Főoldal   Könyvek   Filmek   Honlapok   Konferenciák   Összes recenzió   Könyvekről   Filmekről   A mi recenzióink   Kísérlet számvetésre   Impresszum	240 / 357 Recenzió Szakolczai Attila: Népköztársaság tér, 2006 NYOMTATÓBARÁT VERZIÓ  A RECENZÁLT MŰVEK ADATAI     KÖNYVEK     Szerző(k):   Eörsi László Főcím:   Köztársaság tér 1956 Kiadási hely:   Budapest Kiadó:   1956-os Intézet Év:   2006 Terjedelem:   224 oldal Ár:   2990 Ft Nyelv:   Magyar RECENZIÓ SZÖVEGE     Az ötvenedik évfordulón kiemelt és különös figyelmet kapott az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik leginkább emblematikus és problematikus eseménye, a Köztársaság téri pártház ostroma és az azt követő népítélet. Megjelent Papp András és Térey János Kazamaták című darabja (Holmi, 2006. március) – amelyet a 2005–2006-os évadban műsorra tűzött művek közül a legjobb új magyar drámának ítéltek a színikritikusok – és Eörsi László Köztársaság tér, 1956 című kismonográfiája. Papp és Térey darabja üdvözlendőn szakít az 1990-ben eluralkodott sablonnal, amely szerint a forradalomban angyali hősök küzdöttek ördögi szörnyekkel, de ahelyett, hogy megkísérelné emberek tragédiájaként bemutatni a történteket, a rendszerváltozást megelőző sémához közelít. Csak a pártházban vannak összetett, emberi lények, az ostromlók a téren mindannyian embertelen, vérszomjas fenevadak. (Sőt, gyáva sakálok, nem farkasok.) Csak a házban vannak egyéni karakterrel rendelkező lények, a téren a massza, a társadalom salakja. Eörsi könyve áttételesebben idézi 1957-et. Eörsi, akinek jó szándékát nem vonom kétségbe, munkája során sokat merített Kádár-kori írásokból, visszaemlékezésekből, hogy minél részletezőbb képet adhasson arról, mi és miért történt 1956-ban a Köztársaság téren. Ezen igyekezete közben azonban áldozatául esett a kádárista szövegeknek: az azokban leírt történet elemein keresztül ugyanis beemelte könyvébe Hollós Ervin és Lajtai Vera koncepciójának legfőbb pilléreit is. Eörsi története az ő nyomvonalukon halad, érdemben velük egyező eredményekre jut, mindössze a nézőpontja más. A budapesti pártbizottságnak, illetve a Köztársaság téri ostromnak kiemelt, központi szerepe volt a kádárista ellenforradalom-történetben. A koncepciós történetírás egyik mintadarabja Hollós Ervin és Lajtai Vera számos kiadást megért Köztársaság tér, 1956 című könyve. Ebben a szerzők – annak bemutatásával, hogy a nagy munkásmozgalmi múlttal és tapasztalattal rendelkező Mező Imre vezette pártbizottság a kezdetektől a pártház elfoglalásáig tisztán látta a helyzetet, és elszánt, következetes harcot folytatott, akár az árulástól bénított felső pártvezetéssel is szembehelyezkedve – azt kívánták bizonyítani, hogy a párt felvette a harcot az ellenforradalommal. A párt tehát méltó és alkalmas az ország vezetésére. A Magyar Szocialista Munkáspárt jogelődjeként tekinthet a Magyar Dolgozók Pártjára, az (átmeneti) vereség oka nem a párt hibás politikája, hanem a decemberi párthatározatban is rögzített négy tényező összejátszása volt. Eszerint a Rákosi–Gerő-, valamint a Nagy–Losonczy-klikk akaratlan összejátszása teljességgel megbénította a pártot, megakadályozva, hogy az ellenforradalom ellen harcba hívja a kommunista rend híveit, elsősorban a munkásokat. Illetve csak majdnem teljességgel. Volt ugyanis egy olyan központ, a budapesti pártbizottság, amelynek tevékenysége igazolja a párt jogát a vezető szerepre, amely példaként állítható a kommunisták elé, mert mindaddig sziklaszilárdan helytállt a politikai és a fegyveres