 |
| |
| Szerző(k): |
|
Kende Péter |
| Főcím: |
|
Eltékozolt forradalom? |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Új Mandátum Könyvkiadó |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
237 oldal |
| Ár: |
|
2680 Ft |
| Könyvtípus: |
|
Monográfia |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Az 1956 ötvenedik évfordulójára megjelent számos könyv közül elég kevés váltott ki szélesebb körű érdeklődést, de Kende Péter esszémonográfiája, az Eltékozolt forradalom? közéjük tartozik. A reflexiók közül Gyáni Gábor vitaindítónak szánt tanulmánya érdemel megkülönböztetett figyelmet. Kende és Gyáni követ dobott az ötvenhat-kutatás állóvizébe.
Van, aki ötvenhat tudományos feldolgozhatóságát is megkérdőjelezi. Szilágyi Ákosnak Kende könyve kapcsán született írását a történelemtudomány iránti szkepszis hatja át. Szilágyi az 1956-ot tudományos tárgyként vizsgáló politikatörténeti kutatásokkal és politikaelméleti koncepciókkal szemben csak a művészi esszé-gondolkodástól remél „pezsdítő szellemi és politikai hatást”. Kende könyvét is ide sorolja.
Sok történész – úgy tűnik – valóban nem képes beilleszteni kutatási tárgyát a saját korába. Ideológiai kliséikkel vagy éppen mindenféle állásfoglalástól irtózó sterilitásukkal riasztják el az olvasókat. Nem a múlt erőltetett aktualizálása a kívánalom, hanem az értelmes együttélés a múlttal, felismerve, hogy minden múltbeli történésnek valamilyen módon kapcsolódnia kell a jelenhez.
S éppen ez a probléma. A hivatalos emlékezet lekerekített, egyértelműen pozitív értékelésre vágyik, amit lehetetlenné tesz ötvenhat napi ideológiai, politikai kisajátítása, ami az árnyalt értékelésre törekvő tudományos munkákat nemegyszer a vitázó felek harci eszközeivé silányítja. Az érvek higgadt ütköztetése helyett az indulatos interpretációk csatája megnehezíti ötvenhat (át)értékelését.
A forradalom egykor egyértelműen pozitív tartalma mára megkérdőjeleződött, devalválódott. Ahogy Gombár Csaba írja: „Maga a forradalom mára egyre inkább negatív jelentésű a társadalomtudományi közbeszédben. [1956-hoz] jobbára nem kapcsolódik különösebb pozitív érzelem a meggyőzni kívánt fiatalabb nemzedékekben. […] A forradalom szó, bármire is ragasztják, ma egyre inkább taszít, mint vonz. […] a néhány nap, ami sokakban felkeltette a forradalom romantikus érzését, hatalmas megtorlásba fordult. A győztes és vesztes forradalmak egy dologban nagyon megegyeznek: a végük mindig a rettenetes megtorlás. Talán ez is oka annak, hogy a forradalmi megoldások nimbusza elveszett.”
Az Eltékozolt forradalom? nagyon szomorú könyv – írja Kovács János Mátyás. Talán arra gondol, hogy Kendének fájdalmas és kiábrándító lehetett látni ötvenhat erózióját, azét a forradalomét, amely a Kádár-rendszer évtizedeiben reményt adott a demokrácia emigrációba kényszerített vagy hazájában hallgatásra híveinek, 1989–90-ben pedig a rendszerváltozás legmagasztosabb pillanatait hívta létre, hogy aztán „eljusson” 2006 őszéig, szimbólumainak a demokrácia gyengítését szolgáló, politikai kisajátításáig.
Kende könyve végén reagál a 2006. szeptemberi történésekre. Ezt a fejezetet valóban némi melankólia hatja át, míg a többi fejezetben nyoma sincs a borúlátásnak, igaz, a lelkesedésnek sem. Józan optimizmusnak, a szavak meggyőző erejébe vetett hitnek annál inkább.
A forradalmat eltékozoltuk, sugallja a könyv címe, ám a hozzáillesztett kérdőjel más értelmezést is megenged. Valóban eltékozoltuk-e a forradalmat, vagy éppen most jött el az ideje, hogy lényegéhez közelebb férkőzhessünk?
Fogalmi problémák
Van-e értelme egyáltalán arról beszélni, hogy mi is volt ötvenhat? Forradalom? Népfelkelés? Segíti-e a tisztánlátást a forradalom elé illesztett – nemzeti, demokratikus, korrekciós, megszakított stb. – jelző? E kérdésekről azóta is megoszlanak a vélemények.
„Jó, ha észben tartjuk, hogy minden értelmes beszéd alfája a szavak pontos használata, s ha ez valamilyen okból nehézségbe ütközik, akkor szükségessé válik, hogy miből is ered a használt fogalom két- vagy többértelműsége. Meglehet, a terminológiai vita ezután sem zárul le, de legalább tudjuk, hogy miről beszélünk” – írja Kende, de ötvenhatra maga sem ad pontos definíciót. A forradalom szó melletti legfőbb érve az, hogy ötvenhatban az emberek többsége természetes egyértelműséggel ezt használta a történések megnevezésére. Rainer M. János figyelt fel arra, hogy az Eltékozolt forradalom?-ban Kende kerüli az ideologikus értelmezéseket. „Velük szemben mintha az egyszerű, vállaltan a hétköznapihoz közelítő fogalomalkotást részesítené előnyben”, nehogy nehezítse annak az általa feltett kérdésnek az át
gondolását, hogy „mi a baj” ötvenhattal.
Egyre többen emlegetik 1956-ot népfelkelésként, mintegy tagadva a gyökeres változások korabeli igényét. Szabó Márton következetesen népfelkelésről ír, s Kovács János Mátyás sem tartja forradalomnak ötvenhatot Gyáni Gábor a népfelkelés fogalmát eleve használhatatlannak véli ötvenhat értelmezésében. A Pallas Nagy Lexikonra hivatkozva állítja, hogy e terminus ötvenhatra alkalmazása „a fogalomtörténet szempontjából képtelenség”. A felkelés, nemzeti felkelés fogalmat azonban maga is használja.
