Főoldal
  Könyvek
  Filmek
  Honlapok
  Konferenciák
  Összes recenzió
  Könyvekről
  Filmekről
  A mi recenzióink
  Kísérlet számvetésre
  Impresszum

  

  

  

Tischler János: Lengyelország ünnepelt - A lengyelek és a magyar forradalom ötvenedik évfordulója NYOMTATÓBARÁT VERZIÓ 
A RECENZÁLT MŰVEK ADATAI    
KÖNYVEK    
Közreműködő(k):   Bogusław Bakuła (Utószó), Cséby Géza (Fordító), D. Molnár István (Vál., szerk., bev.)
Főcím:   Lengyel tollal a magyar októberről
Alcím:   Antológia
Kiadási hely:   Budapest
Kiadó:   Magyar Írószövetség, Ráció
Év:   2006
Terjedelem:   200 oldal
Ár:   2300 Ft
Nyelv:   Magyar

Szerző(k):   Bratkowski, Andrzej
Főcím:   Bezbronne braterstwo/Fegyvertelen fegyverbarátság
Kiadási hely:   Kraków
Kiadó:   Politechnika Krakowska
Év:   2006
Terjedelem:   182 oldal
RECENZIÓ SZÖVEGE    

Az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulójára kiadott lengyel vagy lengyel vonatkozású könyvekről szólván úgy vélem, nem tehetem meg, hogy rendhagyó módon ne adjak rövid áttekintést arról, miként emlékeztek meg tavaly rólunk Lengyelországban. Ott ugyanis képesek voltak felhőtlenül megünnepelni a kerek jubileumot.

A lengyelek igen alaposan felkészültek a „ti és mi forradalmunkra”, amit – a számos közös kapcsolódás miatt – némileg a sajátjuknak is tekintenek. Kezdhetjük talán azzal, hogy a lengyel külügyminisztérium 2006 elején külön hétnyelvű, köztük természetesen magyarul is olvasható honlapot indított www.1956.pl címen (ami a 2006-os év Lengyel Weboldala díjat is elnyerte), a következő mottóval: Poznań–Budapest 1956. A honlap háromfős tanácsadó testületébe két magyart is felkértek.

A Lengyel Rádió és a Lengyel Televízió – sőt, a kereskedelmi rádiók és tévék java része is – bő teret szentelt a magyar forradalomnak, számos műsorban elevenítették fel az ötven esztendővel ezelőtti magyar eseményeket. Ami igazán unikum: a lengyel köztévé esti fél nyolcas híradóját – ezt hozzávetőleg 3–3,5 millió ember nézi – október 23-án teljes egészében Budapestről sugározta. (Ilyen eddig csupán egyetlenegyszer fordult elő, II. János Pál pápa halálakor, amikor a Vatikánból közvetítették a híradót.) Ugyanezen a napon a varsói főpolgármesteri hivatal előtt ünnepélyesen felhúzták a magyar nemzeti zászlót, Varsó, Poznań és Krakkó belvárosában pedig nagyméretű fényképsorozatban mutatták be forradalmunkat. Az országos napilapok, a jelentősebb hetilapok – valamint sok vidéki újság is – „1956-os magyar melléklettel” jelentkeztek. A lengyelek legalább nyolc jelentősebb nemzetközi konferenciát szerveztek, amelyek részben vagy egészben a magyar forradalomról szóltak.