küzdelemben, amíg egy hosszú és véres ütközet után orvul le nem gyilkolták vezetőit. Ez a koncepció emelte a budapesti pártbizottságot az ellenforradalommal következetes harcot folytató kommunista fellegvárrá[1]. Ezért vált szükségessé megtámadása és elfoglalása, hogy teljessé válhasson az ellenforradalom győzelme[2], miközben az ostromot követő népítélet módot adott az ellenforradalom valódi arcának plasztikus bemutatására. Mező Imre Hollósék koncepciójának meghatározó eleme Mező Imre kommunista üdvtörténete. Eszerint a helyzetet tisztán látó, az ellenforradalom ellen következetes harcot vívó Mező ingadozás nélkül vezette a budapesti pártbizottságot, amíg október 30-án el nem találta az ellenforradalmárok golyója. Ettől a kommunista mítosztól Eörsi sem tud szabadulni. Komját Irén 1968-ban megjelent legendája alapján írt életrajzi annotációjából az derül ki, hogy Mező a döntő kérdésekben (rehabilitációk, Poznań, Petőfi Kör) 1956 nyarán is a párt hivatalos, Rákosi–Gerő-féle álláspontját képviselte. Ezt Ripp Zoltán munkájára hivatkozva azonban rögtön cáfolja, közölve, hogy „október 23-án a budapesti pártbizottság küldöttségének vezetőjeként a tervezett felvonulás engedélyezésére kérte a pártvezetést”, és hogy „tíz nappal korábban figyelmeztette Nagyot”, hogy „Gerő nagyarányú provokációra készül ellene” [3]. Komját munkája nem felel meg a szakmai elvárásoknak, célja nem Mező életrajzának, hanem kommunista szentté avatásához szükséges legendájának megírása volt, ezért állításait különösen óvatosan kell kezelni, a Gerő-féle provokáció abszurditását Litván György fejtette ki[4]. Ripp munkájában pedig szó sincs arról, amit Eörsi ír. Aszerint Mező reggel a pályaudvaron fogadta a Jugoszláviából visszaérkező delegációt, sürgette, hogy a Politikai Bizottság azonnal üljön össze, majd Köböl Józseffel beszámolt a budapesti helyzetről, de a PB ülésén nem vett részt, és nem volt tagja a budapesti pártbizottság küldöttségének sem[5]. Eörsi Mezőt mindvégig az általa retrográdnak nevezett sztálinisták egyik, a megmozdulással következetes harcot folytató képviselőjének láttatja[6], ami ellentmond a Mezőről kialakult szakmai álláspontnak. E szerint ugyanis Mező egyértelműen a reformvonal támogatói közé tartozott, közeli kapcsolatai voltak Nagy Imre körével[7]. „Mező állt legközelebb a pártvezetésből a pártellenzékhez, mégpedig nem csupán Nagyhoz, hanem a belső elvbaráti kör jó néhány tagjához.” [8] A „feddhetetlen múltú és antisztálinista, reformer beállítottságú Mező volt a pártapparátus felső rétegének egyetlen tagja, aki a forradalom előtt is kapcsolatot tartott Nagy Imrével és híveivel”.[9] Eörsi Mező pályájának számos elemét figyelmen kívül hagyja. Nagy 1954-ben a Központi Vezetőség (KV) új szakaszhoz igazítása érdekében tervezte (a Rákosi idején félreállított) Mező bevonását a testületbe, de azt Rákosi megakadályozta[10]. Nagy 1956 nyarán egy harmincoldalas dolgozatot küldött Mezőn keresztül Hruscsovnak, amit az eljuttatott a címzetthez[11]. Ez a cselekedete egyértelműen pártvezetőség-ellenes volt, hiszen egy a pártból kizárt, a pártvezetéssel politikai ellentétben álló személy nyilván politikai tárgyú írását juttatta el a pártvezetés háta mögött a kommunista világ első számú vezetőjéhez. Ezt csak azért vállalhatta el, mert Rákosival szemben Nagyot kívánta támogatni. Mezőt 1956 áprilisában megkereste Szilágyi József, hogy támogatását kérje Rákosi leváltásához. „Úgy látszott, mindent ugyanúgy lát, tud, mint mi, egyetértett azzal, amit elmondtam neki. Csak azt hajtogatta, hogy nem lehet fejjel a falnak menni. Lassan, lépésről lépésre kell kiszorítani a sztálinistákat a pártból és a hatalomból.”