Gyáni Váli A. Ferencet azok közé sorolja, akik nem tarják forradalomnak ötvenhatot. „Ötvenhat nem forradalmi eseményként való beállítása a történeti irodalomban is hamar lelkes szószólókra lelt. Az ötvenhatos disszidens Váli Ferenc 1961-ben megjelent testes monográfiája már a címével (és kivált alcímével: Rift and Revolt in Hungary. Nationalism versus Communism) hitet tett e koncepció mellett” – írja. Válinál a cím és az alcím inkább ötvenhat okaira és október 23-a következményeire utal, de Váli nem vonja kétségbe, hogy 1956 őszén forradalom zajlott Magyarországon: részletesen elemzi a forradalom szakaszait, értelmezi jelenségeit. Gyáni maga is idéz olyan mondatot, amelyben Váli forradalomnak nevezi ötvenhatot.
Ha ötvenhatban csupán annyi történt volna, hogy az emberek a sztálinista diktatúra ellen és a függetlenségért az utcára vonultak, és elkergették, megbüntették korábbi elöljáróikat, akkor valóban nem beszélhetnénk forradalomról. A függetlenségi harc még nem forradalom, a szocializmus megjavítására tett reformerőfeszítés sem az.
A forradalomnak két alapértelmezése van: az egyik a jakobinus gyökerű radikális szocialista, a másik a szintén a francia forradalomra visszavezethető értelmezés, amely szerint a forradalom nem más, mint a polgári demokrácia megvalósítása előtt tornyosuló akadályok erőszakos lebontása. Az első értelmezésben a XX. században csak az 1917. októberi orosz, illetve az 1919. márciusi magyar kommün – ismertebb nevén proletárdiktatúra vagy Tanácsköztársaság – volt forradalom, 1944–45 csak annyiban, amennyiben előszobája volt a kommunista hatalomátvételnek. A másik értelemben 1848 és 1918 volt forradalom, valamint 1944–45 is, hiszen a „régi rend” megdöntésének célja mindhárom esetben a polgári értékrend érvényesülése előtti akadályok erőszakos eltávolítása volt.
Kende a népfelkelés fogalmát kevésnek találja ötvenhat megnevezésére, amivel nem lehet nem egyetérteni. A forradalom fogalom gazdag politikai és elméleti irodalma ugyanakkor nem könnyíti meg az értelmezését. Kende sorra vesz néhányat: „A politikai forradalomnak […] egyik fontos ismérve a kormányzati rendszer összeomlása. […] akkor beszélhetünk forradalomról, amikor a fennálló politikai rendet egy attól gyökeresen eltérő másik váltja fel”; „forradalmon nem egyszerűen néplázadást vagy politikai forrongást értünk, hanem olyan, az egész politikai közösségre kiterjedő politikai mozgást, amely a fennálló politikai rendszert megdönti és valami mással helyettesíti. Nos, ilyen kiterjedésű és hatású mozgás a szovjet uralmi rendszeren belül a kezdetektől egészen 1989-ig sehol másutt, mint Magyarországon nem volt.” Lehet-e visszafelől értelmezni egy történelmi fordulatot? Ami közös 56-ban és 89-ben, az az idegen uralom megszüntetésének vágya. 1956-ban ez kiváltotta a Szovjetunió fegyveres beavatkozását, 1989-ben már maga a Szovjetunió is szabadulni szeretett volna szatellitjeitől: „boldogtalanul” elengedte őket. (Kende más helyütt viszont ezt írja: „S bár az 1989–1990-es fordulat sok tekintetben ’56 szimbolikus feléledése is volt […], a dicsőséges előzményekre való sűrű hivatkozások ellenére a ’89-es fordulat alapjában a forradalmat követő évtizedekből, n
em pedig a forradalomból magából nőtt ki.”) A fentiekből az következik, hogy 1956-ban a cél nem a kommunista diktatúrán belüli, 1953–1955 közötti reformperiódus folytatása, hanem a polgári demokrácia megteremtése volt, ugyanúgy, mint 1989-ben. Az az erőszak azonban, amellyel 1956-ban a nemzeti függetlenség kivívása és a kommunista uralom megdöntése megvalósult, 1989-ben nem volt kívánatos, vagyis az erőszak a forradalomnak nem lényegi eleme, hanem lehetséges velejárója. Így volt 1848-ban is: Gyáni Deák Istvánra hivatkozik, aki ezzel foglalkozó könyvének a Törvényes forradalom címet adta.
Gyáni bemutatja a forradalom két általános értelmezését – 1789-ig a revolutio a visszatérés, utána pedig a permanens előrehaladás jelölésére szolgáló fogalom –, majd áttekinti az 1957-es kezdetektől napjainkig a különféle, ötvenhatot értékelő fogalmak – munkásforradalom, nemzeti felkelés/szabadságharc, antitotalitáriánus nemzeti megmozdulás/forradalom – mellett felhozott történészi és filozófiai-ideológiai érveket.
Kende és Gyáni is sorra veszi azokat az események után közvetlenül vagy rövid idővel született értékeléseket – Raymond Aronét, Hannah Arendtét és másokét –, amelyek közül az antitotalitárius forradalom kifejezés vált a legelterjedtebbé. Az 1989-es rendszerváltozással ötvenhatot összekapcsoló antitotalitárius jelző Kendénél arra szolgál, hogy elfedje, elkendőzze az értelmezés során óhatatlanul felvetődő problémákat – véli Gyáni –, hiszen valaminek az elvetése csak visszatérés lehet a megelőző állapothoz, ami ötvenhatot „csupán” revolutióvá teszi. De mi az, amihez ötvenhat vissza akart térni? Gyáni Condorcet-t idézve állapítja meg, hogy ötvenhat a szabadság megteremtését célzó forradalmi eszménynek felel meg, arról azonban nem ír, hogy 1956-ban az emberek miben látták megtestesülni a vágyott szabadságot. Mintha a forradalomnak csak egyetlen, a francia forradalomból eredeztethető és a marxisták, majd a bolsevisták által kisajátított „modern” értelmezése lenne, s más rendszerváltó átalakulásra a forradalom szó már nem is volna alkalmazható. Gyáni szerint a forradalom terminus napjainkra ideologikussá, transzhistorikussá vált, s csak érzelmi okokból, mintegy megszokásból ragaszkodunk hozzá, pedig a tudományos diskurzus számára sokkal elfogadhatóbb a felkelés, lázadás, szabadságharc vagy polgárháború kifejezés. Önmagában ezek egyike sem tölti ki azonban azt a jelentéstartományt, ami a forradalom szóhoz tartozik.
Ma már idejétmúlt ötvenhat legfőbb jellegzetességének az antitotalitárius irányultságot tekinteni. Nem csupán a Szovjetunió összeomlása miatt, hanem elsősorban azért, mert nem segíti ötvenhat sokféleségének megértését, nem segít abban, hogy az 1956-os magyarországi történéseket elkülönítsük a tábor többi országának diktatúraellenes megnyilvánulásaitól, s gátolja a letűnt Kádár-rendszert árnyaltabb értékelését is.
