 |
| |
| Cím: |
|
Elárultak bennünket |
| Rendező: |
|
Kisfaludy András |
| Filmkategória: |
|
Dokumentumfilm |
| Gyártó ország: |
|
Magyarország |
| Készült: |
|
2006 |
| Ismertető: |
|
|
| Fesztiválok: |
|
2006 - 13 nap remény - 1956-os dokumentumfilmek fesztiválja (versenyben) |
| Díjak: |
|
2006 - 13 nap remény - 1956-os dokumentumfilmek fesztiválja: Magyar Fejlesztési Bank Díja és DVD kiadás |
|
|
| |
Kisfaludy András filmje, amelynek bemutatója egybeesett a Képzőművészeti Egyetemen 2006 októberében rendezett emlékkiállítás megnyitójával, az egykor még főiskolaként működő intézmény hallgatóinak 1956-os történetét és mártíromságát beszéli el. Ezzel mondattal voltaképpen előre is szaladtam, hiszen a történeti részletekben tájékozatlanabb néző csak a film utolsó részében szembesül azzal, hogy amit lát, az halálosan komoly történet. A szovjet hadsereg november 4-én kezdődött ostromának a főiskola diákjai közül négyen is áldozatul estek, név szerint Bódis Antal, Csűrös Zoltán, Komondy Sándor és Kovács József, mindannyian a főiskolán alakult nemzetőrcsoport tagjai, valamint négy honvéd, akik az ostrom harmadik napján, november 7-én a tankokkal körülzárt főiskola épületébe szorultak, majd a pincén keresztül szomszéd ház felé próbáltak menekülni, de ahogy feljöttek az alagsorból, az udvaron szovjet katonákba ütköztek, akik lefegyverezték és a helyszínen agyonlőtték őket. Név szerint Dancs Miklóst, Juhász Sándort, Kamuti Lajost és Széll Lászlót. Őket a főiskola aulájában felállított emléktábla “négy ismeretlen honvéd"-ként említi, nevük a dokumentumfilm végén olvasható. (Zárójeles megjegyzés: fegyvertelen foglyok kivégzéséről és a civil lakosság elleni atrocitásokról számos forrás és információ áll rendelkezésre, a forradalom leverését kísérő harcok ezen aspektusáról mégis viszonylag kevés szó esik. A Royal Szállóban működő felkelőcsoport túlélője hasonló esetet beszél el a mostani, a sorozatban is ismertetett Hazatérés című filmben.)
A művészet és a forradalom viszonya a XX. század során általában más összefüggésben szokott fölvetődni, akár az olasz futuristákra, akár a bolsevik forradalomra, akár mondjuk a hatvanas évek fiatal lázadóira gondolunk. 1956-ban Budapesten a Képzőművészeti Főiskola hallgatóinak egy csoportja nem az esztetizáló és elefántcsonttoronyba zárkózó művészetfelfogást cserélte föl a mozgósító utcai akcióművészetre, hogy ezáltal is megpróbálja újradefiniálni a művészet társadalomban betöltött szerepét, ahogyan tették ezt elődeik és utódaik, hanem az ecsetet, a vésőt cserélték puskára és pisztolyra.
A filmben az egykori évfolyamtársak idézik föl az előzményeket és eseményeket. A film dramaturgiája, amely a megszólalók bemutatásával indul, aztán személyes élményeik és történetük elbeszélésén keresztül lassan csordogál a nagy közös történetig, a forradalomig és a tragikus végkifejletig, Sára Sándor és a Gulyás testvérek 1980-as évekbeli filmjeinek a nyomdokában jár. A keret természetesen sokkal szűkösebb. Nagy léptékű tabló felvázolására a film készítőinek nincs esélyük.