[12] 1956 nyarán pedig (még Rákosi leváltása előtt) elszánta magát a cselekvésre is. Vélhetően a KV június 30-i ülése előtt felkeresett több KV-tagot (ő ekkor még nem volt tagja a testületnek), akiket arra kért: „vessék fel a javaslatot, hogy Rákosi és Gerő menjenek el, akkor meg lehet menteni a pártot” [13]. Nagy követői még október 23-án délelőtt is Mezővel akartak egyeztetni arról, kikkel kellene felfrissíteni az általuk javasoltakon túl a pártvezetést[14]. Mindez kizárja, hogy Mező október 23-át követően addigi meggyőződésével szembefordulva a keményvonalasokhoz csatlakozott volna. Nem volt tehát a rákosista rend védelmének az elszánt vezetője, aminek Hollósékat követve Eörsi mutatja. Kádárhoz hasonló platformon állt, de Kádárnál is (aki október 30-án még Nagyot támogatta) közelebb állt Nagy Imréhez. Nagy Snagovban Kádár állítólagosan létezett ellenzéki csoportjáról azt írta, hogy amikor 1956 nyarán Kádár felelőssége a Rajk-perben, illetve hogy a törvénytelenségekkel kapcsolatban továbbra is menteni igyekszik Rákosit „Kádár régi és legközvetlenebb barátai körében is nyilvánvalóvá vált”, azok „ezekért a múltbeli bűneiért és megalkuvó magatartásáért szakítottak Kádárral, és szembefordultak vele” [15]. Ezek közül egyedül Rajk spanyolos harcostársát, az újratemetés megszervezésében is tevékeny részt vállalt Mezőt nevezte meg. Azt a Mezőt, aki az október 28-i KV-ülésen felszólalt a fordulat mellett[16]. Ha a meghatározó pártvezetők hozzászólása előtt elkötelezte magát, annak csak az lehetett az oka, hogy az előterjesztéssel egyetértett, annak elfogadása érdekében személyese n is tenni akart. De Mező a budapesti pártbizottságnak sem volt a vezetője, aminek Hollósék nyomán Eörsi tartja. Szerinte miután a pártvezetés Kovács Istvánt állította a Katonai Bizottság élére, „a pártházat október 24-től ténylegesen Mező Imre harmadtitkár vezette”[17]. Mezőt azonban Kovács Istvánnal együtt választották a Katonai Bizottság tagjává[18], így ő a stáb többi tagjával együtt a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodott, amíg a testület el nem halt az október 28-i döntéseket követően. Addig a budapesti pártbizottság nélkülözni kényszerült politikailag legtapasztaltabb és legbefolyásosabb vezetőit: Kovács Istvánt és Mező Imrét. Távollétükben a pártbizottságot jelentéktelen funkcionáriusok irányították, ami teljességgel valószínűtlenné teszi, hogy az a pártközpont vonalától érdemben eltérő, önálló politikát folytatott volna. Nem igaz tehát Hollóséknak az az Eörsitől is képviselt tétele, hogy a budapesti pártbizottság október 23-tól az ellenforradalom elleni harc egyik legfontosabb erődje volt, amivel kiváltotta a felkelők haragját és az október 30-i támadást. Mező október 29-én, vagy inkább 30-án lett a pártház (egyik?) vezetője, amit harci tapasztalatán túl kellően indokolt, hogy a pártbizottság többi, az épületben tartózkodó titkára mind nő volt. (Mezőhöz hasonlóan felnagyították Hollósék az október 30-án ugyancsak meghalt Várkonyi György államvédelmi hadnagy szerepét is, akit általában a karhatalmisták parancsnokának neveztek, nem törődve azzal, hogy az Tompa Károly államvédelmi hadnagy volt[19]. Várkonyit azonban – miként Mezőt – halála révén nemcsak hőssé, hanem mártírrá is lehetett magasztalni, a halálmegvető kommunista helytállást sokkal jobban szemléltető történeteket lehetett írni róla, mint az épület