Mindent összevetve lényegi különbség nincs Kende és Gyáni értelmezése között. Mindketten – ha egyértelműen nem mondják is ki – a polgári demokráciához való visszatérésben látják ötvenhat lényegét, csak Kende 1989-cel rokonítható antitotalitárius forradalomnak tartja, Gyáni pedig a forradalom permanenciáját tagadó revolutiónak. Ezzel a leggyakoribb korábbi értelmezés – mely szerint a felkelők zöme a kommunista diktatúra nemzeti irányultságú demokratizálását kívánta – kérdőjeleződik meg.
A polgári demokrácia iránti igény ötvenhatos megjelenésére Kende Péternél inkább kételyei utalnak. A „november 1-jei rendszerváltozás nemzeti szinten tulajdonképpen csak órákig tartott” – állítja, feltehetően Nagy Imre koalíciós kormányának megalakítására gondolva. Továbbá: a rendszerváltozás „inkább a fejekben történt meg, mint a valóságban” – írja. Emellé azért kérdőjelet tennék, ugyanúgy, mint az 1945. évi demokratikus változásokról szóló megállapításai mellé. Az 1945-ös és 1956-os helyi hatalomcserék menetének és a politikai erők artikulációjának vizsgálata egyaránt azt bizonyítja, hogy a rendszerváltozás iránti tömeges igény igenis eljutott – ha csupán hetekre, hónapokra – a megvalósítás szintjére.
Abban konszenzus van, hogy ötvenhat lényegét a nemzeti és a demokratikus jelző fejezi ki leginkább. A nagy egyetértés mintha felmentené a vizsgálódókat e két fogalom megjelenési formáinak behatóbb vizsgálata alól. Vajon mennyiben volt demokratikus ötvenhat, s miben állt nemzeti jell
ege? A szovjet elnyomás elleni fellépés és az egyes nemzeti sérelmek felemlegetése mellett milyen további érvek szólnak fel ötvenhat nemzeti jellege mellett?
Van-e egyáltalán nemzeti vagy nemzetállami demokrácia? A nemzeti vagy a demokratikus jelző fejezi ki inkább ötvenhat lényegét? Elválasztható-e egyáltalán a kettő egymástól? A kossuthi szabadságharc emlékét a „nemzet-vallás” társadalmiasította, írja Trencsényi Balázs, s azt állítja, hogy a „modern politikai közösségek közösség-konstituáló élményei és rítusai” nem választhatók el a nacionalista szimbolikától.
A nemzeti demokrácia többféleképpen értelmezhető. 1956-ban Magyarországon az embereknek nem csupán a demokráciáról voltak eltérő elképzeléseik, a nemzetin is mást és mást értettek. Talán csupán a szovjetellenességben, a függetlenség vágyában volt egyetértés, a követendő nemzeti hagyományokról azonban erősen megoszlottak a vélemények. A szovjetellenességhez társulhatott antikommunizmus, de kommunistapártiság is. Szovjetellenes nemzeti kommunistának nevezhetők a kommunista párton belüli reformellenzék tagjai, Nagy Imre kommunista és nem kommunista hívei, s holdudvarukba sorolhatók az antikapitalista népiek. A forradalom alatt kezükben volt majdnem az egész sajtó, a rádió, e médiumokban egyaránt ők voltak a mérvadók. (Október végén csak az arány fordult meg a népiek javára, és megjelentek a tőlük független médiumok is.) A stencilezett, az írógéppel és kézzel sokszorosított röplapok jóval változatosabbak voltak, nem beszélve a tüntetéseken, gyűléseken skandált jelszavakról, sarkos kijelentésekről. Talán az azonos típusba tartozó történeti források relatív bőségével is magyarázható, hogy eddig kevesebb figyelem fordult a forradalom jobboldali, konzervatív nemzeti és keresztény szellemiségű megnyilvánulásai felé.
Vajon megszűnt-e 1956-ban a magyar politikai közösség kettészakítottsága? Átfordult-e a pozitív jelentésű „nemzeti” ambivalens értelmű „nacionalizmusba”? A Kende könyvéből kiolvasható válasz az első kérdésre igenlő, a másodikra tagadó (illetve nem is foglalkozik vele).
A forradalom nemzeti vonatkozásainak sokfélesége, ellentmondásossága nem igazán keltette fel a figyelmet. Váli A. Ferenc idézett könyve ebben kivételnek tekinthető. Kende sem tér ki rá, Gyáni azonban Válit idézve tudományos diskurzus tárgyává teszi a problémát. A szélesebb igényt Szilágyi Ákos esszéje sejteti. A növekvő érdeklődésben napjaink anakronisztikus elemekkel terhes újnacionalizmusa is szerepet játszhat.
Váli szerint – írja Gyáni – „a szovjet-orosz nacionalizmus és a marxista–leninista internacionalizmus által szított (vagy csupán általuk felébresztett) helyi nacionalizmusból fakadt az események gyúanyagát képező ressentiment; az emberek szabadságvágya ugyanakkor csak ennek hatására válik feszítő erővé. »1956 őszén mind a magyar nacionalizmus, mind a szovjet-orosz imperialista nacionalizmus felszínre tört, majd frontálisan ütközött egymással.« A szabadság és a demokrácia iránt kinyilvánított óhaj így csak másodlagosan járult hozzá az események ismert alakulásához.” Gyáni – úgy tűnik – csak azért foglalja össze Váli koncepciójának lényegét, hogy a szerzőt besorolhassa azok közé, akik kétségbe vonják ötvenhat forradalom mivoltát. Váli könyve ennél sokkal több figyelmet érdemel. A mai ötvenhat-diskurzusban negyvenhat évvel ezelőtt megjelent monográfiájával ő tűnik az egyik legkorszerűbbnek: felismerte és elemezte a szinte az egész lakosságra kiterjedő rendszerváltási igényt, s időtállót tudott mondani a forradalmi szervek tevékenységéről. Amit pedig ötvenhat nacionalista jellegéről ír, izgalmas és igazolható tudományos felismerés.
