 |
| |
| Szerző(k): |
|
Korda, Michael |
| Közreműködő(k): |
|
Pető Márk (Fordító) |
| Főcím: |
|
Utazás a forradalomba |
| Eredeti cím: |
|
Journey to a Revolution. A personal memoir and history of the Hungarian revolution |
| Alcím: |
|
Személyes emlékeim az 1956-os magyar forradalomról |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Vince |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
189 oldal |
| Ár: |
|
2995 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Szakolczai Attila
„Utazás a forradalomba”
Hozzászokhattunk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc ürügyén a legképtelenebb fantazmagóriák tárgyiasulnak könyv formában. Szép számmal olvashatni olyan minden valós alapot nélkülöző kitalációkat, mint hogy Maléter Pál, a forradalom mártírhalált halt honvédelmi minisztere valójában a KGB magyarországi megbízottja volt, aki KGB-s munkatársaival és Andropov nagykövettel egyeztetve robbantotta ki „az ál- és elárult forradalmat”. Hogy „szovjet kommandós egység” lőtt a Kossuth téren a tömegbe annak igazolása érdekében, szükség van a szovjet csapatok Budapesten maradására. Hogy „Dudás Józsefnek Nagy Imre »háttérbázisát« kellett volna szerveznie egy teljesen újszerű, többpártrendszerű demokratikus szocializmushoz” . Van, aki azon kesereg, hogy a magyar hadsereg nem állt ellen a második szovjet beavatkozásnak, hogy nem bontakozott ki partizánháború, ami hosszú hetekig késleltette volna az ország megszállását (elkerülhetetlenül megsokszorozva az áldozatok számát), noha azt a szerző is tudja, hogy „a szovjet hadsereget nem győzhettük volna le” . Az ötvenedik évfordulóra angol nyelven is megjelent egy olyan írás, amely haszontalanságával ártalmas, amelyből nyilvánvaló, hogy szerzője semmit sem tud általában Magyarországról, a magyar történelemről, különösen pedig 1956-ról. Michael Korda könyvéről – Utazás a forradalomba. Személyes emlékeim az 1956-os magyar forradalomról – legalább olyan hosszú hibalistát lehetne írni, mint amekkora a könyv maga, mivel a szerző állításainak döntő része hibás, következtetései hamisak.
Hiába ígér Korda az előszóban „tárgyilagos krónikát”, „szenzációhajhászás nélkül”, „egyensúlyt történetírás és visszaemlékezés között” , fantazmagória és valóság elkülönítését, ha aztán mindezek ellenkezőjét adja. Tárgyilagos krónika helyett véletlenszerűen egymás mögé sorolt jelentéktelen, gyakran fiktív történeteket, szenzációhajhászást, történetírásra alig emlékeztető kísérlet és visszaemlékezés katyvaszát, pedig egy névtelenségben hagyott korrektor igyekezett kigyomlálni a magyar kiadásból Korda legnyilvánvalóbb hibáit. Az angol eredetiben még csak 25 évre volt szükségünk 1956 után függetlenségünk visszanyerésére: „It took twenty-five years for the Hungarians to win the battle they had begun (and lost) in October 1956, but in the end they win”, a magyar kiadásban a szám harmincra nőtt, ami már alig kevesebb a ténylegesnél. Hasonlóan korrigálta, hogy Magyarországot Attila hunjainak leszármazottai alapították volna, és hogy innen lenne népünk angol neve. Korda kitérőjét, amelyben a hunoktól származtatja a magyarokat, akiknek monarchiáját Árpád szervezte meg, mint javíthatatlant, kihagyták a magyar változatból. A korrektor számos egyszerűen korrigálható tárgyi hibát javított, így például, hogy Trianonban nem 1919-ben, hanem 1920-ban kötöttek békét Magyarországgal, és hogy ennek következtében ma nem Lengyelországhoz, hanem Ukrajnához tartoznak hajdan Magyarország részét képező, részint magyarok lakta területek. A névtelen korrektor történelmi ismeretei ugyan jóval megbízhatóbbak Kordáénál, azonban az ő figyelmét is elkerülte számos szarvashiba, mint például hogy Magyarország nem 1686-ban, hanem csak 1699-ben szabadult fel a török uralom alól, míg néhány esetben rontott Korda szövegén. Korda ugyanis következetesen békeszerződésnek (treaty) nevezte azt, amit Trianonban Magyarországra kényszerítettek, ezzel szemben a magyar kiadásban mindkét helyen egyezmény szerepel. Korda szerint az elcsatolt területeken élő magyarok máig sem tudják megemészteni a velük
történt igazságtalanságot („who still resentfully live there”), míg a magyar kiadás szerint a kisebbségi sorba került magyarok „akarva-akaratlanul” az ország határain kívül kénytelenek élni. Ezek azonban kivételek, összességében jelentős munkát végzett a javító, aminek eredményeként a magyar kiadás lényegesen rövidebb is lett az angolnál. (Alkalomszerűen a későbbiekben is jelzem a két kiadás közti különbségeket.)
A könyv két részre tagolódik. Az első, közel száz oldal terjedelmű lenne hivatott hazánk történelmének fő vonalaival megismertetni a (külföldi) olvasókat, a második, mintegy hetvenoldalnyi rész tartalmazza azt, amit Korda tudni vél, és közölni érdemesnek tart 1956-ról. Az első részt bátran el lehetett volna hagyni a magyar kiadásból (csakhogy akkor nem maradt volna meg a könyvnyi terjedelem). A szerző, aki szerénytelenül magát is a külföldön élő magyar zsenik közé sorolja, olyan alacsonyra teszi a mércét, hogy ahhoz képest egy bulvárlap is mértékadó ismeretterjesztő magazin.
Szenzációs (bár minden alapot nélkülöző) megállapítással indul a könyv: Korda szerint a szovjetek a legpirruszibb győzelmet aratták 1956-ban. Ezzel csatlakozik azokhoz, akik szerint a forradalom, noha elbukott, diadalmaskodott, Korda szerint pedig a diadal több és nagyobb volt annál, mint hogy leleplezte volna a szovjet birodalom valóságos természetét. Szerinte a szovjetek, „akiket alaposan megrázott a végül elsöprő túlerővel levert felkelés ereje és elszántsága, és megdöbbentett az események visszhangja a nemzetközi médiában, soha többé nem vállalkoztak hasonló kalandokra Európában” .