elfoglalása előtt a pincébe menekülő, életét jóérzésű ellenforradalmároknak köszönhető Tompa Károlyról[20].) Karhatalom szervezése a Köztársaság téren Jóllehet sem Hollós–Lajtai, sem Eörsi szerint nem a Köztársaság téri pártházban október 28-tól szervezett fegyveres erő, a munkásmilícia váltotta ki az ostromot, annak mégis kiemelt figyelmet szentelnek, Eörsi egy teljes fejezetet. Ezt tekintik a legfőbb bizonyítéknak arra, hogy a pártbizottság megingás nélkül helytállt a népi demokratikus államrend védelmében. Az ellenforradalom-ellenes milícia október 28-án kezdődő szervezése pontosan illeszkedik Hollósék koncepciójának kronológiai és logikai rendjébe. Eszerint ahogy a pártvezetésben győzött az árulás, és a fegyverszünet, a szovjet csapatok Budapestről történő kivonásának, valamint az ÁVH feloszlatásának bejelentésével kapitulált az ellenforradalom előtt, azonnal hozzákezdtek a harc folytatásának előkészítéséhez azok a kommunisták, akik megőrizték tisztánlátásukat: Mező Imre és társai. Eörsi – e téren is Hollósékat követve – határozottan állítja, hogy a munkásmilícia célja, a párt és a kormány tűzszüneti felhívásával is szembeszegülve, a harc folytatása volt: „A hatalom retrográd része azonban csak látszatra fogadta el a Nagy Imre-féle kibontakozást, titokban a rákosista rendszer megvédésére, konzerválására törekedett.”[21] A mondat alanya a budapesti pártbizottság, elsősorban Mező Imre. Eörsi állításával szemben az eddigi kutatásoknak nem sikerült feltárniuk a rákosista rendszernek azokat a védelmezőit, akik október 28-a után itthon – akár titokban – annak megvédésére, konzerválására törekedtek volna. Az országban maradt rákosisták dekkoltak valahol (többségük a szovjet csapatok védelmébe menekült), és legföljebb csendben bizakodtak egy számukra kedvező fordulatban. Semmi nyoma nincs annak, hogy Magyarországon bárki bármit tett volna november 4-e előtt a szovjet jóváhagyással kezdett fordulat ellen (eltekintve most vizsgálatunk tárgyától, a Köztársaság téren szervezett munkásmilíciától)! Miközben tehát sem Apró Antal, sem Földes László, sem Marosán György, sem bárki más államvédelmi vagy pártvezető nem lépett fel sem nyíltan, sem titokban a fordulattal szemben, ezt éppen a pártvezetésből a pártellenzékiekhez leginkább közel álló Mező Imre tette volna meg. Aki nem értett egyet az új vonallal (vagy jelenléte akadályozta volna a politikai megoldást, vagy egyes szovjet vezetőknek más tervük volt vele), az október 30-a előtt elhagyta Magyarországot, mint Gerő Ernő, Piros László, Bata István stb. Eörsi szerint tehát a magyarországi rákosista erők utolsó mohikánja az országban az a Mező Imre volt, aki 1954 után semmiképpen nem volt rákosista. Eörsi szerint a munkásmilíciát a legnagyobb titokban szervezték, azzal a céllal, hogy legyen kommunista vezetésű fegyveres erő, amely kész az ellenforradalom elleni harcra. Ezzel szemben Tóth Lajos, a munkásmilícia legfőbb katonai szervezője október 29-én tájékoztatta a nemzetőrséget (kádárista olvasatban: az ellenforradalom mellé állt kormány fegyveres erejét) szervező Kopácsi Sándort tevékenységéről, és megállapodtak, hogy a szervezőmunka állásáról kölcsönösen beszámolnak egymásnak.