 |
| |
| Szerző(k): |
|
Ember Mária |
| Főcím: |
|
Mindent késve |
| Alcím: |
|
1956-os naplójegyzetek és feljegyzések |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Noran |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
192 oldal |
| Ár: |
|
2499 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
„[...] az Almássy téren, a gyalogjárdán találkoztam a szembe azzal a cipővel, amely számomra, ameddig csak élek, e forradalom jelképe marad. Félretaposott, szakadt, jobb lábra való férficipő volt. A kérgén, a bélésén csomókban állt a vér” – idézte fel megrendítő élményét Ember Mária 1956-os emlékezésében.
A szerző – a Magyar Nemzet című napilap 1956-ban már rendszeresen publikáló munkatársa – barátai és családtagjai révén Nagy Imre külső köréhez és a Petőfi Kör belső magjához tartozott. E két kör határozta meg Ember Mária életének további alakulását is. Férjét, Hegedűs B. Andrást, aki a Petőfi Kör egyik titkáraként a mind szélesebb közönséget vonzó viták egyik szervezője volt, a Mérei Ferenc és társai-perben a jogerősen két év börtönbüntetésre ítélték. (A család Kádár-korszakbeli életéről és hányattatásairól Ember Mária a Naplónak indult című kisregényében számolt be – Noran, 2005.) Ilyen „terhes múlttal” a hatvanas években legfeljebb útikönyveket (London, Berlin, München stb.) írhatott, a hetvenes években már több (kis)regényét-novelláját is kiadták (Véletlenek, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971.; Hajtűkanyar, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.). Igazán ismertté mégis az 1970–80-as években, a Magyar Nemzetben rendszeresen megjelenő, közvélemény-formáló publicisztikái tették. 1989 után pedig nemcsak mint a Petőfi Kör vita-jegyzőkönyveinek egyik közreadója foglalkozott történelmi-közéleti kérdésekkel, hanem Raoul Wallenberg, a második világháború végén több ezer zsidó életét megmentő svéd diplomata élettörténetének kutatójaként is (Wallenberg Budapesten, Főpolgármesteri Hivatal, 2000.).
Ember Mária az 1990-es évek második felében többször nekilátott 1956-os naplójegyzetei átfésülésének, összeállításának, stilizálásának, de a munkát betegsége miatt már nem tudta befejezni. A rekonstrukciót, amennyire ez egy hagyatékból sikerülhet, Murányi Gábor (egykori kollégája Magyar Nemzetnél, ma a HVG újságírója) végezte el. Így a Mindent késve című kötetbe ezúttal nemcsak Ember Mária 1956. október 24. és 31. közötti naplójegyzetei kerültek be, hanem egy 1956. november 3-án írott – végül nem publikált – cikke (Rendőrök és útkövezők), november 1–18. közötti töredékes naplóbejegyzései, és egy interjú is, amelyet 1989-ben készítettek vele ezekről a napokról.
Naplójában Ember Mária a „népfelkeléssel csak lépésről lépésre azonosuló, valamit tenni vágyó, ám e tevékenység terepét nem találó kortársnak” nevezte magát – találóan jellemezve ezzel az akkori fiatal pártértelmiség habitusát és viselkedését is. Október 23-án egy ausztriai külszolgálati út miatt nem volt a fővárosban; így először nem is igen érthette, mire vonatkozik a bécsi gyors hálókocsi-kalauzának jelentőségteljes hunyorítással kísért mondata, amellyel október 24-én délelőtt próbálta megnyugtatni a Komáromban veszteglő vonat türelmetlenkedő utasait: „Földcsuszamlás van Budapesten.”
Hírfoszlányokból, majd a pályaudvar forgalmi irodájának ablakából bömbölő rádió (dez)információiból derült ki számára, hogy háromnapos távolléte alatt a gyökeresen megváltozott minden. A napló szinte riadt rácsodálkozással rögzíti a szokatlan felfordulást, magyarázatot a Szabad Nép előző napi számának nyomdába adás előtt éppen csak odapréselt sorai is alig adnak: „Lapzártakor még mindig érkeznek egyetemeinkről a hírek, a küldöttségek az egyetemi ifjúság követeléseivel.” Mikor pedig végre a vonat a Keleti pályaudvarra ért, már sötétedés után, golyózápor fogadta az utazót. Tizenegy év után ismét újra fegyveres harc dúlt Budapesten.