Ezzel szemben értelmetlen pirruszi győzelemnek nevezni 1956 vérbe fojtását, hiszen a szovjetek nemcsak a csatát, hanem a háborút is megnyerték, Magyarországon az ellenállást felszámolták, a szovjet típusú egypárti diktatúrát visszaállították, az ország mindvégig a tábor engedelmes, bárha legvidámabb barakkja maradt lényegében ugyanaddig, amíg azon országok is felszabadultak a szovjet uralom alól, amelyek korábban nem fordultak azzal fegyverrel szembe. Hruscsovot már a következő évben, 1957-ben az év emberévé választották Amerikában, ami azt mutatja, hogy a Nyugat hamar túltette magát ötvenhat megrázkódtatásán, nem beszélve arról, hogy a szovjetek messze nem voltak olyan kényesek, hogy különösebben érdekelte volna őket, mit irkálnak róluk nyugati firkászok. 1968-ról pedig csacsiság azt gondolni, hogy a szovjet csapatok nem azzal a paranccsal vonultak Prága ellen, hogy szükség esetén ugyanúgy tüzet nyissanak, mint Budapesten tették 1956-ban. Nevetséges azt feltételezni, hogy 1968-ban fegyveres ellenállás esetén a Szovjetunió (és az akcióban részt vevő többi szocialista állam) hadserege az 1956-os budapesti harcok és a nyugati lapokban akkor megjelent írások hatására megszeppenve kivonult volna az országból, miként Lengyelországot sem 1956 emléke mentette meg 1981-ben a szovjet katonai beavatkozástól. 1956 után szó sem volt arról, hogy a csatlós államok kormányai „elvesztették azt a hitüket, hogy az oroszok még egyszer, hasonlóan az 1956-os magyarországi eseményekhez, katonai eszközökkel is védelmükre kelnének”, sőt éppen ezt mondta ki a Brezsnyev-doktrína. 1956 ennek a szovjet „segítőkészségnek” és segítésre való jognak volt a bizonyítéka, amit nemcsak a kormányok, de az alávetett társadalmak is felismertek.
Korda nemcsak teljességgel tájékozatlan, de szerencséje sincs. Egyfelől megállapítja, hogy az odahaza enyhüléssel kísérletező szovjet vezetés a csatlós államokban „keményvonalas sztálinista vezetőket látott szívesen” , a forradalom leverése után Magyarországot „újra a keményvonalas magyar kommunista bürokraták, valamint rettegett és gyűlölt »biztonsági szolgálatuk« kezére” adta, „az erős kéz politikája maradt a politika egyetlen hivatalos válasza a problémákra” . Miközben ez általában nem igaz, sőt általában ennek ellenkezője az igaz, közvetlenül a forradalom vérbe fojtása után Magyarországra valóban visszatérni látszott a sztálini rendszer – a korabeli vicc szerint jobboldali fordulat várható: visszajön Rákosi –, amely időszakot viszont Korda attól lényegileg eltérőnek ítéli, hiszen szerinte a forradalom után elmaradt a sztálinizmust jellemző széles kör
ű terror, a tömeges megtorlás. (Az 1957–1959-es Magyarországot éppen a széles körű terror, a tömeges megtorlás jellemezte leginkább.)
Korda arra is vállalkozik, hogy nem különösebben terjedelmes könyvében a magyar történelmet vázlatosan bemutatva rávilágítson azon okokra, történelmi előzményekre, amelyek az 1956-os forradalom kirobbanásához vezettek. Teszi mindezt anélkül, hogy akár csak középiskolai szinten tájékozódott volna arról a tárgyról, amelyről írni bátorkodott.
A teljesség igénye nélkül, csak jelzésszerűen tekintsük át, mit tud, pontosabban mit nem tud választott témájáról. Szerinte a kelet-európai országok csekély közös vonásainak egyike, hogy túlnyomórészt katolikusak, a protestáns csehek kivételével. No meg a bolgárok, görögök, oroszok, szerbek, ukránok stb. kivételével, vagyis inkább a katolikus horvátok, lengyelek és magyarok tekinthetők kivételnek. Nem sokat tud a cseh történelemről (de a Svejket sem olvasta) az, aki szerint a csehek évszázadok óta oroszellenesek voltak.
Korda szerint 1849-ben „az oroszok példás hatékonysággal és kegyetlenséggel szét is verték a magyar függetlenségi hadsereget, elfoglalták az országot, visszaültették tisztségükbe az osztrák birodalmi tisztviselőket” . Ezzel szemben semmi nyoma nincs annak, hogy 1849-ben az oroszok kegyetlenkedtek volna Magyarországon, szétverni sem tudták a magyar honvédséget, mert annak főereje meg sem ütközött velük, és el sem foglalták az országot, hanem a fegyveres harc befejeződése után kivonultak, a rendteremtést meghagyták a Habsburgoknak. 1849 nemcsak matematikailag nem egyenlő 1956-tal.
Semmi alapja nincs Korda azon állításának, hogy „az antanthatalmak le voltak kötelezve Lengyelországnak, Csehszlovákiának és Romániának, s feltett szándékuk volt, hogy e tartozásaikat akár Magyarország rovására is kielégítsék” . Az első kettő önálló államként nem is létezett az első világháború előtt, ennél fogva a háborúban önállóan részt venni nem tudtak, a harmadik pedig elvesztette jogát a kialkudott területekre, amikor Bukarestben különbékére kényszerült a központi hatalmakkal. Lekötelezettségről szó sem lehet. Korda e helyütt összekeverte a két világháborút, amit egyértelműen bizonyít, hogy szerinte a lengyel csapatok „tevékenyen részt vettek a nyugati fronton vívott harcokban” .
Korda szerint titkolt antantsegítséggel jobboldali puccs döntötte meg a tanácskormányt. A valósághoz második nekifutásra sem sikerült közelebb kerülnie, amikor arról számolt be, hogy „Horthy Miklós admirális jobboldali ellenforradalmár hadserege bemasírozott Budapestre, kegyetlen gyorsasággal leszámolt a kommunistákkal, megállította a román előrenyomulást, és létrehozta Európa első fasiszta rezsimét” . Valójában a nem titkolt antantsegítséggel indított román támadás vetett véget az első magyarországi kommunista rendszernek, amelynek hazai ellenfelei ugyan szervezkedtek, de érdemi akcióra nem voltak képesek. Horthy, aki nem rendelkezett ütőképes hadsereggel, óvakodott attól, hogy szembekerüljön az amúgy nem különösebb katonai erőt képviselő román haderővel, és csak azt követően vonult be fehér lován Budapestre, hogy azt az utolsó román katona is elhagyta. Az általa létrehozott és vezetett rendszer ugyan nem volt demokrácia, fasisztának azonban csak az ötvenes években volt úzus nevezni.
