 |
| |
| Közreműködő(k): |
|
Modor Ádám (Szerkesztő), Szalay Lajos (ill.) |
| Főcím: |
|
Célkeresztben Krassó |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Kairosz |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
400 oldal |
| Ár: |
|
3956 Ft |
| Könyvtípus: |
|
Monográfia |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Modor Ádám kötete az ellenzék méltatlanul elfeledett fenegyerekének, Krassó Györgynek állít emléket. Krassó a Kádár-korszakban egyfajta „intézmény” volt. Nála futott össze a korabeli demokratikus ellenzék számos alakja. Mindenki, aki számított, ismerte őt (még e sorok írója is emlékszik rá, bár csak gyermekként találkozott vele). Bátorsága, sőt az állambiztonsággal szembeni kihívó szemtelensége páratlan, és megszégyenít sok mai antikommunistát.
Csak néhány részlet: 15 évesen lép be a kommunista pártba, ahonnan 22 évesen, 1952-ben kizárják, 1955-ben kizárják az egyetemről is, 1956-ban fegyverrel harcol a Rádiónál, az ÁVH letartóztatja, november 4. után illegális lapot szerkeszt. November 15-én ismét letartóztatták, 10 évre ítélték, 1963-ban amnesztiával szabadult. Még ugyanabban az évben, majd 1969-ben újra letartóztatták, de Krassó ügyes és határozott védekezéssel mindkét esetben elérte felmentését, annak ellenére, hogy 1969-ben hatóság elleni erőszakért vonták felelősségre (itt hamis tanúkkal, valamint a bírónő érzelmi befolyásolásával ért el sikert – ez, azt hiszem, a Kádár-rendszerben példátlan eset). 1975–77 között elvégezte a közgazdasági egyetemet (amit húsz évvel korábban nem tudott befejezni), 1977-ben Summa cum Laude doktorált. A Charta ’77 egyik aláírója, 1982-től szamizdat kiadót alapított. A folyamatos zaklatások miatt 1985–89 között Londonban élt, 1989 júniusában visszatért és megalapította a Magyar Október Pártot, 1991 februárjában szívrohamban elhunyt.
Modor szerencséjére Krassó meghurcoltatásait és bátor kiállását az állambiztonság „Lidi” dossziésorozata bőségesen, 13 kötetben dokumentálta, és ez a dokumentáció sértetlenül az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárába (ÁBTL) került. Többnyire élnek az események szemtanúi is, akiket a szerző adott esetben személyesen is ismert. Kiinduló feltételei tehát optimálisak voltak.
A recenzens nem titkolhatja: alapvető és súlyos fenntartásai vannak a munkával kapcsolatban. Ezek felsorolása előtt azonban meg kell említenem azokat a körülményeket, amelyek Modor munkájának egyoldalúságaira és hibáira magyarázatot adnak.
Legelőször is le kell szögezni, hogy Krassó Györgyről mindeddig semmilyen feldolgozás, tanulmány nem született. Modornak így nem volt könnyű a helyzete, annál is inkább, mivel végzettsége szerint nem történész, ezért metodikai szempontból sokat segíthetett volna rajta, ha van visszanyúlási lehetőség korábbi feldolgozásokra.
Krassó szerepe több ponton hasonló Bibó Istvánéhoz: ő is a „nemzet lelkiismerete” volt, börtönbüntetést szenvedett, sőt maga Krassó volt az, aki Bibó István köztudatba emeléséért a kádárizmus utolsó évtizedében talán a legtöbbet tette. E szempontból különösen érdekes a „Krassó-felejtés”, illetve az a kérdés, ha élne (ami arra való tekintettel, hogy 1932-ben született, minden további nélkül elképzelhető), ma, 17 évvel a rendszerváltás után hol helyezkedne el a politikai palettán és hogyan értékelné az eseményeket. A szerző ezekre a kérdésekre ugyan megpróbál valamilyen választ adni, de a jelenség mélyebb elemzése helyett megelégszik azzal, hogy „életének megkeserítői sírjánál kezdték életműve kifosztását”. Sajnálatos, hogy a mélyebb elemzés elmarad, annál is inkább, mert Modor maga nagyon sokat tud – illetve sejtet – az ellenzéken belüli konfliktusokról, amelyek részben Krassó marginalizálódásához vezettek (különösen korábbi, A titok nyitja című kötetében, ahol például Demszky Gábor kapcsán számos alkalommal kétértelmű megjegyzéseket tesz). Krassó szerepének bemutatásához elengedhetetlen lett volna a demokratikus ellenzék ismert alakjaival: Demszkyvel, Kőszeg Ferenccel, Kenedi Jánossal, Mécs Imrével, Göncz Árpáddal és másokkal interjút készíteni. Modor – feltehetően az említettekkel kialakult rossz személyes viszonya miatt – ettől eltekintett. Így azonban elmarad nemcsak a Krassó-kritika, hanem a krassói politikai pályaív kritikus felvázolása is.