Több lengyel dokumentumfilm is készült az évfordulóra, a legfontosabbak:
-     W dzień targowy (A vásár napján). Rendezte Robert Kaczmarek. A film a poznańi munkásfelkelésnek állít emléket, számos magyar párhuzammal;
-     13 lat, 13 minut (13 év, 13 perc). Rendezte Marek Maldis és Grzegorz Łubczyk. A cím arra utal, hogy 13 éves volt Romek Strzałkowski, akit 1956. június 28-án lőtt agyon lesből egy lengyel állambiztonsági tiszt Poznańban, s 13 percig tartott az 1959-ben kivégzett Mansfeld Péter haláltusája. Poznańban egyébként mindkettejük nevét utca viseli, amelyek egymásba nyílnak. A film két hazai díjat is nyert 2006-ban;
-     Węgry ’56 (Magyarország ’56). Rendezte Katarzyna Dziuba;
-     Polskie lato, węgierska jesień (Lengyel nyár, magyar ősz). Rendezte Zofia Kunert;
-     Z wyciągniętymi rękami (Kezünket kinyújtva…, I–II. rész). Rendezte Robert Kaczmarek.
-    
    Varsóban, Krakkóban, Łódźban és Olsztynban emléktáblát avattak. A fővárosban és Łódźban ama lengyelek tiszteletére, akik 1956-ban tömegesen adtak vért a magyaroknak. Krakkóban a Műszaki Egyetem egykori hallgatói készíttettek lengyel–magyar nyelvű táblát, akik 1956. október végén, a műegyetemi nagygyűlésen létrehozták a „Harcoló Magyarokat Támogató Egyetemi Bizottságot”. Az északkelet-lengyelországi Olsztynban pedig a „harcoló magyar testvérek” melletti legnagyobb méretű szolidaritási tüntetés zajlott 1956. október 30-án, tízezer fő részvételével. A tüntetők többek között „Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról!”; „Szabad Lengyelország–Szabad Magyarország”; valamint „Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon” feliratú transzparenseket vittek magukkal, és a helyi Vörös Hadsereg teret Magyar Felkelők terévé keresztelték át. Közel egy év múltán kompromisszum született az olsztyni hatóságokkal, a teret Bem József tábornokról nevezték el, s ez a mai napig is így van. (A másik utcai megmozdulásnak Krakkó volt a helyszíne, ahol 1956. november 5-én délelőtt néma tüntetést rendeztek, sok ezer ember vonult fel magyar és lengyel zászlókkal, a magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozásul és az elesett magyar felkelőkre emlékezve.)

Wrocławban 1956 őszén a helyi Sztálin utcát keresztelték át egy időre Magyar Hősök utcájává, a főtéren álló városházára pedig fekete gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztettek ki, „Tisztelet a szabadságukért harcoló nemzeteknek!” jelszóval. Ugyanez történt a város legnagyobb gyárában, ahol a „dolgozók letépték a vörös csillagot, és helyére a lengyel és a magyar zászlót akasztották”. Ezeket az eseményeket, illetve általában a wrocławiak magyarok iránti szolidaritását kívánták az elkövetkezendő évtizedekre is élővé tenni azzal, hogy 2006. november elején a város központjában felavatták a Magyar Hősök tiszteletére készült szobrot, Monika Molenda alkotását.

*
Mindez, amit eddig leírtam – a varsói és az olsztyni emléktábla, illetve egy krakkói konferencia kivételével, amelyek költségeihez a magyar nagykövetség, valamint a kis híján bezárásra ítélt krakkói magyar főkonzulátus is hozzájárult –, kizárólag lengyel anyagi forrásokból valósult meg.

Ugyanez érvényes az „1956-os könyvkiadásra” is . Érdekes, hogy hazai szerző elvétve akadt, inkább magyar vagy magyar származású szerzők lengyelre fordított műveit jelentették meg. Közéjük tartozik e sorok írója is, akinek a magyar forradalom és Lengyelország viszonyát taglaló munkája a poznańi Media Rodzina Kiadó gondozásában látott napvilágot, mégpedig felesben, amit a cím is jelez: 1956. Poznań–Budapeszt. A poznańi munkásfelkelés történetének bemutatása Janusz Karwat hadtörténész szakértelmét dicséri.