Október 25-én a Petőfi Kör vezetősége a Hegedűs házaspárnál gyűlt össze: filoszi gondossággal próbálták számba venni, sorrendbe rakni, szakaszolni, megvitatni és megokolni a történteket. Amikor aztán hosszú fegyverropogás hangja zavarta meg az Újpesti rakparti kis lakás tanácskozóit, a férjek a városba indultak: ki a pártközpontba, ki a Parlamentbe ment, hogy a Kör álláspontjáról tájékoztassa a vezetést. A Kossuth tér látványa azonban mindjárt a drámai valóságba rántotta a vitatkozókat: „Ólomszürke ég terül a Parlament fölé. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal rakják be amott a holttesteket, most veszem észre, hogy a járdasziget pereméről még csöpög, tövében fekete tócsákban áll a vér, meg vagyok dermedve egészen, alig érzékelem, mi történik velünk, mintha alvadna a vér bennem is.”
Október 26.: – „Információt, információt, információt!” – Mi sem nyugtalanítóbb és zavaróbb egy újságíró számára, mint hírek nélkül maradni, s úton-útfélen a legvadabb pletykákba és szinte hihetetlen történetekbe botlani. A szerző szelíd (ön)iróniával írja le a szüntelen jövés-menést és telefonálást, miközben már mindegyikükben ott motoszkált a fő kérdés: „Hangulatunk, tanácstalanságunk ellenére sem rossz, csak feszült. Nem tudjuk, helyesen tesszük-e, hogy itthon kuksolunk. Nem volna ránk valahol szükség? Nem tudnánk valahol hasznosítani magunkat?” 27-én aztán többen cselekvésre szánták el magukat: az ELT
E Bölcsészkarára, a pártközpontba igyekeztek, miközben a radikálisabbak, mint Losonczy Géza, „a bágyadt felhívások” helyett a felkelőkkel való tárgyalások megkezdését sürgették – legfelsőbb szinten is. 28-án már Ember Mária is ott sürgött, sodródott férjével és Petőfi körös barátaival, újságíró ismerőseivel a Belvárosban: Bölcsészkar, budapesti rendőr-főkapitányság, szerkesztőségek – mindenki rohant, mindenki szervez(ked)ett, mindenki egyeztetett. „A jogi karon Ádám György pipája az első, amit meglátok”, s aztán a tömérdek ember: akkor alakult meg a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága. „Forradalmi felfordulás [...], Szmolnij-emlékek a moziból, nekem csak a távírászok hiányoznak” – ironizál a szerző. Hiába azonban Nagy Imre október 28-i nyilatkozata, az apparátusok, így a Magyar Rádió is nehezen alkalmazkodott a változásokhoz: „[...] ez után a kormánynyilatkozat után a rádió vezetősége meg merte tagadni, hogy az Értelmiség Forradalmi Bizottságának kiáltványát beolvastassa; nem tudhatta pedig, hogy tizenöten állnak-e mögötte vagy tizenötezren.”
Október 29.: „A Szabad Nép csupa üveg székházából is kihullott az üveg, a harc rostáján csupán a betonváz maradt fenn.” Ember Mária saját szerkesztősége is ilyen volt a New York palotában, bár nem fizikai, hanem morális értelemben. A Magyar Nemzet tanácstermében kétszázan szorongtak, Lakatos István költő (a Petőfi Kör „kitalálója”), mint az Igazság című új, forradalmi lap egyik első embere, Obersovszky Gyulával együtt számolt be a lapindítás nehézségeiről és eredményeiről. Újjáalakultak a rég(ebb)i lapok is, mint a Hétfői Hírlap, vagy maga a Magyar Nemzet. Utóbbinál azonban politikai küzdelem is kibontakozott, a lapot ugyanis „megszállták a kisgazdák”.
