

 |
Lénárt András: 1956 Erdélyben - Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965 |
NYOMTATÓBARÁT VERZIÓ  |
|
|
Közreműködő(k): |
|
Dávid Gyula (Szerkesztő) |
Főcím: |
|
1956 Erdélyben |
Alcím: |
|
Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956-1965 |
Kiadási hely: |
|
Kolozsvár |
Kiadó: |
|
Polis, Erdélyi Múzeum Egyesület |
Év: |
|
2006 |
Terjedelem: |
|
415 oldal |
Ár: |
|
á.n. |
Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
|
Az Erdélyi Múzeum Egyesület és a kolozsvári Polis Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötet igazi kollektív munka gyümölcse. A szerkesztő Dávid Gyula mellett három főmunkatárs és vagy két tucat munkatárs dolgozott azon, hogy a forradalom ötvenedik évfordulójára minél teljesebb formában megjelenhessen az erdélyi politikai elítéltek életrajzi adattára. A könyv elkészültét az Arany János Alapítvány, a Communitas Alapítvány és a Határon Túli Magyarok Hivatala támogatta, de a munkatársak köszönetnyilvánításának hosszú sorában a magyarországi történész szakértők mellett feltűnnek az erdélyi magyar egyházak vezetői, a Romániában akkreditált magyar diplomaták, sőt a Magyar Országgyűlés elnöke, Szili Katalin neve is felbukkan.
A manapság ritkán tapasztalható „össznemzeti” együttműködést a magasztos cél indokolta: az egykori politikai elítéltek névsorát a lehető legpontosabb adatokkal ellátva közzé kell tenni. A kötet hasznos kiindulópontja lehet a történeti kutatásoknak, hiszen az 1989-től kezdődő, előbb magánjellegű, majd hivatalosan szervezett adatgyűjtés eredményeként a több ezer ember személyes adatai mellett mindig feltüntették a forráshelyeket. Noha sokszor csupán az elküldött és az érintettek vagy hozzátartozóik által kitöltött kérdőívek nyújtanak támpontot egy-egy elítélt tevékenységéről, a szerkesztőnek jellemzően valamilyen levéltári forráshelyet is sikerült megjelölnie.
Az adattár azonban sokkal inkább mementóul szolgál, helyet követel a nemzeti emlékezetben. A nagyszabású vállalkozást, úgy tűnik, a kutatók közös ügynek tekintették. A 2006-ban ugyancsak forráskiadványt publikáló Pál-Antal Sándor és Stefano Bottoni – de említhetnénk a hosszú évek óta kiemelkedő forrásfeltáró tevékenységet végző Gagyi Balla Istvánt vagy Tófalvi Zoltánt is – saját kutatási eredményeikkel járultak hozzá a kötet teljességéhez. A könyv emléket akar állítani a meghurcoltak (és sok esetben elfeledettek) tömegének. Nem véletlen, hogy a gyűjtés motorja, Dávid Gyula szerkesztő és munkatársai egy része személyes érintettje volt a megtorlásoknak. Egy ilyen horderejű munka elvégzéséhez kevés a történészi elhivatottság, szükség van az erkölcsi tisztázás olthatatlan vágyára. Az adattár, ahogy mondani szokás, hiánypótló mű, mert Romániában az 1956-os forradalom után politikai okokból meghurcolt magyarok emlékére hiába állnak kopjafák. Az évfordulók kapcsán persze országszerte tartanak megemlékezéseket, és sok sajtóriport készült egykori résztvevőkkel. A teljes körű rehabilitáció azonban elmaradt. A kötet bevezetőjében a szerkesztő megemlíti a 118/1990-es törvényt, amely az elszenvedett idővel arányosan anyagi kárpótlásban részesítette a politikai elítélteket. Mivel azonban a belügyi és állambiztonsági irattárak állományát Romániában sem igyekeztek nyilvánosságra hozni, és mert a volt politikai foglyokat tömörítő szövetség az 1956 után „hazaárulás” vádjával elítéltek érdekvédelmét kezdettől fogva nem vállalta fel, az 56-os elítéltek jelentős része kiszorult a kárpótoltak köréből. Idővel, a magyar helyzethez hasonlóan, az érdekvédelmi szervezetek meghasonlottak, és egyre inkább szélsőjobboldali irányítás alá kerültek.
