utóbbit választották: az állami politikához igazodva és az új identitásuk megalkotásához elsajátították a zsidók nélküli antifasiszta ellenállás fogalmait, mint a közelmúlt magyarázó eszköztárát.

A kényelmetlen kérdést a zsidók, akiknek többsége legfeljebb zsidó „származásúnak”  tartotta magát, hasonlóan a nem zsidó többségi társadalomhoz, nem akarta feszegetni. A háború után született nemzedéknek így nem volt ki elmesélje a történeteket, szavak nélkül örökölték meg a családi traumákat, lelki zavarokat, teljesen felkészületlenül találkoztak antiszemita megnyilvánulásokkal. A zavarodottság, a homályos képzetek ugyanakkor sajátos önkép kialakításához is hozzájárulhattak: Alain Finkielkraut szavával élve „a zsidóság mintegy megváltást jelentett számukra a hétköznapiságtól.”2
Ha a háború utáni zsidóság egyik csoportja kivándorolt, a másiknak tagjai hátat fordítottak a zsidóságuknak, akkor fel tehetjük a kérdést, hogy bő tíz évvel a háború után mi szükség volt a hitközségre? Mi volt a szerepe és ki határozta meg? Mire voltak hatással? Kiket képviseltek? És egyáltalán mivel foglalkoztak? A válaszokat a megmaradt állambiztonsági iratok alapján igyekszem megadni.

Az előbb persze csúsztattam egy keveset, ugyanis létezett még egy csoport, a vallásos, többnyire ortodox zsidóké, akik Magyarországon maradtak. Hitüket azonban leginkább csak úgy gyakorolhatták, ha a templom közelében élték mindennapjaikat. Ez egyedül Budapest hatodik és hetedik kerületében volt elképzelhető, ahol a háború után is élénk és látható zsidó társadalmi élet folyt. A történelmi zsidó negyed, melyről Szívós Erika és mások kutatásai alapján megállapíthatjuk, hogy valójában egyáltalán nem volt történelmi, faramuci módon éppen 1945 és ’56 között, a kommunista diktatúra díszletei között kelt életre. A zsidó hagyományőrzéshez szükséges templomok, imaházak és a speciális fogyasztást kiszolgáló boltok bőséges számban álltak rendelkezésre a Klauzál téri vásárcsarnokban és környékén.

Visszaemlékezések szerint 1956-ig eleven élet volt a történelmi zsidónegyedben. Nagyobb vallási ünnepekkor kalapos hölgyek és urak korzóztak az utcákon a távoli ismerősöknek  köszöngetve, olyankor átöltözött és jellegzetes ünnepi hangulattal telt meg az utca.  „Ez a hangulat örökre eltűnt, 1956 után lecsappant, valamennyire megmaradt az 1960-as évek végéig, amikorra sokan kihaltak, és szegény, nem zsidó rétegek jelentek meg a kerületben.”3

Lénárt András A közönség

’56 után ezen a kis szegleten is nagyot fordult a világ, még jobban összezsugorodott a zsidó hitközség hatóköre, az intézményrendszer folyamatosan sorvadt. Az idősek meghaltak, az új generációkat nem érték el, ráadásul a kultúra ápolásának és az emlékezésnek is csak bizonyos formái maradt hatáskörükben. A kéthetente megjelenő hitközségi lapjukban tudósítottak az emlékműavatásokról, zsidó delegátusokról, a hitéletről és a hitközségtől függetlenül kialakult alternatív, mondhatni szekuláris zsidó múlt feldolgozás műveiről, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb nyilvánosságot értek el: a szépirodalomban Rónay György regénye az Esti gyors, amiből Utószezon címmel film is készült, Peter Weiss-drámája, A vizsgálat, amelyet a Nemzeti Színház 1967-ben tűzött műsorára vagy Cseres Tibor regényéből leforgatott Hideg napok. A történelmi tárgyú forráskiadványokon kívül a hitközségnek a megjelent művekhez közvetetten volt csak közük, inkább csak ismertették azokat.