Egy krakkói kiadó Horváth Miklós 1956-os hadikrónikájával, míg egy varsó kiadó az Angliában élő Victor Sebestyen újságíró Dwanaście dni (Twelve days, Tizenkét nap) című könyvével jelentkezett. A legnagyobb sikert azonban kétségkívül Charles Gati műve aratta, amelyet nálunk Vesztett illúziók címen adtak ki. A sikert nagyban elősegítette a könyv kitűnő és mindenütt szembetűnő reklámja, a szerző személyes lengyelországi jelenléte és szereplése a lengyel médiumokban.

Az egyetlen „igazi lengyel könyv” a magyar forradalomról egy szubjektív krónika azokból az időkből. A lengyel–magyar nyelvű kiadvány címe: Bezbronne braterstwo – Fegyvertelen fegyverbarátság. Írója Andrzej Bratkowski, aki 1956-ban a krakkói Műszaki Egyetem hallgatója volt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a „lengyel október” nyomán megalakult Egyetemi Forradalmi Bizottság egyik vezetőjeként (és a Harcoló Magyarokat Támogató Egyetemi Bizottság vezetőségi tagjaként) Bratkowski egyik fő motorja volt mindazoknak a kezdeményezéseknek, amelyek révén a krakkóiak kinyilváníthatták „aktív szolidaritásukat” a magyar forradalommal. Ehhez persze tudni kell: 1956 ősze rendkívüli volt abban az értelemben is, hogy Krakkó azokban a hónapokban ennek a forradalmi bizottságnak a „kezében” volt. „Ez egy olyan időszak volt – írja Bratkowski –, amikor a bizottságunk együttműködött a rendőrséggel, a vajdasági rendőrkapitánysággal, és általában véve az irányítást teljes egészében átvette. Egyébként nemcsak Krakkóban, hanem az egész vajdaságban.”

Bratkowski nemcsak a véradási akció és az adománygyűjtés koordinálásában játszott – többedmagával – fontos szerepet, hanem például a már említett néma tüntetés megszervezésében is. Legjelentősebb tettük azonban a budapesti utazás volt. Az ötlet onnan származott, hogy 1956 novemberében olyan hírek érkeztek Krakkóba, miszerint a lengyelek által Magyarországra küldött adományok a szovjet csapatok kezére kerülnek. Ezért döntött úgy Bratkowski és néhány társa, hogy – újságírókkal és munkásokkal kiegészülve – személyesen fogják ellenőrizni, eljut-e a krakkóiak segítsége a magyar rászorulókhoz. A hat-hét vagonból álló szerelvény 55 tonna élelmiszerrel, egyebek közt húsz tonna liszttel, tíz tonna almával, öt tonna sóval, négy tonna füstölt szalonnával, négy tonna cukorral, négy tonna zsírral, két tonna tejporral, makarónival és kétszersülttel, valamint négy tonna szappannal megrakodva indult útnak. A kísérők létszáma tizenhét fő volt. A szállítmány a Lengyel Vöröskereszt hathatós támogatásával végül szerencsésen megérkezett Budapestre. A kísérők néhány napig itt is maradtak, segédkeztek a Nemzetközi Vöröskereszt csepeli raktárában, és járták a várost. Ez utóbbi okozta „vesztüket”: egy teherautó ponyvája alól egyikük lefényképezte a Parlamentnél lévő szovjet harckocsikat, amit egy szovjet tiszt észrevett. Ezek után a szovjet városparancsnokság arra „kérte” a budapesti lengyel nagykövetséget, hogy bírja rá a csoportot az azonnali hazautazásra.

Andrzej Bratkowski igen érzékletesen írta meg csehszlovákiai viszontagságaikat, magyarországi élményeiket és kalandjaikat. Ráadásul nemcsak a saját emlékezetére hagyatkozott; különféle levéltári és egyéb jellegű dokumentumok, valamint az 1956-os sajtócikkek is a segítségére voltak, emellett pedig rendelkezésére álltak némely útitársának korabeli feljegyzései, naplói, illetve személyes visszaemlékezései.

