 |
| |
| Szerző(k): |
|
Oláh Vilmos dr. |
| Főcím: |
|
A forradalom kórháza |
| Kiadási hely: |
|
Somorja |
| Kiadó: |
|
Méry Ratio |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
167 oldal |
| Ár: |
|
2690 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Oláh Vilmos 1956-ban fiatal sebészorvosként dolgozott a Péterfy Sándor Utcai Kórház baleseti sebészetén. Önéletrajzi visszaemlékezése a forradalom ötvenedik évfordulójának tiszteletére jelent meg.
Az önéletrajzi emlékezés történet- és történelemírás egyszerre. Személyesen megélt történelem, reflexió a múltra. A krónikás célja, hogy emlékezzen és emlékeztessen, megismertesse és megértesse másokkal – az utókorral – múltját, élményeit, tapasztalásait.
Mindenkinek, aki tudatosan élte meg a forradalmat, akinek vannak emlékei 1956-ról, megvan a saját „ötvenhatja”, és minden történetnek annyi változata van, ahányan előadják azt. Oláh Vilmosé a Péterfy Sándor Utcai Kórház története köré fonódott. Ismeretes, a kórház kulcsszerepet játszott a forradalom alatt. Ide vitték be az utcai harcok sérültjeit, az épületben önkéntes mentőszolgálat szerveződött, 1956 novemberében pedig az ellenállás egyik központja lett: pincéjében újságot készítettek és röpiratokat sokszorosítottak a felkelők. A szerző számos kollégája életét vesztette mentés közben, barátai, ismerősei közül többeket bebörtönöztek vagy kivégeztek a forradalom bukása utáni megtorlás során. Könyvével – melyet fiainak ajánl – nekik kíván emléket állítani.
Az emlékezetben nem azonos súllyal rögzülnek a múlt élményei. Az emlékezés nem minden múltbeli eseményhez társít élményeket, s többféle lehet a múlt felidézésének módja is. Alapvetően a visszaemlékezés témája, a szerző szándéka dönti el, mely időszakok felidézésekor interpretálja emlékeit színes élményfüzérrel, s mikor hagyatkozik a puszta tényszerűségre. Oláh Vilmos visszaemlékezése a forradalom napjaira és a szovjet megszállást követő ellenállásra fókuszál, ezeknek a napoknak a történéseit meséli el. Múltjáról, gyökereiről, illetve a forradalom utáni életéről csak röviden ír, mintegy élete e forró epizódjának keretet adva.
Szinte valószerűtlen, hogy napjainkban is éljen még valaki, akinek közeli felmenője 48-as szabadságharcos volt. Oláh Vilmos anyai nagyapja tizennyolc évesen Bem tábornok seregében harcolt. Nagyanyja esti meséi az ő harci kalandjairól s kufsteini raboskodásáról szóltak. Apja lovas tüzér volt, „kemény, katonás, ízig-vérig magyar ember”, aki mindkét fiát ebben a szellemben nevelte. Bátyja is hivatásos katona lett, 1944-ben súlyosan megsebesült a keleti fronton, majd szovjet fogságba esett, ahonnan csak 1948-ban tért haza, csonttá soványodva, összetörve. 1951-ben pedig a kitelepítés várt rá. E vázlatos családtörténetet magyarázatul vetette papírra a szerző, azt érzékeltetvén, mi minden befolyásolta, amikor nem lett a szovjet rendszer híve.
1944 októberében Erdélyben mint leventét osztálytársaival együtt a harcmezőre vitték; még nem volt tizennyolc éves. Sebesültszállítóként szerzett tapasztalatai késztették rá, hogy az orvosi pályát válassza hivatásul. A háború végén Magyarországra jött, és elkezdte orvosi tanulmányait. Diplomáját 1951-ben szerezte meg. 1956-ban a Péterfy kórházban, az ország akkor egyik legmodernebb, elit intézményében dolgozott.
Október 23-án a kórház medikusaival együtt lelkesen csatlakozott a tüntetéshez, majd szerelmével a Rádióhoz mentek. Amint az első lövések eldördültek, megszólalt benne hivatástudat, és a kórházba rohant. Október 23-a keddre esett, aznap a Péterfy volt az ügyeletes baleseti kórház, tudta, hogy oda szállítják majd a sérülteket. És attól kezdve szinte megszakítás nélkül bent volt a kórházban, mentette az emberek életét. „Éltetett a remény bennünket – emlékszik vissza –, hogy sikerülni fog, mert az elején minden olyan jól indult, hogy ennyi szenvedés, vér és áldozat nem lehet hiábavaló.”
