 |
| |
| Szerző(k): |
|
Bögre Zsuzsanna |
| Főcím: |
|
Asszonysorsok |
| Alcím: |
|
Ötvenhatos élettörténetek elemzése |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Ráció |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
252 oldal |
| Ár: |
|
1950 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
A történetírás napjainkban a politikatörténeti analízis helyett egyre gyakrabban fordul a mindennapok története felé. Ennek köszönhetően Magyarországon is mind több olyan mű születik, amely szociológiai-antropológiai módszerekkel közelít egy-egy történelmi jelenséghez, vagy épp mikrotörténeti elemzést ad. Ám a nőkkel, a társadalom e sajátosan elkülönülő „entitásával” mindmáig kevés mű foglalkozik. Nem jelentenek kivételt az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján megjelent elemzések, illetve visszaemlékezések, naplók, memoárok sem. Elenyészően csekély azon publikációk száma, amelyek a nők emlékeivel, az ő történeteikkel, történelmükkel, forradalmi szerepével foglalkoznak.
A közbeszédben a történelem-, így a forradalomcsinálás is hagyományosan a férfiaké. 1956 történetében alig jelennek meg az asszonyok. Akikről tudunk, azok vagy bizonyos politikai törekvések következtében szimbólummá nőtt alakok (például Tóth Ilona), vagy azon kevesek közé tartoznak, akik a rendszerváltás után aktív szerepet vállaltak az ötvenhatos szervezetekben, így rendszeresen megjelennek a médiában (például Wittner Mária vagy Sebestyén Mária – „Hosszú Mari”), vagy olyan, többnyire értelmiségi nők, akik 1956 politikus férfiainak oldalán élték meg a forradalmat, mint Halda Alíz vagy Maléterné Gyenes Judith. Szerencsére ez a kör tágulni látszik, már arra is akad példa, hogy az eddig névtelen, de a korabeli sajtó által megörökített nő történetét felkutatva ismerhessünk meg egy női forradalmárt. (Sponga Juliannáról, a Paris Match 1956. november 10-i számában megjelent, emblematikussá vált fotó szereplőjéről van szó.)
Bögre Zsuzsanna is ezen a helyzeten kíván változtatni. Asszonysorsok. Ötvenhatos élettörténetek elemzése című tanulmánykötetével arra vállalkozott, hogy a szabadságharc női szereplőinek emlékezetét és élettörténetét mutassa be. A szerző családja is érintett volt a forradalomban – tudjuk meg a kötet bevezetőjéből –: édesapja nemzetőr volt a falujukban, s még harminc év múltán sem halványult el benne a tehetetlen szégyen, amit akkor érzett, amikor 1956. november 3-án a szovjet tankok előtt fegyverletételre kényszerültek. Ezért (is) volt fontos Bögre Zsuzsanna számára, hogy megismerje és megértse a forradalomban történteket. A forradalom női szereplőinek felkutatását pedig egy nőszervezet, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnöke ajánlotta a figyelmébe, és a munkát mindvégig hatékonyan támogatta is.
A szociológus szerző négy különböző forráscsoportra támaszkodott kötete megírásakor. az élettörténetekre (ezek száma a bevezető szerint harmincöt, a forrásjegyzék szerint huszonöt), az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának vizsgálati és peranyagaira (tizenhárom személy anyagát vizsgálta át), az írásbeli visszaemlékezésekre (a bevezető szerint tizenhét, a forrásjegyzék szerint tizenhat visszaemlékezést dolgozott fel) és korabeli naplókra (kettő). Hogy mi lehet a számbeli eltérés oka, nem tudtam kideríteni.