A kötet szerves része egy CD, egy 1996-ban készült lengyel dokumentumfilm ( Kierunek Budapeszt – Irány Budapest), amely a krakkói segélyszállítmány történetét eleveníti fel. Idehaza valószínűleg kevesen vannak, akik hozzájutottak ehhez a könyvhöz, épp ezért felhívom a figyelmet arra, hogy a magyar szöveg a Magyar Napló 2006. októberi számában is megjelent.

*
A másik kiadvány, amelyről bővebben szólni kívánok, természetesen szintén lengyel vonatkozású, a Ráció Kiadó jóvoltából, D. Molnár István szerkesztésében látott itthon napvilágot, Lengyel tollal a magyar októberről címmel. A neves polonista, a debreceni egyetem professzora nagyszerű munkát végzett ezzel az összeállítással: lehetővé tette, hogy a szélesebb magyar olvasóközönség is megismerje mindazokat a kortárs lengyel írókat és költőket, akiket megihletett a magyar forradalom. Márpedig sokan voltak, csaknem félszázan, s köztük két későbbi Nobel-díjast is találunk: Czeslaw Miłoszt és Wisława Szymborskát. De rajtuk kívül is számos híres, illetve akkoriban még csak szárnyait bontogató fiatal lengyel költő-író öntötte versbe vagy prózába érzelmeit Mag yarország iránt.

Hadd idézzek egy kevéssé ismert lengyel poétát, Tadeusz Śliwiakot, akinek a „sebesült magyar testvérek” megsegítésére indított lengyel véradási akcióról szóló versét a Życie Literackie című irodalmi hetilap közölte 1956 őszén:
Dal a vérről

Ahol kirobban az
igazságos harag,
hol a harcban a tét a szabadság,
– mi ott vagyunk.
Adjatok vért,
az életükért,
s hogy vesszen a rabság.

Csak bátran, orvos,
szívd ki a vért,
amennyi kell, mind üvegbe gyüjtsed,
csak annyit hagyj,
hogy éljek és
örülni tudjak győzelmüknek.

Nincs idő róluk fecsegni már,
mikor vérző kéz viszi a zászlót.
Tán a tiéd lesz, fekete lány,
ez a vér,
a lengyel kenyér,
s a sebre a vászon.

És talán neked, kicsi borpince
nagy hegedűse,
életed adja vissza a vér,
ha pilla nyitván
az ég színe szemedbe visszatér.

Vérünk, mely nem folyt el a Visztulán,
hogy szétzúztuk a hazugság-falat,
vérünk, mely nem folyt el a Visztulán,
Titeket illet, nektek maradt.

Nézd orvos,
mennyien vagyunk…
Önts életet barátaink szivébe.

Siess, orvos,
nem várhatunk.
Sebesült
vár
a vérre.
(Życie Literackie, 1956. 45. sz. Gömöri György ford.)

Wiktor Woroszylski költő – 1956 előtt a kommunista rendszer híve, majd később kritikusa – a Lengyel Írószövetség hetilapja, a Nowa Kultura főszerkesztőjeként érkezett október végén a magyar fővárosba. (Hazatérése után írt magyarországi naplóját három részben publikálta lapjában, ez azóta több magyar kiadásban is megjelent.) Alább olvasható versét novemberben vetette papírra, de csak 1960-ban közölték nyomtatásban – igaz, az eredeti keletkezési dátummal.

Város

Hát még ezt is meg kellett érnem,
hogy legyen mire emlékeznem:
összetört égbolt törmeléken
járni tétován, idegenben.

Majd alászállni. Nem a pokolba –
a földalatti segélyhelyre,
vakondok-szemű orvosokkal
szorgoskodni a kór-veremben.

Nézni, hogyan szívódik lassan
az üveg-erekben a vegyszer,
a seb sajgását átérezni,
látni: éber tanú-szemekkel.