Modor munkája sajátos kollázs. A kötet igen nagy mennyiségben közöl állambiztonsági dokumentumokat, feltehetően abban a hiszemben, hogy azok önmagukért beszélnek. Emellett szerepelnek Krassó Györggyel kapcsolatos versek, személyes fotók, grafikák. Mindez akár egy újszerű, olvasmányos munkát eredményezhetne, ha a közreadott nyersanyagot mélyebb elemzés kísérné.
Teljes egészében hiányzik a történelmi háttér ismertetése, de néha magának Krassónak a cselekedetei is homályban maradnak. Nem tudjuk meg, milyen kijelentései miatt zárták ki az egyetemről és a pártból, holott ez levéltári forrásokkal és szemtanúk, évfolyamtársai beszámolóival is rekonstruálható volna. Nem tudunk meg semmit sem például arról, hogyan kerül Krassó 1956. október 23-án a Rádióhoz, kikkel harcol együtt, hogyan szerez fegyvert a Kiliánból. Lehet persze, hogy Modor minderre nem talált forrást. De akkor legalább a források hiányának tényét jelezhette volna. És azzal mindenképp adós marad, miért, hogyan tört ki a lövöldözés Rádiónál, mi volt ennek a jelentősége. Pedig a mai olvasó
tól korántsem reális elvárás annak ismerete, miért tört ki lövöldözés a Bródy Sándor utcában ezen a napon, ki gerjesztette, és mi lett az összecsapás végeredménye.
Modor szinte teljesen eltekint az elemző munkától. Bár dicséretes, hogy a besúgók nevét közreadja, üdvözlendő, hogy a kötet rendelkezik névmutatóval, de ez egy tudományos munkához nem elég. Egy Krassó-életrajznak a pálya valamennyi szakaszát érintenie kellene – a kezdetektől a végéig –, és válaszokat is kellene tudni adnia az életmű ellentmondásaira és az ezzel kapcsolatos személyes dilemmákra. Az ellenzékiség problémáinak érzékeltetésére talán nem is lehetett volna jobb alanyt találni Krassónál. Ő, aki magát kérlelhetetlen antikommunistaként definiálta, saját politikai eszmélését a kommunista pártban/pártból kilépve kezdte. Remek lehetőség lett volna annak kibontása, mi vitte őt először ebbe a pártba és miért, minek a hatására fordult szembe vele. A kötet azonban csak 1956-ban kezdődik. Nem tudunk meg semmit sem Krassó gyermekkoráról, családjáról, 1944-es élményeiről és kapcsolatáról a kommunista párttal. Például csak utalásokból tudja meg az olvasó, hogy Krassó zsidó származású volt.
A kötet azonban nem Krassó-életrajz. Már az elején sérül a kronológiai és a tematikai rend, amikor Modor az 55–74. oldalon Krassó egy 1983. nyári, 1956-tal kapcsolatos beszélgetésének szövegét közli. A beszélgetés Krassó élettörténetéhez gyakorlatilag nem kapcsolódik, hanem egy időpontban rögzíti nézeteit, amelyek feltehetően több alkalommal is változtak. Érdemes volna megtudni például azt, mennyiben változtak Krassó Nagy Imrével kapcsolatos gondolatai. Mindig is progresszív figurának és 1956-szimbólumának tekintette? A kérdés annál inkább aktuális, mivel Krassó harcostársai ma finoman szólva sem Nagy Imrében, illetve az ő reformkommunista politikai nézeteiben látják az 1956-os forradalom lényegét.