Az elemzés során a legnagyobb hangsúlyt az interjúk kapták, én is ezeknek szentelek több figyelmet. A „témából adódik az interjúalanyok kora, neme, iskolai végzettsége, vallásossága stb.” – állítja a szerző. Nos, a témából nyilvánvalóan adódik az interjúalanyok neme, valamelyest a koruk is, de hogy a többi mutató esetében mire gondolt a szerző, rejtély. Az interjúkat 2001 és 2006 között rögzítették, 1920 és 1940 között született nőkkel. A megkérdezetteket a sajtóban közzétett felhívások, a hólabda-módszer és az ötvenhatos szervezetek segítségével találták meg, illetve választották ki. A kutatócsoport tagjai (a nőtörténelem iránt elkötelezett történészek, szociológushallgatók) arra kérték az interjúalanyokat: meséljenek életükről, az 1956-os forradalom tükrében. Nem irányították a beszélgetést, engedték szabadon beszélni őket, hagyták, hogy azt meséljék, ami számukra fontos. Ezzel teljes mértékben egyetérthetünk, ám – különösen az előbb leírtak tükrében – érdemes lett volna megmagyarázni a Módszertani megjegyzések sorában olvasható sommás megállapítást: „Egy-egy élettörténet befejezése után feltettünk még több kérdést az életút részleteivel kapcsolatban.” Mire kérdeztek rá? Ami a kérdező szerint kimaradt? Vagy ahol ellentmondást vélt felfedezni a kérdező? Vagy amiről mások mást mondtak, írtak? Vagy ami a kérdezőt különösen érdekelte? Esetleg mindenkinél rákérdeztek ugyanarra? Vagy…?
Az interjúkat, illetve interjúrészleteket szerkesztett formában olvashatjuk. Sajnos a kötetben arra nem találtam magyarázatot, hogy a kronológiai rendezésen túl történt-e még valami más változtatás is a szövegrészekben, azaz hogy mi módosult bennük a szerkesztés során. Egy lábjegyzet tanúsága szerint szöveghű változatot olvashatunk, ám erős a gyanú, hogy rövidített formában. A teljes élettörténet azon epizódjai kerültek közlésre, amelyek „egyszerre szolgálják az egyén és a társadalmi környezet, a társadalmi klíma megértését”. A szerző átkeresztelte az élettörténetek főszereplőit, csak azok szerepelnek
saját nevükön, akik már korábban is nyilvánosság elé tárták emlékeiket. Az anonimizálást azzal indokolta, hogy védeni akarta a visszaemlékező személyiségi jogait, másrészt ezzel is jelezni kívánta, hogy a szerkesztés során az eredeti üzenet sérült, vagyis a szövegben történt változtatások következtében már nem azt olvassuk, amit az emlékező eredetileg mondott, mondani akart. Ám a történet többi szereplőjének nevét nem változtatta meg. Ezek a nevek és események, illetve a Függelékben közölt Forrásjegyzék viszont a témában kicsit is járatos olvasót könnyen elvezetik a valós névhez, személyhez. Sőt arra is van példa, hogy az interjú lábjegyzetében már a teljes névvel találkozunk.
Az élettörténetek önértelmezések. A visszaemlékező saját történetei közül válogat, azt mondja el, ami abban a történelmi, társadalmi szituációban neki fontos, az emlékeket elemző pedig arra próbál fényt deríteni, hogy az emlékező akkor és ott hogyan – s miért éppen úgy – látja múltja egy-egy részletét. Bár nyilvánvaló, hogy így sok, máshonnan meg nem tudható információhoz is hozzájuthatunk, de ezeket a visszaemlékezéseket alapvetően nem azért rögzítették, hogy eseménytörténetet rekonstruáljunk belőlük. Ami elemzendő, az az elbeszélő világképe, identitása, látásmódja, az elbeszélt dolgokhoz való viszonya. Bögre Zsuzsanna minden bizonnyal nem vitatkozna ezzel a megállapítással. Elemzései többnyire ennek a szemléletnek a jegyében születtek, bár arra is találunk példát, amikor az elbeszélések alapján igyekszik egy eseményt feltárni, vagy amikor kiigazít egy-egy emléket. A felkutatott írásbeli visszaemlékezéseket és a naplókat a szerző az ötvenhatos események leírásához használta fel. A levéltári források háttéranyagként vagy kiegészítő információként szolgáltak egy-egy személy sorsának értelmezésekor. Néhány életút elemzésekor kiderült, hogy a visszaemlékezés inkoherens, illetve annak tűnik, feltehetően azért, mert ezeknek az önértelmezéseknek vannak olyan momentumai, amelyeket az illető nem akart elárulni. Ezt támasztják alá a visszaemlékezőkkel kapcsolatos peranyagokban, ügynökjelentésekben olvasottak is: kiderül belőlük, hogy ezeknek az asszonyoknak az identitásában komoly krízist okoztak a történtek, amit még mindig nem sikerült feldolgozniuk.