Feljönni. És túlélni mindent.
S a város üszkein megállva,
újra hinni csupacsiriz-menny
megragasztgatott angyalában.
(Wanderjahre, Gömöri György ford.)

Adam Ważyk 1956-ban már befutott költőnek számított. Woroszylskihez hasonlóan ő is sokáig szolgálta a kommunista rendszert, később azonban kiábrándult belőle. Az 1955-ben írott Poemat dla dorosłych (Költemény felnőttek számára) című számvetése a sztálini időszakkal hatását tekintve bátran párhuzamba állítható Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével. A Magyar Írók Szövetsége meghívásának eleget téve, Ważyk 1956 októberében éppen Budapesten volt, felszólalt a Bem-szobornál is, bár beszédét a hangosítás hiánya miatt nemigen lehetett hallani.

A forradalom leverése után íródott Qui tacent clamant című versét a Nowa Kultura hozta le 1956. november végén:
Qui tacent clamant

Veletek voltam aznap, mikor a Bem szobornál
magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok.
Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már,
midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog.

A nagy kavarodásban, Déry, te kerestél
aggódva telefonon: bajom nem esett-e?
s hallottam a hangod még a Parlamentnél,
mint utolsó kiáltást az éterbe veszve.

Mi, lelkiismerete a történelemnek,
hallgatunk – államérdek ez a néma beszéd…
Hol a felkelők hamván keserű füst terjeng,
a végső mítosz összedőlt. De Bem emléke ép.
( Nowa Kultura , 1956. 48. sz. Gömöri György ford.)


Még borúsabb hangvételű Zbigniew Herbert verse:
A magyaroknak

Kezünket kinyujtva
állunk a határon
s a levegőből roppant zsinórt
fonunk nektek testvérek

az elfúló kiáltás
s a görcsberándult öklök
haranggá jajdulnak s a szív
nem verhet riadót

a véres kövek kérnek
haldokló vizek kérnek
s mi állunk a határon
csak állunk a határon

állunk a józan ész
jól-fontolt határán
innen nézzük a tűzvészt
halálba bámulunk
( Hermes, pies i gwiazda, Varsó, 1957.; a cenzúra levette a vers címét.
Gömöri Gy. ford.)

A továbbiakban a lengyel írók-költők 1956-os magyar alkotásainak politikai-közéleti hátterét szeretném felvázolni, azt a közeget, amelyben a művek keletkeztek.

A magyar forradalom vérbe fojtása által keltett „nem tehetünk semmit” hangulat ellenére a lengyel írók-költők igenis cselekvően léptek fel, s amit lehetett, megtettek a „magyar ügyben”. Ennek legjobb bizonyítéka a Lengyel Írószövetség 1956. november 29. és december 2. között tartott VII. kongresszusa, amelynek kezdetét eredetileg 1956. november 6-ra tűzték ki, de két nappal a megnyitó előtt elhalasztották.

Maria Dąbrowska, a híres lengyel írónő ezt így indokolta: „A szovjet csapatok második magyarországi beavatkozása után a helyzet a jogos és érthető okok miatt olyan lobbanékony volt Varsóban és az egész országban, hogy nem is egy szikra, hanem már egy szentjánosbogár is elégséges lett volna, hogy megtörténjen a szerencsétlenség. Egy ilyen pillanatban a szovjet írószövetség képviselői nem sz entjánosbogarak lettek volna, hanem egyenesen mint harckocsik tartózkodtak volna a teremben. Nem a testvéri magyar ügyben elfoglalandó álláspont miatti félelem, mert ilyen félelem senkiben sem él Lengyelországban, hanem az elemi önfenntartási ösztön, az elementáris szándék, hogy Władysław Gomułkát és a pártvezetést nemhogy béklyóba ne kössük, hanem még rosszabb: ne vessünk lángra lobbanó taplót a lábaik elé, ez az elementáris politikai értelem parancsolta azon körülmények között, hogy a kongresszust elhalasszuk és külföldi vendégek nélkül tartsuk meg.”