„Miért viselkedtek másként a magyarok, mint a Szovjetuniónak alávetett többi ország?” – teszi fel a kérdést Váli. Válasza: „Magyarország különleges ressentimentje és agresszivitása a magyar nemzeti hagyományoknak, a sztálini terrorizmus és önkényuralom intenzitásának, a Nagy Imre első miniszterelnökségéhez fűződő remények megcsalatásának, a szovjet vezetők vakságának és provokációinak és végül az idegen fegyveres agressziónak tudható be. A magyar nemzeti karakterrel és történelemmel, a magyaroknak a szovjet kommunista uralommal kapcsolatos eltérő tapasztalataival magyarázható, hogy a magyarok miért cselekedtek másként, mint a többi alávetett ország lakói.” A nacionalizmus Magyarországon (is) mintegy ellenméregként funkcionált a kommunista mérgezés ellen, jegyzi meg Váli, miután sorra vette a kommunista ideológia és a nacionalizmus strukturális jellegzetességeit. Ezek sz
erint a kommunista ideológia normatív, dogmatikus, determinista, hiten alapuló (fideistic) és univerzalista, a hagyományos nacionalizmus ezzel szemben antidogmatikus, szubjektivista, megengedi a vezetőkkel vagy az eszmékkel szembeni kétkedést (skeptical) és lokálpatrióta (parochial).
Váli nyomán megkockáztatható, hogy nem a forradalom és a (nép)felkelés fogalom közötti választás lendítheti előre a kutatást. Sürgetőbb feladat az ötvenhatos történésekkel közvetlenül kapcsolatos fogalmak pontosítása. Mit értünk demokrácián, nacionalizmuson, népen, forradalmi szerveken, új intézményeken? A korabeli zűrzavaros szóhasználat ötvenhat egy nem eléggé hangsúlyozott jellegzetességére vezethető vissza. Arra, hogy – eltérően a korábbi forradalmaktól – nem volt olyan központi szerv, amelyhez a települések, járások, megyék, régiók lakói igazodhattak volna. 1918-ban fel lehetett esküdni a Magyar Nemzeti Tanácsra, 1944–45-ben központi iniciatívára mindenhol nemzeti bizottságok alakultak, a széles nemzeti, antifasiszta összefogást jelképező Ideiglenes Nemzeti Kormányt el lehetett fogadni központi, legitim erőnek. 1956-ban október 28-ig a kommunista irányítású kormányt a lakosság illegitimnek tekintette, s a Nagy Imre meghirdette fordulat sem tudta kitölteni a legitimációs űrt. A magukra utalt helyiek többnyire saját kútfőből merítettek, amikor létrehozták forradalmi szervüket, amelynek olyan nevet adtak, ami éppen az eszükbe jutott. Számos helyen egyszerre volt használatban többféle elnevezés az új közigazgatási szervre: nemzeti bizottság, munkástanács, nemzeti tanács, forradalmi bizottság stb.
Olykor a pongyola vagy a tudományos közmegegyezést nélkülöző fogalomhasználat is nemegyszer világnézeti indíttatású, elhamarkodott általánosításokhoz vezet, s különösen a munkástanácsok november 4-e előtti szerepe felértékeléséhez. (A munkástanácsok november 4-e előtti szerepének felnagyítása Kendétől sem áll távol.) A forradalmi szervek értelmezetlen és követhetetlen korabeli elnevezéseinek összevissza használata csak azt eredményezheti, hogy még az érdeklődők kedve is elmegy a történések megismerésétől. Talán lehetne valamiféle rendet teremteni a fogalmi zűrzavarban.
A fogalmak tisztázáshoz a ma még elhanyagoltnak tűnő intézménytörténeti vizsgálódások is hozzásegítenének. Fel kéne tárni részletekbe menően, milyen intézmények szűntek meg vagy vesztették hitelüket a forradalom alatt, s milyen újakat teremtett a forradalomban résztvevők kreativitása?
Kende ötvenhat-értelmezése
Amikor Kende Péter arról ír, hogy a Szovjetunió csatlós országai közül miért éppen Magyarországon tört ki a forradalom, különös hangsúlyt helyez a nemzeti sérelmekre, a kommunista hatalom demoralizálódására és a hatalmi elit belső széthúzására, aminek kezdetét az 1953 nyarán megindult reformfolyamat kudarcához kapcsolja. Ez kiegészíthető Hajdu Tibor megállapításaival: „az 1956-os földindulás akkor érte el az uralkodó pártot, amikor annak társadalmi bázisa már leszűkült, hatalmi gépezete viszont még gyenge lábakon állt. Magán a párton belül is hasonló átmenet ment végbe: Rákosi és klikkje önhittségében és nem teljesen indokolatlan bizalmatlanságában szétverte a régi munkásmozgalmi káderek amúgy sem túl népes és egységes táborát, a »tiszta múltú fiatalokból« épülő új apparátus még nem tudta pótolni azt.” Mindkettőjük véleménye Váli A. Ferencével rokon.
Kende több helyen utal arra, hogy a forradalomnak nem volt „teljesen kikristályosodott programja. Hiszen a kommunista rendszer elleni harc nagyon különböző irányzatokat kapcsolt össze, amelyek törekvése csak a függetlenség kérdésében volt konvergens.” Az 1956-os forradalom első napjainak káoszát mutatja, hogy a „szétzilált hatalomnak” „nem volt kivel tárgyalnia”: a spontán létrejött fegyveres csoportok némelykor még azt sem tudták, kik a vezetőik – írja. 1956-ban a rendszerváltozás a Nagy Imre-kormány „újabb és újabb átalakításával” valósult meg: „November első napjaira Magyarországnak már nem kommunista kormánya volt, hanem olyan, nemzeti és demokratikus irányultságú országvezetése, amelyben a ’45 utáni magyar demokrácia majdnem minden színárnyalata képviselve volt. Magyarország tehát virtuálisan kilépett a kommunista világrendszerből, s tulajdonképpen ez a változás érdemli ki a »forradalom« nevet.”