Milyen változások zajlottak ugyanekkor a hitközség, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) háza táján?
1957-től Sós Endre újságíró, író kapott lehetőséget a felettes hatóság, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) részéről. Elődjét, Heves Lajos elnököt, nem az 56-os események miatt menesztették, a hitközségnél nem történt ugyanis semmi érdemleges. Deutsch Gábor a Zsidó Egyetem sokat megélt tanára szerint Hevest azért váltották le alig egy év után tisztségéből, mert állítólag túl jó kapcsolatokat ápolt az izraeli követséggel. Eleinte úgy tűnt, a hitélet megerősödhet, mivel külföldi segélyekből a szervezet több pénzt kapott oktatásra és jótékonykodásra, mint korábban. Az 1956-os forradalom azonban itt is megkavarta a kártyákat, az új politikai vezetés, arra akarta rábírni a hitközséget, hogy az „ellenforradalmat” antiszemitának bélyegezzék meg, Heves azonban nem tett ilyen jellegű nyilatkozatot, és miután állítólag nem volt hajlandó az állambiztonsági szervekkel szorosabban együttműködni, 1957-ben leváltották.4 Megjegyzem, a rendszerváltás után megjelent kötetei alapján Deutsch nem az akadémiai tudományosság megtestesítője, azonban bizonyosan olyan ismeretek birtokában van, amely nem reprodukálhatóak írásbeli források alapján. A Scheiber Sándor-díj átadásakor így méltatta Komoróczy Géza „Ma Deutsch Gábor ismeri legmélyebbről a zsidó életet, nemzedékekre visszamenőleg, személyiségekben és helyszínekben, történetekben és apró részletekben - és főként annak a köteléknek mentén, amely az egyszerű embereket a hagyományban megtartotta.”5  Hevesről az állambiztonsági iratokban nem sok olvasható, leginkább akkor kerül szóba, amikor a hatvanas években a hatalmi konfliktusok kiéleződnek és félő, hogy elismert vezetőként esetleg a belső ellenzék élére áll. Ez nem következett be.
Sós Endrét a hatalom kritikátlan kiszolgálása és zsarolhatósága tette alkalmas vezetővé az ÁEH szemében. Fiatalkorában a Magyar Hírlapban és felekezeti lapokban publikált, gyakran járt Németországba.  Saját bevallása szerint 1928-ban sikerült interjút készítenie Carl von Ossietzkyvel, a baloldali, szocialista irányultságú berlini magazin, a Weltbühne szerkesztőjével is, szövegének közlésétől azonban a Magyar Hírlap szerkesztői sajnálatos módon eltekintettek. Sós 1945 után a Magyar Nemzetben megjelent cikkein kívül gyakran írt az Új Életbe, a felekezeti lapba, de semmiképpen nem tekinthetjük Zsolt Béla formátumú publicistának. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a neves és meghatározó berlini hetilap éppúgy 15.000 példányban jelent meg, mint a hatvanas években az Új Élet.)

Tipikus minden lében kanál figura lehetett, aki mindenről tudni akart, és akitől nem volt idegen a paranoia. A hatalomhoz teljesen lojális volt, maradéktalanul magáévá tette az állami politikát és végrehajtotta a kapott irányelveket. Cikkeiben és nyilvános beszédeiben rendszeresen hitet tett a Szovjetunió és a szocialista államrendszer mellett, amely egyedül garantálja a világon a faji megkülönböztetés és az antiszemitizmus felszámolását. Sokkal inkább megbízható kádernek, mint érdekképviselőnek tekinthetjük. A róla szóló jelentésekben elvétve találni csak pozitív ismérveket, és az említett Deutsch Gábor sem fest róla túl jó képet:Sóst, írja – „kettős taktikával ültette elnök székbe a hivatal, a szűkítést, a templom bezárásokat (pl. Rumbach Sebestyén utcai, Dózsa György úti és számos más imaház) úgy oldja meg, hogy mustra azért maradjon, sőt több legyen, mint a szomszédoknál, a gimnázium akár 15 hallgatóval, a rabbi szeminárium akár 10 hallgatóval is, de működjön. Jöhetnek a környékbeli országokból is.”6