Nem tudhatta ezt a még Budapesten tartózkodó Woroszylski, aki Marian Bielicki újságíróval, a Lengyel Rádió különtudósítójával együtt – ez utóbbi naplója is olvasható magyar fordításban 1992 óta – a következő rejtjeltáviratot küldte Varsóba 1956. november 5-én este:

„A Lengyel Írószövetség Kongresszusához.
Üdvözletünket küldjük a tragikus, szabadságát hősiesen védelmező Budapestről. Szemtanúi vagyunk annak, milyen véres harcot folytatnak a magyar nép ellen. Teljes egészében szolidárisak vagyunk a magyar írók november 4-én közzétett felhívásával; ők egész idő alatt a demokratizálásért, a függetlenségért és a szocializmusért vívott harc első sorában haladtak.

Kérjük a Lengyel Írószövetség Kongresszusát, támogassa jogos ügyüket.”
Visszatérve a november 29-i dátumhoz, a kongresszus megnyitója a következőképpen zajlott (idézet a tanácskozás jegyzőkönyvéből):
„Julian Przyboś elnök [ő Nagy Imre és társai kivégzése elleni tiltakozása jeléül 1958 nyarán kilépett a lengyel kommunista pártból]: A kongresszus elnöksége nevében szívélyesen üdvözlöm az itt összegyűlt kollégákat…

Egy hang a teremből: Sürgős javaslat! Javaslom, hogy a magyar tragédia miatt adózzunk egyperces néma csönddel.

Elnök: Engedje meg, kolléga! Éppen ebben az ügyben kívánok szólni… Kongresszusunk üdvözlésére levél érkezett a Magyar Írószövetségtő1, a Lengyel Külügyminisztérium közvetítésével:

„Kedves Elvtársak!
Köszönjük Önöknek és a lengyel nemzetnek, hogy számtalanszor és folyamatosan bizonyosságot tettek rokonszenvükről hazánk iránt a szerencsétlenségben. Szeretnénk tájékoztatni Önöket a magyarországi eseményekről, ezért engedjék meg, hogy mellékeljük azt a levelet, melyet a Szovjet Írószövetséghez intéztünk. Töretlenül reméljük, hogy hamarosan felújíthatjuk kölcsönös kapcsolatainkat, és kérjük Önöket, kedves Elvtársak, fogadják szívélyes barátságunk kifejezését.

A Magyar Írózövetség Elnöksége nevében
Képes Géza, titkár

(Hosszan tartó, szűnni nem akaró taps.)”

Ezek után a küldöttek meghallgatták a magyar írók 1956. november 12-én kelt, a szovjet írószövetségnek küldött levelét, amelyben – hogy korrigálják a szovjet sajtóban megjelent hamis információkat – reális képet rajzoltak az október 23. utáni magyarországi eseményekről. A magyar írók tagadták bármiféle fasiszta puccs veszélyét. Kijelentették, hogy az ország függetlensége elengedhetetlen feltétele a szocializmus építésének. Megrázó szavakkal számoltak be a magyarokat ért tragédiáról („elpusztult az ország, elpusztul a lelkünk”). Kérték a szovjet írókat, hogy segítsenek helyreállítani a jó viszonyt a két ország között.

A levél felolvasása után ismét Julian Przyboś vette át a szót:
„Elnök: Kollégák! A szörnyű magyar dráma még nem ért véget. Együttérzéssel tekintünk az éppen csak most kezdődő második szakaszára. Messze még a megtisztító katarzis. Mindannyian egyet gondolunk erről a tragédiáról, szívünk egyféleképpen érez, akaratunk egy. A magyar nemzet felkelt az elnyomó zsarnokok, hóhérok és mindazok kormánya ellen, akik a halálba küldték a munkásosztály legjobb fiait, a magyar hazafiakat. Ezek a napok szabadjára engedték a borzalmas háborút, amelynek végét nem látni.
Fejet hajtunk azok előtt, akik nem estek térdre az elnyomók előtt, és a szabadság védelmében, az elnyomók által eltorzított szocializmus védelmében felkeltek ellenük, és életüket vesztették.