A „majdnem minden” és a „tulajdonképpen” némi bizonytalanságot sejtet, ami csak erősödik, ha a felkelők felől nézzük a forradalmat. Nem volt olyan mérvadó politikai erő, amely a spontán népharagot mederbe tudta volna
terelni. Nem annyira a felkelőcsoportok politikai képviseletének hiánya okozta az összevisszaságot, mint inkább az, hogy nem létezett az eseményekre reagáló, korábban ellenzékben lévő, a hatalom végletes megingásakor élre állni képes politikai csoportosulás. (Nagy Imrét és híveit nem sorolnám ide: az antisztálinista kommunisták – néhány kivételtől eltekintve – zavarodottak, erőtlenek és tehetetlenek voltak; az október 23-a utáni három-négy napon tett lépéseik nem csillapították az indulatokat.) Ha a hatalom megingása, összeomlása után lett volna a nyilvánosság elé lépő olyan politikai erő, mint például 1848-ban Kossuth „csapata”, 1918-ban a Károlyi Mihály mögé felzárkózó Magyar Nemzeti Tanács, vagy az 1944 végén széleskörűen elfogadott Ideiglenes Nemzeti Kormány, a szétáradó indulatok mederbe terelődtek volna. A kommunista, magyar és szovjet „elv”társai által napokig tehetetlenségre kényszerített, alaptermészetét illetően is határozatlan Nagy Imre, a „botcsinálta miniszterelnök” (Kende Péter) ennek a kívánalomnak nem tudott megfelelni. Az október 28-a utáni napok történései – a kormány elfogadta a legfőbb politikai követeléseket, ígéreteket kapott a sztrájkok felfüggesztésére, amivel megnyílt az út a forradalom konszolidációja felé – a látszat ellenére nem a forradalom lezárását, hanem eszkalációját vetítették előre. Ha nem következik be november 4-e, a pillanatnyi szélcsendet a hatalmi harc megindulásakor szenvedélyes csatározások váltották volna fel. Nem csupán a különböző politikai pártok acsarkodása, hanem a rétegképviseleten alapuló, közvetlen választáson hatalmi pozícióba kerülő forradalmi szervek is egymásnak, illetve a közvetlen népképviseletet preferáló pártoknak estek volna. Ez nem történelmietlen „Mi lett volna, ha…?”, hanem az október 28-át követő napok, hetek történéseiből kiolvasható tendencia.
Keveset tudunk az 1956-ban (újjá)szerveződő pártokról, e pártok és a forradalmi szervek kapcsolatáról, az 1948 után elsorvasztott koalíciós pártok belső vitáiról, arról, hogy a kitaszítottak és meghurcoltak hogyan vélekedtek a kollaboránsokról (a kommunisták mellé állt útitársakról), hogy az újjáalakuló pártokban milyen szerep jutott az egykori centrumnak és jobbszárnynak. Kende Péter közvetve jelzi ezt, amikor arról ír, hogy a pártok Budapesten léptek színre, vidéken inkább a helyi forradalmi szervekben keresték a helyüket. Ezt pontosítani kell: az egykori nem kommunista párttagok nem pártjuk képviselőiként, hanem mint megbecsült helybéliek kerültek a középpontba. Október utolsó és november első napjaiban különös, furcsa kapcsolat alakult ki a települési forradalmi bizottságok egykori szociáldemokrata és kisgazda – többnyire az 1948 után jobboldalinak bélyegzett, 1956-ban emberi magatartásuk és egykori közéleti szereplésük alapján élre kerülő – vezetői között: sokuk ellenezte újjáalakuló egykori pártjuk szerepvállalását a közvetlen demokrácián és rétegképviseleten alapuló szervekben: a képviseleti demokráciát parlamenti választások nélkül összeegyeztethetetlennek tartották a spontán szerveződő forradalmi szervek működésével.
Az értelmezőknek óhatatlanul foglalkozniuk kell Nagy Imre tevékenységének megítélésével is. Valódi demokratikus koalíciónak lehet-e nevezni Nagy Imre koalíciós kormányát? Kende szerint igen, mivel Nagy Imre antisztálinizmusában demokratikus értékek is helyet kaptak. A „nemzeti függetlenségi irányba” elmozduló Nagy Imre mennyire nevezhető demokratának? Elég-e ehhez, hogy bevonta a hatalomba a kommunistákkal 1945 és 1947 között együtt kormányzó szociáldemokrata és kisgazdapárti politikusokat? Hogy „tényleges szövetségesként” kezelte a nem társutas Németh Lászlót és Bibó Istvánt?
Nagy Imre a diktatórikus szocializmustól nem a magántulajdonon és piacgazdaságon alapuló polgári demokrácia felé lépett vissza, hanem a kommunista diktatúra szelídített változata, a demokratikus szocializmus felé: nem is annak 1947-es változatához, hanem első miniszterelnöksége (1953–55) időszakához szeretett volna visszatérni. 1956 októberének végén ez már nem elégítette ki a szabadság ízére ráérzett emberek politikai-ideológiai igényeit.
A mérvadó értelmezések nem nélkülözhetik az árnyaltságot. Kende kitér ötvenhat sötét oldalaira is, amelyekről eddig jóformán csak torzított kádárista interpretációkból értesülhettünk. „Egy forradalom – írja – tele van mindig ijesztő elemekkel. Nemcsak azért, mert élesen megosztja a társadalmat, és többny
ire – 1956 esetében biztosan – sok áldozatot követel, hanem azért is, mert egy forradalomerejű népmozgás garázda elemeket szabadít rá a társadalomra, és olyan bizonytalanságot teremt, amely az inaktív többség számára rettegések forrása.”
Arra sem sokan hívták fel eddig a figyelmet, hogy a forradalom esetleges győzelme után a magyar társadalom demokráciadeficitje komoly problémákat okozott volna. A forradalmi anarchián, írja Kende „a demokratikus szerveződés természetesen előbb-utóbb úrrá lehetett volna, a magyar közvéleménynek azonban nem sok fogalma volt arról, hogy egy szabad választásokból kiformálódó modern képviseleti demokrácia hogyan teszi helyükre a »kétes elemeket« (még ha nem is tud teljesen megszabadulni tőlük).” E felismeréshez kellett az 1989 utáni másfél évtized számos negatív tapasztalata is.
Kende fontos lélektani megállapítása, hogy a forradalom önnön kudarcával szembesítette a rendszert: „A forrongás napjaiban mindenütt – a teremelőegységekben csakúgy, mint a hivatalokban vagy a falusi közigazgatásban – nyilvánvalóvá vált, hogy a régi vezetők nem maradhatnak a helyükön (s a »vezető« fogalmába itt még a főkönyvelő vagy az üzletvezető is belesorolódott). Ebben az értelemben a forradalom a megelőző évtized szociális mobilitását kérdőjelezte meg.”Az ötvenhat utáni – nemegyszer irracionálisan kegyetlen – megtorlások nem választhatók el ettől: a saját vereségüket feldolgozni képtelen politikusok és funkcionáriusok bűnbakkereséssel vezették le a kudarcból és a megszégyenülésből eredő frusztrációjukat.
