 |
| |
| Szerző(k): |
|
Gömöri György |
| Főcím: |
|
Az én forradalmam |
| Alcím: |
|
Emlékezések és írások az 1956-os forradalomról |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Pont |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
201 oldal |
| Ár: |
|
2320 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Az olvasó elnézését kérem ezért a recenzióért, mert alig van olyan írás Gömöri György kötetében, amelynek (magyar) szereplőihöz ne lett volna valamikor valamilyen közöm. Nehéz lenne a Krassó György-nekrológot úgy méltatni, hogy ne emlékeznék arra a 28 évre, amely alatt több-kevesebb rendszerességgel (kezdetben kevesebb, a nyolcvanas években több) találkozhattam, együttműködhettem Gyurival. Nehéz lenne Karátson Gábor könyvének recenzióját azok nélkül az ambivalens elfogultságok nélkül ismertetni, amelyek a hatvanas évek elejétől a festő-író-filozófus-sinológus Karátsonhoz fűznek. S különösen szíven ütött a kötet nyitó tanulmányában ( A forradalom sodrában ) megjelenő néhány szereplő felbukkanása, megjelenése, hiszen ők, nálam néhány évvel idősebb akkori fiatalok, az én életemnek is fontos szereplői voltak a hatvanas években. Vekerdy Tamásra és Vásárhelyi Verára gondolok, akiknek akkor (a hatvanas években) semmit nem tudtam forradalom alatti tevékenységéről. Valamit persze tudtam: mindketten kiváló emberek. Nem azért, mert derekasan viselkedtek a forradalom ideje alatt, hanem, mert ilyennek teremtette őket a jóisten.
Mindenekelőtt tisztáznunk kell, ki is Gömöri György. Finom tollú magyar költő? Cambridge-i polonista professzor? Magyar versek angolra fordítója? Lengyel versek magyarra fordítója? Esszéíró? Irodalomtörténész? Harminckét évig a világ egyik vezető egyetemének tanára? Publicista? Amatőr történész? A 73 éves nyugdíjas professzor londoni rezidens ugyan, de a legváratlanabb pillanatokban tűnik fel Budapesten, s korát meghazudtoló szellemi és fizikai fürgeséggel igyekszik jelen lenni a hazai szellemi közéletben. Jó lehetett Gömöri György tanítványának lenni Cambridge-ben, s igen jó ma Gömöri Györggyel irodalomról, politikáról, közös barátokról fecsegni Budapesten. Gömöri György azt a mára egyre ritkább embertípust testesíti meg, aki nem hagyja magát beskatulyázni, az érzékeny költő és a jó szemű, jó fülű publicista, a világfi és a rezervált, elegáns angol úr jól megfér egyazon bőrben.
Ebben a kötetben is jelen van valamennyi Gömöri György. Természetes, hogy két téma – az 1956-os magyar forradalom, és annak lengyel vonatkozásai – uralja a könyvet. A mintegy fél évszázadot átívelő írások szerzője megtehetné, hogy „domborítson”, hogy saját személyét előtérbe tolva, saját műveltségét fitogtatva emlékművet állítson magának, de ez az attitűd távol áll tőle. Minél személyesebb a téma, annál visszafogottabb a megformálás. Minél többet tud a szerző az „anyagáról”, annál kevésbé tudálékos. Ez a szerénység nyilván azoknak az évtizedeknek tudható be, amelyeket Angliában töltött. Persze az is lehet, itthon is ilyen maradt volna.