A párhuzamos elbeszélésekből így is sok mindent érzékelhetünk abból, honnan, milyen vágyakkal, elképzelésekkel és tervekkel érkezett ez a fiatal generáció a második világháború utáni művészeti főiskolára, hogyan szembesültek a kiépülő sztálinizmus valóságával, és mi vezette meglepően sokukat arra, hogy aktívan részt vegyenek a forradalomban. Mindenekelőtt szembetűnő, hogy a negyvenes évek végén a művészeti képzésben is felgyorsult a nemzedék- és stílusváltás, a társadalmi mobilitás is. Később a kommunista diktatúra hosszú évtizedei során ennek a folyamatnak inkább az árnyoldalai kerültek előtérbe, teljesen jogosan: a politikai alapú avagy a származás szerinti diszkrimináció, illetve előnyben részesítés az egyetemeken és főiskolákon. Akkor viszont azok a vidéki, alacsony sorból jövő fiatalok, mint a filmben többek is érzékeltetik, akik előtt az új rendszer új lehetőséget nyitott meg, ezt eleinte érthetően másképp élték át. Az elhangzottakból is nyilvánvaló, hogy Magyarországon a második világháború után volt jelentékeny tömegbázisa egy baloldali-demokratikus fordulatnak, különösen az ifjabb korosztályok körében. Enélkül, a második világháború után színre lépő "fényes szelek" nemzedékének a csalódottsága, frusztrációja és becsapottság-érzése nélkül 1956 dühe, politikai és intellektuális lendülete valójában nem érthető meg. A rendszer bizonyos értelemben maga keltette életre azokat a társadalmi csoportokat és politikai érzelmeket, indulatokat, amelyek a forradalom napjaiban ellene fordultak.
A fiatal képzőművész-hallgatók számára is hamarosan és menetrendszerűen ütött a csalódás órája. Az 1947–48 utáni fordulatot követően brutális nyíltsággal szembesítették őket azzal, mit is vár el az újonnan verbuvált fiatal népi káderektől a Párt: művészi kitejesedés és szabadság helyett a szovjet példa, a szocialista realizmus szolgai követését. A váltás ezen a területen sem ment zökkenőmentesen és ellenállás nélkül. Bencsik András szobrász, aki fiatalon a pártba is belépett, majd 1956-os nemzetőri ténykedése miatt a rendszerváltásig a margóra szorították, érzékletes anekdotát mesél arról, milyen megrökönyödés és elutasítás fogadta a főiskolán 1949-ben a hivatalos szovjet művészet iránymutatónak szánt bemutatkozását. Mások elbeszéléseiből kiderül, milyen megütközést keltett a főiskola vezetőjének, Rákosi féltestvérének, Bír
ó Károlynak a műveletlensége, vagy éppen az akkor a kultúrpolitika dédelgetett kedvenceinek látszólagos vagy valóságos tájékozatlansága és ízléstelensége. Keserű Ilona festőművész a filmben úgy emlékszik, hogy Ék Sándor nem értette Kondor Bélát, ezért különbféle festékeket ajánlott a figyelmébe. (Ez persze így kevéssé valószínű. Ék, akkor a főiskola grafikai tanszékének vezetője, ifjúkorában kubisztikus műveket alkotott, és művészetelméleti könyvet is írt. Inkább csak "félt" érteni Kondort, aki grafikusként a szintén a főiskolán tanító Koffán Károly tanítványa volt.) Ugyanakkor az is érzékelhető, hogy a nagy mesterek, Barcsay Jenő, Bernáth Aurél, Domanovszky Endre, Koffán Károly, Pátzay Pál, Somogyi József jelenléte szellemi, de fizikai értelemben is bizonyos védelmet is nyújtott az iskola és a hallgatók számára a külvilágban egyre inkább elszabaduló abszurditással és terrorral szemben.
A film előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb, hogy az igazi főszereplő a négy áldozat egyike, Komondy Sándor. Nemcsak azért, mert évfolyamtársai egybehangzó vélekedése szerint a főiskola legtehetségesebb festőnövendéke volt, hanem mert élete is példázatszerű, sűrítve mutatkozik meg benne egy generáció kálváriája és pusztulása. A többieknél is kevésbé tudta tartania száját, képtelen volt meghunyászkodni, és ezzel gyorsan elérte, hogy a főiskolán kívül találja magát. A renitensek eltávolítására a szokásos eljárás a katonai behívó volt. Komondy a forradalmat közvetlenül megelőző éveket a műterem és az előadótermek helyett a Hanság mocsaraiban töltötte, évente alig néhány napra kiszabadulva onnan, hogy letétbe helyezze iskolatársainál a katonaévei alatt rajzolt és festett, valóban döbbenetes erejű képeit.
