 |
| |
| Szerző(k): |
|
Kende Péter |
| Főcím: |
|
Eltékozolt forradalom? |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Új Mandátum Könyvkiadó |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
237 oldal |
| Ár: |
|
2680 Ft |
| Könyvtípus: |
|
Monográfia |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Fél évvel 2006. október 23-a után talán lehetséges mérleget készíteni arról is, ami nem azon a napon történt, hanem ami ahhoz a naphoz tartozott volna . Az emlékezésről, jelesül a magyar tudomány és a hazai szellemi élet hozzájárulásáról ehhez az emlékezeti munkához - a forradalom félévszázados évfordulójának tudományos, gondolati hozadékáról. Ha csökkenő számban is, de még mindig jelennek meg önálló kiadványok, tanulmányok, ma is. A BUKSZ 2006. évi 4. száma Pajkossy Gábor összeállításában múlt év november közepéig 110 önálló kiadvány megjelenését regisztrálta, tizenegy folyóirat különszámáról tett említést, és 57 tudományos konferencia adatait közölte - megjegyezve, hogy a nem konferenciaformában megtartott emlékülések számbavételére nem is tett kísérletet. Ha az utóbbi rendezvények múlt év decemberében valószínűleg le is zárultak, az bizonyos, hogy az önálló kötetek száma mára közelít a 150-hez, a folyóiratok külön- és rendes számaiban közölt tanulmányok száma biztosan nem marad el ettől, a különféle cikkekét pedig megbecsülni is nehéz. A "termés" mennyiségi szempontból tehát bizonyosan imponáló méretű.
Az egyszerű számszerűsítésnél persze sokkal nehezebb mérleget vonni az emlékezés e formájának tartalmáról. A megjelent könyvek legnagyobb része - ez nem meglepő - a visszaemlékezés műfajába sorolható. Hogy ötven év után az egyéni emlékezet vajon mennyire képes visszanyúlni a valaha történtekre, s mennyire építi be az elmúlt idő meg a jelen történetmondó paneljeit, nehéz kérdés. Annyi bizonyosnak látszik, hogy alighanem ez volt az utolsó időpont, amikor - legalábbis 2006 őszét közvetlenül megelőzően - az emlékek rögzítésére és befogadására komoly érdeklődés irányult, és ezt ki lehetett elégíteni megfelelő számú emlékkel. Az egykorú források kiadása még mindig jelentős számú, s közülük egyik-másik meglepő sikert könyvelhetett el - ám talán nem véletlenül azok, amelyek a forradalmi napok hétköznapi átélését "dokumentálták", mint az iskolás gyermekek emlékezetes naplói. Számomra hasonlóan izgalmas volt a forradalomról fél-hétköznapi mérleget készítő 1957-es földalatti levél-újság, a Nemzeti Híradó fakszimile közlése és a szerző utáni nyomozás históriája, amelyet Révész Béla készített Szerkesztőség a Gát utcában címmel. A forradalom köztörténete szempontjából talán legjelentősebb Nagy Imre snagovi jegyzeteinek végre-valahára megjelent magyar kiadása. Külön említést érdemelnek a képi forrásokat közlő kötetek vagy inkább albumok: a forradalom fotóanyagából tucatnyi, többnyire szép kiállítású kiadvány készült.
Sajátos képet mutat a történeti feldolgozások at tartalmazó kötetek gyors leltára. Egy részük számára az évforduló lehetőséget kínált az újbóli megjelenésre - vagy mert még nem jelentek meg magyarul (mint Fejtő Ferenc két könyve), vagy mert az 1956-ot interpretáló immár klasszikus szövegek (ilyen például Szabó Zoltán életműsorozatának Kenedi János által szerkesztett 4. kötete 1956 és 1977 között keletkezett írásaiból, benne a híres genfi előadással, vagy Méray Tibor Nagy Imre-könyve, illetve Aczél Tamással közös Tisztító vihara ). Más részük különféle résztémák, helyi vagy országos eseménysorok feldolgozása. Harmadik csoportjuk a forradalomról való tudás faktografikus foglalata, a krónika műfajába sorolható mű. Nem született az évfordulóra új, 1956-ról szóló, összefoglaló nagymonográfia. És nagyon kevés olyan mű látott napvilágot, amely, ha nem is kínálja hosszú évek levéltári búvárlatának eredményeit, de vizsgálódási horizontja a magyar forradalom egész eseménysora és/vagy a forradalom jelensége. E kevesek közül Charles Gatié (amelyről e hasábokon már ejtettem szót) azért fontos, mert az elmúlt évtizedekkel szemben más interpretációkat tartalmaz a már emlegetett köztörténetet, a forradalom nemzetközi kontextusát illetően. Kende Péter Eltékozolt forradalom? című nagyesszéje pedig azért emelkedik ki fejjel az egész mezőnyből, mert talán egyedül próbálta szemügyre venni, (újra)értelmezni a magyar forradalmat mint jelenséget, ahogyan 2006-ban láthatjuk. Kende kötetének bemutatóján György Péter használta azt a kifejezést, hogy a könyv szerinte megpróbálja újragondolni a forradalmat - s ez, azt hiszem, nemcsak leírásként pontos, hanem helytállóan mutat rá a szerző szándékára is.