Ez az elemzés elmarad, mint ahogyan elmarad annak vizsgálata is, hogy a részben Krassó által inspirált Bill Lomax-féle 1956-os forradalmat tárgyaló kötet történelmi szemlélete mennyiben állja ki az idő és a tudományosság próbáját. Pedig a kérdés nem lényegtelen, hiszen e kötet az 1956-tal kapcsolatos narratívák lényeges eleme. Egyáltalán: teljesen hiányzik Krassó világképének mélyebb elemzése és gondolatainak kritikája, vagy legalább az ezzel kapcsolatos narratívák ismertetése. Krassónak nyilván volt véleménye ötvenhatról, a Horthy-rendszerről, a nácizmusról és a kommunizmusról. Érdekes lett volna ezeket bemutatni, és ütköztetni azokkal az értelmezésekkel, amelyek eltérőek az övétől. Annál inkább, mivel ez Modor számára jó alkalmat nyújthatott volna annak bemutatására is, hogy mikor, miben és miért volt igaza Krassónak másokkal szemben. Egy ilyen elemzés vélhetően azokat az okokat is feltárta volna, mi okozza ma a volt politikai harcostársak körében is a Krassó-felejtést.
Modor szerencsére szán némi helyet Krassó eseményekben és párkapcsolatokban nem szűkölködő magánéletének ismertetésére. Ezen a területen különösen nehéz dolga volt, mivel a levéltári dokumentumok erre vonatkozó oldalai személyiségi jogi védelem miatt nem kutathatók, és Krassó barátnői, illetve élettársai közül többen megkeresés ellenére sem voltak hajlandók interjút adni. Egy dokumentum említi a Krassó által (is) látogatott orgiákat, amelyekre az állambiztonság is ügynököket küldött, volt, hogy egyszerre többet is. A nőügyeken túl azonban Modor megelégszik azzal, hogy bevág egy Krassó-idézetet, majd különféle állambiztonsági dokumentumokat, de elmulasztja az elemzést: kik tartoztak baráti körébe, kikkel találkozott a leggyakrabban, mennyire voltak szűk baráti társaságának tagjai azok az ügynökök, akiket ráállítottak? Minderről, de különösen az ügynökök és Krassó érintkezési pontjairól hasznos lett volna egy táblázatos összefoglaló is.
Esetenként a kötet megfogalmazása félrevezető. Ifj. Phillip Tibor, Demszky Gábor és mások esetén megjegyzi, hogy „dossziéi egyelőre nem kutathatóak az ÁBTL-ben”. Modornak tudnia kell, hogy azért, nem mert léteznek, de nincsenek ott, vagy azért, mert ott vannak, de minősítettek, vagy azért, mert bizonyíthatóan megsemmisítették őket. Az ÁBTL nyilvántartási rendszere ezekre a kérdésekre választ ad. Így viszont az adat „hírbe hozás” jellegű, mert az olvasó gyanakodni kezd: vajon kinek és miért érdeke, hogy a dossziék ne lehessenek kutathatóak?
Modor megemlíti, de nem részletezi Krassó életútjának néhány jelentős elemét, például az 1982-es lengyel Szolidaritás melletti szimpátiatüntetést, amely a március 15-i demonstrációkat leszámítva az első politikai jellegű tüntetés volt 1956 óta.
Szerencsétlenül hat, hogy Modor kötetében igen erős kifejezéseket használ – anélkül, hogy bővebben kifejtené őket. Így ez vagdalkozásnak hat. Példa erre a munka egyik fejezete, amely a Gengszterváltás címet viseli. A fejezet azonban nem más, mint néhány 1989. október 23. előtt keletkezett dokumentum és fotó kollázsa. Természetesen lehet az 1989–91 közötti, vagy akár a
mostanáig tartó korszakot „gengszterváltásnak” nevezni, de akkor meg kell magyarázni, miért, minek alapján. Tekintettel arra, hogy a politikai intézményrendszer átalakulása a Dunagate-botrány, azaz 1990 januárja után kezdődött, erről azonban Modor már semmit sem ír, elmarad a „gengszterváltás” minősítés bizonyítása.
Összességében mint recenzens szomorú vagyok. Krassó a mai köztudatban nem él, holott nála bátrabban, vakmerőbben senki nem küzdött a pártállam összeomlásáért. Modor Ádám nagy kutatómunkával összehozott egy kollázs jellegű életrajzot, ezután a történész szakma vélhetően „letudottnak” veszi a Krassóval történő foglalkozást. Pedig ő ennél többet érdemel.
|
|
|
|