Szinte minden egykori ötvenhatos visszaemlékező elbeszéléseiben felbukkannak a felkelők melletti szolidaritást kifejező gesztusok, történetek. Oláh könyvében sincs ez másképp, az ő történetét is átszövik az ilyen és ehhez hasonlatos tapasztalatok. A kórházat az első napokban a VII. kerület, a „Chicago” lakói látták el élelemmel, aztán vidékről is megindultak az élelmiszer-szállítmányok. A vidéki orvosok, akik a fővárosban ragadtak, felajánlották segítségüket, ott maradtak a kórházban. Az embereket senki nem szólította fel az önkéntes véradásra, mégis nagyon sokan adtak vért. „Egy nagy tanulságot fogalmaztam meg ezekben a napokban – írja Oláh Vilmos. – Tragikus időkben, tragikus helyzetekben a nemzet vagy legalábbis a többsége össze tud fogni, helyt tud állni.”
Már október 24-én nyilvánvalóvá vált: annyi a sebesült, hogy az Országos Mentőszolgálat egyedül képtelen ellátni a szállításukat. Így a kórház saját mentőszolgálatot hozott létre. A gépkocsivezetők és beteghordók lelkes csapata a környékbeliekből verbuválódott. Mindenki tette a dolgát, a lelkesedés és a hivatástudat vezérelte őket, valamennyien átérezték a helyzet rendkívüliségét: ők most történelmet írnak.
A könyv olvasásakor megelevenedik előttünk a sebészeti osztály szünet nélkül zajló életmentő munkája, megtudjuk, mi a különbség a háborús és az ötvenhatos sebesültek ellátása közöt
t. Sebesültek a „front” mindkét oldaláról érkeztek, de – miként ezt a szerző többször is hangsúlyosan kiemeli –, mindenki (legyen akár forradalmár vagy ÁVH-tiszt, esetleg szovjet katona) ugyanabban az ellátásban részesült. 1957-ben a Fő utcai kihallgatások alkalmával egy magas rangú szovjet katonatiszt – akinek az életét Oláh doktor mentette meg – a vallomásával bizonyította is ezt.
Az orvosi szoba ezekben a napokban kitüntetett hely volt a kórházban: itt hallgatták a rádiót, keresték az új híreket. „Bárhova forgattuk a kereső gombját, az egész világ rólunk beszélt.” A másik információforrást maguk a sebesültek jelentették. Az ő elbeszéléseikből tudták, mi történik az utcákon.
Rendkívüli idők rendkívüli helyzeteket teremtenek. E néhány nap alatt kalandok és szerelmek szövődtek, házasságok bomlottak fel, s még egy házasság is köttetett a forradalom alatt a kórházban. És rendkívülinek mondható az is, hogy a fiatal sebészeknek, mondhatjuk, kezdő, tapasztalatlan orvosoknak idősebb kollégák segítségét nélkülözve kellett dolgozniuk; sokszor olyan műtéteket is elvégeztek, amelyek „békeidőben” nem az ő szakterületükhöz tartoztak volna.
A Péterfy történetében természetesen megjelenik a vitatott szerepű Tóth Ilona is. „Furcsállottam bátorságát, ahogyan berobbant a műtőbe, de ugyanakkor imponált is határozott fellépése és empátiája, hogy sérültjét mindenáron megmentse.” Az egykori szigorló orvost – Obersovszky Gyula nyomán – Oláh Vilmos a francia Jeanne d’Arc-hoz hasonlítja, s határozottan kiáll Tóth Ilona ártatlansága mellett. „Ha történt ez ügyben gyilkosság – mondja –, az a justizmord, az igazság meggyilkolása lehetett.”
Áldozatvállalás, hősiesség, megfeszített munka – és a mindennapok életképei. Olvashatunk például egy különösen magas termetű magyar katonáról, akit halálközeli állapotban vittek a kórházba. Oláh doktor megoperálta, de olyan súlyos sérülései voltak, hogy senki sem hitt felgyógyulásában. Aztán két hét múlva az orvos összetalálkozott vele a folyosón: a feltámadt beteg lázasan kereste negyvenhatos bakancsát. Vagy a hatvan év körüli házmester asszonyról, aki szintén súlyos sebekkel került a műtőasztalra. Joli néni decemberben elhagyta a kórházat, és néhány hét múlva Dél-Afrikából, levélben mondott köszönetet orvosának, buzdította, hogy kövesse az ő példáját, Johannesburgban nagy szükség van a jó sebészekre. Vagy Jean-Pierre Pedrazzini francia fotóriporterről, aki a Paris Match munkatársa volt, és október 30-án halálos hasi lövést kapott a Köztársaság téri harcok során. Őt is a Péterfybe vitték, később a családja – nem kevés bonyodalom után – hazaszállítatta. És egy csakugyan mosolyogtató epizód: Farkas Mihály, a Rákosi-rendszer egykor rettegett vezetője epeműtéte után istenhez fohászkodott fájdalmai enyhítéséért.
November 4-ét követően a kórház vezetése megnyitotta és felszerelte az épület alatt húzódó hatalmas pincerendszert. Amikor már ez a hely sem volt biztonságos, a betegeket a Domonkos utcai sziklakórházba szállították. A sebesültek nyilvántartásba vételére szerencsére nem jutott idő, így a forradalom leverése után a nyomozók a kórlapokból és a főkönyvekből nemigen tudták azonosítani őket.