Az ingatlanok sorsa visszatérő témája volt az ügynöki jelentéseknek is.
A New Yorki rabbiegyesület vezetője 1958 nyarán több hetet Magyarországon töltött és rendszeresen dokumentálta a látottakat. A Kelet-Európai állapotokkal tisztában levő amerikai vezetőt Debreceni látogatásakor mégis meglepte, hogy a volt zsidó kórházból állami SZTK-át csináltak mindenféle kártalanítás nélkül.
Az elnökség győzelmi jelentései ellenére nehéz volt nem észrevenni, hogy tűnik el a hitközség vagyona. „Az egyházügyi hivatal jóváhagyásával 1960-ig szűk három év alatt 15 zsinagógát adtak el, részben az államnak, részben a településeknek, vagy szövetkezeteknek, azzal a kikötéssel, hogy a vevők nem használhatták kegyeletsértő módon az épületeket.”7 „Mindig gondoltunk arra, hogy az állami érdekek is kellően érvényesüljenek. Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását” írta Sipos fedőnevű ügynök, alias Sós Endre.

A hatvanas évek elején a Lágymányosi templom rabbihelyettese, Hochberger László, a szószékről támadta Sóst a templom eladás ügyében – „valóságos szervezkedést hozott össze”, ahogy a jelentő értékelte, amiért az ÁEH megintette, és hamarosan áthelyezték a délpesti perem kerületekbe.

Folyamatos pénzügyi botrányok kísérték a MIOK működését. Egy 1964. eleji jelentés viharos elnökségi ülésről számolt be, amikor kiderült, hogy 800 ezer forint hiányt sikerült a konyha üzemeltetésnél összehozni, és 300 sírkő is eltűnt a temetőkből. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy az elöljárók többsége saját zsebre dolgozik, de komoly elszámoltatástól nem kellett tartaniuk. A Garay téri szociális konyhánál ebédenként 5 forint térítést adtak központi keretből, ehhez képest Steiner Marcell „valamilyen társadalmi szervnek adja el az ebédeket, adagonként 3 forint kézpénzt.”8 A jelentéstevő Benoschofszky Ilona a Zsidó Múzeum munkatársa majd vezetője, akiről nehéz lenne azt állítani, hogy túlságosan feldicsérte volna hitsorosait, a hitközség gazdasági vezetőjét szemmel láthatóan mélységesen megvetette. Egy 1960 nyári feljegyzésének első mondata így hangzott:  „Steiner Macell a magyar zsság igazi „átka”.”  és hogy a rendőrök is érzékeljék, milyen ördögi figura hozzátette még: „A Síp utcában mindenkinek van valami neve, az övé: Adenauer. A vidéki, és a fasizmus következtében elnéptelenedett városok temetőinek sírköveit elhozatja, hogy ne használjuk az ellopja kifejezést, és eladja.”9 – írta.

A másik botránykő a múzeum értékeinek kiárusítása – ezt most nem tudom bővebben kifejteni.
A könyvkiadást szinte kizárólag külföldi pénzből, a Claims Conference támogatásából finanszírozták. A MIOK májusig összeállította a tervezett könyveket listáját és tervezett költségét, és az év végén megtudták, hogy mire lesz keret. A költségvetés vagy a szerzők módosításának joga a Claimsnél maradt. Az ő támogatásukkal adták ki a dokumentum sorozatot, melynek első kötete a Vádirat a nácizmus ellen 1958-ben jelent meg Benoschofszky Ilona és Karsai Elek gondozásában.
Az olajozottan zajló együttműködésbe azonban időnként hiba csúszott. A Rabbiképző könyvtárában 1954-től dolgozó Geyer Artúr rabbi a fasiszta zsidóüldözésről állított össze bibliográfiát, a kontrollszerkesztő Scheiber Sándor volt. A Kiadói Főhatóság engedélyével a kötet 1958-ban meg is jelent, ám könyvárusítási forgalomba nem került, mert egy régi Zsolt Béla cikkre utalva lehozta, hogy a nyilas ifjúság Verestől tanult. Az Egyházügyi Hivatal sajtóhibára hivatkozva igyekezett minden példányt bevonni.

