 |
| |
| Szerző(k): |
|
Dalos György |
| Közreműködő(k): |
|
Erich Lessing (Fotó) |
| Főcím: |
|
1956. Der Aufstand in Ungarn. |
| Alcím: |
|
Mit 16 Aufnahmen des Magnum-Photographen Erich Lessing. |
| Kiadási hely: |
|
München |
| Kiadó: |
|
C. H. Beck Verlag |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
247 oldal |
| Nyelv: |
|
Német |
|
|
| |
„Heute sind die dreizehn Tage des Aufstands bestenfalls in der Debatte von Historikern oder in der alljährlichen protokollarischen Erinnerungen präsent. Ein Grund mehr also – der fünfzigste Jahrestag bietet dazu den Anlass -, Schwarzweissbilder Ungarns und meiner Kindheit mit den dazugehörigen blassen, eingefallenen Gesichtern, den zerstörten Häusern und herausgerissenen Plastersteinen der Budapester Strassen in die Gegenwart einzublenden.”(21. p.)
Mit tegyünk a szerzővel? Elég régi kérdése ez a posztmodernnek nevezett irodalomtudománynak, és lassan már több évtizedes problémája a (nemzetközi) történetírásnak is. A történész szerző általában illedelmesen a háttérbe húzódik, és sokszor saját szerepének elhallgatásával próbálja hitelesség látszatát kelteni az olvasóban. Nem új keletű ez a technika, egyre többen vitatják a helyességét, ennek ellenére (ahogy az már csak lenni szokott) még mindig sokan alkalmazzák. De mi legyen akkor a szerzővel, ha – mint ahogy esetünkben Dalos György – nemcsak történetet ír „általában”, hanem egy olyan társadalmi trauma történetét írja meg, amelynek ő is részese, szemtanúja volt gyerekként, illetve amelynek közös, társadalmi feldolgozásában, a „megfelelő” válaszok keresésében maga is tevékenyen részt vett? Nem könnyű a válasz. Dalos esetében tovább bonyolítja a helyzetet, hogy bár végzettsége szerint történész, munkásságának jelentős része mégiscsak irodalmi, azaz a történetmesélés szubjektív technikái állnak hozzá inkább közelebb (vagy legalábbis azt gyakorolta többet).
Nézzük meg, hogyan oldja meg a problémát Dalos. Először is: megírja a bevezetőt, ahol kiteríti a kártyáit, elmondja, mit gondolt a forradalomról 1956-ban, a hatvanas években, a hetvenes években, mit a rendszerváltáskor, és mit most. Másodszor: világosan megfogalmazza, miért írta meg ezt a könyvet. Nem a forradalom történetírásának tudományos problémáit kívánja megoldani, hanem emlékezni akar az ötvenhatos Magyarországra és a saját gyermekkorára. De nem csupán ezt tudjuk meg, ha figyelmesen elolvassuk a könyv bevezetőjét. Választ kapunk az egyik legfontosabb olvasói kérdésre is: mi végre ez az egész? Miért kell egyáltalán ötvenhatról 2006-ban könyvet írni? Az ötvenéves jubileum önmagában nem lehet elégséges indok. Dalos szerint sem az. Sokkal inkább csak alkalom arra, hogy ötvenhattal foglalkozzunk. A forradalommal foglalkozni kell, mert – mondja Dalos – abszolút vízválasztó az 1945 utáni magyar történelemben, és mindennek a mértéke volt (pozitív vagy negatív formában) a Kádár-kori társadalomban, különösen az volt a kor értelmisége számára. Dalos szomorúan konstatálja, hogy a rendszerváltás utáni rövid konjunktúra lecsengtével 56 már nem fontos, és alig beszélünk róla. Ez ellen kíván valamit tenni a könyv, illetve a könyvön keresztül a szerző.
Ezzel kapcsolatosan egy sajátos ellentmondásra szeretném felhívni a figyelmet. Annak ellenére, hogy a mű német nyelven, német közönség számára íródott (tehát nem fordítás!), szerzője egy évek óta Berlinben élő író, motivációja sajátosan magyar. Nemcsak azért, mert 56 eljelentéktelenedését a közbeszédben bajosan lehetne számon kérni a német társadalmon, hanem azért, mert Dalos egész érvelése azon alapszik, hogy 1956 a magyar történelemben játszott fontos szerepet, és nem azon, hogy az európaiban. Szépen mutatja ez a példa is: bármennyire sokat élünk külföldön, bizonyos kérdésekben mindig foglyai maradunk a magyar(országi) perspektíváknak és problémáknak.