Az 1956-os események lényegében a szokásos koreográfia szerint zajlottak. A párttitkár határozott ijesztgetései ellenére a növendékek részt vettek Rajk László újratemetésén, az álságos hangulat és beszédek miatt mégsem a temetőben helyezték el koszorújukat, hanem a Hősök terén, miután közösen elszavalták József Attila Levegőt! című versét. Október 23-a őket is az utcán találja, Komondy és néhány társa pedig már a Rádió ostromában is részt vesz. A türelmetlenebbek a következő napokban fegyvert szereznek, és részt vesznek az első napok küzdelmeiben – egyikük elmondja, hogy a főiskola kapuja előtt egy ávós tiszt rálőtt, a golyó ütötte nyom mind a mai napig ott van a kapu alsó rézpántján –, majd a kis felkelőcsoport testületileg csatlakozik a nemzetőrséghez. Szó esik arról, hogyan akadályozták meg a főiskolán a bosszú és a felháborodás szülte spontán atrocitásokat a párttitkár és néhány más beosztott ellen. Majd jön november 4-e, a második szovjet beavatkozás. A szovjet tankok november 7-re érnek a környékre, körbezárják az épületet, és gyanú szerint Rozsnyai Zoltán, a főiskola párttitkára a lezárt és eltorlaszolt főbejáratot kikerülve egy hátsó ajtón bevezeti a szovjet katonákat az épületbe. A többség menekül. Komondy és három társa, talán romantikus felbuzdulásból, a maradás és a jelképes ellenállás mellett döntöttek. Talán később meggondolták magukat, talán más történt, ezt már sosem fogjuk megtudni. Nem kaptak esélyt sem a menekülésre, sem a megadásra. Négyük holttestére az alagsorban bukkantak rá, egyikük arcát teljesen szétroncsolta a golyó. A jelek szerint nem tanúsítottak ellenállást. Ehhez sem a rendező, sem a recenzens nemigen tud mit hozzátenni. Az elbeszélésnek ennél a pontjánál a film több szereplője is könnyekben tör ki. Komondy holttestét később elvitték, ma sem tudja senki, hol földelték el. Csak a rajzai maradtak utána.
A film egyszerű eszközökkel és egyszerű dramaturgiával dolgozik, az egyenként megszólaló tanúk, visszaemlékezők elbeszélést csak olykor szakítja meg egy-egy archív felvétel bevágása. A film készítői szemmel láthatóan úgy gondolták, hogy a lassan kibontakozó történet mindenféle hozzáadás és hatásvadász effektus nélkül is drámai. A szemükre lehet vetni, hogy a tragikus végjáték ábrázolása kissé hevenyészett, nehéz összerakni, pontosan mi és hogyan történt abban a rövid időszakban, az épület körbezárása, a növendékek menekülése, a négy honvéd fogságba esése és halála, valamint az alagsori kivégzések között. Elképzelhető, hogy a ma is élő szemtanúk maguk sem tudják pontosan felidézni az akkor történteket. Föl lehet hánytorgatni, hogy a négy (helyesebben nyolc) áldozat közül csak egyre, Komondyra összepontosítanak, a többiekről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg. Ez bizonyára méltánytalan rájuk nézve. Valójában azonban a főszereplőről sem tudunk meg annyit, amennyit szeretnénk. Csak homályos, elmosódó képet kapunk arról, mi sarkallta éppen őket arra, hogy a többiekkel ellentétben ebben a reménytelenül veszélyes helyzetben értelmetlennek tetsző maradás mellett döntöttek.
A film általános tanulságát a társaság legidősebb tagja, Bencsik András foglalja össze: ezeket a fiúkat, tágabb értelemben ezt az egész nemzedéket többszörösen is elárulták. Elárulta őket a muszkavezető párttitkár, el
árulták a lelkesedésüket és reményeiket azok, akik megcsúfolták az eszményeiket és kiszolgáltatták az országot az idegen hatalomnak, és persze elárulta őket a demokratikus Nyugat, amelyik tétlenül nézte a forradalom leverését. Utólag lehetünk okosabbak és megfontoltabbak, lehet minderről árnyaltabb véleményünk, de ez most valahogy nem számít. Bármily didaktikusan is hangzik ez a tömör összegzés, ezekkel a halottakkal mégis mintha maradt volna némi elszámolnivalónk. Ahogy a többiekkel is.
|
|
|
|