A kórházban is megalakult a munkástanács, elnökhelyettessé Oláh Vilmost választották. Egyik legelső teendőjük a káderlapok kiosztása volt, mindenki elolvashatta, mit írtak róla. Oláh Vilmos csak mosolygott a magáén, de amikor a többiekét átlapozta, döbbenten konstatálta, hogy mindenkiről mindent tudtak, vagy legalábbis mindent tudni véltek.
A Péterfyt sem kerülte el a megtorlás. Decemberben felszámolták az ellenállást, sok embert letartóztattak. Mint a munkástanács egyik vezetőjét, keresték Oláh Vilmost is, de az akkori razzia során nem találták. A retorzió azonban őt sem kerülte el: hamarosan elbocsátották a kórházból, később pedig egyszerűen megakadályozták, hogy bárhol is elhelyezkedjen. Többször beidézték a Fő utcára, számos esetben éreztették vele, hogy figyelik. Aztán vidékre került, újra műthetett, de vezető állást nem tölthetett be.
Oláh Vilmos különleges napokat idézett fel könyvében. A saját emlékeit élményszerűen, élvezetesen írja le, a történetet egy-egy magánéleti, a rendkívüli helyzetben is köznapi esemény teszi igazán átélhetővé. Az olvasmány mindaddig érdekes és életteli, amíg a szerző a fiatal orvos, hajdani önmaga által látottakat és hallottakat osztja meg velünk. Amikor például arról számol be, hogy a kórházból néhányan Ausztriába mentek gyógyszerért és kötszerért, ám a határ túloldalán kiderült, hogy ketten közülük csupán a disszidálásért vállalták a „kirándulást”. Vagy amikor arról ír, hogy november közepén végre kinyitott a sarki cukrászda, és olyan sok pénze volt, hogy egy egész tál francia krémest vásárolhatott. Vagy amikor arról, hogy a Rózsafa nevet viselő zenés szórakozóhelyen hogyan búcsúztak a disszidálni készülők barátaiktól. Vagy amikor felidézi, hogyan indult el újra az élet: elsőként a Corvin Áruházat nyitották meg, ahol perceken belül katasztrofális h
elyzetet alakított ki a valószerűtlenül sok vásárló. Számos eset leírásánál, amikor a tényeket igyekszik felidézni, elbizonytalanodik: Már nem emlékszem… Nem emlékszem pontosan… Talán… Valószínűleg… De mindez egyáltalán nem zavaró, sőt épp az emlékezést teszi hitelessé. A forradalom története kiszakíthatatlanul része a szerző múltjának, soraiból kihallatszik a fiatalsága utáni nosztalgia is.
Ám szinte minden alkalommal megbicsaklik a történet, iskolás lesz a stílus, amikor értelmezések, magyarázatok, szakirodalmi ismertetők, esetleg mások visszaemlékezésének részletei kerülnek a könyv lapjaira. A szerző vélhetően azért érzi szükségét, hogy a jóval az események után másoktól olvasott információkat, vélekedéseket iktasson a történetbe, mert tanítani akar, ismereteket akar átadni az utókornak, fiainak. Új ismereteket azonban bőven kaphatunk a szerző élményeinek felidézésekor is. Például, hogy abban az időben egyedül az autós térképen ábrázolták a nyugati határszélt, amit az újságárusok az angol–magyar szótárral együtt pult alatt árultak a régi kuncsaftoknak. De tanítani tud azzal is, ahogy Péch Gézáról, a kórház önkéntes mentőséről, barátjáról és példaképéről egy megindítóan szép portréban megemlékezik.
Számos esetben párhuzamot von 1956 és valamely korábbi történelmi időszak eseményei között, mint egy történelemtanár, aki így magyarázza el diákjainak az új tananyagot. A forradalom egyik eseménye egy világháborús élményhez kapcsolódik, a köztereken 1956. november 1-jén, halottak napján látott, virággal borított friss sírhantok az 1945-ben a Rákóczi téren látott hasonló képet idézi fel benne. Maléter Pál és delegációjának letartóztatása kapcsán Buda várának négyszáz évvel korábbi elfoglalása és Török Bálint elhurcolása közötti hasonlóságot elemzi. A november 4-e utáni fegyveres ellenállás főbb helyszínein járva Sztálingrád képe rémlik fel előtte.
A kötet utolsó fejezete 1989. június 16-át, Nagy Imre és mártírtársai újratemetését idézi fel. Oláh Vilmos azok egyike volt, akik a Hősök terén rendezett szertartáson az ismeretlen szabadságharcos jelképes koporsóját vitték. „Talán életem legszebb, soha nem felejthető percei közé tartozik.” És az utolsó ünnepi esemény: 1991. október 23-a a Péterfy Utcai Kórház aulájában felavatták 1956 hőseinek fehér márványtábláját. „Emlékezünk, amíg még élünk. Szeretném, ha az emlékezés túlélne minket. Ezért érdemes volt élni. Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Dicsőség a legyőzötteknek, az áldozatoknak, mert haláluk nem volt hiábavaló!”
|
|
|
|