Ez az újragondolás egyébként kissé Kende munkásságára is vonatkozik. Előszavában személyes érintettségéről szólva megjegyzi, hogy esszéírói munkásságának 1956 egyik tengelye volt az emigrációban és az maradt az 1989-es hazatérés óta is. De saját emlékei, történetei egyébként a továbbiakban alig mutathatók ki. Kendét sohasem a forradalom eseménytörténete izgatta, hanem egésze, nem a jelenséget alkotó komponensek, hanem azok együttes jelentése - és ha lehet, ez az izgalom 1989 óta csak fokozódott. Éppen azt követően, hogy úgy tűnt, 1956 elnyerte azt a jelentését, amelyet többek között az
emigráns Kende Péter is szánt neki: az új magyar demokrácia legfontosabb történeti hagyományáét. A könyv címébe foglalt kérdés arra vonatkozik: vajon így történt-e, netán így történik, illetve, ha eleddig nem, annak mi az oka. Ehhez nemcsak azt kell vizsgálnia, hogy mit jelentett a forradalom 1956-ban, hanem elsősorban azt, mit jelentett azóta, van-e 1956-nak "máig élő hatása" (9. p.). Kende esszéje nyugtalanságból fakadt - és amint a már kész szöveghez illesztett, 2006. szeptember 18-ra utaló rövid reflexióból kiderül -, zaklatott állapotban is ért véget, noha a könyv alaphangja mindvégig a nyugalomé.
Az első két fejezet a forradalom előzményeinek és eseménytörténetének rövid és sajátos összefoglalója. Nem időz sokat részleteknél, célja az események dinamikájának ábrázolása. Ennek lényegét Kende abban látja, hogy miközben az október 23-i tömegmozgalom célja a rendszer megváltoztatása volt, sikerét vagy kudarcát az mérte, hogy a fennálló rendszer kormányfője hogyan vélekedik a történtekről: elutasítja azokat, vagy azonosul velük, s milyen mértékben. Nagy Imre egyáltalán nem volt vezére a magyar forradalom e dinamikus szakaszának (még október 30-a után sem), hanem sokkal inkább szeizmográfja, vagy olyan indikátora, aki jelezte a megmozdulás erejét és hatékonyságát.
A harmadik fejezet a könyv egyik csúcspontja: Kende a résztvevők szociológiai összetételét és pszichológiai állapotát próbálja rekonstruálni, majd az eseménysor elnevezésének kérdését felvetve már itt átköti a tárgyalást 1956 mai jelentése és hagyatéka irányába. Annak idején szerinte először "három nagy társadalmi erő" mozdult meg: az ifjúság, a gyári munkásság és az utca , akikhez azután "a teljes magyar falusi és városi népességet lefedő" csoportok csatlakoztak. Azzal, hogy Kende a kommunista reformer értelmiséget lényegében az ifjúsághoz sorolja, a munkásság aktivitását pontosan körülhatárolja (az üzemi munkástanácsokban), a forradalmi tömegakciók résztvevői körét pedig az "utca" saját bevallása szerint is körvonalazatlan szociológiai kategóriájába sorolja, mintha azt akarná aláhúzni, hogy a magyar forradalomnak nem volt vezető osztálya . Mintha azt sugallná: lehet, hogy a forradalom kifejezés transzhisztorikus fogalom, de akkor a magyar eset nem támasztja alá azoknak a véleményét (avagy elvárását), hogy osztályalapon leírható. Kende érve az "utca népe" kifejezés mellett elsősorban az, hogy annak idején mindenki pontosan tudta, kiket fed a kifejezés.
Hasonló törekvés fedezhető fel az 1956-os magyar események elnevezésével kapcsolatosan. A könyv mindvégig forradalomnak nevezi, jóllehet a harmadik fejezet végigtekint a terminológiával kapcsolatos 1989 előtti és utáni vitákon. Kende a politikai forradalom angol és francia szakirodalomban szokásos definícióját alkalmazza - és nem sokat foglalkozik azokkal az egyébként az 1789-es nagy forradalomra visszamenő érvekkel, amelyek szerint a revolution valójában azokra a történeti fordulatokra alkalmazható, amelyben mindenekelőtt egy új társadalmi (és csak emellett politikai) berendezkedés körvonalai sejlenek fel. Az érvelés egy pontján itt is elhangzik: az a tény, hogy annak idején mindenki így nevezte a történteket, akár önmagában is elegendő lenne.