A második fejezetben az asszonyok a forradalom napjaira emlékeznek. Ezek a narratívák többségükben élményeket elevenítenek meg, és a szerző állítása szerint „a lényeges pontokon nagyon hasonlítanak egymásra”. Minden visszaemlékező óriási lelkesedésről, a szabadság mámoráról, a szebb jövőbe vetett reményről mesélt. A szavak érzelmektől fűtöttek, a mondatok nyelvi megfogalmazása nagyon hasonló: az egyet akarás, az együvé tartozás, a nemzeti szolidaritás, a nemzeti szimbólumok megjelenése, a forradalom tisztasága vagy a nemzethalál víziója mind-mind jól ismert toposzok. Kérdés, hogy ezek a megfogalmazások már a kollektív emlékezetből jönnek-e, vagy más magyarázata van a dolognak. Nem szabad elfelednünk, hogy a visszaemlékezések már a vereség, a megtorlás, és legfőképp: a rendszerváltozás tükrében hangzottak el, egy egészen sajátos nézőpontból. Ezzel szemben a naplórészletekben hangsúlyosabb az eseménytörténet, a mindennapok történéseibe kapunk bepillantást, a forradalmi mítosszal akár ellentétes vélekedést is olvashatunk, hiszen itt nincs meg a több évtizedes perspektíva, amely az események értékeléséhez szükséges.
A forradalom napjait felidéző emlékek felsorakoztatása után három olyan nő sorsát ismerhetjük meg, akik az októberi napokban részt vettek a tüntetéseken. Egyetemisták voltak, társaikkal tartottak, nem tudatos döntés következtében történt velük, ami történt. Nem politizáltak, nem fogtak fegyvert, de mindhármuk élettörténetében kiemelkedő jelentősége van a forradalomnak. 1956 emlékét soha nem tagadták meg, identitásuk fontos részévé vált.
A harmadik fejezet 1956 egyetlen nagyszabású közösségi női megnyilvánulására, az úgynevezett asszonytüntetésre emlékezik. A november 4-ét követő ellenállás egyik fontos központja volt a budapesti Péterfy Sándor Utcai Kórház. Itt készült az Élünk felhívása is, amelyben a szovjet megszállás egy hónapos fordulóján néma emlékezésre hívták az asszonyokat a Hősök terére, abban a reményben, hogy a hatalom nem mer fellépni a fegyvertelen nőkkel szemben. December 4-én délelőtt asszonyok ezrei vonultak némán, egy szál virággal a kezükben a térre, hogy megkoszorúzzák az Ismeretlen Katona Sírját, ezzel fejezve ki szolidaritásukat a forradalom, illetve az elesettek iránt. Bögre Zsuzsanna itt – az interjúkban elhangzottakra támaszkodva – egy rövid eseménytörténetet vázol fel. A kép egyelőre nagyon hézagos, sok mindent nem ismerünk, a téma további kutatása szükséges. A tüntetés kapcsán két asszonyt ítéltek el. Az elsőrendű vádlott portréját különböző ügynökjelentések, illetve a peranyag alapján festi meg a szerző, míg a másodrendű vádlottat, Sebestyén Máriát a visszaemlékezésében elhangzottak alapján mutatja be. A kötet címlapjára a t
ervező (L. Simon László író) egy olyan dokumentumfotót választott, amelyen nők végeláthatatlan sorokban várakoznak, hogy virágjukat a Hősök terén álló emlékmű elé tehessék. A kép figyelemfelkeltő, hiszen egy szokatlan helyzetet örökít meg: a tipikusan férfiak által uralt szimbolikus és reprezentációs térben a nők ilyen koncentrált jelenlétére azóta sem került sor. (Ezt a jelképet használta a kiadó a kötet kommunikációjában is, amikor a könyv bemutatását az asszonytüntetés ötvenedik évfordulójára időzítette.)