Xavér ügynök nem rejtette véka alá, mit is gondol Geyerről: „Geyer egyebekben máskor is tanújelét adta teljes politikai vakságának. A készülő Évkönyv számára készített egy dolgozatot, amelyben ismertette a külföldön megjelent Horthy és Kállay önéletrajzot. A dolgozatot nem lehetett megjelentetni, mert – főként Kállay mellett pozitívan foglalt állást.”10

Megjegyezte még, hogy még a Rádió számára készített prédikációját is újra kellett íratni.
Az államot és az állambiztonsági szerveket módfelett érdekelte a MIOK külföldi kapcsolatrendszere. El akarták hárítani a nemzetközi, nyugati kapitalista szervezetek politikai befolyását, de legalább ilyen jelentőséggel bírt ugyanezen szervezetek valuta behozatalának megcsapolása. Rendszeres tájékoztatást kértek a Joint, Jewish World Congress és a Claims Conference felépítéséről és segélyezési politikájáról. A túlzott mértékű pénzosztást nem nézték jó szemmel, a hitközség egyik funkcionáriusa már 1957. októberében azt szorgalmazta, hogy az Izraeli követség segélyakciója egy időre álljon le, mert túl sok embernek küldenek, ami kiválthatja a magyar hatóságok retorzióját. Így is lett, a követség tevékenységét illegálisnak bélyegezték, a magyar közvetítőket megfigyelés alá vonták. Ugyanakkor előírták, hogy a Claims jóvátétel összegéből 10% a nem zsidó károsultaknak jusson.

Zsidó Világkongresszusban 1960-ban erősödött a feszültség. Mikor a Szovjetunió vallásgyakorlatát elítélő nyilatkozatot fogadtak el, a magyar küldöttség szolidaritásból – természetesen állami nyomásra – kilépett a világszervezetből. Benoschofsky egyébként burkoltan a maradás mellett érvelt, hiszen addig megfogalmazhattak kisebbségi véleményt, minden alkalommal szereztek a magyar zsidóságnak néhány barátot, és az igazán durva nyilatkozatokat meg tudták akadályozni. A nyilvánosságban – a hitközségi lapot olvasók körében – hiába rendeztek nagy felhajtást a magyar zsidó vezetők a kilépés körül, nehéz volt komolyan venni a magyarázkodásukat. Az őszinteség hiányát, ha tetszik, a reálpolitikájukat mutatja, hogy három évvel később Salgó László rabbi elragadtatott hangú cikket írt az Új Élet 1963 nyári számában a moszkvai és leningrádi útjáról, ugyanakkor a pécsi községkerület elnöknek állítólag egészen mást mesélt: „félnek a zsidók templomba járni és csak 8-10 öreget talált a szombati istentiszteleten. […] A zsidók mozgását is korlátozzák, utazáshoz rendőrségi engedély kell.”11

A sok visszaélés és az állami politikával való teljes azonosulás állandó berzenkedést váltott ki a MIOK-ban, az elégedetlenkedők kétszer is szervezkedésbe fogtak, de törekvéseiket hamar leszerelték.
Az alelnök körül formálódó csoport eleve megosztott és rendkívül képlékeny volt, az elnök pedig mintha elébe ment volna a nyílt bírálatoknak: „Sós békét kötött ezzel a párttal – írta Xavér ügynök – és most szinte kivétel nélkül meghajlik az ő akaratuk előtt, pontosan azt a szerepet választva, mint Nagy Imre, amikor a „forradalom vezére lett, akkor a közvélemény legnagyobb meglepetésére.”  
És ha már a forradalom szélére táncoltunk érdemes számba venni milyen pontokat követelt a hitközségi pártellenzék:12

- a tiszteletdíjak (2-3000 forint/hó) és a külföldi utak eltörölését
- a Síp utcai Goldmark terem jobb kulturális kihasználását
- régebbi vezetőket bekapcsolását a zsidó életbe (Heves Lajos)
- kijelentették, hogy Magyarországon, az előző nyolc évben (1956 és 1963 között) sok változás ment végbe, melyet a hitközség nem követett
- a megürült képviseleti helyek betöltése, az elmaradt kerületi közgyűlések megtartása

Ez a nem túl radikális kibontakozási program a tartótiszt értékelésében nem jelentett mást, mint a cionista jobb szárny hatalomra törési szándékát, amelyet a csoportba épüléssel könnyedén kivédtek.

