 |
| |
| Szerző(k): |
|
Kő András |
| Főcím: |
|
Melbourne 1956 |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Nemzeti Lap- és Könyvkiadó |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
229 oldal |
| Ár: |
|
3960 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
A XVI. nyári olimpiai játékok Melbourne-ben 1956. november 22. és december 8. között a magyarországi októberi események nélkül is számos vonatkozásban sporttörténeti jelentőségűek lettek volna. Ez volt az első alkalom, amikor nem Európában vagy Észak-Amerikában rendezték meg az olimpiai játékokat, s első ízben a déli féltekén. Ez volt az első olimpia, amelyet élő közvetítés formájában is élvezhettek a szerencsés televíziónézők. Ugyancsak különleges eset volt, hogy – a rigorózus ausztrál állategészségügyi jogszabályok miatt – a lovasversenyeket nem a vendéglátó ország bonyolította le, hanem Svédország (Stockholmban), öt hónappal a hivatalos megnyitó előtt. Melbourne fémjelezte Ausztrália mint sport(nagy)hatalom megjelenését és felemelkedését: a „kenguruk országa” 13 aranyéremmel az előkelő harmadik helyen végzett a Szovjetunió (37) és az Egyesült Államok (32) mögött. S ha már az érmeknél tartunk, ez volt az első eset, amikor a szovjetek nyerték a nemzetek medálgyűjtő versenyét. Ekkor írta be nevét a nemzetközi sport(történelem) hősei közé Papp László, aki nagyváltósúlyban nyert aranyérmet – az újkori olimpiák történetében az első ökölvívó, aki három bajnoki címet szerzett, három egymást követő olimpián.
A nagyszerű siker ellenére mégsem Papp Laci miatt került Magyarország a figyelem középpontjába a melbourne-i játékokon, hanem az októberi forradalom s annak gyors vérbe fojtása okán. Svájc, Hollandia és Spanyolország kifejezetten a magyar forradalom eltiprása elleni tiltakozásul maradt távol az olimpiától, Irak, Libanon és Egyiptom pedig a szuezi konfliktus miatt nem vett részt a játékokon. (Kína ugyancsak hiányzott Melbourne-ből, motivációi azonban nem igazán tisztázottak.) Kő András, a több könyvet jegyző oknyomozó újságíró joggal állította a magyar sport Trianonjának is nevezett eseményről: „Melbourne szomorú olimpia volt. De hősies, de felemelő, de szívbe markoló.”
A sportolók hányattatásait és emigrálását övező több évtizedes (el)hallgatás, az elért sikerek visszhangtalansága csak fokozta a Melbourne-t körüllengő misztikumot (információhiányt). A téma iránti közérdeklődést mi sem mutatja jobban, mint hogy az olimpia 50. évfordulójára három ilyen témájú kötet is napvilágot látott: Vér és aranyak címmel Arday Attila, L. Pap István és Thury Gábor munkája a Ringier Kiadónál, Gyarmati Dezső és Csurka Gergely 1956 – Ahol mi győztünk. A melbourne-i „vérfürdő” igaz története című könyve (Aréna 2000), valamint Kő András krónikája. Utóbbi alapvetően levéltári kutatásokra épített, de bőségesen merít az elmúlt évtizedekben készített hosszabb-rövidebb interjúiból és publikált könyveiből is (Papp Laci. Budapest, Sport, 1973.; Bozsik. Sport, 1979.; Kardélen, kardhegyen. Sport, 1986.; Amiről a sportújságírók hallgatnak... Sport, 1987. stb.).
Kő – gazdag forrásanyagra támaszkodva – az ötvenes évek magyar sportvilágának bemutatásával kezdi a történetet. A nemzeti érzelmek kordában tartására használt s ekképp a politika által kiemelten támogatott élsport látványos fejlődésen ment keresztül az 1940–50-es évek fordulójától: ezt fényesen bizonyította a helsinki olimpián 1952-ben nyert 16 magyar aranyérem. Vérmesebb szurkolók és sportvezetők a helsinki eredmények túlszárnyalását várták-remélték hazánk fiaitól-lányaitól a következő olimpián. Kő András színes történetek felvillantásával, dokumentum(részletek) beiktatásával hozza közel az 1956 előtti évek sportpolitikájának jellemző vonásait, fedi fel a sportolók, köztük az Aranycsapat körüli mítoszokat és legendákat, az ügyeskedéseket (csempészés, kiváltságok), a sportvezetők közötti intrikákat stb. Az is kiderül, hogy még a sportot sem kerülte el az erőszak, az „adminisztratív eszközök” alkalmazásának fenyegetése. Álljon itt példaként egy bekezdés Keleti Ferencnek, az MDP Adminisztratív Osztálya vezetőjének Ács Lajos KV-titkárhoz intézett 1955. júliusi leveléből: „[...] valamilyen módon értésükre kellene adni a sportolóknak azt, hogy szökés esetén az itt maradt hozzátartozókkal kapcsolatban retorziót fogunk alkalmazni. Persze a hangsúlynak nem ezen kell lenni, hanem a nevelésen, azonban úgy néz ki, hogy egyik-másik esetben erre is szükség lesz.”