Kende Péter persze pontosan tudja, hogy mint szociológus és politikatudós, nem feltétlenül érheti be ezekkel a magyarázatokkal. Maga a szöveg és hivatkozásai eléggé árnyaltan mutatják be az utca népének 1956-os tevékenységformáit. A definíciós áttekintés végeredményben többek között Raymond Aron nyomán az antitotalitárius forradalom meghatározás mellett teszi le a voksot. Kende itt a szovjet és kommunizmustörténeti stúdiumok bő három évizedes alapvitáját érinti: vajon a szovjet típusú rendszer totalitárius volt-e, ahogy a politikatörténészek és kremlinológusok az ötvenes évek eleje óta állították (s ahogy a legtöbb kelet-európai társadalomtudós is állította 1989 után); avagy valami más (hogy mi, az nem világos, de nem totalitárius), ahogy a rendszer és alattvalói mindennapi életét és praxisát vizsgáló társadalom- és kultúrtörténészek szeretik állítani. Érinti, de nem "mászik" bele. Érzésem szerint azért, mert a kötettel Kende azt szeretné megmutatni, mi a baj, miért kell átgondolni ötvenhatot - és a túlságosan ideologikus magyarázatokat bajnak véli. Velük szemben mintha az egyszerű, vállaltan a hétköznapihoz közelítő fogalomalkotást részesítené előnyben.
Kende már itt, de később is, a forradalom esetleges győzelmén, "kifutásán" elmélkedő hatodik s különösen a magyar társadalom 1956 utáni kórképét mesterien megrajzoló hetedik fejezetben érinti az "ötvenhatos nemzeti egység" kérdését. Nem is nevezi mítosznak, annyira nyilvánvaló számára: az emberek egy tetemes része 1956-ban is óvatosan kivárt. Sokak rokonszenve a célkitűzésekre vagy azok egy részére korlátozódott, az azokat képviselő, azokért tevő, esetleg harcoló személyeket és csoportokat borzongva, közönyösen, gyanakodva va
gy éppen viszolyogva figyelték. A forradalom örökre nyitva maradt története nem mentesít az analógiák figyelembevétele alól - figyelmeztet. S ezek bizony azt mutatják, hogy az 1945-ös koalíció munkástanácsostól sem tarthatta volna magát pár hónapnál tovább, ha nem szövetkezik legalább a mérsékelt keresztény jobboldal formálódó politikai erőivel (annál is inkább, mert az egykori újbaloldal illúzióival szemben a forradalmi szervezetek a rendkívüli időkre szerveződtek - s azok múltával alighanem vagy belebürokratizálódtak volna a konszolidációba, vagy az aktivisták egyszerűen visszatértek volna a munkapadokhoz…). A kivárás mentális állapota megengedte a forradalmi lelkesedést is, de meg is könnyítette a beletörődést a vereségbe 1956-57 fordulóján.
A forradalom utáni kapituláció (Kende szenvedélyesen érvel a kiegyezés, paktum és hasonló szavak használata ellen), a kialakuló egyéni és kollektív túl- majd együttélési stratégiák eredménye a hallgatás és az öncsalás különös egyvelege lett, amelyre három évtizeden át a magyar társadalom lelki egyensúlya épült (216. p.). Amikor Kende a nyolcadik fejezetben hozzálát annak vizsgálatához, hogy mi is lett ötvenhatból nyolcvankilenc után, már sejthető az ítélete. Valóban, szerinte elsősorban a Kádár-korszak és viszonyai tehetők felelőssé a nyolcvankilences illúziók elillanásáért. A közelmúlt gátlástalan politikai kihasználása, az átörökítők hitelességi problémái és hasonló jelenségek csupán hozzájárulnak a jóvátehetetlenhez: a kimaradt, deformált, lefojtott emlékezethez vagy éppen a nem emlékezethez. Kende traktátusa mindvégig logikus érveléssel jut el erre a végpontra. Már-már magunkra maradunk azon tépelődve, hogy vajon ha ehhez hozzáadjuk azt is, hogy 1956-ról a XXI. század univerzális kételyeinek divatja idején gondolkozunk, mi értelme a kérdőjelnek a címben?! Kende Péter azonban nemcsak esszényelvének archaizáló tisztaságában, hanem optimizmusában is képes megidézni a magyar XXI. században a francia felvilágosodást. A könyvet eredetileg ugyanis "néhány szerény javaslattal" zárta, hogy meggyőzze 1956 történelmi jelentőségéről "ama népes halmaz tagjait, akiket […] az akkori eseményeknek még az említése is irritál vagy közömbösen hagy" (230. p.). Ezután következett ama ötvenedik évforduló.
Amire az októberben megjelent könyv epilógusában Kende Péter még reagálhatott. Méltósággal, átkok nélkül mondhatott ítéletet. Remélem, sőt tudom, hogy így könnyebb volt túltennie magát a történteken. Úgy sejtette, hogy mi fog történni, mint senki sem - de bizonyára hitt javaslataiban is. Ez a kis kötet azért a 2006-os év egyik legfontosabb könyve, mert nekünk is segít hinni józan észben, logikus érvelésben, az újra- és újragondolás értelmében.
|
| |
| Cím: |
|
Mozgó Világ |
| Évfolyam: |
|
33. évf. |
| Szám: |
|
5. sz. |
| Dátum: |
|
2007.05.01 |
| Oldal: |
|
102-105. oldal |
|
|
|
|
|