Korda szerint 1938–39-ben Magyarország elbukta Szlovákiával szembeni területi követeléseit. Valójában az első bécsi döntés a szlovákiai magyarlakta területek jelentős részét visszaadta Magyarországnak, és noha Csehszlovákia végső feldarabolásakor Hitler valóban nem mutatott különösebb empátiát a további magyar területi követelések irányában, katonai akcióval sikerült az addig Csehszlovákiához tartozott Kárpátaljából is megszerezni a magyarlakta területek zömét.
Mit sem javul az összkép, amikor Korda közelebb kerül választott tárgyához, a magyar forradalomhoz. Nem igaz, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeltetése pusztán a szovjet megszállás borzalmainak fedezése, a nyugati szöv
etségesek éberségének elaltatása volt, hiszen szükség volt a magyar államiság újrateremtésére, ami nélkül nem lehetett volna fegyverszünetet kötni, megkezdeni az ország defasizálását, az élet feltételeinek megteremtését stb. Nem igaz, hogy a kommunisták elleni politikai perek „a pártvonaltól való legcsekélyebb eltérésért” indultak, hiszen sem Kádár János, sem Kállai Gyula, sem Losonczy Géza, sem Rajk László stb. nem tért el árnyalatnyit sem a kötelező vonaltól, miközben a különvéleményt képviselő Nagy Imre ellen (akkor) nem indult büntetőper. Rosszul értelmezi a szalámitaktikát az, aki szerint az a hatalom fokozatos megszerzését jelenti: „a hatalmat nem egyetlen forradalmi rohammal, hanem apránként, vékonyka szeletekben kell megszerezni” . Rákosi jól látta, hogy a kommunista pártnak 1945–46-ban nincs ereje frontális támadást indítani a polgári pártok (elsőként a kisgazdapárt) ellen, ezért szalámizta fel azokat: nem a pártot magát, hanem mindig annak úgynevezett jobboldalát támadva, mígnem az el nem fogyott, mint a felszeletelt szalámi. Nyilvánvalóan Kovács Béláról ír, mint olyan nem kommunista politikusról, akit Moszkvába csaltak, és onnan a Gulagra küldtek, de Kovácsot nem kellett Moszkvába csalni, hiszen a szovjeteknek módjukban állt itt Magyarországon letartóztatni őt. Kádár nem vett részt Rajk (aki nem volt a mentora) kínvallatásában, talán még vallatásában sem. Ő, aki jól ismerte Rajkot, pontosan tudta, hogy Rajkot megtörni nem lehet, az ügy mellé állítani viszont igen, ezért vallatás helyett rábeszélte, hogy vallja magát bűnösnek a vádpontokban. Sem a valóság, sem saját története nem zavarja Kordát abban, hogy könyvének egy későbbi pontján ne írja Kádárról azt, hogy Rajkkal egy időben tartóztatták le és kínozták meg. A magyar kiadásból ezt elhagyták, lévén viszonylag közismert, hogy Kádár belügyminiszter volt a Rajk-per idején.
A bevezető részben a forradalom egyetlen szereplőjéről ír csak Korda, de mindaz, amit Nagyról ír, köszönő viszonyban sincs a valósággal. Semmi nem igaz abból, hogy „Nagy Imre részt vett annak elősegítésében, hogy az ÁVO a politikai elnyomás legfőbb eszköze lett” , nem igaz, hogy az ÁVO egyik alapítója volt, és nem igaz az sem, hogy vér tapadt a kezéhez. Tény, hogy 1946-ban rövid ideig belügyminiszter volt, de a kommunista belügyminiszterek (Nagy, Rajk, Kádár, Zöld) sem gyakoroltak semmilyen fennhatóságot a Rákosi és Farkas Mihály irányította ÁVO fölött. Nem igaz, hogy a „kövérkés, mosolygós Nagy Imre vérbeli bon vivant volt: szeretett megtáncoltatni csinos parasztlányokat, és közben fényképészkedni” , és az sem, hogy 1953-ban egy csapásra lett rendkívül népszerű. Az volt 1945-ben, amikor földosztó miniszterként ő teljesítette be a parasztság évszázados álmát. Nagyhoz hasonlóan bánt el Korda Gomułkával is, a róla írtakat azonban a Magyarországon megjelent kötetből szerencsésen kigyomlálták. Aszerint a szovjetek úgy oldották meg a lengyel válságot, hogy az ellenkező lengyel kormánnyal és párttal elfogadtatták az eltérő nézeteket képviselő Gomułka visszavételét („the Soviet Union’s attempt to smooth matters over in Poland by forcing the reluctant Polish government and party to accept the dissident Wladyslaw Gomulka back into their ranks” ). Eszerint a lengyel válságot az okozta, hogy a sztálinista lengyel pártvezetők nem akartak desztalinizálni, de Hruscsov erőszaka eredményt hozott. Valójában éppen fordítva történt, a lengyelek választották a párt élére Gomułkát, amit csak vonakodva fogadtak el a csapataikat fenyegetően felvonultató szovjetek.
Az elégtelenre sikerült történeti áttekintés közben Korda suta dajkamesékkel igyekszik szórakoztatni olvasóit. Ilyen például a
történet arról, hogy a katonai szolgálatát az ötvenes években Hamburgban töltő szerzőt hogyan próbálta meg beszervezni a KGB, mert hiszen – Bástya elvtárs után szabadon –: micsoda „nagy ember” az, akit meg sem próbál behálózni a szovjet állambiztonság. Korda azonban résen volt, így hiábavalónak bizonyultak a szovjetek fondorlatos üzelmei. Azonnal szemet (pontosabban fület) szúrt neki, hogy az éjszakai szórakozóhelyen őt leszólító gyönyörű szőke nő oroszul, majd ennek eredménytelensége után magyarul szól hozzá, vagyis csak KGB-ágens lehet, hiszen az exszovjet, illetve általában a kelet-európai örömlányok csak mintegy negyven évvel később kezdték megszállni a nyugati nagyvárosok éjszakai életét, az ötvenes években még éppen nem volt jellemző a jelenlétük. Korda története amúgy is valószerűtlen, lehetetlen ugyanis, hogy a KGB embere ilyen ostobán leleplezze magát az első találkozáskor. Az előadott történet nem a csábítás, legföljebb a fenyegetés kísérletéről szólhat (vigyázz, a nyomodban vagyunk, mindent tudunk rólad, még azt is, hogy tetszenek neked a szép szőke nők), ehhez viszont nem egy szép szőkét, hanem egy erős férfit választottak volna, akinek szükség szerint egyéb eszközei is lettek volna a nyomásgyakorlásra.
A hosszúra nyúlt bevezetőn túljutva nem lehet kétséges, hogy a szerző kísérletet sem tett a legszükségesebb (elemi) ismeretek megszerzésére. Sem a helyszín, Magyarország (ahol sose vadásztak bölényt, lévén, hogy csak állatkertekben található), sem a szereplők, sem a szituáció bemutatása nem történt meg. A könyvből az olvasó annyi helytálló információt kap Magyarországról, mint amennyivel Korda rendelkezett 1956-ban: semennyit.
Korda azonban választott tárgyáról sem tud többet. Az október 23-i tömegtüntetést „összeverődött tömegnek” nevezi, noha az szervezett, a hatalomnak bejelentett, engedélyezett demonstráció volt. Szerinte az ávósok már a tüntetés kezdetén fejvesztve menekültek, noha erre csak egy héttel később került sor. Aki szerint „egy hegesztőmunkás segítségével, aki teherautójával és szerszámaival éppen arra járt” döntötték le a tüntetők a Sztálin-szobrot, az semmit sem tud a szovjet típusú rendszerekről, társadalmakról, ahol az államosítások után nem létezett egyetlen hegesztőmunkás sem, aki saját teherautójával és szerszámaival furikázhatott volna a városban.
A tüntetőknek délután még nem volt fegyverük, és nem a Rádió elfoglalása szándékával gyűltek az épület köré, hanem hogy beolvastassák követeléseiket. A Rádió államvédelmi védőit pedig az épület elfoglalása után nem lőtték agyon, csak a parancsnokot, és semmi hasonlóra nem került sor az újságok szerkesztőségeiben és másutt. Nem igaz, hogy Nagyot október 23-án, a Rádiónál történtek hatására vették vissza a pártba. Nem igaz, hogy egyik fél sem ejtett foglyokat, hogy a magyar mentősök nem mentették a szovjet sebesülteket, ellenkezőleg: a sebesült szovjet katonákat ugyanúgy kórházba szállították, mint a magyar harcosokat, és ott ugyanolyan gondos ápolásban részesítették őket; a két fél pedig időnként kicserélte foglyait. Nem igaz, hogy az október 24-én kihirdetett új kormánynak senki sem örült, mert nem hirdettek új kormányt, csak annak élén történt változás október 27-ig, miként az sem igaz, hogy Gerő Ernőt a forradalom idején állították a párt élére, vagy az, hogy október 25-én kizárták a pártból. Ezen a ponton ismét a magyar variáns a rosszabb. Korda azt írta, hogy a lakosságot nem elégítette ki Nagy kinevezése miniszterelnökké, mivel Gerő volt a párt első titkára („the new government pleased nobody, since Ernő Gerő, a hated and reviled Stalinist, was first secretary of the party” .)
A magyar változat azonban október 23-ával kapcsolatban is számos esetben korrigálja az eredetit. Utóbbi szerint már október 23-án megbénult minden közszolgáltatás („all services ground to a halt”), ami helyére a magyarban az került, hogy „sok szolgáltatás megbénult”, és kiigazították azt is, hogy Nagy Imre a Balatonnál lakott volna. Nagyobb gondot jelentett, amikor Korda arról írt, hogy a Központi Vezetőség (valójában a Politikai Bizottság) keményvonalasai, Gerő és Péter Gábor erőszak alkalmazásával akarták helyreállítani a rendet. A Központi Vezetőség–Politikai Bizottság dilemma a magyar változatban „politikai vezetésre” egyszerűsödött, az évek óta börtönben lévő Péter Gábor pedig kimaradt a magyar kiadásból.
Az sem igaz, hogy a katonaság már az első napokban átállt. A néphadsereg nem állt a forradalom mellé, ezért nem volt szüksége a kormánynak arra, hogy a hadsereg vezetőit leválassza a felkelők oldaláról. Voltak katonák, akik részt vettek a szabadságharcban, de a katonai egységek többsége igyekezett kívül maradni a fegyveres harcon, néhány egység pedig a szovjetek oldalán harcolt. Ezért sem bontakoztak ki „tankcsaták” , hiszen a felkelőknek nem voltak páncélosaik, miközben a nagyváros nem is alkalmas terep ilyen ütközetek számára. Maléter Pál nem a Szovjetunióban kapott katonai kiképzést, hanem Magyarországon végzett (még Horthy idejében) katonai akadémiát (a Szovjetunióban partizániskolát végzett), és november 3-án nem a honvédelmi miniszter első helyettesévé nevezték ki, hanem honvédelmi miniszterré stb. Nem igaz, hogy október 28-án reggel Nagy Imre a szovjet küldöttek meglepetésére jelentett be engedményeket a rádióban, hiszen azokat korábban megbeszélte Mikojanékkal, akik ugyanúgy elfogadták, miként a pártvezetésben továbbra is jelen lévő keményvonalasok. Az ő támogatásukkal hangzott el kora délután a beszéd, amelynek legfontosabb passzusát, a szovjet csapatok kivonását Budapestről Korda említetlenül hagyja.
A lincselések bemutatásánál különösen károsak Korda túlzásai, amelyek egy részét a magyar változatból ugyancsak kigyomlálták. Korda szerint Győrött és Mosonmagyaróváron az ávósok és a szovjetek (!) sortüzét követően a tömeg meggyilkolt minden ávóst és besúgót, közülük sokakat meglincseltek („the ruthless murder of all AVH troops and agents, many of whom were lynched”) . Ezzel szemben Győrött nem, csak Mosonmagyaróváron került sor lincselésre, ahol három határőr (zöld ávós) tiszt esett áldozatul a tömeg haragjának. Egyetlen eset sem fordult azonban elő, amikor az ÁVH besúgóinak életükkel kellett volna fizetniük, noha számos ügynök lepleződött le az államvédelmi irattárak elfoglalásakor. Ezzel szemben a magyar kiadásban is benne maradt, hogy a meggyilkolt ügynökök tetemére Lenin- vagy Sztálin-képet tettek, hogy megkülönböztessék azokat az elesett szabadságharcosok holttestétől.
A Köztársaság téren történtek ismertetésekor Korda végképp nem tudja megfékezni fantáziáját, ezúttal a magyar kiadás korrektora sem tudott sokat segíteni. Korda szerint október 30-án szerte Budapesten tömegével gyilkolták az ávós tiszteket és katonákat („throughout October 30, widespread massacres of AVH offivers and men were taking place”). Ez a magyar verzióban némiképp megszelídült: október 30-án „több helyen is ávósokat gyilkolt a tömeg” , de még ez sem igaz, hiszen aznap Budapesten (és Magyarországon) egyedül a Köztársaság téren történt (ha történt) lincselés. Korda azonban még egyszer hangsúlyozza, hogy „az egész városban ehhez hasonló erőszakos jelenetekre került sor”, és azt is, hogy Nagy Imre hiába emelt szót az önbíráskodás ellen. Az angol szöveg e helyütt még egyértelműbben valótlan: eszerint Nagy nem tudta megállítani az erő
szakot („there was no stopping it”), amivel Korda Kádárra hajaz, aki november 4-e után ezzel indokolta kiválását Nagy kormányából és a szovjet csapatok behívását. E kettőt Korda – nem törődve sem a történelmi valósággal, sem azzal, hogy az események egymásra hatásához időre is szükség van – azonnal összekapcsolja: szerinte már aznap megkezdődött újabb szovjet csapatok beáramlása, noha erről csak október 31-én döntött az SZKP Elnöksége.
De nemcsak a részletek valótlanok vagy pontatlanok. Korda felmelegíti azt a számtalanszor megcáfolt és soha be nem bizonyított legendát, amely szerint a forradalom kirobbantásában nem csekély szerepet játszott a Nyugat (Korda szerint elsősorban az angol titkosszolgálat), azzal a céllal, hogy Moszkva figyelmét (és erejét) eltereljék a tervezett Egyiptom elleni támadásról. Ezt akár a könyv főmotívumának is tekinthetjük, hiszen végigvonul az egészen, s Korda már a bevezető fejezetben is felvetette, noha ott még azzal a fenntartással, hogy ez vélhetően soha nem lesz teljességgel bizonyítható, sőt ellenmítosznak nevezte, hogy „az egész epizód az első pillanattól a nyugati titkosszolgálatok, ezen belül a CIA műve volt” . A forradalom történetének tárgyalásakor azonban azt állítja, hogy az angol titkosszolgálat tevékeny részt vállalt a diákok és az értelmiségiek lázításában, sőt arról győzködte a Rákosi-ellenes pártellenzékieket (!), hogy egy esetleges megmozdulás számíthat a Nyugat támogatására. Kádáréknak soha nem sikerült bizonyítaniuk, hogy a pártellenzék, az úgynevezett Nagy Imre-csoport közvetlen kapcsolatban állt nyugati hírszerző szervekkel, mivel ilyen kapcsolat nem létezett. Nagy Imréék nem megdönteni, hanem megjavítani kívánták a rendszert, ám ennek megértése és megértetése túl nagy feladat Korda számára.
A forradalom brit titkosszolgálati geneziséről felállított elméletét kiegészíti egy nem kevésbé hihetetlen személyes történettel is, amely sajátos keretbe foglalja magyarországi utazásának történetét. Eszerint még Londonban, Graham Greene lakásán találkozott az angol titkosszolgálat egyik emberével, aki megbízta a magyarországi szovjet páncélosok egységjelzéseinek lefényképezésével, kitanítva arra is, hogy kell a filmtekercset hazacsempészni a végbélbe dugva (miközben Magyarországon éppen meg volt döntve a kommunista diktatúra). A Cég embere ugyanúgy álcázásnak tekintette a gyógyszerszállítmányt, mint Kádárék. Tudván, hogy a fotózással milyen veszélyt vállal magára Korda, egy szigorúan titkos telefonszámot is adott neki, hangsúlyozva, hogy azt csak a legvégső esetben, vészhelyzetben használja, majd a papírt, amire a számot felírta, gondosan elégette, még a hamut is szétnyomkodta, mintha a londoni lakás kandallója mögül is KGB-ügynökök leskelődhetnének. A számról később kiderül, hogy az a budapesti brit nagykövetségnek (ami eszerint a brit hírszerzés rezidentúrája volt, aminek Rákosiék és Kádárék is tartották) a telefonkönyvekben is megtalálható száma.
Korda beszámolója szerint az MI6 ugyanolyan szoros megfigyelés alatt tartotta a brit társadalmat, mint az ÁVH a magyart, hiszen azonnal értesült a diákok tervezett útjáról, úti céljukról „meglepően sokat tudott”, amit pedig azok igyekeztek titokban tartani, lévén, hogy az egyetem vezetőségétől nem volt engedélyük eltávozásra. November közepén Magyarországról távozóban Korda hasonlóan hihetetlen körülmények között találkozott ismét a brit hírszerzővel, aki a „Bécs felé gyalogló menekültek sorai között” baktatott a határ felé, magán „a királyi hadsereg egészségügyi alakulatának őrnagyi egyenruháját viselte, bal karján vöröskeresztes karszalaggal” . Kádáréknak sose sikerült bebizonyítaniuk, hogy a segélyszállítmányok csak a politikai és/vagy katonai beavatkozás álcázására szolgáltak. Korda most, megkésve és kéretlenül, ezt a szívességet is megteszi.
Korda még el sem indult Budapestre, máris eredményt hozott neki elhatározása: Londonban meglátogatta Tracy Reedet, a neves filmszínésznőt, aki iránt táplált meleg érzelmei addig nem találtak viszonzásra, de most megtapasztalhatta, hogy „a nőknek gyengéi a csatába induló leendő hősök” . Korda úriember, nem mondja ki, hogy mi történt, de azért sejteni engedi. A probléma csak az, hogy Tracy Reed 1942 szeptember
ében született, vagyis alig egy hónappal a leírt találkozás előtt töltötte be 14. életévét.
Korda beszámolója magyarországi útjáról olyannyira bővelkedik valószerűtlen részletekben, hogy kérdésessé teszi azt is, valóban járt-e valamikor az országban. A sok zagyvaságra kézenfekvő magyarázat lenne, hogy eltévedt, Korda szerint ugyanis Belgiumból délnyugati irányba indult, az országba érkezve, majd azt szűk két hét múlva elhagyva pedig egyaránt látta a vasfüggönyt a maga valójában, nem pusztán metaforaként, amit pedig 1956 nyarán lebontottak, arról a magyar és az osztrák sajtó is beszámolt.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött, Roger Cooper és társai, köztük Christopher Lord (Korda 1956-os diák- és útitársai) vizsgálati iratait tartalmazó dosszié azonban igazolja, hogy valóban jártak Magyarországon a forradalom idején. Az ÁBTL-ben fennmaradt dokumentumokkal összhangban emlékezett útjukra a 2006-ban A szabadság hőse emlékéremmel kitüntetett Christopher Lord Gömöri Györgynek adott interjújában, amelyet az Európai Utas 2006. 2–3. száma közölt. A dokumentumokból és az interjúból egyértelműen kiderül, hogy 1956. november 2-án – és nem október 30-án, mint Korda írja – az oxfordi diákok átlépték a határt. Három nap általában nem nagy idő, jelen esetben azonban sorsdöntő dolgok történtek a két dátum között: Moszkva október 31-én határozta el a forradalom fegyveres leverését, Nagy Imre pedig november 1-jén jelentette be az ország semlegességét, ami betetőzte a forradalom győzelmét. Vagyis október 30-án Kordáék még egészen más Magyarországra érkeztek volna, mint ahova november 2-án eljutottak. November 2-án és 3-án valóban találkozhattak felvonuló szovjet páncélosokkal, amelyek éppen ekkor zárták le a nyugati határt, október 30-án még nem.
Első állomásuk valóban Győr volt, Korda leírása azonban egyetlen ponton sem egyezik azzal, ami 1956-ban a városban történt. Győrött nem volt és azóta sincs villamos-közlekedés, így nem láthattak kiégett villamosokat a városban. Mivel Győrött nem volt fegyveres harc (egy október 25-i lövöldözéstől eltekintve, de ennek három halálos áldozatát már október 28-án eltemették), nem láthatták harcok nyomait: sem kiégett villamost és teherautót, sem hullát a szálloda mosdójában és a benzinkútnál. Kordáék november 12-én Győrön keresztül tértek vissza Ausztriába. A könyv szerint ekkor újabb harcok dúlta városon haladtak keresztül: „a teljes pusztulás képe tárult elénk. A holttestek, a kiégett tankok, a rommá lőtt, tátongó lyukakat viselő épületek és a kétségbeesett igyekezettel az utolsó pillanatban emelt barikádok maradványai mind arról tanúskodtak, hogy itt heves harcok dúlhattak.” Valójában Győrött sem november 4-én, sem azt követően nem volt fegyveres harc, a várost 4-én hajnalban puskalövés nélkül szállták meg a szovjetek.
Korda szerint Győr egyetlen szállodájának az étterme tömve volt fegyveresen menekülő ávósokkal és szeretőikkel, akik „egytől egyig szőkén, erősen kifestve, kivétel nélkül fekete svájcisapkában, sűrűn villogtatták magas sarkú cipőbe bújtatott harisnyás lábukat”. Azt még elhiszem, hogy a (méltán) bosszúszomjas tömeg elől menekülő ávósok megéheztek, ezért beugrottak az étterembe, és azt is, hogy ha már ott voltak, legurítottak néhány kupica pálinkát (hiszen Korda szerint minden magyar nemre és korra való tekintet nélkül mindig és mindenhol pálinkát, méghozzá barackpálinkát iszik), de azt nem, hogy a mai harmadosztályú filmeket idéző szexis macák (amilyeneket hiába keresne az ember a fennmaradt fényképeken vagy filmfelvételeken) tűsarkú cipőben indultak volna menekülni.
Semmi köze a valósághoz annak, ahogy a győriek rácsodálkoztak a gyógyszersegélyt hozó Kordáékra. Győr volt a Nyugatról érkező segélyek legnagyobb elosztóhelye, így november 2-ra (de már október 30-ra is, vagyis Korda saját datálása szerint) hozzászoktak a segélyeket hozó konvojokhoz. Hasonlóan értelmetlen lett volna a szökevény ávósoktól horribilis áron vásárolni benzint, miközb
en az országban működtek a benzinkutak, ahol a nyugati árakhoz képest potom összegért lehetett hozzájutni üzemanyaghoz. (Korda útitársa, Roger Cooper azt is elmesélte e sorok írójának, hogy a magyarországi zavaros helyzetre tekintettel két kanna tartalék benzinnel érkeztek az országba, vagyis nem volt szükségük arra, hogy Győrött benzint vásároljanak.)
Korda beszámolója végig ezen a felszínes, bombasztikus módon folyik tovább. Szerinte úton-útfélen igazoltatták őket a fegyveresek: „papírjainkat követelték, és hogy nyomatékot adjanak kívánságaiknak, bőszen kattogtatták fegyverük závárzatát” . Christopher Lord interjúja szerint – mint általában a nyugati küldöttségeket – mindenütt nagy szeretettel (és várakozással) fogadták őket: „az emberek roppant barátságosak voltak, integettek, és ahol csak megálltunk, körülvették a kocsit, és megéljeneztek bennünket”. Ugyanez áll Roger Cooper a Western Morning Newsnak hazaérkezésük után, 1956 novemberében adott interjújában: „Amikor megérkeztünk a városba [Budapestre], az utcán az emberek megállítottak és megéljeneztek minket.”
Korda igyekszik látványossá tenni Budapestre érkezésüket. Eszerint „az üvegcserép és törmelék borította utcákon körültekintően kellett vezetni, nehogy hullára vagy fel nem robbant tüzérségi lövedékre hajtsunk, vagy kidurrantsuk a kereket egy megrongálódott tankról levált páncéldarabon. Néhány harckocsi még most is égett, s a levegő sűrű benzingőzzel és égett emberhús szagával telt meg.” – Budapesten ekkor, november 3-án, már negyedik napja nem volt harc, folyamatban volt a romok eltakarítása, a közlekedés újraindítása.
Korda előszeretettel büszkélkedik korabeli jól értesültségével utólagos konfabulációk révén. Beszámol például arról, hogy egy – érthetetlen oknál fogva álnéven szerepeltetett – brit újságíró megjósolta neki Nagy Imre sorsát, aki „nem ura a helyzetnek, és előbb-utóbb kormánybeli beosztottja, Kádár veszi át a helyét” . Ezzel szemben a semlegesség november 1-jei bejelentését követően – vagyis amikor Kordáék Magyarországra érkeztek – Nagy sokkal inkább ura volt a helyzetnek, mint addig. Amit Korda leírt, az Kádár utólagos magyarázata saját árulására. Azt pedig, hogy Kádár veszi át a helyét, november 4-ig, a szovjet támadás kezdetéig, illetve a Kádár-kormány megalakulásának rádióban történt bejelentéséig senki sem gondolhatta. Kádár – már eltűnése után sugárzott – november 1-jei rádióbeszédében kiállt a forradalom mellett, a nap folyamán megszavazta a kilépést a Varsói Szerződésből, valamint a semlegesség kinyilvánítását, így semmi jel sem mutatott arra, hogy Moszkva felajánlja neki, ő pedig elvállalja a bábkormány vezetését.
Korda a valóságosnál négy nappal korábbra tette érkezésüket, ami egyértelműen kiderül a könyv angol kiadásából. Annak 137. oldalán teljes terjedelemben közli ugyanis azt a levelet, amelyben Haynal professzor – akinek Budapestre érve azonnal átadták a Magyarországra hozott gyógyszereket – köszönetet mond a segélyszállítmányért. A levél alján ott a dátum: 1956. november 3. Korda ismeretlen magyar lektora észrevette, hogy nem célszerű olyan bizonyítékot közzétenni, amely egyértelműen cáfolja a szerző állításait, ezért levágta a levél alját, elhagyva a dátumot és Haynal professzor aláírását. Így aztán benne maradhatott a könyvben mindaz, ami velük Korda szerint történt Budapesten október 31-e és november 4-e, valójában november 3-a és 4-e között. Ez a négy nap többlet lehetőséget adna arra, hogy Korda szabadon engedje fantáziáját, amit azonban leír, az semmiképpen nem érte meg a trükköt. Eszerint október 31-én forradalmi/háborús városnézésre vitték őket budapesti diákok, akik megmutatták az elmúlt napok összes fontos helyszínét, a Parlamentben futólag még Nagy Imrét is látták. Este angol újságírókkal vacsoráztak, akik beszámoltak nekik a börtönéből kiszabadult Mindszenty bíborossal való találkozásukról (noha Mindszenty csak másnap, november 1-jén ért Budapestre), aki szerintük – és Kádár szerint – visszakövetelte az egyház teljes vagyonát („who was demanding full restoration of the chuch’s property”) , és az egyház hagyományos politikai szerepének visszaállítására törekedett.
A történelmi tények elferdítése továbbra sem szűkül az 1956-
os események bemutatására. Eszerint Korda meglátogatta a Gellért szállót, ahol 1920-ban Alex nagybátyját, „azt a rohadt zsidó Kordát” tartották fogva, és akinek agyonlövését tervezgették a horthysta tisztek. (A sztori helye a forgatókönyvben hasonló, mint Korda hamburgi beszervezési kísérletéé: a Rossz a Jó elpusztítására/megrontására tör, de szerencsére eredménytelenül.) Igaz ugyan, hogy a Tanácsköztársaságra következő fehérterror idején számos kommunistát – köztük elsősorban zsidó származásúakat – végeztek ki a különítményesek (főként vidéken), valószínűtlen azonban, hogy ilyenre a Gellért szállóban is sor került volna, ahol Horthy a főhadiszállását felállította. Magára adó úriember, mint Horthy, ugyanis nem gyilkol és nem gyilkoltat otthon.
Korda november 4-ről írva sem hajlandó elfogadni, hogy a valóság izgalmasabb volt, mint az ő suta történetei. A fegyveres összecsapások, Budapest szovjet megszállásának leírása helyett – aminek pedig tanúi voltak az Astoriánál – egy (Tuskólábú) Mesz Jánossal reggeli szalonnázás közben folytatott beszélgetést ír le, aki akkor a Corvin mozinál vett részt és halálosan meg is sebesült a szovjetek elleni harcban. Nem volt lehetősége rá, hogy ordenáré stílusával szórakoztassa az angolokat, amit azok úgysem érthettek, nem valószínű ugyanis, hogy a harcra készülő fegyveresek szinkrontolmácsoltak volna nekik. Ez a rész csak azt mutatja, hogy Korda alkalmanként igyekezett tájékozódni, és sikerült is megjegyeznie annyit, hogy Mesz János nem egy angol típusú gentleman volt. Mesz után állítólag az Astoriánál harcra készülő fegyveresek vezetőjével, egy Attila keresztnevű egyetemi oktatóval diskurált hosszasan a jelenkori angol irodalomról, hiszen mi más jutna az ember eszébe, miközben barikádot épít, és hallgatja a közelgő szovjet páncélosok dübörgését és a nehéztüzérség robaját.
Miközben Korda a harcról semmivel sem árul el többet, mint amennyit bármely háborús filmből megtudhatni, beszámol arról, hogy kora délután sajtótájékoztatót tartottak az amerikai nagykövetségen, ahol azonban semmi érdekeset nem közöltek az egybegyűltekkel (noha lett volna mit). Amit pedig mégis, mint például hogy a határok „szorosan le vannak zárva” , az nem volt igaz (amit szemléletesen bizonyított az aznap Nyugatra induló menekültáradat). Más forrásokból, például Márton Endre (aki az AP hírügynökség tudósítója volt, így az épületben tartózkodva biztosan részt vett volna a tájékoztatón) a bibliográfiában is jelzett könyvéből megtudhatjuk, hogy a nagykövetség dolgozói sajtótájékoztató helyett a várható bombázástól félve lemenekültek az alagsorba, mint ahogy azt is, hogy Mindszenty bíboros nem kora délután, amint Korda írja, hanem kora reggel, nyolc óra tájban kért menedéket a nagykövetségen, és nem Nagy Imre ajánlatára, akivel nem is találkozott aznap, és akit lényegében nem is ismert, így Korda verziójával szemben nem lehetett róla rossz véleménnyel. A magyar kiadásból kimaradt az angol néhány extrém kitétele, de benne maradt például Nagy Imrének az a kijelentése, amely szerint ő is legszívesebben az amerikai nagykövetségre menekülne, ha ezt nem tartaná illetlennek egy régi kommunista részéről (Mivel Mindszenty nem találkozott reggel Nagy Imrével, senkinek nem adhatta tovább a miniszterelnök szavait.) Útitársai tanúsága szerint pedig Korda nem is lehetett 4-én a nagykövetségen, mivel a harcok miatt csak 6-án tudták először elhagyni a szállodát, hogy az angol nagykövetségen keressenek menedéket.
Szerencsére már nincs sok hátra. Még egy-két fricska a budapesti brit követség arrogáns és gyáva alkalmazottainak, egy jóízű poharazgatás az Astoria bárjában, miközben az utcán dörögnek a fegyverek, egy hosszú beszélgetés egy derék magyarral, amiből ugyanúgy nem derül ki semmi, mint a könyvből általában, majd hőseink indulnak haza. Nincs különösebb jelentősége, de az ÁBTL-ben megőrzött iratokból az is kiderül, hogy az országból való távozásuk sem úgy történt, ahogy Korda írja, hanem sokkal érdekesebben. A diákok először újságíró-igazolványt készítettek maguknak, majd engedélyt kértek és kaptak a magyar Külügyminisztériumtól az ország elhagyására. Azzal azonban nem jutottak messzire, a szovjetek nem fogadták el az iratot, és a város határából visszafordították őket. Ezt követően november 11-én egy szovjet parancsnokságtól kaptak névre szóló orosz nyelvű
engedélyt, amellyel másnap sikerült elhagyniuk az országot. És kiderül az is, hogy társai közül kettőt nem rettentett el mindaz, amit átéltek – vagy inkább annyira érdekesnek találták a helyzetet, hogy a várható veszéllyel sem törődtek –, és 1957. január 14-én visszatértek Magyarországra. Korda már nem jött velük.
Michael Korda elhitte, hogy mert magyar származású, és mert 1956-ban mintegy tíz napot Magyarországon töltött, átadni érdemes tudással rendelkezik az országról és forradalmáról. Ma is élő egykori diák- és útitársai, Christopher Lord és Roger Cooper (aki 1988 februárjáig a Belügyminisztérium tiltó névjegyzékén szerepelt, vagyis nem kaphatott beutazási vízumot az országba, noha számos alkalommal próbálkozott, és aki érdemtelenül nem kapott még semmilyen elismerést sem a magyar kormány, sem más magyar intézmény részéről) Korda révén a valóságból átkerültek a fikció világába. Ez ellen mindketten tiltakoznak, hosszú listákat készítve Korda tárgyi tévedéseiről, segítségüket ezúton is hálásan köszönöm.
A könyvről szépeket írtak tekintélyes nyugati lapok (Economist, 2006. október 21., Washington Post, 2006. október 22., New York Times, 2006. október 29. stb.), amiből, ha feltételezzük, hogy a cikkírók el is olvasták azt, amiről írtak, csak az a következtetés vonható le, hogy Magyarország még mindig olyan távoli, egzotikus ország Nagy-Britannia és az Egyesült Államok írástudói számára is, amelyről bármit lehet mesélni, mert senki sem tud róla semmit.
A közhiedelemmel szemben az 1956-os forradalom és szabadságharc történetét kutató történészeknek viszonylag kevés eredeti forrás áll rendelkezésükre, ezért nagyon fontosak a különböző korokban született visszaemlékezések. Ezek két legfontosabb csoportja a megtorlás peres irataiban fennmaradt vallomások, valamint a rendszerváltozás idején és azt követően született interjúk. Túl a műfaj alapvető szubjektivitásán, mindkettő különös gonddal használható csak történelmi forrásként. A megtorlás idején a nyomozók, ügyészek és bírák célja elsősorban nem az igazság kiderítése, a valóban megtörtént esemény minél teljesebb rekonstrukciója, hanem az eljárás alá vontak megbüntetése volt. Nem osztom azt az álláspontot, amely ezeket az eljárásokat ugyanolyan koncepciós ügyeknek tekinti, mint az ötvenes évek klasszikus koncepciós pereit, mivel a peres iratokban megőrzött történeteknek sokkal több közük van a valóban történtekhez, sokkal több szállal kapcsolódnak a valósághoz, mint a Rajk-ügy nevezetes csőszkunyhója. Nyilvánvaló azonban, hogy a valósághoz nem lehet hozzáférni a peres iratok felületes átkozmetikázásával, a jelzők kicserélésével, ezek a kényszerhelyzetben (sok esetben valós testi vagy lelki kényszer hatása alatt) született visszaemlékezések csak nagyon esetlegesen és részlegesen tartalmaznak valós nyomokat a ténylegesen történtekre.
Hasonló óvatossággal kezelendők a később, büntetőjogi kényszerhelyzet nélkül született visszaemlékezések, és nem csupán az észlelés és emlékezés speciális kritériumai miatt. Nyilvánvaló, hogy a Kádár-kor hivatalos visszaemlékezői nem a valóság rekonstrukcióját, hanem a hatalom elvárásainak kielégítését és kiszolgálását tartották elsődleges feladatuknak, hiszen önmaguk ellenségeivé váltak volna, ha a hivatalos (és egyben kötelező) verziótól lényegesen eltérően emlékeznek a forradalom valamelyik eseményére. A rendszerváltozás után és az emigrációban született visszaemlékezések ugyan kevésbé (voltak) meghatározottak, ám a vélt vagy valós elvárásoknak való megfelelés ezek esetében is nagyban befolyásolta az elmondott történeteket. Michael Korda sokkal kevésbé volt kényszerhelyzetben, amikor történetének elmesélésére vállalkozott, mint az a Nyugatra menekült szabadságharcos, aki történetével honorálni akarta a befogadását, igazolni akarta, hogy érdemes volt arra, vagy az, aki titokként őrizte történetét a kommunista diktatúra végéig, hogy egy emberöltő múltán szembeszegezhesse a maga (vélt vagy valós) igazát az addig rá vagy társaira vagy a forradalomra szórt rágalmakkal. Kordának nem kellett több mint harminc évig titkolnia történetét, nincs szüksége arra, hogy személyes forradalomtörténetével szerezzen magának hírnevet, amit elmesél, az mégis csak halvány nyomokban, szinte csak véletlenszerűen emlékeztet arra, ami valóban történt vele Magyarországon, 1956-ban.
|
| |
| Cím: |
|
Beszélő |
| Évfolyam: |
|
12. évf. |
| Szám: |
|
7-8. sz. |
| Oldal: |
|
83-88. oldal |
|
|
|
|
|