A forradalom megtorlása utáni társadalmi integráció – visszatérési stratégiák című fejezetben arról kapunk képet, hogy a megtorlás áldozatai a hatvanas években a börtönből szabadulván miként tudták újrakezdeni életüket. A szerző itt egy tipológiát állít fel a visszailleszkedés sikeressége-sikertelensége szerint. A kutatás során megismert élettörténetek alapján három út, illetve három csoport rajzolódott ki: a „sikeresebben integrálódók”, a „lecsúszottak” és a „kirekesztettek”. Bögre szerint elsősorban nem magán az egyénen, hanem az őt körülvevő társadalmi környezeten múlt, hogy szabadulás után ki mennyire tudott integrálódni a Kádár-rendszerben. Óriási szerepe volt a családnak, az otthon maradt hozzátartozóknak már abban is, hogy a börtönben töltött évek tapasztalatai milyen traumát okoztak az elítéltnek, illetve azt hogyan tudta feldolgozni. Ha voltak körülötte megértő, segítő, támogató emberek a kiszabadulás utáni első időkben, könnyebben jutott munkához és nem érezte magát légüres térben. De kicsit vitatkozva a szerzővel, úgy gondolom, hogy az újrakezdéshez, a beilleszkedéshez nagyon is kellett maga az egyén, a belső tartalékai, az élni és tenni akarása.
A forradalom leverése utáni néhány évben a résztvevők többsége lecsúszott. Azok, akik bujkálni kényszerültek, értelemszerűen nem folytathatták korábbi életüket. A börtönből szabadulók többsége pedig – ha csak átmenetileg, néhány évig – szintén lecsúszott a társadalmi ranglétrán. Nem kaptak munkát, sokan egyáltalán nem, míg mások csak képesítésüknél jóval alacsonyabb szintű munkakörben tudtak elhelyezkedni. A végleges lecsúszás Bögre értelmezésében a társadalmi mobilitás megszakadását jelenti. Ezekben az esetekben sem az egyénnek, sem az őt támogató családnak nem voltak olyan tartalékai, kapcsolatai, amelyek segítségével közömbösíteni tudták volna a hatalom bélyegét, illetve az abból következő hátrányokat.
A „kirekesztettek” magukra maradtak, senkitől nem kaptak segítséget. Ők többnyire már a forradalom előtt is gyökértelenek voltak, így a hosszú börtönbüntetés után nem volt hova hazatérniük, és szinte esély nélkül indultak útra új életükben. Gyakran maradandó fizikai és mentális sérüléseket szereztek a börtönben, így végképp reménytelenné vált számukra a jövő.
Öt asszony emlékeit ismerjük meg a fentebb ismertetett tipológia szerinti csoportosításban. Ez a kötet legterjedelmesebb és legérdekesebb fejezete. Legfőbb erényének azt tartom, hogy ezek a narratívák nem az emlékezők környezetéből kiragadva kerülnek bemutatásra. A történetek –a kronologikus előadásmód szabályainak megfelelően – az interjúalany családi hátterének felvázolásával kezdődnek, aztán a forradalom előtti korszakra emlékeznek az asszonyok. Sajátos módon azonban ezen történetek mindegyikében csak a második világháborús meghurcolások és a Rákosi-korszak jogtalanságai idéződnek fel. Nehéz elhinni, hogy a gyerekkor és a fiatal évek elmesélésekor ne hangzott volna el más is. Ezek az emlékek feltehetően tudatos szerkesztői döntés következtében maradtak ki, talán mert látszólag „semmi közük” 1956-hoz. Ám az ennél színesebb, árnyaltabb kép a szövegek erényévé vált volna.
Két olyan értelmiségi nő történetét ismerhetjük meg, akik a forradalomban hivatásuknak és elhivatottságuknak megfelelően cselekedtek, helytálltak, tették, amit tettek a hétköznapokban is. Majd letartóztatták, szerencséjükre csak rövidebb börtönbüntetésre ítélték őket. Szabadulás utáni visszailleszkedésük, ha nem is volt zökkenőmentesen, de sorstársaikhoz képest könnyen ment. Mindketten elégedettek, nincs bennük keserűség.
