 |
| |
| Szerző(k): |
|
Molnár Tibor |
| Főcím: |
|
Budapesti tudósítónk jelenti... |
| Alcím: |
|
Az 1956-os magyar forradalom a Magyar Szó hasábjain |
| Kiadási hely: |
|
Novi Sad |
| Kiadó: |
|
Magyar Szó |
| Terjedelem: |
|
230 oldal |
| Ár: |
|
á.n. |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Tischler János
Vajdasági tükör
Az 1956-os forradalom és szabadságharc fél évszázados évfordulója alkalmából számos dokumentumközlés is napvilágot látott. Közülük választottam egyet, amellyel részletesebben kívánok foglalkozni. Ez a kiadvány a korabeli tájékoztatás hiteles lenyomata, egy napilapé, amely sajátos helyet foglalt el a magyar forradalom külföldi és hazai megjelenítésében.
*
Jugoszlávia – nemzetközi helyzetéből, politikai státusából adódóan – több vonatkozásban is különleges szerepet játszott 1956-ban. Miután az országot Sztálin 1948-ban kiközösítette a Szovjetunió vezette kommunista táborból, Tito sajátos diktatórikus rendszert épített ki, amelyet a Nyugat mint a szovjet modell alternatíváját támogatott. Tito sikeresen formálta meg a semleges, egyik tábor felé sem elkötelezett Jugoszlávia képét.
Mint ismeretes, az 1956. október 23-i budapesti tüntetések nyomán az a Nagy Imre került a kormány élére, akinek korábbi miniszterelnöksége alatt vette kezdetét Budapest és Belgrád államközi kapcsolatainak normalizálódása. Az októberi napokban Tito és vezetőtársai Nagy Imrében látták azt a kommunista politikust, aki felgyorsíthatja a desztalinizációs folyamatot Magyarországon, s egyúttal arra törekszik majd, hogy – jugoszláv mintára – a szovjet hatalmi befolyást lehetőleg kiküszöbölő, semleges, egyszersmind azonban kommunista berendezkedésű államot hozzon létre. Tito a forradalom kitörésében saját álláspontját is igazolni látta, nevezetesen: az előző magyar vezetés nem végezte el a sztálinizmus mélyreható kritikáját, ezért is tört ki ilyen hevességgel az elégedetlenség Budapesten. Ezt figyelembe véve érthetőnek tartotta, hogy a magyarok fellázadtak az elnyomás és az idegen uralom ellen. A Borba, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége központi lapjának október 25-i vezércikke is arról szólt, miszerint a magyar felkelés tanulsága az, hogy a demokratizálódás folyamatát fel kell gyorsítani.
Hasonlóképpen értékelte a jugoszláv magatartást a New York Times két nappal később keltezett, „Tito bizalmát élvezik az új kormányok” című írása: Ma Tito marsall, államelnök Jugoszláviája hivatalosan is örömét fejezte ki, hogy megalakult az új lengyel és magyar kommunista kormány. Branko Drašković, a kormány hivatalos szóvivője […] támogatásáról biztosította az új varsói és budapesti kormányt. Drasković közvetetten bírálta Gerő Ernő halogató taktikáját, akit szerdán, a budapesti felkelés tetőzésekor mozdítottak el a kommunista párt éléről, mivel őt tették felelőssé a magyarországi vérontásért. – „Ha még időben foglalkoztak volna azokkal az okokkal, amelyek a tragikus eseményekhez vezettek, meggyőződésünk, hogy minderre nem került volna sor” – jelentette ki a jugoszláv szóvivő. […]
Fontos helyekről származó értesüléseink megerősítik a feltételezést, hogy Belgrád helyesli a szovjet csapatok kivonását, amennyiben az a Nagy-kormány pozícióit erősíti. Tito marsall pártja és kormánya már jóval a budapesti felkelés kirobbanása előtt nyilvánvalóvá tette, hogy Nagyot szeretné látni a miniszterelnöki poszton, és Kádár Jánost a magyar kommunisták élén.