Az olimpiai előkészületek többé-kevésbé menetrendszerűen és tervszerűen zajlottak 1956 tavaszán és nyarán. Molnár József olimpiai attasé júliusban Melbourne-be utazott, és hat hónapig ott is maradt. A technikai és gazdasági részleg Csanádi Árpád, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) titkára vezetésével október 9-én indult el, a felszereléseket szállító hajó pedig október 19-én futott ki az odesszai kikötőből.
A közélet felbolydulása a sportolókat sem hagyta érintetlenül, mégis viszonylag nyugodt körülmények között készülhettek a tatai edzőtáborban. Az október 23-i tüntetés és a harcok hírét még csak rádióból hallották, ám a tatai megmozdulások már közvetlen közelből érintették őket. Október 26-án az egész olimpiai keretet felhozták a margitszigeti Nagyszállóba, az utazás–nem utazás kérdése az
onban kínos lassúsággal dőlt el. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) forradalmi bizottsága október 31-én megalakult ugyan, de továbbra sem volt egyértelmű, ki dönthet a részvétel ügyében. A végső szót állítólag Marosán György mondta ki az akkor már alig létező pártvezetés nevében.
A politikai döntés megszületett, az indulás azonban rendkívül nehézkesnek tűnt. A delegáció felének nem volt meg az olimpiai formaruhája. November 1-jén öt MÁVAUT busz vitte a budaörsi vasútállomásra a sportolókat, de a sztrájk miatt nem jártak a vonatok. Így autóbusszal mentek Komáromig, aztán gyalog át a hídon, onnan vonattal Pozsonyon át Csehországba, ahol a Prága közeli nymburki edzőtáborba kerültek. Nyugodt felkészülésre-edzésre azonban itt sem igen nyílt lehetőség: nem voltak optimális feltételek, hazulról kedvezőtlen hírek érkeztek, s bizonytalan volt maga a továbbutazás is. (Kiderült ugyanis, hogy a magyar olimpiai adminisztráció nem fizette ki a repülőgépet, így a sportolók végül a Csehszlovák Sporthivatal 150 ezer dolláros garanciájának köszönhetően tudtak útra kelni.)
Kő András jó érzékkel idéz többször is Sárkány István, a tornaszövetség főtitkárának naplójából. A lapokról egyszerre sugárzik a nyugtalanság, a türelmetlenség és a hazavágyás – mindaz, amit a Nymburkban várakozók érezhettek –, s mindemellett a jogos edzői aggodalom: „Szinte hallani, hogyan esik szét több év munkájának eredménye.” November 5-én végre kiderült, hogy 6-án és 7-én egy-egy repülővel utazhatnak tovább a sportolók, akiket érthetően sokkolt a második szovjet intervenció híre. Kétségek között telt a repülés 64 órája is – Athén, Abadan (Irán) Karacsi (Pakisztán), Bankok, Saigon, Darwin érintésével Melbourne-be –: mi lehet valójában otthon? Az ausztráliai magyarok kitörő lelkesedéssel üdvözölték a csapatot, ám a megnyitó előtti felkészülés napjait a sportolók nemigen tudták teljes erőbevetéssel kihasználni. Igyekeztek ugyan összeszedni magukat, de nem volt ritka látvány, amit gondterhelten sétálnak-beszélgetnek: állandó téma a hazatérés vagy emigrálás. Csak a november 16-17-én hazulról érkezett megnyugtató hírek nyomán váltak keményebbé az edzések és hangulatosabbá a felkészülési munka. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság közben kénytelen volt visszautasítani az arab országok tiltakozását, hogy Nagy-Britanniát és Franciaországot zárják ki a szuezi háború miatt, hasonlóan magyar menekültek akcióját, akik a Szovjetunió eltiltását szerették volna elérni a magyarországi agresszióért.