Talán szerencsésebb lett volna, ha a nagyon eltérő terjedelmű és témájú írásokat kronologikus rendben adja közre a kiadó, mert a jelen elrendezés az olvasót kényszeríti arra, hogy előre-hátra lapozva alakítsa ki a szerző szellemi-politikai fejlődésének ívét. A forradalom sodrában címet viselő (1986-ban keletkezett) visszaemlékezést a Magyar Füzetekből ismerhették azok a kevesek, akikhez eljutott a párizsi periodika. Nyitó tanulmánynak, erős felütésnek természetesen ez az írás kívánkozott. De utána szerencsésebb lett volna időrendben követni a szerző életútját, életeseményeit. Lehetséges lett volna egy másik szerkesztési elv alkalmazása is, a kötet egyik felébe azok az írások kívánkoznának, amelyeknek nincs lengyel vonatkozásuk, a másik felébe pedig azok, amelyeknek van. A nyitó tanulmány után – ha én vagyok a kötet szerkesztője – az Oxfordi egyetemisták a magyar szabadságért címet viselő dolgozatot teszem. Persze lehetséges, hogy a költő Gömöri a jelen szerkezettel éppen azt kívánta elérni, hogy a történeti esszé és a költők-költészet lüktetése adjon a kötetnek olyan dinamikát, amihez nekem nem volt fülem. Ha így volt, elnézést kérek rossz hallásomért.
S még mindig a kifogásaimat mondom. Az írások egy részénél ott a keletkezés dátuma, másoknál azonban hiányzik. Van, ahol kikövetkeztethető ( Az 1956-os forradalom emlékezete az angol sajtóban és irodalomban egyértelműen a forradalom negyvenedik évfordulóján, 1986-ban keletkezett), van, ahol nem. A magyar forradalom lengyelországi visszhangja után ez áll: 1959–1992. Vagyis a dolgozat egy korabeli kutatómunka 33 évvel későbbi kiegészítése. 1959-ben vajon Gömöri íróasztalában maradt az írás?
Mindezeket a problémákat – és még az alább jelzetteket is – a kiadónak kellett volna megoldania. A Pont Kiadó azonban (bár Benedek Szabolcs személyében megjelölt felelős szerkesztőt) a „könyvcsinálásban” – ami, bármily sajnálatos is, nem azonos a textus nyomdai úton történő közzétételével – nem jeleskedett, s ezzel a magatartásával kárt okozott a szerzőnek. Kárt okozott persze az olvasónak is, hiszen a kötet huszonnégy hosszabb-rövidebb írást tartalmaz, s azok között az élőfej segítségével jól el lehetne igazodni. Élőfej van, de nem a funkciójának megfelelő szöveggel, hiszen a kötet egészében páros oldalon a s
zerző nevét, páratlan oldalon pedig a kötet (!) címét tartalmazza. Vagyis semmi értelme nincs alkalmazásának! Illetve annyi, hogy minden lapozáskor tudatosítja: Gömöri György Az én forradalmam című könyvét olvasom. De szerkesztői-kiadói dilettantizmus az ilyen forrás- (első, eredeti közlés-) megjelölés is: „ÉS 2000” (másutt Élet és Irodalom …). Helyesen a lap szabatos, teljes címét kellett volna kiírni, vagy a perjellel, vagy dátummal, hogy hányadik, melyik számban jelent meg. Ahol a kötetbe válogatott írás után csak évszám szerepel, azt feltételezhetjük, hogy az a szerző íróasztalából került elő. A kérdés ezekben az esetekben: valóban? Ahol a Mikes Kelemen Kör szerepel forrásmegjelölésként, az olvasó töprenghet, hogy egy elhangzott előadás szövegének első megjelenésével találkozik-e e kötetben, netán az előadás már valahol írásban is megjelent. A kötetet lezáró, szerkezetileg helyén lévő Gömöri-vers ( Október fényesítése ) keletkezési évszáma 1997. 2006-ig kilenc év telt el, nem hiszem, hogy ez lenne az első megjelenése, itt azonban „ez a látszat keltődik”. Az eredeti megjelenés helyének és idejének hiánya különösen a versfordításoknál fájdalmas. Hiszen Gömöri György életművének szerves, meghatározó szegmense a költészet, a műfordítás. A kiadónak (szerkesztőnek) minden (hangsúlyozom: minden!) lengyel szerzőtől származó vers esetében jeleznie kellett volna, hogy az mikor, milyen kötetben jelent meg! A filológiai pontatlanságok soha nem a szerzőt minősítik, hanem a kiadót.