A Sztálin halála után fokozatosan megindult szovjet–jugoszláv közeledés dacára Tito továbbra is tartott a Kreml nagyhatalmi sovinizmusától. A maga útján járó Magyarország ugyan a szovjet befolyás csökkenését eredményezhette a térségben, a szovjet tömb más államaira is átterjedő politikai erjedés pedig már érzékeny csapást mért volna Moszkva vezető szerepére – új távlatokat nyitva Tito politikai-hatalmi ambíciói előtt. Belgrád egyértelmű támogatása azonban a magyarországi események radikalizálódásának láttán megingott. Miközben Tito a magyar pártvezetéshez intézett október 29-i levelében örömmel üdvözölte Nagy Imre kormányának a felkelők követeléseit elfogadó programnyilatkozatát, növekvő aggodalommal figyelte a kommunistákat ért atrocitásokat, a rendszer kereteit feszegető és a kommunista párt egyeduralmát fenyegető tendenciákat, Nagy pozíciójának gyengeségét.
A Bostonban megjelenő Christian Science Monitor belgrádi tudósítója pontosan érzékelte Tito mindinkább ambivalens viszonyát a forradalomhoz, amit a lap november 3-i számában „A magyar felkelés megtépázhatja Tito hírét” címmel meg is írt: A magyarországi események nehéz helyzetbe hozták Jugoszlávia elnökét, Tito marsallt. Függetlenül attól, mi lesz a felkelés sorsa, Titónak nagy dilemmával kell szembenéznie. Noha a magyar helyzet még nem tisztult ki egészen, úgy tűnik, ha Magyarországnak mégis sikerülne semlegességét elismertetve független államként újjászületni, valószínűleg koalíciós kormánya lesz, amelyben a kommunisták legjobb esetben is csak másodrangú szerephez juthatnak. Ha azonban a szovjet csapatok a magyarokat visszakergetik a Kreml karámjába, ez nemcsak agresszív lépés és Magyarország belügyeibe való beavatkozás lesz, hanem az egész világ előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy a kommunista párt ismételt hatalomra kerülését szovjet bajonettek vívták ki.
Tito marsall számára egy
ik eshetőség sem kellemes. Egy független és semleges Magyarország követendő például szolgálhatna Csehszlovákia, Románia, Bulgária és Kelet-Németország számára, ahol a lakosság többsége még ma is kommunistaellenes. Ezen országok kormányainak, hogy ezt a vonzerőt kivédjék, ismételten az egyszer már kudarcot vallott, kegyetlen sztálinista módszerekhez kell folyamodniuk, vagy folytatniuk kell a liberalizációt, amivel persze tovább lazítanák Moszkva és csatlósainak kapcsolatát. Tito marsallnak nem lenne ellenére, ha ezek a kapcsolatok valóban meglazulnának, de ennek csak abban az esetben örülne, ha a csatlósok ezek után Jugoszláviához közelednének. Viszont ha nem ez történik – és távolról sem biztos, hogy ez lenne a dolgok kimenetele –, akkor csökkenne Jugoszlávia esélye, hogy egy nem szovjet kommunista hatalmi centrummá váljék.
Hasonlóképpen, egy független és semleges Magyarország jelentősen csökkentené Jugoszlávia értékét a Nyugat szemében, következésképpen gyengítené Jugoszlávia jelenlegi fontos szerepét a világpolitikában. A másik megoldás, Magyarország ismételt szovjet megszállása, szintén kényelmetlen kérdésekkel szembesítené Titót, aki nagyon is tudatában van annak, hogy országa lakossága milyen erősen ellenzi az ilyen lépéseket.
