 |
| |
| Szerző(k): |
|
Borhi László |
| Főcím: |
|
Magyarország a hidegháborúban |
| Alcím: |
|
A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1945-1956 |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Corvina |
| Év: |
|
2005 |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Borhi László könyve – Magyarország a hidegháborúban – olyan témát dolgoz fel, amelyről – más megközelítésben – korábban mások is írtak. A kötet gerincét az 1945–1948 közötti korszak vizsgálata teszi ki. A legfontosabb megválaszolandó kérdés Borhi számára (is) a nagyhatalmak politikai koncepciójára vonatkozik, a kötet központi kérdésfelvetése a hidegháború kialakulásával kapcsolatos. Erről már korábban is fontos munkák születtek, elég, ha csak Palasik Mária A jogállamiság megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon 1944–1949, Szakács Sándor–Zinner Tibor A háború „megváltozott természete” és Földesi Margit A megszállók szabadsága című kötetére utalok. Az említett szerzők többé-kevésbé osztják azt a tételt, amely szerint Magyarországon a demokráciának 1945-től nem volt sok esélye, és Magyarország mozgásterét kezdettől fogva determinálta szovjet bolsevizálási program. Ezzel szemben állt a Pártörténeti Intézet volt igazgatójának, a nemrég elhunyt Balogh Sándornak a koncepciója, amelyet jelenleg is többen képviselnek – például Vida István: Koalíció és pártharcok (Budapest, 1986) vagy Krausz Tamás [társszerző]: Oroszország története (Budapest, 2001) –, s amely szerint a hidegháborút alapvetően az USA kényszerítette rá a Szovjetunióra, amely a Marshall-tervre válaszolva kényszerült a vasfüggöny leengedésére.
Borhi azok mellett teszi le a voksot, akik az 1945 utáni időszak kelet-európai történéseit elsősorban a sztálini politikai koncepcióból magyarázzák Szerinte ez már abból is következik, hogy a Nyugat, ezen belül is az USA a kelet-európai térséggel szemben kezdettől fogva érdektelenként viselkedett. Munkája a hidegháború-kutatás fontos adalékául szolgál: egyrészt azért, mert a számunkra fontos, de a nemzetközi kutatások szempontjából sajnos partikuláris jelentőségű magyarországi eseményeket a nemzetközi kapcsolatok rendszerébe ágyazza be, másrészt azért, mert a magyar belpolitika elemzésén túllépve a szovjet–amerikai viszonyból és a Szovjetunió gazdasági térfoglalásából von le Magyarországra vonatkozó következtetéseket. Állításait meggyőzően támasztják alá azok az adalékok, amelyeket a „menetrend” kapcsán közöl, mint például Rákosi 1946. május 17-i beszéde, amelyben a pártfőtitkár önleleplező módon ismertette a követendő taktika elemeit a hatalom teljes megragadásához.
A kötet azonban nem teljesen koherens. 1956 kapcsán például Borhi abban látja a szovjet beavatkozás okát, hogy Magyarországon „kommunistákat öltek meg”, másrészt hogy a nyugatiak szuezi beavatkozása szabad kezet adott a szovjeteknek. Az első indoklást tévesnek tartom, hiszen a szovjet bel- és külpolitika soha nem volt érzékeny néhány száz vagy ezer ember halálára (Magyarországon ráadásul a lincseléseknek néhány tucat áldozata volt, ami kevesebb mint egy járási NKVD-alegység által kivégzett emberek száma a harmincas években). A második indoklás ugyan igaz, de csak részben ad magyarázatot. Mi lett volna akkor, ha a nyugatiak nem avatkoznak be Szueznél? Borhi kötetének logikájából (helyesen) az következik, hogy a Szovjetunió már csak gazdasági okokból sem engedte volna el könnyedén Magyarországot.