Gömöri a nyitó dolgozatban elmeséli saját ötvenhatos élményeit. Visszafogottan teszi, nem túlozza el a maga szerepét, mint olyan sokan ennyi év után, nevükön nevezi mindazokat a szereplőket, akikkel kapcsolatba került, akik akkor számára fontosak voltak. Ha valamiben nem biztos, nem szégyelli odaírni: úgy emlékszem . Az alig ötven könyvoldalnyi visszaemlékezést az teszi izgalmas olvasmánnyá, hogy intonációja visszafogott, nyelvezete egyszerű, a történet (Gömöri forradalmának története) lineáris. Bennem föl sem merült, hogy forráskritikai elemzésnek vessem alá, s ahol azt éreztem, hogy talán mégsem úgy történtek az események, akkor is elfogadtam, hogy az átélő úgy élte meg, ahogy leírta. Természetesen, ha történeti forrásként használná valaki, akkor kritikai elemzésnek kellene alávetnie a dolgozatban szereplő tények tömegét. Számomra ez a bársonyos írás a forradalom egy hiteles és nagyon szeretni való története. Bársonyos, mert indulatmentes, mert a korábbi történelmi korszak szörnyetegeiről is mint esendő emberektől emlékezik meg. És tanulságos, mert a sorra föltűnő szereplők – Pomogátstól Pándin át Márton Lászlóig – karaktere úgy villan elénk, hogy az akkori szituációban tanúsított pillanatnyi magatartásuk szinte egész további életüket koncipiálja.
Gömöri György felnőtt életét emigrációban töltötte, de mind írásban, mind élőszóban tökéletesen bírja a magyar nyelvet. De nemcsak nyelvében maradt magyar, hanem – miként az a könyvből egyértelműen kiderül – minden itthoni történést „jól reagál le”. Bizonyítja ezt a Szigethy Gábor könyvéről ( Élet és Irodalom , 2005) írt recenzió. A forradalom iránt mélyen elkötelezett Gömöri fölfedezi Szigethy könyvében az aktuálpolitikai álságosságot, s ezért így fejezi be írását: „nem lehet ma igazán ajánlott olvasmány [Szigethy] ellentmondásos műve, az 1956 árnyéka”.
Miként a kortárs, a barát, a forradalomban aktívan közreműködő, börtönviselt Karátson Gáborral sem sokkal kíméletesebb. „Az Ötvenhatos regény sokkal jobb lehetett volna, ha benne az írót időnként nem nyomja el a publicista, a gondolkodót a »nemzeti« díszünnepélyek lelkes résztvevője és alkalmi szónoka.”
Különösen elemében van Gömöri, amikor Vas István Pesti elégia című versét elemzi. Itt a költő-irodalmár professzor kerül előtérbe, teljes vértezetében jelenik meg a poétika perfekt ismerője, aki képes a történelem és a verslábak közötti összjáték, a kódolt beszéd és a valós történelem közötti rejtett összefüggések felfejtésére. Persze, ez nemcsak és nem elsősorban verselemzés, hanem a valóban gigászi költő elhelyezése abban a történelmi kontextusban, amelyet Kádár-korszaknak nevezünk. Egy kicsit (kicsit?) Vas István fölmentése „valódi vagy vélt bűneiért”, fölmentés penitencia nélkül, talán azzal a kimondatlan indokkal, hogy a legnagyobb művészeknek még a súlyos tévedéseikre is mentség maga a nagyság.
Az irodalmár Gömöri mellett tisztelettel kell adóznunk a történész Gömörinek is, különösen az Ötvenhatos tévhitek és legendák című írásáért. Öt tévhitet vesz górcső alá, öt tévhitet igyekszik eloszlatni. Ez a mini esszé nem azért fontos, mert a történészek számára meglepő újdonságokat tartalmaz (nem is a történészeknek szánta!), hanem mert bebizonyítja a szerző sokoldalú tájékozottságát, a szakirodalom naprakész ismeretét. Amikor az Élet és Irodalomban 2000-ben megjelent az írás, külön örömöt okozott számomra, milyen pontosan ismeri-követi a forradalom irodalmát, köztük
az 1956-os Intézet kiadványait is.