Dalos könyve ugyan technikailag nem fordítás, de kulturálisan mégiscsak az, hiszen a magyar történelem eseményeit – a magyar történettudomány eredményeinek felhasználásával – és személyes (magyar) nézőpontját kísérli meg érthetővé, befogadhatóvá tenni a német olvasóközönség számára. Aki próbált már ilyet, tudja, hogy ez nem olyan egyszerű. A német nyilvánosság – annak ellenére, hogy Nyugat-Európában még a legtöbbet tudja Magyarországról – sok esetben nem érti, vagy félreérti a magyarországi napi politikai és történelmi eseményeket egyaránt. Szerencsére Dalos György már rutinos tolmács, hiszen (megérdemelt) nagy sikert aratott a német könyvpiacon Ungarn in der Nußschale című kötetével, amelyben Magyarország ezeréves történelmét meséli el rövid esszéken keresztül. Egy ilyen közvetítés/fordítás sikerességét mindig a fogadó oldal (jelen esetben Németország) reakciója dönti el. Milyen volt az 1956. Der Aufstand in Ungarn fogadtatása? Ennek meghatározásához a könyvről öt német napi- és hetilapban (Neue Zürcher Zeitung, Frankfurter Rundschau, Die Zeit, Süddeutsche Zeitung, Franfurter Allgemeine Zeitung ) megjelent ismertetéseket, recenziókat böngésztünk végig. Az újságok kiválasztása önkényesnek tűnhet, de ezek valóban a szó szoros értelmében mértékadó sajtóorgánumoknak számítanak Németországban, így általuk nagyjából hiteles képet alkothatunk a könyv kritikai fogadtatásá
ról.
A recenziók egy része a könyv műfajának meghatározásával bajlódik. Nem is igazán jutnak egyezségre. Azt mindannyian érzékelik, hogy könyv a regény és a tudományos mű határmezsgyéjén mozog, de míg némelyik a regény mivoltot hangsúlyozza, mások a tudományos mű mivoltot emelik ki. Egyértelműen dicsérik viszont a könyv nyelvezetét, stílusát, azt a távolságtartó iróniát, amellyel a forradalmat és annak szereplőit Dalos kezeli, illetve a nyíltan felvállalt személyességet, személyes érintettséget. Ezeknek a tényezőknek és a sok aprólékos leírásnak köszönhetően – jutnak közös nevezőre az ismertetések – az olvasó előtt megelevenedik az 1956-os forradalmi Magyarország. A pozitív kritikai fogadtatás csak az egyik oldala a sikernek, hiszen az is számít, hány olvasóhoz jut el a könyv. Erről pontos adataink nincsenek, de az, hogy már előkészítés alatt áll a mű puha fedeles kiadása, mindenképpen azt mutatja, e tekintetben sem lehet oka a panaszra sem a kiadónak, sem a szerzőnek.
A német fogadtatás ismertetése után vegyünk kicsit mi magunk szemügyre a könyvet. A teljes mű részletes bemutatása helyett (amelyre már csak a terjedelmi korlátok miatt sem kerülhet sor) a forradalom három gyakran emlegetett személyére és egy híres-hírhedt eseményére szeretnénk koncentrálni. Nagy Imre, Kádár János, Mindszenty József és a Köztársaság téri pártház ostroma kapcsán fogjuk bemutatni a szerző ábrázolási technikáit, annak előnyeit-hátrányait. Általánosságban annyit szeretnénk megjegyezni, hogy a német recenzensek által emlegetett távolságtartó irónia valóban jelen van, és amellett, hogy a könyv egyik legüdítőbb tulajdonsága, úgy újítja meg az 1956-ról folyó diskurzust, hogy közben nem bagatellizálja sem a forradalmárok tetteit, sem a tettekért elszenvedett repressziók mértékét, de elkerüli az üres heroizálás csapdáját is.