Kérem, kollégák, tisztelegjünk egyperces néma hallgatással az elesettek emlékének. (Az összegyűltek csendben felállnak.)”

A kongresszus második napján kért szót Woroszylski, az ő beszédéből következik egy hosszabb idézet.

„Wiktor Woroszylski:
Magyarországon nemcsak az agresszió és a népirtás gaztettét követték el. Magyarországon a népi felszabadító mozgalom széttiprásának borzalmas gaztettét követték el, mégpedig annak a hadseregnek az erejével, amelyet tízegynéhány évvel ezelőtt felszabadítónak neveztek, és amelyet csak egy bűnöző vagy egy őrült ítélhetett ilyen szörnyű szerepre. […]

Nem tudom, hogy bárki képes lesz-e megfizetni a Budapesten agyonlőtt szocializmusért, az embertelenségtől és hazugságtól mentes igazi szocializmusba vetett reményért – mert csak ezt, a szabadságot, a függetlenséget és az igazi szocializmust kívánta a magyar nemzet, amelyet a leírhatatlan szenvedés örvényébe taszítottak.
Ebben a szenvedésben helye van még különböző reményeknek, de a szocializmushoz fűzött reményeknek helye már nem lehet. A legyőzöttekre most a legundorítóbb rágalmakat és szidalmakat szórják. Reakcióról, fasizmusról, fehérterrorról beszélnek. Mindez tiszta hazugság.

Igen, láttam Budapesten az antikommunizmus felemelkedő hullámát. Az antikommunizmus mindazonáltal nem ellenforradalom ott, ahol a kommunizmus nevét iszonyatos elnyomó rendszer viseli, ahol vörös csillaggal pecsételik meg a nemzetárulást, ahol a párt a legjobb saját erőit pusztítja el, és üldözi az összes más demokratikus erőt.

A magyar forradalom antikommunizmusa nekem személy szerint nagyon fájdalmas, de semmi köze nem volt a reakcióhoz. Egyetlen felkelő sem követelte a kapitalizmus helyreállítását vagy Horthy visszatérését. Szocialista demokráciát követeltek. Az ottani úgynevezett népi demokrácia soha nem volt demokrácia, és annál inkább nem az jelen pillanatban, amikor folynak a deportálások és a tömeges letartóztatások, amikor felrúgva saját kötelezettségvállalásukat, elrabolják a törvényes kormány tagjait, amikor a bábfigura Kádár János idegen tankok és géppuskák nyelvén beszél a nemzettel. […]

Hangosan tiltakoznom kell az ártatlanul kiontott vér ellen, az eszme elárulása ellen, a nagyhatalmi sovinizmus agressziója ellen, a szocializmus és a béke zászlaja alatt elkövetett, véget nem érő gyilkosságsorozat ellen. […]

A Nowa Kultura munkatársai felhatalmaztak, hogy két javaslatot tegyek a lengyel írók kongresszusán.
Az első javaslat magyar barátaink lengyelországi meghívására vonatkozik: Lukács György és családja, Déry Tibor és családja, valamint minden olyan magyar irodalmár meghívására, aki ezzel a lehetőséggel élni kíván. (Hosszan tartó taps. Egy hang: A Szovjetunióban vannak! Tegnap vitték el Lukácsot!)

Azt gondolom, nem mindenkit vittek el. Okom van feltételezni, hogy közülük némelyeket tegnapelőtt egyelőre sikerült megmenteni.