És most ejtsünk szót a „lengyel vonalról”. Hanka Adamiecka nevét még soha nem hallottam. Ha Gömöri György nem emeli be a kötetébe ezt a rövid megemlékezést, talán csak a legbeavatottabb polonisták és az 56-os forradalom kutatói tudnák, hogy volt egy fiatalasszony, aki a forradalom alatt Budapesten szerzett személyes tapasztalatai nyomán második hazájaként szerette Magyarországot. A lengyel újságírónő élete shakespeare-i dráma. A szovjetek által elpusztított szülők, elveszített hit, elveszített szerelmek, megcsalattatások, végül öngyilkosság. Élete minden pillanatát átszövő politikai ármányok, lelkesedés a magyar forradalomért, kiábrándulás a kommunizmusból, újbóli megkapaszkodás a lengyel és magyar változások ígéretében, s közben a hétköznapi ember hétköznapi embersége. „[...] add meg a mamád címét – írja a már Angliában lévő Gömörinek –, […] hogy egy kis kávét és teát küldhessek neki.” Magyarországról írott cikkeinek közlését betiltják, könyvét bezúzzák, s ebben a politikai légkörben Gömöri mama jut eszébe, aki hiányt szenvedhet kávéban, teában. Gömöri így fejezi be megemlékezését: „Ha valaki, Hanka Adamiecka megérdemli, hogy tisztelettel gondoljunk rá, hogy a forradalom más krónikásaival együtt megőrizzük emlékezetét.” Megérdemli.
A Wiktor Woroszylskivel készített (mikor? hová?) interjú sokkal inkább szól Gömöri tájékozottságáról és lengyel kapcsolatainak sokszínűségéről, mint a hazánkban is jól ismert lengyel író-újságíró személyéről. Illetve valami új információt mégis kapunk Woroszylskiről is, nevezetesen azt, hogy a magyar 56 világhírű, sok nyelvre lefordított krónikása avatott költő. Két verse itt áll a kötetben, természetesen mindkettő Gömöri remek fordításában. A második vers ( Budapest 1993 októberében ) első két sora ekképp idézi föl az eltelt 35 évet: És megyek újra hogy megnézzem / azt az egykori kicsi háborút. Petri írt nálunk ilyen blaszfemikusnak ható, de éppen ettől magasztos tömörséggel.
Ma már tudjuk, hogy 1956. október 23-án Adam Ważik volt ott a Bem-szobornál. Az akkor 51 éves költő korábban a sztálinizmus hű kiszolgálója volt, ebben nem különbözött azoktól a magyar költőktől, akiknek 1956, szerencsésebb esetben a Rajk-per kellett, hogy „leessen a tantusz”. Ważiknak Sztálin halála után „nyílt ki a szeme”. Budapestről még a forradalom napjaiban hazatért Varsóba, s már novemberben megjelent a Nowa Kulturában a magyar forradalom által ihletett verse, a Qui tacent clamant (Akik a hallgatásukkal kiáltanak). Gömöri ismerteti a vers keletkezési körülményeit, történeti kontextusát, közreadja magát a verset, természetesen saját fordításában, majd elemzi is azt. S természetesen a költő tévedését is korrigálja. Ilyenkor az angol oktatási rendszer, Cambridge és Oxford 900 éves hagyománya sejlik fel: amikor esszét ír, még ha nyúlfarknyit is (négy könyvoldalnyit), a mindenséget teszi az olvasója elé. Műfordítást, elemzést, történelmet, honit és lengyelt. S mindezt hallatlanul halkan és szerényen, mintha Cambridge egyik gótikus kollégiumi épületének kertre nyíló félhomályos szobájában lennénk.
|
|
|
|