Az 1956-os forradalommal kapcsolatos egyik leginkább elterjedt toposz, hogy valójában nem volt vezetője, és azok, akik „hivatalosan” annak számítottak, inkább csak sodródtak az eseményekkel, mintsem befolyásolták azokat. Dalos is (nem tagadjuk, szerintünk helyesen) osztja ezt a felfogást, és ez határozza meg Nagy Imre-képét is. Egy jó szándékú, párthű, agrárszakértő kommunistát látunk, akinek az életében és karrierjében nagyon nagy szerepet játszik a véletlen. 1953-ban a szovjet vezetők választása azért esik rá, merthogy ő az egyetlen olyan jelölt a miniszterelnöki posztra, aki nem zsidó származású. Magyarországi népszerűségét is inkább a véletlennek köszönheti (írja némi iróniával Dalos), hiszen a nevéhez kötött, 1953. július 4-én meghirdetett programot a Központi Vezetőség dolgozza ki, Rákosi irányításával, még júniusban, csak éppen ezt nem hozták nyilvánosságra. (31-32. p.) Így bejelentése egyedül Nagy Imre ismertségét növeli. Nagy Imre határozatlansága (és később apatikussága) nemcsak az október 23-i történésekből derül ki Dalos számára, amikor nem sikerül a KV-t teljesen átalakítani (79. p.), hanem abból is, amikor a nem kommunista kormánytagokat hátrahagyva bevonul jugoszláv nagykövetségre, illetve amikor november 22-én végül is annak tudatában száll be az érte küldött buszba, hogy (az előzetes megbeszéltekkel ellentétben) szovjet fogságba viszik.(183. p.)
A forradalom egyik másik fontos alakja, ha nem is pozitív értelemben, Kádár János. Erénye Dalos könyvének, hogy őt sem egysíkúan mutatja, felrajzolja döntési horizontjait és a kényszerpályákat is. Nem esik azonban az oly gyakori relativizmus csapdájába se, és világossá teszi Kádár felelősségét a forradalom vérbe fojtásában és az azt követő megtorlásokban is.
A forradalomnak gyakran emlegetett harmadik emblematikus alakja Mindszenty József. Mindszenty nemcsak azért fontos a forradalom története szempontjából, mert a Rákosi-rezsim koncepciós pereinek egyik legmagasabb rangú áldozata, és épp a forradalom alatt szabadult ki a fogságból, hanem azért is, mert katolikus főpapként azon a tömegek szemében volt (utólag is) vonatkoztatási pont 1956-ban, akik számára a kommunizmus semmilyen formájában sem jelentett vonzó alternatívát, és akik Nagy Imrét nem tekintették hiteles személyiségnek. Mindszenty sem tekintette őt és társait annak, valószínűleg ezt fejezte ki a híres „bukott rendszer örökösei” kitétellel, amely – érhető módon – az ettől a múlttól eltávolodni igyekvő reformkommunistákat különösen érzékenyen érintette. Ezért lett Mindszenty – annak ellenére, hogy konkrétan túl sokat nem tett – az 1956-os narratíva kitörölhetetlen része, és ezért éri különösen sok kritika a Nagy Imre körül csoportosult reformkommunista értelmiség visszaemlékezéseiben is. Hogyan kezeli Dalos György Mindszentyt? Igazából a helyén. Tisztázza a kádári történetírás igaztalan vádjai alól, és nem takargatja azt sem, hogy amikor Mindszenty híres november 3-i beszédével nem legitimálta a Nagy Imre-kormányt, nem éppen a nemzeti „egységfront” kialakulását segítette. Világosan kifejti azonban azt is, hogy a lengyel példa követésének (ahol a katolikus püspöki kar támogatta az ú
j reformkommunista vezetést) nem voltak meg a feltételei, és hogy ezen feltételek hiánya nem Mindszentyn múlott, hanem a rákosista egyházpolitikán (144–146. p.).
Nem lehet okunk a panaszra tehát, hiszen a forradalomban részt vevő személyek ábrázolása sokoldalú, nem csupán a jó és a rossz küzdelmét láthatjuk. Világos az is, hogy a „nem főszereplők” közül Nagy Imre van az első helyen, őt követi messze lemaradva Mindszenty. Amit hiányolunk: hogy a sokszínűség ellenére nem ismerjük meg a személyek múltját, így nehezebben válnak érthetővé a motivációk, cselekvéseik indítóokai. Nem az életrajzíróknál és sajnos történészeknél is oly elterjedt pszichologizálást kérjük számon Dalostól – ettől igen dicséretes módon megkímél bennünket –, de úgy véljük, Kádár, Nagy Imre vagy épp Mindszenty életrajzának némileg részletesebb ismertetése elengedhetetlen a szereplők cselekedeteinek jobb megértéséhez.
