 |
| |
| Szerző(k): |
|
Zeke László |
| Közreműködő(k): |
|
Filep Tibor (Bevezetést írta), Filep Tibor (Szerk., jegyz. ), Mervó Zoltán (Előszó) |
| Főcím: |
|
Nem mondhattam el senkinek... |
| Alcím: |
|
Vallomás 1956-ról |
| Kiadási hely: |
|
Debrecen |
| Kiadó: |
|
Őrváros Debrecen Közalapítvány |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
105 oldal |
| Ár: |
|
á.n. |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Vannak emberek, akik véletlenül válnak a történelmi fordulatok szereplőivé, és vannak olyanok is, akik tudatosan. Zeke László – 1956-ban előbb a Debreceni Dohánygyár, majd a városi munkástanács vezetője – ez utóbbiak közé tartozott. A félreértéseket elkerülendő: nem készült a feladatra, nem szőtt összeesküvést, nem volt küldetés- és megváltástudata, nem volt világmegváltó eszmék rendíthetetlen híve. Egészen egyszerűen: az adott pillanatban azt tette, amit ott és akkor tennie kellett, kimondta, amit gondolt, s tiszteletre méltó következetességgel tartotta magát álláspontjához.
A debreceni iparoscsaládban 1919-ben született Zeke László, akinek 1956-ról írott visszaemlékezése közel másfél évtizeddel a halála után, 2006-ban került kiadásra, nem volt hős, élte a XX. század magyar (átlag)polgárának hányatott életét. Közvetlenül az érettségi után behívták katonának, majd röviddel a leszerelése után, 1942-ben ismét visszakerült a magyar hadseregbe, immár frontszolgálatra, megjárta a második világháborús orosz frontot, élete végéig elkísérték a háborúról és az orosz hétköznapok nyomorúságáról szerzett élményei. A negyvenes évek közepén a Debreceni Dohánygyárban talált munkát, a forradalom előtti években gyártásirányítóként dolgozott. Kritikus beállítottságú, kételkedő alkat volt: a Rákosi-időkben sem lett kiemelt munkáskáder, nem szédítette meg a korszak propagandája, az ötvenes évek embert próbáló időszakában is igyekezett józan, emberséges módon dolgozni, viselkedni és élni. Nyilván ennek köszönhette munkatársai bizalmát a forradalom napjaiban. S ennek az emberi (maga)tartásnak volt közvetett visszaigazolása, hogy börtönbe kerülése után volt munkatársai – nem kis veszélyt vállalva – többször is gyűjtést szerveztek családja megsegítésére.
Zeke László 1956. október 23-a és november 4-e között elsősorban a dohánygyáron belüli eseményeknek volt aktív résztvevője, a munkástanács elnökeként fenntartotta a rendet és a nyugalmat az üzem területén, munkatársaival együtt gondoskodott az üzem vagyonának megőrzéséről.
„Politikai tevékenységbe” a november 4. utáni szovjet intervenció után kezdett. A kétségbeesés napjaiban sokakkal ellentétben úgy gondolta, hogy a küzdelmet folytatni kell, s amit lehet, meg kell védeni az októberi napokban kivívott szabadságból. 1956 novemberében és decemberében a politikai ellenállás meghatározó személyiségévé vált Debrecenben. Irányításával a munkásvezetők november 4-e után megszervezték a sztrájk folytatását, tárgyaltak a helyi vezetőkkel, elérték, hogy november 14–15-én tárgyaljon velük a Kádár-kormányt képviselő Marosán György. November második felében döntöttek a munka felvételéről, kapcsolatot teremtettek a Nagy-budapesti Központi Munkástanács vezetőivel, s előkészületeket tettek a debreceni városi munkástanács megalakítására. December 11–12-re a városban is megszervezték a kétnapos általános sztrájkot, ami a politikai ellenállás utolsó nagyszabású megmozdulása volt.
Zeke Lászlót ekkor már megfigyelte a szovjet felügyelet alatt újjászerveződő politikai rendőrség. Ő abban a meggyőződésben, hogy semmi törvénytelenséget nem követett el, önként bement a rendőrségre, ahol letartóztatták. Mindez nem valamiféle naivság vagy meggondolatlanság volt részéről, természetes módon következett személyiségéből, gondolkodásmódjából. Az ekkor még gyenge hatalom engedett a debreceni munkások követelésének, s Zeke Lászlót 1956 karácsonya előtt szabadon bocsátották. De csupán néhány szabad hónapja volt: 1957 májusában ismét őrizetbe vették, és a debreceni forradalmi bizottmány vezetőinek perében 1957 decemberében 15 év börtönre ítélték, amit másodfokon is jóváhagytak. Debrecenben, Vácott, Márianosztrán és a Gyűjtőfogházban raboskodott. Részt vett a váci éhségsztrájkban, s csak az 1963-as amnesztiával szabadult. Mint annyi más sorstársa, ő is nehezen talált munkát, megélhetést, nagy energiákat fordított családi kapcsolatai helyreállítására, egzisztenciájának újrateremtésére. A Kádár-korszakban visszahúzódva élt; külön sorscsapást jelentett számára, hogy felesége és idősebbik fia is állandó ápolásra szoruló beteg lett.