A cionista minősítés alatt a legritkább esetben gondoltak a valódi politikai cionizmusra vagy nemzeti kisebbségi felfogásra, a megbélyegzéshez elég volt bármilyen rokonszenv-megnyilvánulás Izrael iránt, illetve bármiféle autonómiatörekvés (lásd az előbb), de még az izraeli rokonokkal való személyes kapcsolattartás is cionizmusnak minősülhetett.13

A cionista vádat a szervezeten belül legtöbbször az egyetlen autonóm személyiség, a Rabbiszeminárium tudós igazgatója, Scheiber Sándor kapta. A magyar hitközség tevékenységét kritikusan szemlélő külföldi szervezetek a hivatalos csatornák mellett rajta keresztül igyekeztek támogatni az alternatív kezdeményezéseket vagy a rászorulókat. A pénzek elosztását Scheiberre bízták, amely gyakorlat nem hagyta nyugodni ellenlábasait.  A folyamatos megfigyelését érzékelő rabbi mindenkiben ügynököt látott, az általános bizalmatlanság, és a MIOK-ot a hatvanas évek második felére valóban behálózó állambiztonság lehetetlenné tette, hogy alternatív hatalmi központ alakuljon ki körülötte.

Amikor Sós személye terhes lett a felügyeleti szerveknek, könnyedén elérték, hogy 1966-ban az addigi helyettesét válassza meg a közgyűlés. Semmi sem változott, a MIOK megmaradt a párt egy állandósult anomáliákkal és belterjesen működő szatelit szervezetének, amely méreteihez és valós elfogadottságához képest nagy anyagi javak felett rendelkezett. A párt politikáját egészen a rendszerváltásig hűen betartó, az önálló cselekvéstől teljesen elszokott hitközségben a felügyeleti szerv, az ÁEH megszüntetésének híre, szemtanúk beszámolói szerint óriási riadalmat keltett. Csak ekkor jött el az idő a már 1962-ben ügynöki jelentésben is megfogalmazott bírálat átgondolására: „miközben a hivatalos állásfoglalás szerint a magyar zsidóság vallás és nem nép, vagy népközösség, vezetői kivétel nélkül olyanok, akik csak a hitleri vagy a cionista értelmezés szerint zsidók.”

1 Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban. In: A másik szeme, Budapest, Gondolat, 2008, 21.
2 Alain Finkielkraut: A képzelt zsidó. Részlet, Gorilovics Tivadar fordítása. Múlt és Jövő. 23-35. http://www.multesjovo.hu/hu/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfil...
3 Interjú Krausz Évával, 2014. július 10.
4 Aki „valaki” volt. In Deutsch Gábor: Elmondjuk nektek. Budapest, Gabbiano, 2008, 105-110.
5 http://www.or-zse.hu/seiberdij2007.htm
6 Aki „valaki” volt. In Deutsch Gábor: Elmondjuk nektek. Gabbiano, Budapest, 2008. 109.
7 Győri Szabó Róbert: Zsidóság és kommunizmus á Kádár-korszakban II. rész http://valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=1031&lap=0
8 ÁBTL, M-37478 sz. dosszié, „Xavér”, Jelentés 1959. szept. 8., 116.
9 ÁBTL, M-37478 sz. dosszié, „Xavér”, Jelentés 1960. június 6. 127.
10 ÁBTL, M-37478 sz. dosszié, „Xavér”, Jelentés 1958?. 89-90.
11 ÁBTL, M-30841, „Pesti Péter”, Jelentés 1963.szeptember 19. 76.
12 ÁBTL, M-22602, „Keddisták”, Jelentés 1963. június 20. 189.
13 Győri Szabó Róbert: Zsidóság és kommunizmus á Kádár-korszakban II. rész http://valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=1031&lap=0