Polgárháború
Kende könyvének egyik újdonsága, hogy felveti a kérdést: volt-e polgárháború 1956-ban? „Tulajdonképpen majdnem minden rendszerváltozásra törő forradalom szükségképpen (latens vagy nyílt) polgárháború is, amennyiben a megtámadott hatalomnak van valami társadalmi bázisa” – szögezi le. Ezt Gyáni úgy értelmezi, hogy Kende maga is akarva-akaratlanul revolutiónak és nem forradalomnak tartja ötvenhatot, hiszen – érvel Koselleckre hivatkozva Gyáni – „a modern forradalmi eseményekkel sohasem a polgárháborút, kizárólag az osztályharcot kapcsolják össze”. Gyáni Kende példáinak felidézésével és értelmezésével saját elméleti felvetését erősíti, de arra nem tér ki, hogy ő milyen polgárháborús jelenségeket lát 1956-ban. Pedig az elméleti problémánál sokkal izgalmasabb az a kérdés, mivel támasztható alá, hogy ötvenhat polgárháború is volt. Kende a forradalom polgárháborús jellegéről írva csak a bukott rendszer híveit említi, akik többnyire megbújtak a forradalom alatt. Hol itt a polgárháború? Polgárháborúban honfitársak harcolnak honfitársaik ellen: a hatalom parancsának engedelmeskedő rendőri és katonai egységek próbálják leverni a fenyegetett rendszer ellen lázadókat. 1956-ban az október 28-i fordulatig polgárháború volt Magyarországon, amennyiben az erőszakszervek engedelmeskedtek a központból jövő parancsnak, s tárgyalásos megoldás helyett tömegoszlató sortűzzel vagy egyéb erőszakos módon verték szét a tüntetőket, harcba keveredtek az utcai fegyveres csoportokkal: magyarok lőttek magyarokra. A kormány (és a párt) azért is ismerte el október 28-án nemzeti demokratikus mozgalomnak az október 23-án kezdődött forradalmat, mert a katonák és a rendőrök közül egyre többen álltak át a felkelők oldalára. A kiszolgáltatott és erőtlen régi-új vezetés nem tehetett mást: jóváhagyta azt, amin nem tudott változtatni.
Ötvenhat szereplői, avagy a társadalomtörténeti megközelítés problémái
Kende két fejezetben is – A megmozdult erőkről, Milyen erők miféle célokért? – vizsgálja a résztvevők társadalmi összetételét. Három csoportot különböztet meg: az elsőbe sorolja a forradalmat előkészítő, 1945 után „helyzetbe jutó” fiatal értelmiségieket (köztük a saját korábbi nézetüket felülvizsgáló kommunistákat), a másodikba a munkásokat, a harmadikba pedig az „utca népét”.
Kitüntetett helyet biztosít a munkásoknak és a munkástanácsoknak, s úgy látja, hogy a munkásság antikommunista érzülete a november 4-i utáni időszakban manifesztálódott.
Viszonylag keveset tudunk az október 24-e és november 4-e közötti mu
nkástanácsokról. Mint minden forradalmi szervezetben, bennük is bonyolultan tükröződtek a (munka)helyi viszonyok és a forradalom alatti gyors és nemegyszer ellentmondásos történések. A Nagy Imre-kormány szerette volna biztos támaszainak feltüntetni őket. Valójában ezekben a fluktuáló vezetésű és változó összetételű szervekben számos példa akadt a növekvő kommunistaellenességre, illetve nemegyszer az ezzel összefonódó antiszemitizmusra is. (Budapesten a III. kerületi Textilfestő Gyárban egy 54 éves munkástanácstag több alkalommal tett antiszemita kijelentéseket. A XX. kerületben az Építő- és Vegyianyagokat Gyártó Vállalat Soroksári úti telepén egy 37 éves munkástanácstag javasolta a kommunisták és zsidók elbocsátását, illetve alacsonyabb beosztásba helyezését. A Csepeli Kerékpárgyár munkástanácsának 44 éves tagja a „kommunista és zsidó” igazgató leváltására tett javaslatot. A XVI. kerületi Elektromos Műszerkészülékek Gyárában a munkástanács 54 éves elnökhelyettese „tiltotta az »elvtárs« megszólítás használatát, kommunista- és zsidóellenes kijelentéseket tett. Listát készített a gyárban dolgozó kommunistákról, és azt a kapura kifüggesztette”.)
Az „utca népének” bizonytalan a szociológiai tartalma. Kende kiemeli a fegyveres harcosokat, akik az október 23-i néplázadást forradalommá, szabadságharccá tették.
Gyáni Gábor viszont egyenesen a társadalomtörténeti megközelítésben látja a kutatás új útját. Erre maga is vállalkozott a Forrás évfordulós számában, majd a BUKSZ-ban tovább árnyalta hipotézisét, s a forradalom pluralitását, heterogenitását hangsúlyozta.
Ő is három makrocsoportot különít el, amelyek azonban nem mindenben egyeznek a Kendééivel: a „revizionista” – a sztálinista doktrínát felülvizsgáló – kommunista értelmiséget, az egyetemistákat és a nagyipari munkásságot. Az egyetemistákat vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy ötvenhat fiataljainak lázadása beilleszthető a nyugati országokban a második világháború végétől érlelődő és a hatvanas években kiteljesedő nemzedéki szubkulturális lázadási folyamatba. Ez nem tűnik meggyőzőnek.
A foglalkozás és a forradalmi szerepvállalás módja (egyetemisták, fiatalok, „pesti srácok”) szerinti csoportosítás, valamint a társadalmi munkamegosztás – munkások, parasztok, értelmiségiek – szerinti csoportosítás más-más szempont szerint különbözteti meg egymástól ötvenhat szereplőit, állapítja meg Gyáni, s szót ejt arról is, hogy kategorizálása ellentmond ötvenhat „népi” jellegének: annak ugyanis, hogy a forradalom szereplői között a társadalom minden rétege képviseltette volna magát. Mintegy önmagát is felülbírálva írja: „Kilépve a főváros, valamint a nagyobb vidéki városok határain, nyomban szembeötlik […] a parasztság egyes elemeinek forradalmi szerepvállalása.” Tyekvicska Árpád és Tóth Ágnes írására hivatkozik. Tyekvicska egy Nógrád megyei falu mikroszociológiai vizsgálata alapján jutott arra a következtetésre, hogy a falu új vezetése a település sok sérelmet szenvedett, a kommunista hatalomátvétel előtt a helyi közéletben jártas tekintélyes parasztgazdáiból, illetve az ő rokonaikból került ki. Hasonló következtetések vonhatók le Tóth Ágnes Bács-Kiskun megyére vonatkozó elemzéséből is.