Zeke László a rendszerváltás után is ugyanaz maradt, aki egész életében volt. Nem tülekedett, nem kért kitüntetést három évtizeddel korábbi tetteiért, nem vállalt politikai szerepet sem. Kritikusan szemlélte a rendszerváltás folyamatát is, ám az ország függetlenné válása és a demokratikus viszonyok megteremtése egyfajta elégtételt jelentett számára. A szabadságot azonban nem sokáig élvezhette: 1992 őszén, 73 éves korában elhunyt.
Zeke László e röviden összefoglalt életpálya általa legfontosabbnak tartott momentumait – a második világháborút, az 1956-os forradalmat és a börtönéveket – idézte meg visszaemlékezéseiben. Mint minden emlékezés, a műfaj természetéből adódóan az övé is szubjektív, az erős önreflexiós mozzanat azonban, amely az írását jellemzi, különleges, egyedi művet teremt. Egy kétkedő-kételkedő, de cselekvőképességét (cselekvőkészségét) mindenkor megőrző, higgadt – hé
tköznapi – ember önvallomását olvassuk élete legfontosabb momentumairól és világlátásáról. Egyszerű, tiszta, logikus szerkesztésű emlékezés egy XX. századi magyar munkásember életéről, tapasztalatairól. Egyfajta magántörténelem, személyes történelem, mindenféle pátosz, hangzatosság, utólagos felstilizálás nélkül. „Ha vallomásnak tekintem a visszaemlékezésem, akkor illik, hogy igaz és őszinte legyen. […] ha én hiteles és igazságos akarok lenni […], akkor én csak az én – a saját – igazságomról írhatok, és lehet, hogy a vallomásom elfogult lesz” –mondja a bevezetésben. Tisztában volt vele, hogy az emlékezet relatív, hangsúlyozta, hogy „minden embernek külön történelmi igazsága van, az, amit csak ő és egyedül élt át”. Tisztánlátásának megőrzésére mindenkor nagy hangsúlyt helyező emberként felhívta a figyelmet arra is, hogy nem szabad kételkedés nélkül elfogadni egyetlen állítást, egyetlen véleményt sem, mert az eszmékbe és a véleményekbe vetett feltétlen hit megcsalja az ember ítélőképességét.
Távol állt tőle, hogy bármiféle értelemben hős faragjon magából. Attitűdje végtelenül rokonszenves: nem a saját szerepét állítja előtérbe, hanem az általa megélt eseményeket, műve forrásértékét ez is jelentősen erősíti. Számos olyan történést idézett fel – például a helyi kommunista vezetőkkel folytatott tárgyalásokat –, amelyekről a dolog jellegéből adódóan nem készült, nem készülhetett más írásos forrás. Plasztikus képet rajzolt a forradalmi napok hangulatáról, a munkástanácsok működéséről. Részletesen beszámolt róla, hogyan élte meg a megtorlás folyamatát, a kihallgatásokat, a konstruált per lezajlását és a hosszú börtönévek egyhangú hétköznapjait. Embert próbáló idők és helyzetek voltak, amikor és ahol korántsem mindenki tudta megőrizni józanságát, emberi tartását. Neki sikerült. Zeke László emlékirata tárgyilagos önvallomás, egyben a tetteiért sokat szenvedő, családját akaratlanul is nehéz helyzetbe sodró családapa önigazolása: nem tehetett mást, azt kellett tennie, amit tett a forradalom napjaiban. „Életem keresztmetszete csak egy példa arra, hogy az első világháború óta egy magyarnak, becsületesnek, igazmondónak nevelt ember milyen megpróbáltatásokon esett át. Egy kis szürke pont, aki voltam és vagyok, ezeken estem át. A feleségem és a családom állapota miatt nap mint nap önmagammal kell szembenéznem.”
Zeke László visszaemlékezését tanulságtételül szánta unokáinak és az utókor nemzedékeinek. Többek között ezért sem kell rajta számon kérni az 1956-os forradalom debreceni eseményeinek teljességre törekvő ábrázolását, különösképp nem a forradalom egészének keresztmetszetét. Ugyanakkor élvezetes könyvet kap kézhez az érdeklődő: a szerző által megélt és alakított események egyik lehetséges olvasatát. S talán ez az, ami Zeke László személyes hangú s mélyen hiteles emlékiratát a hasonló tárgyú és jellegű munkák felé emeli. mint egy apró, de igen fontos mozaikot, amely nélkül a XX. századi – személyes sorsokat gyakran kettétörő vagy épp az ellenkezőjére fordító – magyar történelmet s benne az 1956-os forradalmat nehezebben lehetne megérteni. Ajánlom az olvasó figyelmébe ezt az alig százoldalas, igényes kivitelű könyvecskét. Érdemes elolvasni.
|
|
|
|