30-án már látványosan „csomagoltak” a szovjetek a Nagykörúton és a Honvédelmi Minisztériumnál is (ágyúcső-fényesítés stb.), a Rákóczi út környékén azonban ismét harc volt: „A sarkon teherautó fordult be, tömve fegyveresekkel, a sofőrfülke tetején négy puskacső meredt előre, az egyiket egy lány tartotta; ez is elvadult külsejű. Hiába, a harc – minden egyenrangúságunk ellenére – nem lányoknak való.” Ám szerzőnket legalább ennyire zavarba hozta, hogy a szerkesztőségben is hasonló állapotok uralkodtak: cikkét szignója nélkül közölték, szobájában felfordulás, ismeretlen emberek tűntek fel „új munkatársként”...
A másnap reggel hangulatát már a Köztársaság téri vérengzés árnyékolta be: többen figyelmeztető jelet láttak a tragédiában, és Dudás József, „a politikai kalandor” ténykedése sem váltott ki e körökben osztatlan lelkesedést. A Magyar Nemzetnél pedig teljes volt a fordulat: „Egyre több az idegen arc, ahogy egy mai lappal a kezemben beülök egy bolyba a régiek közé, magamon érzem egy sovány, elhanyagolt vagy talán csak megviselt külsejű, idősebb nő pillantását; ellenségesen méricskél. [...] »Ez ki?« – írom a lapszélre, és odanyomom valamelyik szomszédom orra alá. »Lőrincz Mária, a régi MN-től« – kapom a választ. Aha, vagyis egy még régebbitől – gondolom. [...] A múlt egyéb kísérteteit is feltámadva látom, amint a hallon átsuhannak. Horthy-korszakbeli tiszti zubbonyban intézkedik egy-két férfi, szólítják egymást, jelekkel kommunikálnak a fejünk fölött, úgy viselkednek, mintha otthon lennének, mintha ők lennének itthon!”
A napló gondosan stilizált része e nappal szakad meg; előbújnak a félelmek, a kétségek, kínzó kérdések sora tolul fel. A Hegedűs házaspár e napokban korántsem volt egyedül ilyetén gondolataival: egy értelmiségi generáció, amely már az új rendszerben szocializálódott, vegyes érzelmekkel, szinte értetlenül fogadta a tömegek, az utca gyors, nyers radikalizálódását. (Ekkor még nem tudhatták: alig néhány évvel később, amikor ’56-os cselekvéseikért kirótt börtönbüntetésükből szabadulnak, hasonlóan furcsán néznek majd rájuk az akkori huszon-harmincévesek.)
1956. október 23-a előtt a pártértelmiségnek csupán csekély része jutott el a kiábrándulástól a gyökeresen mást akarásáig, azaz a teljes rendszerváltás elfogadásáig. Órák alatt lettek élcsapatból „retrográd társasággá”: a forradalom elszáguldott mellettük, az élet 23-án éjszaka túllépett a reformkoncepción. Ha győz a forradalom és véghezviszi a szocializmus teljes felszámolását, nem lett volna könnyű beilleszkedniük az új rendbe, ha egyáltalán vállalkoznak rá. Még gyötrelmesebb dilemma elé kerültek a szovjet intervenció után: ki mellé kell állni, vissza kell-e fordulni, vagy végig kell menni az úton? Ahogyan Ember Mária is írta előszavában: „[..]. más élmény egy forradalom kortársának lenni, és megint más a szabadságharc könyörtelen eltiprása és a megtorlás kíméletlensége láttán e forradalommal szolidaritást vállalni.” Generációjának kisebb része választotta csak a Kádár-kormány régi-új irányvonalához való idomulást 1956–57 fordulóján. A többség a rögösebb útra lépett: szembenéztek egykori önmagukkal, nézetrendszerükkel, a szocialista rendszerrel – akár életük (Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi Józ
sef) vagy börtönévek (Hegedűs B., Tánczos Gábor, Litván György) árán is. A hatvanas évektől még különbözőbb irányokat vett az egykor egy csoportosuláshoz tartozók pályája: néhányan a Kádár-rendszer lelkes segítői lettek, mások igyekeztek csendesen meghúzni magukat, a börtönviseltek többsége pedig kitartott a tudatos és aktív szembenállás mellett.
|
|
|
|