Borhi találó portrét nyújt Nagy Ferenctől, Tildyről, Rákosiról, Schoenfeldről, a két utóbbi esetében nem kerülve meg olyan kérdéseket sem, mint az illetők viszonya saját zsidó gyökereikhez. Ezen a téren Borhi szokatlanul szókimondó. Nem rejti véka alá a „munkaszolgálatos zsidók” rendőrségi jelenlétének disszonáns vonásait, és azt sem, hogy Rákosi antiszemita gondolkodással leplezte zsidó származását és igyekezett minden szovjet elvárást túlteljesíteni. Igen találó Schoenfeld amerikai követről írt életrajza. Esetenként azonban hiányoznak az állítások forrásai: számomra például nem volt ismert, hogy Olti Vilmos népbíró korábban maga is nyilas volt. A portrék azonban néha bővebb magyarázatot igényeltek volna. Nagy Imre esetében az a megjegyzés, hogy „magyarnak volt tekinthető”, irritáló hatást kelt, mivel az olvasó arra kell következtessen, hogy Borhi az öndefiníció mellett a nemzethez tartozás kritériumait is ismeri, de ezek közlésétől eltekint. Nyilván arról van szó, hogy a kommunista vezetésből Nagy Imre azon ritka kivételek közé tartozott, aki nem volt zsidó származású. Ezt azonban nem lehet ezzel a fordulattal elintézni.
A kötet erőssége a politikatörténeti rész mellett a részletes gazdasági elemzés. A magyar olvasó itt az angol–amerikai irodalom megbízható összegzését kaphatja. Borhi forrásokkal alátámasztva arra az elgondolkodtató következtetésre jutott, hogy a Szovjetunió 23,2 milliárd dollárt vont ki a kelet-európai térségből, ami több, mint a nyugatnak juttatott Marshall-segély. Ebből az adatból a szerző sok egyéb következtetést is levezet, és magyarázatot ad arra is, miért volt annyira fontos a Kreml számára a kelet-európai térség megtartása: a nagyhatalmi, imperialisztikus érdek is arra késztette a szovjet vezetést, hogy semmit se adjon fel a térségben, és ez a szemlélet Sztálin hal
ála után is töretlenül megmaradt (és 1956-ban is fontos szerepet játszott).
Sajnálatos, hogy az amerikai szakirodalom bőséges használata ellenére a kémügyek ismertetésénél nem sikerült az USA forrásait bevonni. Borhi itt arra kényszerült, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában található, általa is igen problematikusnak értékelt ávéhás összefoglalók alapján tudósítson az USA hírszerző szerveinek magyarországi aktivitásáról. Arra tekintettel, hogy az ÁVH 1949–1953 között a koncepciós ügyekkel együtt is csupán 120, többségében jelentéktelen horderejű ügyet tudott felderíteni, arra kell következtetnünk: a CIA vagy nem volt igazán aktív, vagy tevékenységét rendkívül sikeresen konspirálta.
A Szabad Európa Rádió szerepét Borhi kissé egyoldalúan ismerteti. Értékelése szerint az adások hangvétele „óvatlan”, sőt „gátlástalan”, mivel arra szólította fel a felkelőket, hogy partizánháborút folytassanak a megszállókkal szemben. Ezzel szemben szerinte helyesebb lett volna, ha arról tudósítanak, hogy miért nincs értelme az ellenállásnak.
Ezt az értékelést problematikusnak tartom, mert ha az ellenállásnak nem volt értelme, akkor helyesebb lett volna, ha a szovjet tankok megindulásakor mindenki azonnal leteszi a fegyvert? Kérdés, hogy ebben az esetben is szükségesnek tartotta volna a kommunista hatalom 1961 után a „legvidámabb barakk” politikájának folytatását? Ha az emberi élet védelmét tesszük kizárólagos mércének, akkor Borhinak bizonyára igaza van. Ezzel a logikával azonban a világon egyetlen vesztes felkelésnek sem lett volna szabad kirobbannia.
Érdekes az USA és a Szovjetunió szövetségeseivel kapcsolatos attitűdjének összehasonlítása. Borhi a két nagyhatalmat szembeállítja abból a szempontból, hogy előbbi maga finanszírozta szövetségeseit, míg utóbbi a szövetségeseivel finanszíroztatta saját magát. Bár a kötetnek nem tárgya az 1956 utáni korszak vizsgálata, érdemes lett volna megemlíteni, hogy a Szovjetunió szempontjából ez a helyzet gyökeresen megváltozott, és ez volt egyik oka az impérium összeomlásának is.
Összegezve: Borhi izgalmas könyvet tett le az asztalra. Az eddigi feldolgozásokkal szemben fontos érdeme az angol–amerikai szakirodalom és források bőséges használata és kiértékelése. Munkája ezért a hidegháború története iránt érdeklődők számára megkerülhetetlen.
|
| |
| Cím: |
|
Valóság |
| Évfolyam: |
|
50. évf. |
| Szám: |
|
8. sz. |
| Oldal: |
|
119-120. oldal |
|
|
|
|
|