Nagy megkönnyebbülést jelentett a november 22-i megnyitó: „Minden és kedvezően összejött ahhoz, hogy az olimpia megnyitásának napja valóban a sportolók ünnepnapja legyen. Mint a jelen helyzetben leglényegesebb összetevő: terjedelmes táviratok érkeztek, melyekben a legnyugtalanabbak is hírt kaptak családtagjaikról” – jegyezte fel már idézett naplójában Sárkány István. Ám a XVI. nyári olimpiai játékok 106 ezer néző előtt, verőfényes időben tartott megnyitója mégsem tudta feledtetni a feszültségeket: „A versenyzők kétirányú idegeskedése – mi van otthon, illetve hol élje le tovább életét, és az olimpia versenyének lehetősége – nagyon hátrányos az eredmények elérésében” – tette hozzá a tornaedző.
November 30-án született meg az első magyar aranyérem: Urányi János és Fábián László 10 ezer méteres kajak-kenuban, illetve kajak kettesben ért elsőként célba. Utána sorban jöttek a kiemelkedő eredmények: Keleti Ágnes tornásznő 4 aranyérmet nyert, Papp László harmadszor lett olimpiai bajnok stb. A legviharosabb győzelem azonban a vízilabdázók szovjetek elleni meccse volt, amelyet Gyarmati Dezső sok év távlatából is „szikrázó”, kemény, de nem durva meccsnek ítélt. Zádor Ervin – Prokopov víz alatti könyöklése nyomán – felrepedt szemöldöke lincshangulatot teremtett az uszodában, s a világsajtót is a vérző arcú magyar vízilabdázó képe járta be – az eltiport magyar forradalom allegóriájaként. A győzelmek ellenére már ekkor fogyatkozni kezdett a magyar delegáció, amelyet utazást, bemutató meccseket, karriert ígérő ausztrál és amerikai trénerek és menedzserek hada zsongott körül. Így december 7-én és 8-án (a már ismert Darwin–Saigon stb. útvonalon, Milánótól Jugoszlávián át vonattal) csupán a csapat kétharmada indult haza, meg sem várva a 9-én, vasárnap tartott olimpiai záróünnepséget. A hazaútnak is megvolt a maga kellemetlen intermezzója: a százezer dolláros viteldíjat – több más szocialista ország támogatásával – a szovjetek adták kölcsön a francia repülőtársaságnak.
A sportolókat ünneplés helyett csend és némaság, egy lerombolt város és egy meggyötört ország várta. 1957-ben pénzhiány miatt – 60 százalékkal csökkent az állami támogatás – kétezer sportegyesület és 13 ezer szakosztály szüntette be ideiglenesen tevékenységét. Az olimpikonok közül néhányan 1957 tavaszán kivándorlási útlevelet kértek, vagy újabb utakról nem tértek haza, tovább növelve a magyar sport vérveszteségét.
A melbourne-i olimpián elért 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronzérem, illetve a nemzetközi é
remtáblázat 4. helye tehát valóban emberfeletti küzdelem nyomán született meg. A rendkívüli körülményeket Kő András igazán plasztikusan festette meg, a történetmesélés mégis töredezett kissé. Stílusa leginkább egy csacsogó-fecsegő sportriporterére emlékeztet, aki csak az izgalmas pillanatokban koncentrál igazán a játékra, a köztes időt pedig – az időben is ide-oda csapongva – a legkülönfélébb érdekességekkel tölti ki, amelyek néha elég laza asszociációs viszonyban vannak a fő témával. A szerző – „egyetlen dokumentum is híven tükrözi a kort” jelszóval – előszeretettel „beszélteti” a forrásokat, emiatt azonban nemegyszer nehezen bogozhatók ki egy-egy történet szálai. (Ráadásul a könyvben olvasható dokumentumoknál – talán „helytakarékossági” megfontolásokból? – hiányoznak a levéltári hivatkozások.) Elmarad az összefoglalás is, kurtán-furcsán végződik a könyv, mint ahogy az olimpiai hősök élete is furcsa fordulatokat vett. A szerző – sporthasonlattal élve – a 3000 méteres akadályfutásra nevezett be, bátran, elszántan és kitartóan küzdött, de meg-megbotlott a nagyobb vizesárkoknál, és a véghajrában sem nyújtotta a legjobb formáját. Összességében mégis becsülettel helytállt, érdekes epizódokkal gyarapította az 1956-os irodalmat.
|
|
|
|