Tito marsall négy dolognak köszönheti megérdemelt jó hírét: az ország felszabadításának, a nemzetiségi ellenségeskedés felszámolásának, a sztálini diktátumokkal való szembeszállásának és annak, hogy Jugoszlávia – az ország méreteit, gazdagságát, erejét, lakóinak számát arányaiban jóval felülmúló – élvonalbeli szerepet vívott ki a világpolitikában. Az utolsó két pont kerül veszélybe, ha Magyarország függetlenedik, vagy ha Magyarországot megszállják.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Kreml vezetőinek szemében a magyarországi robbanásért Tito marsall az elsődleges felelős. Ő szorgalmazta Rákosi Mátyás elmozdítását és helyére Gerő Ernő kinevezését, ami aztán a felkelés előtt megnyitotta az utat. Itteni diplomáciai körök véleménye szerint azonban Gerő nemcsak hogy nem volt annyira erős és okos, mint elődje, hanem Tito marsall még azzal is aláásta a hatalmát, hogy az 1949-es kirakatperben elítélt Rajk László és társai teljes, nyilvános rehabilitálását szabta a jugoszláv–magyar kibékülés feltételéül. […] E hipotézis szerint éppen Tito marsall hajthatatlansága robbantotta ki a magyar felkelést, és történt ez pontosan akkor, amikor Moszkva meghátrált Lengyelország előtt. Míg azonban Lengyelország a kommunista táborban maradt – annak ellenére, hogy szembeszállt a Kreml akaratával –, Magyarország egyszerre akar Moszkvával ujjat húzni és vereséget mérni a kommunizmusra.
Néhány itteni nyugati diplomata úgy látja, nem lenne meglepő, ha Belgrád ezek után a közeljövőben némiképp közeledne Moszkvához. Elsősorban azért, mert jóvá kell tennie, hogy ha közvetetten is, de felelős a magyarországi eseményekért. A közeledés első jele az angol–francia szuezi akció heves bírálata, ami élesen szemben áll a magyarországi szovjet öldöklés agyonhallgatásával.
Kétségtelen, hogy a kormány csakúgy, mint az itteni lakosság, mélyen elítéli a szomszéd országban történteket. De az az ingoványos talaj, ahová a kormány bemanőverezte magát, megnehezíti a következő fontos lépés irányának a meghatározását.
Titóban a fenti aggodalmakkal párhuzamosan feléledtek a magyar nacionalizmustól való félelmek is, s végül a magyar forradalommal való határozott szembefordulást választotta. Hruscsov november 2-i brioni látogatásának idejére már megalkudott a ténnyel, hogy a kommunista rendszer védelme érdekében elkerülhetetlen a szovjet katonai beavatkozás Magyarországon. Felajánlotta azt is, hogy segít „kikapcsolni” a magyar miniszterelnököt a politikai játszmából, s megpróbálja rábírni, ismerje el Kádár kormányának törvényes voltát. Nagy el is fogadta a jugoszláv menedékre vonatkozó belgrádi javaslatot, de nem volt hajlandó lemondani Kádár javára. Ezzel kezdődött el a magyar forradalom és Belgrád kapcsolatának a Nagy Imre-csoport sorsát középpontba állító második felvonása, Mindez azonban már meghaladja ama könyv időbeli kereteit, amelyről a következőben szólok.
*
1956 őszén az újvidéki Magyar Szó című napilap – fejléce szerint a Dolgozó Nép Szocialista Szövetségének orgánuma – kettős szorításban dolgozott. Egyrészt kötelessége volt megjelenítenie a mindenkori belgrádi álláspontot, másrészt pedig a jugoszláviai, különösképpen a vajdasági magyarságot kellett tájékoztatnia az anyanemzetben zajló eseményekről. Igyekezett a lehető legteljesebb mértékben kimutatni a magyar forradalom iránti rokonszenvét – amit nyilvánvalóan erősített az együvé tartozás érzése –, ugyanakkor – érthetően – óvatos is maradt, nehogy a jugoszláv hivatalos szervek nacionalizmussal vádolhassák. Ne feledjük, csupán bő évtized telt el Tito partizáncsapatainak kegyetlen és véres bosszúálló akciói óta, amelyeket az 1942-es újvidéki hideg napok halmozott megtorlásának szántak.
A Magyar Szóban közölt hírek a korabeli viszonyokhoz
képest – a cenzúra működését figyelembe véve is – részben megbízható és sokrétű hírforrásból származtak. A lap szerkesztői a TANJUG távirati iroda mellett más belföldi hírügynökségre is támaszkodtak (JUGOPRESS), s átvették a szerb-horvát lapok – legfőképp a Borba – cikkeit is. Külföldről a szovjet tömb távirati irodái (TASZSZ, MTI, PAP, ČTK), illetve a nyugati hírügynökségek (Reuters, AFP), valamint saját tudósítói látták el friss hírekkel. (A „saját tudósítót” az esetek döntő többségében úgy kell érteni, hogy a más országok fővárosába kiküldött jugoszláv újságíró többek között a Magyar Szótt is tudósította. Példa erre Gavro Altman, aki 1956 november közepétől egy hónapon keresztül tevékenykedett Budapesten, mint több jugoszláv lap – köztük a Magyar Szó – tudósítója.)
Mindennek a magyar forradalom idején lett kitüntetett jelentősége, olyannyira, hogy a jugoszláv párt- és állami vezetés egyes 1956-os dokumentumaiban is hivatkozási alappá vált a Magyar Szó néhány híradása; ezek az iratok magyarul az 1995-ben kiadott Top secret. Magyar–jugoszláv kapcsolatok, 1956 című kiadványban olvashatók.
Elismerésre méltó feladatra vállalkozott Molnár Tibor levéltáros, a zentai Történelmi Levéltár munkatársa, amikor saját és kollégái munkájának eredményeként egy kötetbe gyűjtötte és közreadta a Magyar Szó 1956. őszi számait. Az első cikk 1956. október 22-i keltezésű – ezen a napon fejezte be jugoszláviai látogatását a Gerő vezette magyar küldöttség –, a befejező dátum pedig november 24-e, amikor a lapban a következő hírrel szembesülhettek az olvasók: Tegnap este 8 órakor a budapesti rádió hírt adott Nagy és társai eltűnéséről. A híradás szerint Nagy és az autóbuszban tartózkodó többi személy állítólag maga kérte, hogy egy Magyarországon kívüli szocialista országba helyezzék őket biztonságba. Ennek folytán az eltűnt autóbusz utasai a budapesti rádió szerint Romániában vannak.
A Magyar Szó talán legérdekesebb – s mindenképp a leghitelesebb – írásai közé tartoznak Apró Mátyás korabeli magyarországi beszámolói, aki október 25-től november 4–5-ig tartózkodott hazánkban. Külön is megemlítem november 3-i, „A Kilián laktanya hősénél” címet viselő tudósítását, amelyben egy nappal korábbi találkozását örökíti meg Maléter Pállal:
Ma sikerült találkoznom Maléter Pál ezredessel, aki csapatai élén az első naptól kezdve bátran harcolt a felkelők oldalán. Nincs ma Magyarországon ember, aki ne ismerné a Kilián laktanya védőinek hőstettét, akiknek az élén Maléter Pál ezredes állt. Személyes bátorságával (ő maga három támadó tankot semmisített meg) mutatott példát a többi harcosnak.
A hadügyminisztériumban lázas munka folyik. Nem is csoda, hiszen továbbra is keringenek a hírek újabb szovjet egységek Magyarországra való érkezéséről. A HM-ben (így rövidítik a hadügyminisztériumot) nagyon sokan keresik a hadügyminiszter első helyettesét, Maléter Pál ezredest, akit hőstettei juttattak erre a felelős helyre. Nagyon nehéz dolog találkozni vele, mert ő ma Magyarországon a legelfoglaltabb emberek közé tartozik. Erről már hivatala előszobájában meggyőződtem, mert itt a különféle forradalmi alakulatok és forradalmi tanácsok egész sereg küldötte várakozik rá. Én is elvegyülök közéjük, beszédbe elegyedem egy ezredorvossal, s amikor megtudják, honnan jövök, bekapcsolódnak a beszélgetésbe a többiek is. Élénk vita kezdődött az ország jövőjéről.
Ezek a forradalmárok teljesen szabadon kifejezték véleményüket, amiből kitűnt, hogy világosan látják a mai nehéz helyzetet, de a jövő kibontakozását is. Mindannyian megegyeznek abban, hogy Magyarországnak szabad, független, semleges országnak kell lennie, osztrák vagy svájci mintára. De a jugoszláv példát is emlegették, sőt, volt közöttük olyan is, aki szerint Jugoszlávia, Magyarország és Lengyelország egy erős semleges országcsoport lehetne Európa szívében, és lényegében alapja egy békés, tömbpolitikától mentes, egyenrangú európai együttműködésnek, nyilván nem az általános nemzetközi együttműködés eszméjéből, hanem szintén tömbszempontból kiindulva.
Az a véleményük, hogy angol–francia akció Egyiptom ellen nagyon sokban megnehezíti Magyarország függetlenségének kialakulását. Ezzel az újabb szovjet egységeknek Magyarországra való érkezésére céloztak. A sokféle érdeket képviselő nagyszámú pártokról is megvan a véleményük. Jól látják a jobboldali veszélyt, amely mind erősebben ránehezedik a kibontakozásra. Erősen hangsúlyozzák, hogy nem akarják sem a régi Horthy-rendszert, sem a Rákosi-rendszert, de nem tágítanak a szocializmus eddigi vívmányaitól.
Beszélgetésünk közben egy hadnagy kíséretében kilép a hadügyminiszter szobájából egy magas, szikár, energikus arcú ember, ezredesi egyenruhában. Mindenki feléje fordult: ez Maléter ezredes, a Kilián laktanya hős parancsnoka. Megismerkedünk, de sajnos nem beszélgethetünk bővebben, elnézést kér, nincs ideje, a miniszterelnökhöz kell sietnie, mert újabb szovjet egységek behatolásáról érkezett hír.
November 4-én közölt tudósításában többek között arról írt, hogy előző nap Győrben járt, felkereste a „dunántúli nemzeti forradalmi tanácsot” – fogadta Szigethy Attila „tanácselnök” is –, s meglátogatta a Győri Vagongyár munkástanácsát. A cikk végén ígéretet tett olvasóinak: találkozásairól később részletesebben beszámol. Ezt már nem tehette meg.
A Magyar Szó korabeli írásaiban hűen nyomon követhetjük a magyar forradalommal kapcsolatos jugoszláv politika fentebb leírt hullámmozgásait, azzal a megjegyzéssel, hogy a november 11-i pulai beszédig – amelyben Tito elismerte a szovjet beavatkozás szükségességét, illetve támogatásáról biztosította a Kádár-kormányt – az újvidéki magyar lap élt a lehetőséggel, s a belgrádi álláspontnál jóval nyíltabban és egyértelműbben fejezte ki rokonszenvét a forradalom iránt. Ezt követően viszont a Magyar Szó is kénytelen-kelletlen „beállt” a sorba (ebben feltételezhetően a cenzúra fokozottabb „ébersége” is szerepet játszott), és igazodott a hivatalos politikai állásfoglalásokhoz. Nyilván ennek tulajdonítható az is, hogy a kötet november 24-i záró dátumáig a lapban mindössze egyetlen cikk jelent meg a Jugoszláviába menekült magyar állampolgárokról. Ennek lényege abban foglalható össze, hogy a jugoszláv hatóságok gondoskodnak a „mintegy 300 menekültről”, akik szabadon választhatnak, hogy maradnak, továbbutaznak vagy visszatérnek hazájukba, illetve hogy Belgrád egyelőre nem tart igényt az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által felajánlott segítségre. A jugoszláv vezetés – a magyar területi revizionizmus felerősödésétől való félelmében – gyakorlatilag kizárta a magyar–magyar nemzeti szolidaritást a menekültügyben, mint ahogy bizonyosan nem véletlen, hogy 1956 őszén a szomszédos – felvidéki, romániai és kárpátaljai – magyar kisebbségekkel összevetve, a vajdasági magyarság mutatkozott a legpasszívabbnak az anyaországban zajló forradalom iránti rokonszenv tevőleges kimutatásában.
A kötet napi bontásban közli a Magyar Szó bő fél évszázaddal ezelőtti cikkeit, az olvasót nagyban segíti egy 1945–56 közötti áttekintő eseménytörténet, az 1956. október 22. és november 24. között minden egyes napnál feltüntetett napi kronológia, valamint a kötet végén található annotált névmutató az írásokban szereplő fontosabb személyekről.
Molnár Tibor (szerk.): Budapesti tudósítónk jelenti… Az 1956-os magyar forradalom a Magyar Szó hasábjain. Újvidék, Magyar Szó, 2006. 232 oldal.
|
|
|
|