A lecsúszottak köréből megismert egyik asszony forradalmi szerepvállalása sem tudatos döntés következménye volt, társaikkal tartottak, mert igazságérzetük, tisztességük ezt diktálta. A börtönben mindkettőjük ellen tudott állni a beszervezésnek, és ezzel magyarázzák, hogy hosszú éveken át sorozatos diszkrimináció érte őket. Szabadulás után az egyik asszony az egyetemre, a másik munkahelyére nem mehetett vissza. A család, a gyermekek nevelése, illetve a hit töltötte ki életüket.
A kirekesztettek köréből Wittner Mária számos forrásból már jól ismert életútját elemezi a szerző. Szerencsésebb lett volna mások emlékeit is megörökíteni. De ha már Wittner Máriára esett a választás, nem lett volna érdektelen a 2001-es interjúban elhangzottakat összehasonlítani a korábbi, más hangsúlyokkal elmesélt történetekkel.
Külön fejezet tárgyalja a feleségek történeteit, ezzel is hangsúlyozva, hogy e
zek az asszonyok a forradalom bukása után váltak igazi főszereplővé. Míg férjük börtönben volt, nekik kellett otthon helytállniuk, összetartani és eltartani a családot. Küzdelmeikben ritkán kaptak segítséget környezetüktől, sok esetben még a rokonok, barátok is elfordultak tőlük. Pedig szinte emberfeletti volt, amit tettek: tartották a reményt a börtönben lévő férjben, szabadulásuk után pedig mindent elkövettek, hogy a sokszor megtört házastársuknak segítsenek visszatalálni a családba, egy új munkahelyre, a kinti életbe. Négy család küzdelmes életébe pillanthatunk be. Az egymásért való küzdelem és kitartás bensőséges, apró gesztusai, a távoli múltból felvillanó, életre kelő néhány pillanatkép teszi igazán megrázóvá ezeket a történeteket.
A szerző a jobb megértés, a könnyebb értelmezés érdekében jegyzetekkel látta el a szövegeket. Ennek szükségessége vitatható. Néhány apró pontatlanságra, szerkesztői figyelmetlenségre viszont szeretném felhívni a figyelmet. A visszaemlékezésekben csak futólag megemlített, ám híres vagy legalábbis jól ismert személyek hosszú, részletes életrajzot kaptak, míg az inkább magyarázatra szoruló szereplőkről semmit vagy csak nagyon sommás lábjegyzetet olvashatunk. Mint oly sok más esetben, ebben a kötetben is összekeverték Kumara Pladmanabha Sivasankava Menont, India moszkvai nagykövetét, aki ott volt december 4-én a Hősök terén, és Krisna Vengalil Krishnan Menon ENSZ-diplomatát.
Bögre Zsuzsanna fontos könyvet adott a kezünkbe. A mai Magyarország számára létkérdés, hogy megtanuljunk szembenézni múltunkkal, 1956 emléke része kell hogy legyen a kollektív emlékezetnek. A forradalom asszonyainak történeteit, emlékeit olvasva közelebb kerülhetünk az ötven évvel ezelőtt történtekhez. Megérthetünk valamit abból, milyen lehet megbélyegzetten élni. Benyomást szerezhettünk arról is, hogy miben különböznek a nők történelmi tapasztalatai a férfitársaikétól.
A kutatás során összegyűjtött visszaemlékezések további elemzésekre inspirálhatják a kutatókat. Vajon másképp mesélnek-e a nők az élményeikről, mint a férfi elbeszélők? Tudjuk, egy-egy visszaemlékezés nem független attól a társadalmi tértől és időtől, amelyben készült. Érdemes lenne tehát összehasonlítani, hogy egy-egy visszaemlékező miként számolt be múltjáról a kilencvenes évek elején, kevéssel a rendszerváltozás után, illetve az ennek a könyvnek az alapját képező interjúkban.
|
|
|
|