A Lengyel Népköztársaság Alkotmányában benne foglaltatik a menedékjog. Meghívásunk természetesen éppen ilyen jellegű volna. Viszont azért, hogy ne ingereljünk bizonyos nemzetközi köröket, nem szükséges a „menedékjog” szót használnunk: beszélhetünk egyszerűen a magyar írók lengyelországi meghívásáról. (Taps.)
A második javaslat követeli a sajtócenzúra minden formájának haladéktalan felszámolását és az igazi sajtószabadság biztosítását a lengyel írók számára. (Hosszan tartó, ovációkkal kísért taps.)

Mindkét javaslat szövegét átadom az elnökség titkárságának azzal a kéréssel, hogy a napirend megfelelő pontján bocsássa szavazásra.”

A javaslatot annak rendje és módja szerint meg is szavazták, de az már nem rajtuk múlott, hogy „a magasabb politikai szempontokra való tekintettel”, a „lengyel államérdekre” hivatkozva vállalkozásuk eredménytelenül végződött.

Ugyanez lett a sorsa egy másik kezdeményezésüknek is: a Bécsben tartózkodó magyar menekült írók szintén levelet küldtek a lengyel kongresszusnak, amelyben azt kérték, hogy Lengyelország fogadjon be külföldre menekült, árván vagy félárván maradt magyar ifjakat és gyermekeket, mert ott biztos jó kezekben lesz a sorsuk. A kongresszus háromfős küldöttsége (Maria Dąbrowska, Mieczysław Jastrun, Jerzy Zawieyski) ez ügyben felkereste Gomułkát, aki elutasítóan válaszolt: „Kötődünk a Kádár-kormányhoz – mondotta –, amely joggal kérhetné tőlünk ezen fiatalok és gyermekek kiadatását.” Hozzátette még, hogy a világon két ellentétes tábor áll egymással szemben, és a Nyugat szabad kezet adott az oroszoknak a cselekvésre „a különféle megállapodásokban rögzített határok között”. „Ebben a helyzetben mi csak a szabadság kiszélesítésére törekedhetünk a fennálló keretek között” – fejezte be Gomułka. Az már más kérdés, hogy neki ez hogyan sikerült.

Mindenesetre élesen szembetűnő a kontraszt, ha az 1956-os Lengyelországot összevetjük a szovjet tömb bármely más tagjával, például Bulgáriával. – A magyarországi ellenforradalom kiváló alkalmat kínál arra, hogy az összes szocialista ország, Bulgáriával az élen, tagköztársaságként csatlakozzék a Szovjetunióhoz – ez volt a lényege annak a levélnek, amelyet 1956 késő őszén a „szófiai kommunisták egy csoportja” küldött a Szovjetunió Kommunista Pártja Elnökségének, valamint a Bolgár Kommunista Párt Politikai Bizottságának. Bár a javaslatot a címzettek egyike sem tűzte napirendre, különösebb megütközést nem keltett a két testület tagjaiban, hiszen a beolvadás felvetése csak kevéssel ment tovább annál, mint amit a hivatalos propaganda sulykolt az idő tájt a bolgár–szovjet örök barátságról a balkáni államban.

Lengyelország tényleg másképp viszonyult a magyar forradalomhoz, s nemcsak 1956-ban, hanem a rákövetkező évtizedekben, amikor a lengyelek folyamatosan ápolták a forradalom emlékét. És tavaly is példát mutattak, hogyan kell méltón fejet hajtani.
KIADVÁNYBAN MEGJELENT RECENZIÓK    
Cím:   Élet és Irodalom
Évfolyam:   51. évf.
Szám:   31. szám
Dátum:   2007.08.03
URL    
http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0731&article=2007-0805-2306-26CCOE
 


Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban



The 1956 Hungarian Revolution and the Soviet Bloc Countries: Reactions and Repercussions



Beszámoló az 1956-os Intézet 2006. évi tevékenységéről



  Copyright © 2007 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány