 |
| |
Talányos és felzaklató könyvet írt Nagy András Povl Bang-Jensen dán diplomata életéről és haláláról. Elsőre akár szabályos, bár történészi eszköztárral dolgozó bűnügyi történetnek vélhetnénk, azonban a titkok nagyrészt titkok maradnak, és így elmarad a megvilágosodás megkönnyebbülése, amit az összes addig rejtett összefüggés megvilágosodása nyújt. De ennél is nyugtalanítóbb a történet fűzése, a narratíva nyelve, amely bizonyosság, sejtetés és végső tanácstalanság eszközeivel operál. Mesterien egyébként – az olvasó helyenként a kétségbeesésig szomjazik már valami kis fogódzóra, jelre, amely az igazság felé vezető út irányába vezet. Mert a végső az megismerhetetlen, ez világos szinte az első pillanattól kezdve.
Nagy András emelkedett, szuggesztív esszényelve témája és hőse iránti megszállottságból ered, és nyilvánvalóan elsősorban arra törekszik, hogy a hős sajátos megszállottsága mellett a szerzőét is átplántálja az olvasóra. Felzaklatni, elbizonytalanítani, megdöbbenteni akar – legalábbis azt gondolom –, hogy mintegy belülről érzékeljük azt a tehetetlen, kínzó nyugtalanságot, amely 1956 őszét követően, élete utolsó három évében Povl Bang-Jensent eltöltötte. Ha sikerül neki, azt nem is a válaszok hiánya okozza elsősorban, hanem a tárgyalás módja és nyelve. A főszöveg háromszázharminc lapján – nem számoltam, de biztos – sok száz mondatvégi kérdőjel található. Kérdésből válasz helyett kérdés következik, állításait a szerző folyamatosan megkérdőjelezi, bizonyos kérdéseinél pedig eleve jelzi, hogy még csak hozzávetőleges választ sem tud adni – sőt ez így is marad. A kérdések sodrása ennek ellenére valósággal megszállott olvasást eredményezhet, még akkor is, ha józan ésszel világossá válik hamar: nem kapunk végső választ.
Kérdés persze: lehetséges-e ilyen – vagy éppen kell-e ilyen.
A Bang-Jensen ügy nehéz feladat elé állítja a recenzenst. Nem könnyű fogást találni ezen az abszolút öntörvényű szövegtesten, mintha lepattanna róla minden egydimenziós megközelítés, de még a domináns hangzatot kereső is. A dán diplomata haláltörténete egyidejűleg, az ötvenes évek végén világszerte ismertté vált. Povl Bang-Jensen, az Egyesült Nemzetek Szervezete által 1957 elején kiküldött, a magyar ügyet vizsgáló különbizottságának másodtitkára volt, az öttagú voltaképpeni bizottság apparátusának nem is legelső tagja. A különbizottság a világszervezet őszi közgyűlésére jelentést készített arról, mi történt 1956 október-novemberében Magyarországon. Mivel tagjai nem léphettek magyar földre, a világszerte nyilvánosan hozzáférhető dokumentáción (sajtó, lehallgatott rádióadások, politikusi nyilatkozatok) kívül elsősorban tanúvallomások alapján dolgoztak. A tanúk a nemzetközi életben ismert és ismeretlen emigránsok közül kerültek ki, szám szerint száztizenegyen. Majd háromnegyed részük – otthon maradt hozzátartozóik, családtagjaik biztonságát féltve a Kádár-rezsim hosszújától – névtelenséget kért, ezzel a feltétellel állt a bizottság rendelkezésére. A bizottság jelentése1 általános vélemény szerint a magyar forradalom korai irodalmának egyik legfontosabb, legjobb darabja. Kollektív munka, megfogalmazásában elméletileg a különbizottság rapporteur-jének, az ausztrál Michael Shann-nek volna a legnagyobb szerepe. Valójában a jelentés – kollektív munka. Megszövegezésében ismét nagy szerepe van a dánnak, aki felel a bizottság iratkezeléséért is. Többek között ő készíti el a jelentésben csak betűkódokkal jelölt tanúk valódi kilétét tartalmazó listáját is.
A szovjet politikai vezetés és magyar „szövetségese” a különbizottság megalakulása óta nagy figyelmet szentelt a magyar kérdés New York-i vitájának. Természetesen érzékenyen érintette őket a jelentés – egy narratíva az 1956 októberében történtekről súlyosabban esett a latba, ha az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt, annak pecsétjével „hitelesítve” született meg, mint bármely más addigi fehér könyv, dokumentum-összeállítás, riport, elemzés vagy vitairat. Az alapanyagot szolgáltató tanúk személyének, életútjának ismerete, az esetleges kompromittálás, denunciálás kikezdhette a dokumentum hitelét. Budapesten és Moszkvában éppen erre törekedtek, magát a műveletet pedig a titkosszolgálatok hírszerzőire bízták. Éppen a jelentés tárgyalásának idején a forradalom alatt meglehetősen szétzilálódott magyar kémszolgálat jelentős sikert könyvelhetett el. A még 1956 előtt Nyugatra küldött államvédelmi ügynök, Szabó Miklós egykori kisgazdapárti aktivista, aki a forradalom alatt itthon járt, majd visszatért Bécsbe, ott nagy szerepet játszott a menekültügyben éppúgy, mint a magyar politikai emigráció koordinálásában, 1957. szeptember végén váratlanul eltűnt az osztrák fővárosból. Október elején bukkant fel Budapesten, „meghasonlott politikai menekültként”, sajtótájékoztatókat tartott, zaftos történetekkel igyekezett leleplezni korábbi társait, köztük az ENSZ-jelentés tanúit. Szabó azt is állította, hogy ismeri a különbizottság valamennyi magyar tanújának nevé
t. (A magyar „mesterkém” a nyolcvanas évek közepén megírta „emlékiratait” Csendes háború címmel, a rendszerváltás idején a Lakásbérlők Egyesületének vezetőjeként tűnt fel némi megrökönyödésre a képernyőkön, ma nyugdíjasként él Budapesten. Az utóbbi bő tizenöt évben nem annyira beszédes.)
A tanúk iránt Szabó „leleplezései” nyomán váratlan érdeklődést mutatott az ENSZ vezetése, beleértve Dag Hammarskjöld főtitkárt. Bang-Jensent utasították, hogy adja át nevezetessé vált listáját megbízóinak és munkáltatóinak. Ő azonban ezt megtagadta, ehelyett megismételte korábbi észrevételeit a biztonsági rendszabályok csökevényes voltáról. A dánt felfüggesztették, majd kirúgták állásából, megalázó procedúráknak vetették alá, mire ő 1958 elején a Hudson-parti székház tetején tüntetőleg elégette a tanúk névsorát. 1959. november végén eltűnt New York-i lakásáról, három nap múlva holtan találták egy parkban. Lövés végzett vele, a jelek öngyilkosságra vallottak. Bár ez utóbbit az első perctől kezdve vitatták, az amerikai hatóságok villámgyorsan lezárták az ügyet, Bang-Jensent elhamvasztották – a halál legendája pedig ugyanebben a pillanatban készen állt.
Csak a halálé, mert más vonatkozásban Bang-Jensent már életében legendák övezték. A dán diplomata életútja korábban sem szűkölködött látványos részletekben, legendákra tápot adókban. A különbizottsággal érintkezésbe kerülőkre mély benyomást tett, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az egész vizsgálatnak ő a lelke. Sokan mindennel hozzá fordultak, tudni vélték, hogy ő írta a jelentést, úgy tekintettek rá, mint aki egyedül képes hathatósan cselekedni a magyarok érdekében az ENSZ egyébként impotens intézményében. A bizottság elnökének, tagjainak, első titkárának neve régóta feledésbe merült (Nagy András könyve arról győz meg: méltán...), az övé fennmaradt. Emlékezetét ápolják – elsősorban Magyarországon –, több könyv foglalkozott történetével, s nem nagy kockázat megjósolni: előbb-utóbb filmvászonra kerül.
Nagy András könyvének abszolút főszereplője Bang-Jensen megszállottsága. Gyökere a mindenkori élethelyzet etikai, egyedül és kizárólag etikai átélése. A második világháború alatt, Dánia lerohanásakor az ország politikai elitje a passzív belenyugvás álláspontjára helyezkedett. Bang-Jensen, néhányadmagával, amerikai diplomáciai szolgálatban szembeszállt a koppenhágai direktívákkal, s mindent megtett, hogy demonstrálja: Dánia (egy kis része) nem alkuszik.
Eredményesen, mert a dán flottára és az Amerika támadására alkalmas támaszpontokat kínáló Grönlandra Hitler – Bang-Jensenék tettei és gesztusai eredményeképpen – nem tudta rátenni a kezét. Bang-Jensent fura (vagy éppen természetes) módon nem tüntették ki ezért a győzelem után, éppen ellenkezőleg, afféle kezelhetetlen, kissé gyanús személyként bántak vele. Ahogyan ezt a hírét erősítette az 1948-as „húsvéti válság” is. Hírt kapott egy Dánia ellen készülő szovjet flottaakcióról – riasztása, jelzései felverték a hazai és nemzetközi sajtót, s komoly szerepet játszottak később Dánia NATO-csatlakozásában. 1956 őszén a már az ENSZ apparátusában dolgozó diplomata olyan üggyel szembesült, amely nem hazáját, hanem legbenső értékeit érintette – ami esetében egy és ugyanaz volt. Miért nem tesz valamit az Egyesült Nemzetek Szervezete egy olyan ügyben, ahol napnál világosabb, hogy ki, mi áll az Alapokmányban megfogalmazott értékek – a nemzetek szabadsága, önrendelkezése, függetlensége, demokratikus berendezkedése – alapján, és ki ezekkel szemben? Ráadásul a szóban forgó esetben az ezekre törekvő nemzet legitim képviselője, Nagy Imre miniszterelnök fordult a világszervezethez annak erkölcsi és tevőleges segítségét kérve. Bang-Jensen először, 1956 novemberének első napjaiban csak nem értette, hogyan lehetséges az, hogy semmi sem történik. Azután 1957-ben, a különbizottság apparátusában azt nem értette, hogyan lehetséges az, hogy senki sem úgy cselekszik, ahogyan az ő belső erkölcsi iránytűje mutatja. Híreket kapott, különböző forrásokból származó informális közléseket, hogy az ENSZ legfelső vezetése tele van a Szovjetunió ügynökeivel, akik sikerrel akadályozzák a magyar ügy vizsgálatát. A maga részéről a különbizottság munkáját nem valamiféle történetírói feladatnak tartotta. Úgy gondolta, hogy az ENSZ a nemzetközi erkölcsi elvek legfőbb letéteményeseként legalább utólag segítséget, oltalmat nyújthat a megszállt Magyarországnak, megnevezhető csoportoknak, egyéneknek. Emberéletekről lehet szó. 1956 őszén Bang-Jensennek Magyarország Dánia lett, vagy ami ezzel egyenértékű és sokkal több, az ő erkölcsi Dániája.
Bang-Jensen megszállottsága különféle ábrázolási lehetőségeket kínált. A belső utakat követő lélekrajz, ha mégoly jól dokumentálható is (?), az írói ábrázolás, a fikció felé mozdította volna el a szöveget. Nem lett volna ez idegen a történelmi regényeket író Nagy Andrástól. Nem ezt választotta. Bang-Jensen drámája egy bürokratikus apparátusban zajlott, ahol a XX. század közepére jell
emző irat(túl)termelés szabályai uralkodtak, beleértve persze a kifinomult informalitást is – vagyis a legfontosabb beszélgetések valóban megmaradtak a szavak birodalmában. Nagy András belevetette magát az irattárak dzsungelébe, de ezt a matériát írói eszközökkel konstruálta újjá. Ezzel a választással szabad utat engedett saját, most már 1956-ra és Bang-Jensenre egyaránt vonatkozó megszállottságának. Az 1956 ügye iránti elkötelezettség nyilván mélyen személyes gyökerekből táplálkozik |
| |
| Cím: |
|
Holmi |
| Évfolyam: |
|
18. évf. |
| Szám: |
|
10. sz. |
| Dátum: |
|
2006 |
| Oldal: |
|
1416-1421. oldal |
|
|
|
|
|