Bár Kende és Gyáni egyaránt nagy jelentőséget tulajdonít a társadalmi csoportok szerinti vizsgálatnak, Gyáni úgy látja, hogy Kende némileg alábecsüli ezt a szempontot, amikor a forradalom okai között az eliten belüli szakadásra, s nem a „mobilitási csapdára” helyezi a hangsúlyt. Gyáni – Kendével ellentétben – elsősorban nem a szellemi elit megosztottságával, hanem a társadalom korabeli állapotával magyarázza a forradalom kitörését. (Szerinte Kende e tekintetben Válival van egy véleményen, aki a hatalom politikai meghasonlásában látta a forradalom kirobbanásának egyik fő okát.)
A bevallottan az eddigi kutatási eredményekre építő Kende olyan problémákat is felvet, amelyekkel eddig a történettudomány nemigen foglalkozott, s amelyek saját korábbi véleményét is más m
egvilágításba helyezik. Rainer M. János árnyalt megfogalmazásában: „Azzal, hogy Kende a kommunista reformer értelmiséget lényegében az ifjúsághoz sorolja, a munkásság aktivitását pontosan körülhatárolja (az üzemi munkástanácsokban), a forradalmi tömegakciók résztvevői körét pedig az »utca« saját bevallása szerint is körvonalazatlan szociológiai kategóriájába sorolja, mintha azt akarná aláhúzni, hogy a magyar társadalomnak nem volt vezető osztálya. Mintha azt sugallná: lehet, hogy a forradalom kifejezés transzhisztorikus fogalom, de akkor a magyar eset nem támasztja alá azt a véleményt (avagy elvárást), hogy osztályalapon leírható.” S ezzel a társadalomtörténeti kategóriákat feloldó Gyánihoz közelít.
A Kende és Gyáni által egyaránt szorgalmazott társadalomtörténeti megközelítés nem előzmény nélküli. Kecskeméti Pál már 1961-ben a forradalom társadalmi bázisának vizsgálatát állította monográfiája középpontjába.
A társadalmi rétegek szerepvállalására összpontosító vizsgálódás ellen több érv is felhozható. Minden válságos, forradalomba torkolló időszak azokat az embereket mozgatja meg elsősorban, akik helyzetüknél fogva – közösségben élve, csoportosan dolgozva – fogékonyabbak a lázadásra. Ilyenek a különböző értelmiségi körök, az egyetemista diákok és a munkások, akik nap mint nap érintkeznek egymással, van módjuk véleményüket kicserélni és terjeszteni. 1956 őszén a hatalom nem gátolta a Petőfi Kör működését, a gyárakban „panaszbizottságok” létrehozásával kívánta bizonyítani, mennyire szívén viseli a munkások sorsát, az új tanévre készülő diákok táborozásai pedig mintegy próbái lettek a nagy őszi fellépésnek.
A társadalmi rétegek felőli vizsgálódás relevanciáját talán az kérdőjelezi meg leginkább, hogy éppen a legszámosabb réteget, a vidéken, falun mezőgazdaságból (is) élők sokaságát hagyná ki a forradalom szereplői közül, pontosabban az ő közéleti szerepvállalásuk újszerűsége, a magukra hagyott helyek problémamegoldó kreativitása maradna feltáratlanul.
Az életutakat feltáró esettanulmányokban és a helytörténeti munkákban talán árnyaltabban lehetne megmutatni ötvenhat társadalmi sokszínűségét. A következő kérdésekre lehetne keresni válaszokat: Hogyan zajlott az új vezetők kiválasztása, kiválasztódása? Milyen szerepe volt ebben a tömegindulatoknak és az egyéni érzelmeknek? Milyen személyiségjegyek kellettek a vezetővé váláshoz, s a kiválasztottak hogyan éltek az önként vállalt, illetve nemegyszer rájuk ruházott rendkívüli hatalmukkal? Stb.
Különösen a helytörténetírás magas szintű művelése kívánatos, amit alátámaszt Tóth Ágnes erre példát mutató írásának megállapítása is: „a városok és járási székhelyek bár rendelkeztek koordináló, irányító szereppel, de nem koncentrálódtak oda az események, minden település társadalma végrehajtotta a maga forradalmát”.
Ötvenhat és a magyar múlt
„A történelem tovahaladása azon alapszik, hogy az egyszer megszerzett tapasztalatok potenciálisan megismételhetők, nem csupán a módszeres felelevenítésnek köszönhetően, hanem azért is, mert maguk a tapasztalásmódok szerkezetileg ismétlődnek – különben a történelem megragadhatatlan lenne. Ami csakugyan változik, az sokkal kevesebb, mint amit a résztvevőket érő szubjektív és egyszeri meglepetések sejtetni engednének. […] Minden váratlanul egyszeri történet magában rejti saját lehetőségkörülményeinek struktúráit, tartalmaz olyan véges és korlátos mozgásterű lefolyási kényszereket, melyek más sebességgel változnak, mint ahogy maguk az események zajlanak. Ha erre az időbeli sokrétűségre fordítjuk a figyelmünket, mindennemű történelem a lehetséges ismétlődések terének bizonyul.” Ez az okfejtés ötvenhat kontinuus sajátosságaira is vonatkoztatható.
Kende Péter az 1944–46-os rendszerváltozást nem különíti el a kommunista hatalomátvétel, a fordulat éveitől (1947–49), így a két időszak közös sajátossága – a szovjet megszállás – elhomályosítja, hogy Magyarországon a második világháborút közvetlenül követő bő másfél évben államilag korlátozott piacgazdálkodás folyt, s a politikai hatalmat – mint a nyugati országok többségében is – a szocialista pártok a polgári pártokkal együtt gyakorolták. Ez az új konstelláció gyökeres szakítást jelentett az avítt Horthy-rendszerrel, s egy új típusú polgári demokrácia megvalósításával kecsegtetett. Ezért volt ötvenhatban 1945-nek pozitív csengése is, amit mindenekelőtt azoknak a helyi forradalmi vezetőknek a megválasztása és közmegbecsülésnek örvendő tevékenysége bizonyít, akik 1945 és 1947 között egyszer már a helyiek elöljárói vagy
politikai vezetői voltak, s a kommunista hatalomátvétel éveiben tették őket félre a kommunistákkal kiegyező (párt)vezetőik. Így már érthetőbb a párhuzam 1956 és 1989 között, mely utóbbi 1945 pozitív örökségét is magába foglalta.
Kende szerint 1956-ban az emberek nem tekintették követhető mintának az 1945 utáni átalakulást. Vajon csak a függetlenség vágya és a diktatúra gyűlölete vezetett ötvenhathoz? Az Eltékozolt forradalom? nem egy helyen azt sejteti, hogy szerzője 1956-ban az 1953 nyara utáni Nagy Imre-érát tekintette olyan mintának, ami a felkelők többségének igényét kielégítette. Könyvéből ugyanakkor az antikommunizmussal összefonódó szovjetellenesség dominanciája is kiolvasható, amiből viszont a kommunista reformer megoldás kilátástalanságára következtethetünk.
Kende ír a forradalmat előkészítő fiatal értelmiségiekről és az 1945-ben félreállított, 1956-ban passzív régi értelmiségről, azonban nem említi azokat, akik sem az egyik, sem a másik csoportba nem tartoztak. 1956-ban csupán tíz-tizenegy év telt az 1945–46-os felemás demokratikus kísérlet óta, amely nem mosható össze a későbbi „népi demokráciával”. A második világháborút követő egy-két év demokrácia-mintái hatással voltak ötvenhat szereplőire: nem csupán a felnőttekre, hanem azokra is, akik tizenévesen tapasztalták meg, hogyan lehet a Horthy-rendszertől eltérő társadalmat építeni.
Sokan hivatkoznak arra, hogy 1956-ban senki sem akarta az 1945 előtti világhoz való visszatérést, amin feltehetően a Horthy-rendszert értik. A bőségesen idézhető korabeli források közül Kende Ravasz László református püspököt idézi: „Még gondolni se merjen senki az elmúlt korszakok rendszerének visszaállítására!” Ravasz vajon miért tartotta szükségesnek, hogy deklarálja ezt az elhatárolódást? 1956-ban valóban nem élt semmi nosztalgia a Horthy-rendszer iránt? A korabeli megnyilvánulások és az 1989 utáni magyar valóság ismeretében ez nehezen hihető. Valószínűbb, hogy az 1945 előtti rendszert nyilvánosan elutasítók nyilatkozatai a Szovjetunió és magyarországi hívei megnyugtatását célozták, mintegy kivédve ezzel az ellenük a korábbi években gyakran felhozott vádat: aki nem szolgálja a „népi demokráciát”, az a letűnt Horthy-érát sírja vissza. Ötvenhat szereplőinek jelentős hányada a Horthy-korszakban nőtt fel, s gondolkodásmódjában, szokásaiban őrizte a letűnt időket, mindenesetre köze volt hozzá. A diktatúra nyomása alatt korábbi nézeteik konzerválódhattak, megmerevedhettek. E kérdésben a bizonytalanság csak mentalitástörténeti vizsgálódásokkal csökkenthető.
*
Kende és Gyáni egyaránt a társadalom ötvenhatos állapotában, frusztráltságában látja a forradalom kirobbanásának legfőbb okát. De míg Kende a politikai elit megosztottságát hangsúlyozza, Gyáni a sztálini diktatúrának az egész társadalomra tett negatív hatását. Önmagában egyik koncepció sem ad választ arra, miért éppen Magyarországon lett az általános elégedetlenségből, társadalmi feszültségből robbanás. Ennek a feltárása és „fogalmi megítélése” (Gyáni Gábor) folyik most. Gyáni az eddigi kutatásokat értékelve jutott arra a következtetésre, hogy a fogalmi dilemmák tudományos tisztázása azért is sürgető, „mert még a forradalom »ténytörténete« is ettől remélheti folytonos megújhodását”.
Eddig többnyire arról folyt a vita, hogy ötvenhat (nép)felkelés volt-e vagy pedig forradalom és szabadságharc. Vannak, akik választanak a kettő között, mások – így Kende Péter is – nem tartják fontosnak ezt a különbségtételt. Ötvenhat ez is és az is lehetett. Nem az események fogalmi minősítése, hanem az indítékok, az összefüggések feltárása és értelmezése az elsődleges.
Gyáni a forradalommal foglalkozó történelemelméleti munkákban foglaltakat továbbgondolva mintegy kettéhasítja a forradalom fogalmát a francia forradalom előtti értelemben használt, visszatérés, körforgás jelentésű revolutióra, illetve a jövőre fókuszáló forradalomra. Szerinte ötvenhat revolutio volt, azaz visszatérési kísérlet a sztálinista–rákosista diktatúra előtti időszakhoz: nemzeti felkelés az országot megszállva tartó, saját zsarnoki rendszerét ránk kényszerítő Szovjetunió ellen, melyet nem lehet valami gyökeresen új teremtésére irányuló rendszerváltoztatási kísérletnek tekinteni. „Az 1956-os magyar szabadságküzdelem (amely persze egyúttal nemzeti felkelés is volt) nem minősíthető tehát minden további nélkül forradalomnak a kifejezés modern (ideologikus) értelmében, legföljebb revolutiónak. Hiszen inkább tekinthető restaurációnak, mint a modern forradalom továbbvitelének és magasabb szintre emelésének” – írja
Gyáni a javaslatából következő lényegi kérdést – hova akart visszatérni a magyar társadalom október 23-a után? – éppen csak érinti, amikor 1956 restaurációs jellegéről ír. Nem mindegy azonban, hogy az emberek az 1953–55-ös, az 1947–48-as, az 1945–1946-os vagy netalán az 1945 előtti állapotokat akarták-e restaurálni. Mégis éppen ebben rejlik az 1956-os forradalom lényege: 1956 őszén egymás mellett, olykor egymásba gabalyodva létezett a szocializmus megvalósíthatóságát valló forradalomhívők és a polgári demokratikus forradalom kiteljesítését kívánók – hogy csak a két főbb csoportot említsem – egymásnak ellentmondó jövőképe. Ötvenhat mindkét vonatkozásában visszafordulás – revolutio – volt 1918–19, illetve 1945–46 felé.
Előreviszi-e a tudományos diskurzust, ha ki-ki leteszi a voksát az egyik, a másik vagy a harmadik értelmezés mellett? Nem gondolom, hogy ez lenne ötvenhat kutatása kapcsán a legfontosabb. Elköteleződni lehet bármelyik mellett, de a „címke” nem hat(hat) ki a részletes vizsgálódásokra, az át- és újjáértelmezésekre. Viszont a róluk folytatott vita valóban új szempontokat adhat ötvenhat tudományos megközelítéséhez.
|
| |
| Cím: |
|
BUKSZ |
| Szám: |
|
nyár |
| Dátum: |
|
2007 |
| Oldal: |
|
199-2007. oldal |
|
|
|
|
|