A Köztársaság téri pártház ostroma az egyik legkényesebb, legszomorúbb és máig a legtöbb indulatot-érzelmet, vitát kiváltó eseménye forradalomnak. Nem maguk a konkrét események, hanem azok értékelése osztja meg a közvéleményt – és a történészeket is. Leírása épp ezért nyújt alkalmat arra, hogy megfigyeljük, hogyan kezeli Dalos az ilyen kényes helyzeteket.
Dalos először is kontextusba helyezi a pártház ostromakor és utána történteket. Jelzi, hogy a tömegpszichózis – a felfegyverzett hatalom és a vele szemben álló tömeg pszichózisa – már a Köztársasági téri konfliktus előtt is torkollt tömegmészárlásba, például a monosmagyaróvári sortűz esetében, és hogy az ÁVH-val szembeni jogos gyűlölet csak fokozta az erre való hajlandóságot. Ezután röviden leírja a pártházban lévők ostrom előtti tevékenységét: hogy valóban fegyveres csapatokat próbáltak szervezni a forradalom leverésére, hogy járőröztek a környéken, illetve számukra gyanús elemeket fogságba is ejtettek. A támadók túlerőben voltak – jellemzi a helyzetet Dalos –, de végül csak hosszas harcok után tudták megadásra kényszeríteni a pártház védőit. Nem titkolja azt sem, hogy a magukat megadókat a tömeg barbár módon felkoncolta, és hogy a kivétel inkább annak a néhány embernek a tevékenysége volt, akik a megtámadottakat menteni igyekeztek. Azt is egyértelműen leírja, hogy a föld alatti börtönök, melyeket az ostromlók oly nagy erővel kerestek a harcok után, a fantazmagóriák birodalmába tartoztak. Leszámol azzal a legendával is, ami a második szovjet támadást a pártház ostromával magyarázza. (125–128. p.) Nem mentegeti a bűnöket, nem esik az olcsó moralizálás hibájába sem, s elkerüli azt a közkeletű történészi csapdát is, hogy a Köztársaság téri harcokat és a lincselést kontextusából kiragadva, csupán önmagában elemezze.
Dalos könyve nem tudományos mű, de nem is történelmi regény, amely az események kapcsán, a forradalom ürügyén mond el nekünk valamit. A szerző a létező legnehezebb műfajt, az átmenet műfaját, a történelmi esszét választotta. (Utólag persze nem igazán meglepő, hiszen Dalos történész végzettségű író.) A történelmi esszét írónak egyszerre kell történetileg pontos, tartalmában a szakirodalomra építő, illetve irodalmi minőségű szöveget írnia. Ezzel a kihívással általában kevesen birkóznak meg. Dalosnak sikerült. Írt egy precíz, higgadt, szellemes és helyenként kesernyésen ironikus könyvet 1956-ról. Mindezt németül, „német fejjel gondolkodva”, úgy, hogy a német közönség is képes legyen befogadni. Bátran mondhatjuk, hogy az ötvenedik évforduló egyik legjobb könyve született meg ebben a kategóriában. Az, hogy néha nem elég alaposak a főbb szereplők portréi, csak kismértékben rontja az összképet. Sokkal bántóbb (igaz, kevésbé lényeges) a kötet végén található (nyilván a külföldi olvasó tájékozódását segítő) kronológia. Nem az a probléma vele, hogy felszínes, ez talán szükségszerű is ebben a műfajban, de azt a látszatot kelti, mintha a magyar történelem legfontosabb eseményei a felkelések, parasztlázadások és forradalmak lettek volna. Ez pedig a hatvanas évek kádári (ál)marxista történetírásának doktrínája, amit azóta szerencsére már sikerült meghaladni. Az összképet azonban még ez sem képes elrontani.
Végezetül néhány szó a könyv külleméről. A C. H. Beck kiadó ezúttal gusztusos könyvet készített számunkra, kemény fedéllel, fűzött lapokkal. Illusztrációként Erich Lessing korabeli fotói díszítik a könyvet, névmutató, bibliográfia és a fontosabb német, magyar és orosz nyelvű szakirodalom válogatott bibliográfiája segíti a jobb tájékozódást.
|
|
|
|