[22] Október 30-án reggel pedig a budapesti pártbizottság közleményét olvasta be a Kossuth rádió, amelyben felszólította a fegyverforgatásra alkalmas kommunistákat, hogy azonnal jelentkezzenek a nemzetőrségek szervezési központjaiban[23]. A felhívás nem nevezi meg ezeket a központokat, így abból egyetlen ilyen volt azonosítható: a budapesti pártbizottság. Eszerint pedig a munkásmilícia és a nemzetőrség azonos. Ugyanaz volt a kettő célja és feladata is: biztosítani a rendet a szovjet csapatok (Budapestről történő) kivonása és az ÁVH feloszlatása után. A munkásmilíciának az október 28-i utasítás szerint a munkáshatalmat, a nemzetőrségnek az október 30-i szerint a többpárti demokráciát kellett megvédenie. A különbség a kormány október 28-i és 30-i álláspontjának különbségéből ered. Mivel ennek az új (zömmel munkásokból verbuválni tervezett) fegyveres erőnek a felállítása Budapesten volt a legsürgősebb, nyilvánvaló, hogy október 28-án a szervezésben a fegyveres erőkön (honvédség, rendőrség) és a szakszervezeten kívül a budapesti pártbizottságnak szántak kiemelt szerepet. Nyilvánvaló, hogy október 28-án minimálisan tájékozott, józan, normális ember fejében nem fordulhatott meg, hogy a Köztársaság téren, számos nagy felkelőcsoport tőszomszédságában alakítsa ki az ellenforradalmárnak tartottak elleni fegyveres harc központját, ugyanakkor az a Deák térnél ideálisabb helye volt a megmozdulásban résztvevők többségével megbékélni és együttműködni készülő kormány rendfenntartó fegyveres erejének központjaként. Mire azonban a szervezőmunka érdemben megkezdődött, a Köztársaság téri pártházat elfoglalták és feldúlták a felkelők, a nemzetőrséget szervezők közül pedig többeket megölt vagy meglincselt a tömeg. Eörsit részben az eltérő névhasználat zavarta meg. A nemzetőrség felállításáról tájékoztató (a forradalom leverését követően keletkezett) források következetesen nemzetőrségről beszélnek, mivel a szervezet ezen a néven alakult meg. Ez azonban nem jelenti, hogy kezdettől ezt, és csak ezt az elnevezést használták volna. Október 30-án Forradalmi Karhatalmi Bizottság néven kezdett megalakulni a Deák téren az a testület, amely később a nemzetőrség főparancsnoksága lett, és amelynek első felhívása nem a nemzetőrség, hanem az új karhatalom alakulásáról adott hírt október 30-án[24]. Az üzemi és kerületi nemzetőrségek még novemberben is a Forradalmi Védelmi Bizottságnak címzett formanyomtatványon jelentették be csatlakozásukat a nemzetőrséghez[25]. Eörsi a november 4-e után munkás előtagú elnevezéssel létrejött kádárista szervezetek (elsősorban a Munkásőrség) ismeretében tartja fordulatellenesnek a munkásmilíciát, amit munkásőrségnek is nevez. Egy későbbi történelmi kor fogalomhasználata alapján (is) ítél meg egy korábban szervezett testületet. A munkás előtagú névvel ellátott szervezetek azonban októberben még egészen mások voltak (például munkástanács). Támadás a pártház ellen Ha nem igaz, hogy a pártház a forradalomellenes erők politikai és katonai központja volt, akkor miért támadták meg október 30-án? Eörsi ebben a kérdésben is Hollós–Lajtait követi: „Érthető, hogy a forradalom átmeneti győzelme idején a felkelők nem tűrtek meg olyan bázishelyet, ahol – beigazolódó sejtésük szerint – rákosista erők húzódnak meg, főleg [vagyis nem kizárólag – Sz. A.] a gyűlölt államvédelmisek.”