A hazaárulásra mint a román állam ellen elkövetett, a politikai rendszertől független érvényű, elévülhetetlen cselekedetre hivatkozni meglehetősen ostoba és rosszhiszemű elgondolás a román politikusok részéről. Éppen csak a vádiratok és periratok tartalmát hagyják figyelmen kívül. Az életrajzi adattárba vagy más periratokat közreadó kötetbe belelapozva az olvasó számára nyomban világossá válik, hogy nagyjából a nyomozók és bírák szeszélyén múlt, milyen címen osztották ki a büntetéseket. A koncepciós politikai perekben ugyanúgy bárkit el lehetett ítélni állítólagos terrorcselekményekért, a társadalmi rend elleni tevékenységért, az állam biztonságát veszélyeztető propagandáért, mint hazaárulásért. És ha ezt a mai politikusok nem hajlandók elismerni, akkor valóban nélkülözhetetlen, hogy legalább a meghurcoltak neve könyv alakban megjelenjen.
Bár a főmunkatársak „illetőségi körét" tekintve – Dávid Gyula: Kolozsvár, Bura László: Partium, Pál-Antal Sándor és Veress Sándor: Székelyföld – a gyűjtés egész Erdély területét igyekezett lefedni, a szerkesztő a bevezetőben nagyon szerényen „első kísérletről" beszél, és a könyv több pontján felkéri az olvasót észrevételeinek és kritikáinak megírására. Az adattár a könnyebb hozzáférés és a gyorsabb áttekinthetőség kedvéért az Erdélyi Múzeum Egyesület honlapján is elérhető, igaz, jóval tömörebb formában, mivel az excel táblázatban a forrást nem jelölték meg, és a négy alapadaton (név, a per megnevezése, születési hely és idő) kívül a könyvben szereplő egyéb információkat sem tüntették fel. A hagyományos könyvformátum megjelentetése mindazonáltal indokolt volt, hiszen a perekben érintett idősebb, a modern technikai eszközöket korlátozottan használó generáció tagjai csak így ismerhetik meg tartalmát.
A könyv bevezető része – Az Olvasóhoz; 1956 Erdélyben és ami utána következett – a lábjegyzetelést nem különösebben preferáló történeti összefoglalás mellett jó néhány személyes, többnyire negatív tapasztalatról tesz tanúbizonyságot. Az igényes és fáradságos gyűjtőmunkához képest a tanulmány nem nyújt újat, és adós marad egy átfogó politikatörténeti elemzéssel is. Az említett 118/1990-es törvényen kívül megtudhatjuk, hogyan éledtek fel és haltak el a visszaemlékezés-gyűjtés formái a kilencvenes években, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége milyen dilettáns és felelőtlen módon kezelte a rájuk bízott iratanyagot, és hogy a magyarellenes előítélet az 56-os forradalmat, illetve annak emlékezetét sem kerüli el: „A magyarok emlékművet akarnak állítani a magyar forradalomnak, és méghozzá Kolozsváron" [kiemelés az eredetiben]. A szerző kissé megkeseredetten, ugyanakkor indulatmentes megfogalmazásban utal a feltáró és emlékezeti munka nehézségeire. Szomorúan állapítja meg, hogy közvetlenül 1990 után sokkal részletesebb és pontosabb adatokat lehetett volna egybegyűjteni, értsd: ezáltal jóval több meggyötört embernek lehetett volna némi vigaszt nyújtani.
Az adattár előtt kapott helyet az 1956–1965 közötti ismertebb csoportok címet viselő összeállítás és az 56-os romániai bibliográfia.
Az 1956 utáni politikai perekben a csoport elnevezés megtévesztő lehet, mivel sokszor egymást felületesen ismerő, nagyon laza kapcsolatban lévő embereket is csoportba „rendezett” a Securitate, illetve az ügyészség.
Az ok egyrészt ideológiai: felnagyítani az események jelentőségét és veszélyét, egyúttal a nyomozók érdemeit, másrészt technikai: meggyorsítani a tárgyalások menetét.
A Securitate „csoportalkotása" maradandó műnek bizonyult, mivel a történészek is ezt a mintát követik. A szerző – többnyire az eredeti terminológiát átvéve – hétféle csoportról ad külön leírást. Az első, klasszikus eset, amikor a csoportot az első számú vádlottról nevezték el (például Veress-csoport vagy Dobos Ágoston és társai), a második, amikor egy munkahelyi vagy iskolai közösséget perelnek be (Képzőművészeti Főiskolások vagy Bolyai 1. csoport, illetve egyházi vonalon Protestáns teológus-csoportok), a harmadik a település szerinti (például Szovátai 1. vagy Nyárádtői csoport), a negyedik az önmeghatározás céljából idealisztikus fantázianevet használó középiskolai diákok csoportjai (Bíbor Banda, Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete vagy Fekete Kéz), az ötödik a foglalkozás szerinti (például Katonák vagy Unitárius tanárok), a hatodik egy-egy akció résztvevői (Temesvári diákgyűlés vagy Telefonista csoport), a hetedik pedig a vallási meggyőződésük miatt perbe fogottak (például Bethania mozgalom). Mindegyikük sorsa tragikus, de a magyar forradalommal rokonszenvező kisdiákok és gimnazista tanulók hosszú évekre történő elítélése különösen kemény büntetés volt.
A felnagyított, eltorzított, indoklásukban az abszurdba hajló perek tömkelegéből álljon itt végezetül egy olyan, amely súlyos retorziói ellenére ma is megmosolyogtató: a Tankönyv-per.
A romániai magyar középiskolai oktatás számára 1955–57 között készült tankönyvek 1958-ban kerültek a „magyar nacionalista megnyilvánulások" elleni kampányba. 1958. április 2-án tartóztatták le Fejér Miklós és Nagy Jenő kolozsvári tanárokat, azzal a váddal, hogy „nacionalista, irredenta szövegeket" csempésztek be a magyar irodalmi szöveggyűjteményekbe. A lektorok Berzsenyi-, Kölcsey-, Vörösmarty-, Petőfi-versekből vett idézeteket sorakoztattak fel „bizonyítékul". A vizsgálatot a már elítélt Gazda Ferenc nyelvészre is kiterjesztették, akit azzal vádoltak, hogy a VI. osztályos nyelvtankönyv helyesírási szótárába iktatott be olyan szavakat, amelyek – a szójegyzéket felülről lefelé olvasva – „ellenforradalmi lázító értelmet kapnak". A bukaresti tankönyvkiadó egész magyar szerkesztőségét és az oktatási minisztérium magyar osztályának több munkatársát elbocsátották, illetve fegyelmivel sújtották, Gazda Ferencet külön 15 évre ítélték.
Fejér Miklóst és Nagy Jenőt a vizsgálati fogságból 1958. október végén engedték szabadon, de tíz évig csak Kolozsvár környéki falusi iskolában, illetve általános iskolai
titkári állásban működhettek.
Az adattár magáért beszél: mindenféle rendű és rangú ember felkerült a „feketelistára".
Az ismeretlen falusiakról sokszor alig maradt fenn néhány adat, míg a városi értelmiségiekről jóval több információval rendelkeznek a kötet munkatársai, de azért arra láthatóan figyeltek, hogy túl nagy terjedelmi különbségek ne legyenek az összeállításban. A megtorlás egy évtizeden keresztül zajlott, nemritkán évekkel az „ellenséges" politikai tettek után csapott le a mit sem sejtő „bűnösökre" az igazságszolgáltatás.
|
|

|
|