[26] Ezért elhatározták, megszervezték, majd végrehajtották a pártház ostromát. Hollósék szerint az ellenforradalmárok először csellel próbálták megszállni a pártházat. Fegyvereiket elrejtve a kapuhoz nyomultak, és lefegyverezték az őrséget, a védők azonban ellenálltak, és sikerült kiszorítaniuk a támadókat[27]. Ezt Eörsi lényegében megismétli, azzal a különbséggel, hogy az ő figyelmét elkerüli az, amiről Hollósék is beszámoltak: a pártház kapujához érkező csoportot nemzetőr járőrök vezették, akik igazoltatni akarták az ottani fegyvereseket. A védők először elzavarták a nemzetőröket, majd amikor azok egy nagyobb csoport élén mégis bejutottak, fegyverrel űzték ki őket. Hollósék a nemzetőrséget ugyanolyan ellenforradalmi szervezetnek tartották, mint a többi fegyveres csoportot, a járőr megjelenését a támadásra készülő ellenforradalmárok első behatolási kísérletének tekintették. Eörsi pedig teljesen figyelmen kívül hagyja a nemzetőrök jelenlétét. Az ő szövege szerint fegyveres felkelők nyomultak be a pártház kapuján, akik arra kényszerítettek két járőröző rendőrt, hogy velük tartsanak[28]. Álláspontja szerint a behatoló fegyveresekkel szemben az őrség jogosan használt fegyvert[29]. A pártház ostroma úgy kezdődött, hogy annak államvédelmi védői – miután Münnich Ferenc belügyminiszter a rádióban bejelentette, hogy „a főváros utcáin semmiféle államvédelmi szervhez tartozó alakulat nincs szolgálatban” [30] – előbb elkergettek, majd fegyverrel megtámadtak hivatalosan eljáró nemzetőr járőröket. Vagyis a szovjet csapatoknál is inkább a nemzet ellenségének tartott, október 30-án már feloszlatottnak tudott ÁVO megtámadta a kormány jóváhagyásával szervezett nemzetőrség járőrét. Miközben a kommunista párt és a kommunista vezetésű kormány elismerte a küzdelem jogosságát (azt nemzeti demokratikus mozgalomnak nevezve), az ÁVO folytatja nemzetellenes háborúját. Erre a hírre gyűltek fegyveresek a pártházhoz, és kezdődött meg az ostrom. A törvényes rend védelmében, a törvényen kívül került törvényszegőkkel szemben. Ez az ostrom után elszabaduló indulatokat is magyarázza, noha nem igazolja a szörnyűségeket. A támadás tervezetlensége és előkészítetlensége nyilvánvaló Hollósék és Eörsi leírásából is. Az ostrom a tér felől indult meg, a felkelők csak később, harcban foglalták el azokat az épületeket, ahonnan sokkal védettebb helyről, sokkal jobb pozícióból támadhatták a pártházat, mint a fák mögül. A felkelők kezdetben kézifegyverekből lőtték az épületet, csak később érkezett golyószóró[31], még később ágyú és harckocsi[32] Amennyiben előkészítették volna a támadást, nyilvánvalóan a helyszínre vitték volna a megfelelő fegyvereket, és elfoglalták volna azokat a hadászati pontokat, ahonnan eredményesen lehet támadni. Mindezt jóval később, fegyveres harc közben tették csak meg. Nem elég a kádárista szövegeket átfordítani, ellenforradalom helyett forradalomnak nevezve a történteket. Az egész csak akkor fordul át, ha építőelemeit is átfordítjuk. Akkor fény derülhet az igazságra, hogy Mező Imre nem a rákosistákat, hanem Nagy Imrét támogatta, hogy a munkásmilícia nem a rákosista, hanem a forradalmi rend védelmére kezdett szerveződni, és hogy az ostromra senki nem készült, azt a pártház ávós védői provokálták ki. Annak érdekében, hogy a Köztársaság térről szőtt mítosz helyett közelebb jussunk a valóban történtekhez, maradéktalanul le kell fejteni a kádárista narrációról a koncepciós elemeket. Akkor elkerülhető lesz, hogy legjobb fővárosi színházunk 1957-es szellemiségű művet állítson színpadra.  [1]. Az október 28-i fordulat után „az ellenforradalom elleni harc egyik kiemelkedő erőssége valóban a budapesti pártbizottság lett”. Hollós Ervin–Lajtai Vera: Köztársaság tér, 1956. Kossuth, Budapest, 1974. (a továbbiakban Hollós–Lajtai 1974) 64. p.  [2]. „A szovjet csapatok visszavonultak, már csak a Köztársaság téri pártház veszélyes. Ha ezt elfoglalják, akkor övék a főváros, és akié Budapest, azé az ország.” Hollós–Lajtai 1974. 69. p.  [3]. Eörsi László: Köztársaság tér, 1956. 1956-os Intézet, Budapest, 2006. (a továbbiakban Eörsi 2006) 16. p.  [4]. Litván György: Mítoszok és legendák 1956-ról. In Évkönyv VIII. 2000. 1956-os Intézet, Budapest, 2000. (a továbbiakban Litván 2000) 210–212. p.  [5]. Ripp Zoltán: Ötvenhat októbere és a hatalom. Napvilág Kiadó, Budapest, 1997. (a továbbiakban Ripp 1997) 171., 173. p.  [6]. Eörsi 2006, 26., 33., 38., 45. p.  [7]. Ripp 1997, 202. p.  [8]. Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz, 1953-1958. II. 1956-os Intézet, Budapest, 1999. (a továbbiakban Rainer 1999), 239. p.  [9]. Litván 2000, 217. p.  [10]. Rainer 1999, 69. p.; Rákosi visszaemlékezésében elismerte, hogy ő opponálta Mező KV-tagságát, amit Nagy Imre szorgalmazott. Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések, 1940–1956. Napvilág Kiadó, Budapest, 1997, 955–956. p.  [11]. Rainer, 1999, 200. o.  [12]. Molnár Adrienne–Kőrösi Zsuzsanna–Keller Márkus (összeáll.): A forradalom emlékezete. Személyes történelem. 1956-os Intézet, Budapest, 2006, 27. p.  [13]. Interjú Mátyás Lászlóval. Készítette Hegedűs István, 1988-ban. 1956-os Intézet, Oral History Archívum, 170. sz. 245. p.  [14]. Ripp 1997, 202. p.; A snagovi foglyok. Nagy Imre és társai Romániában. Napvilág Kiadó–Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2006. 346. p.  [15]. Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolatok, emlékezések, 1956–1957. Gondolat Kiadó–Nagy Imre Alapítvány, Budapest, 2006. 91. p.  [16]. Ripp 1997, 118. p.  [17]. Eörsi 2006, 15. p.; Lásd még 18. p., 25. p. stb.  [18]. Erről Eörsi is beszámol. Eörsi, 2006, 15–16. p.  [19]. Hollós–Lajtai, 1974, 44–45. p.; Eörsi Tompát nevezi parancsnoknak, azonban intézkedőként gyakrabban említi Várkonyit, azaz (legalábbis de facto) szerinte is ő irányította a karhatalmistákat.  [20]. Sólyom József–Zele Ferenc: Harcban az ellenforradalommal. Móra, Budapest, 1957. (a továbbiakban Sólyom–Zele, 1957) 56–58. p.  [21]. Eörsi 2006, 33. p.  [22]. Eörsi 2006, 37. p.  [23]. Varga László (összeáll.): A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások, 1956. október 23.–november 9. Századvég Kiadó–Nyilvánosság Klub, Budapest, 1989. (a továbbiakban Varga 1989) 223. p.; Eörsi 2006, 33. p.  [24]. Varga 1989, 245. p.  [25]. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, V-150007/5. Kiss István és társainak vizsgálati iratai. A Ruggyantaárugyár, a József Attila utcai BM-őrség, a Wesselényi felkelő csoport, a Csepel Vas- és Fémművek nemzetőrségének jelentkezése.  [26]. Eörsi 2006, 52. p.  [27]. Hollós–Lajtai 1974, 13–16. p.  [28] . Eörsi 2006, 48. p.  [29]. Eörsi 2006, 50. p.  [30]. Varga 1989, 188. p.  [31]. Sólyom–Zele 1957, 53. p.  [32]. Hollósék szerint 11 órakor kapcsolódott be az ostromba egy ágyú. Hollós–Lajtai 1974, 123. p.; Az első harckocsi, a felkelők páncélosa is hozzávetőleg ugyanekkor érkezett a térre. Uo. 129. p.; „A támadók kezdetben kézifegyverekkel, puskával, géppisztollyal, később golyószóróval lőttek [...]. 12 és 13 óra között egy ismeretlen eredetű harckocsi jelent meg a téren.” Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 277. p. KIADVÁNYBAN MEGJELENT RECENZIÓK     Cím:   Élet és Irodalom Évfolyam:   51. évf. Szám:   20. sz. Dátum:   2007.05.18 Oldal:   22. oldal		Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban The 1956 Hungarian Revolution and the Soviet Bloc Countries: Reactions and Repercussions Beszámoló az 1956-os Intézet 2006. évi tevékenységéről
	Copyright © 2007 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány