 |
| |
| Közreműködő(k): |
|
Csiffáry Gabriella (Vál., jegyz., bev.) |
| Főcím: |
|
'56 izzó ősze volt? |
| Alcím: |
|
Pillanatképek a forradalom napjairól |
| Párhuzamos cím: |
|
It Was the Fervent Autumn of '56 |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Budapest Főváros Levéltára |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
151 oldal |
| Ár: |
|
5000 Ft |
| Könyvtípus: |
|
Album |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Szép történelmi képeskönyv az ’56 izzó ősze volt… (tervezője Eperjesi Ágnes). Kaleidoszkóp. Nem „optikai játékszer”, hanem a szó tágabb értelmében „színesen kavargó változások gyors egymásutánja” (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. 375. p.), bár az egyes kép- és szövegdarabkák olykor esetlegesnek tűnő elhelyezése a kaleidoszkóp elsődleges jelentését is eszünkbe juttatja.
Ötvenhat fél évszázados fordulója alkalom volt számos intézmény és tudományos műhely számára, hogy a nyilvánosság elé tárja a forradalommal kapcsolatos szöveges és képi dokumentumait, megmutassa: meddig jutottak el munkatársai 1956 történéseinek feltárásában és értelmezésében. Az ’56 izzó ősze volt... – az évfordulós kiadványok egyike – igényes megformálásában eltér a kiadványok zömétől. Hasonlóan szemet gyönyörködtető Csics Gyula és Kovács János gyereknaplója is (az 1956-os Intézet, illetve a Kieselbach Galéria kiadása). Ha igénytelenebb a tipográfia, mindhárom kötet értéke csorbul, s nemcsak esztétikai értelemben: nem nyílt volna lehetőség a látványból következő értelmezésre sem. Korunk nyomdatechnikai színvonalának köszönhetően a reprodukciók az eredetiség érzetét képesek kelteni. Nem csupán a színek élményszerűek – már-már több dimenzióban látjuk, tárgyi valóságukban érzékeljük a fényképeket, kéziratokat, újságokat, röpiratokat, albumokat, tárgyakat.
Budapest Főváros Levéltárának kiadványát lapozva éppen a látvány révén lehet részünk a látványon túlmutató kormegtapasztalásban. El tudjuk képzelni például, hogy az egyik bebörtönzött – csak a keresztnevét tudjuk: Zoltán – hogyan írta saját vérével levelét hozzátartozójának. A szétfolyó pirosak, a lefelé görbülő sorok képesek érzékeltetni a levélíró lelkiállapotát. (109. p.)
Gémes József újpesti forradalmár méltó formát talált a felfokozott nemzeti érzés vizuális megjelenítésére: naplójában ötvenhat napjai pirosak, további kiemelésükre a piros-fehér-zöld aláhúzás szolgál. (43. és 93. p.) Ha a kötet összeállítói nem ragaszkodnak a látványhűséghez, a fehér-fekete reprodukció megfosztotta volna az olvasót ettől a plusz információtól. A szépen megformált, esetenként színes számok, betűk, a mindvégig gondos külalak alapján feltételezhető, hogy a napló a forradalom leverése után keletkezett, de elképzelhető az is, hogy Gémes az eseményekkel egyidős napi feljegyzéseit tisztázta le, amikor ideje volt rá: a forradalom leverése és a letartóztatása közötti napokban (?), hetekben (?). A szinte már profi oklevélírói gyakorlatot feltételező írásmód a kereskedelmi iskolát végzett szerző esztétikai igényességére enged következtetni. A logikus okfejtés, a feljegyzésekből kiolvasható közéleti elkötelezettség, valamint a nem túl gyakori helyesírási hibák a tartalmi értelmezés keretébe sorolhatók. (A naplóíróról egyetlen személyes adat van a kötetben: a 32. oldalon található képaláírás, innen tudható, hogy a naplóíró vegyipari szakmunkás volt.)
A Fettich László korabeli fényképalbumáról készült, a kötetben szétszórtan elhelyezett felvételeket nézegetve szinte látni véljük, amint a forradalommal kapcsolatos képek gyűjtője albuma felé hajol: ragasztócsíkkal rögzíti a felvételeket, s fekete tintával magyarázó szöveget kalligrafál melléjük. Egy elmosódott amatőrképhez például ezt: „A Korvin-köznél kiégetett szovjet harckocsi. A vezetőfülke nyílásában a vezető elégett karja.” (55. p.) A járdához simuló, a gyík tüskés tarajára emlékeztető furcsa tárgyhoz pedig ezt: „Lánc-lánc, hernyólánc, amelyről leszaladt a harckocsi az Üllői úton.” (69. p.)
Már e napló és fényképalbum alapján kijelenthető, hogy 1956 októberének-novemberének napjaiban, „’56 izzó őszén” igen sokan tisztában voltak vele: rendkívüli események részesei, s ennek megfelelően igyekeztek a történtekről maguknak és az utókornak számot adni. A kötetben közölt fényképek zöme ilyen megfontolásból készült.
Az emberek érintettségét a forradalomban az a levélke tükrözi leginkább, amelyet egy hét-nyolc év körüli kislány írt 1956 karácsonya előtt a Jézuskának. Betűhíven idézem: „Édes, Jézusom! Megkérlek szépen téged hozzál nékem és még más szegény gyermeknek egy szép fenyőfát egy mesekönyvet: cím Arany láncon függő kastély és a másik könyv címe mozgó állatkert. Légy szíves hozz nekem egy társasjátékot! Hozz nekem egy sálat és Szabadságot függetlenséget az erős Magyarországnak. Sokszor csókol Mariann!” A szöveg alatt színes ceruzával rajzolt négy nemzeti zászló látható, díszítési céllal két párba állítva, egy kiszínezett Kossuth-címer, végül csupa nagybetűvel: FÜGGETLENSÉGET MAGYARORSZÁGNAK. A kék tintával írt betűket a kislány piros ceruzával átszínezte, s a sor így megjelenésében piros-fehér-zöld hatást kelt. (58. p.)
A könyvben plakátok, röplapok, újságok reprodukciói is helyet kaptak. Többnyire ezeknek is színesítő, helykitöltő szerep jut, mint a kislány levelében a zászlóknak és a címernek, ugyanakkor nagyon is illenek a forradalmi kontextusba, csak – az esetek tö
bbségében –éppen az adott oldalon funkciótlanok. A kislány levele felett egy profi fotóművész, Erich Lessing remek felvétele – emberek sorfala között lépegető nő egyensúlyoz öt nagy kenyérrel – és egy forradalom előtti, külföldről terjesztett röplap látható. (A szemközti oldalon is Lessing fotókompozíciója: a kép az Üllői úton boldog arccal sétáló csinos fegyveres nőket ábrázol. Ő fényképezte a 42. oldalon látható nevető, mackónadrágos fegyveres lányt is.)
A narancs alapú, jó nyomdai minőségű röplapon karikatúraszerű grafika: Sztálin töredező szobra dől éppen a menekülő Rákosira, akit fejen talál a generalisszimusz karjából leváló jókora kődarab. A budapesti szobor bronzból készült. Ez is bizonyítja, hogy nem magyarországi készítésű propagandaröplappal van dolgunk. A gúnyos képaláírás Karády Katalin egyik slágerből való: „Hiába menekülsz, hiába futsz, / a sorsod elől futni úgyse tudsz! / Mert sorsunk nekünk és végzetünk, / hogy egymásért szenvedünk…” A röplap keletkezéstörténetéről egy másik évfordulós kiadványból – Horváth Julianna (szerk.): „Megy a rendszer, jön a rendszer…”. ’56 röplaphumora. Budapest, Napvilág Kiadó, 2006. 16. p. – értesülhetünk.
A legendás városrészek című fejezet Rádió – Bródy Sándor utca című alfejezetében a szöveges reprodukciók témájuk révén végre kapcsolódnak a képekhez – a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Szövetség Alkotmánytervezete borítólapjáról készült fotó kivételével. A topográfiai jellegű címtől azonban elüt a dokumentumok tartalma. Az egyik kézzel, piros tintával írott gúnyirat a kormány, s annak szócsöve, a Kossuth Rádió ellen, s utána következik a napokkal korábban keletkezett fakszimilemásolat a Szabad Magyar Rádió című lap első oldaláról. Az olvasó nem kap segítséget az eligazodáshoz, az összeállítói szándék rejtve marad.
A Kossuth Rádió nevében beszélő vitriolos gúnyirat fontos forrás a forradalom korabeli, köznapi – népi – értelmezéséhez. Jóval újszerűbb, többet mondó az azonos képi tartalmú – kilőtt harci eszközöket és bámészkodó embereket ábrázoló – utcaképfotóknál. Stílusában mintha folytatása lenne egy néhány nappal korábbi, szintén kormányellenes röplapnak. A „Nagyimrov” aláírású gúnyirat – röpiratnyilatkozat – a nemzeti retorikával magát átmenteni igyekvő kommunista kormányt teszi nevetségessé: „Megalakult a legszélesebb alapon nyugvó leges legnemzetibb legkormány. Elnök: Nagyimrov, a statárium feltalálója! Tagjai már nem a régi sztálinisták: Apró Antal, Bognár József, Erdei Ferenc, Molnár Erik, Kossa István, Bebrits Lajos stb., hanem a haza Kossuth címeres fiai: Bebrits Lajcsi, Kossa Pisti, Molnár Riki, Erdei Ferkó, Bognár Jóska, Apró Anti, stb.” Itt a nevek kicsinyítőképzős változata a humor forrása. A gúnyirat folytatásában – „Ha egy kicsit megszilárdulunk, a magyar nép szabadon választhat az MDP és a Kommunista Párt között” – a lényegi változatlanságát névváltoztatással leplezni kívánó kommunista párt válik nevetség tárgyává. (Lásd a „Megy a rendszer, jön a rendszer…” című, idézett kötetben, 23. p.) A „Halló, itt a Kossuth Rádió” című röplap, amelyet szerzőként „a magyar forradalmi ifjúság” jegyez, kétségbe vonja, hogy a rádió feladta volna a hazudozást, amire napokkal korábban bűnbánóan ígéretet tett. Hazugságnak, „gyerekmesének” tartja a hírt, hogy Nagy Imre a forradalom első napjaiban erőszak hatására fordult a felkelők ellen. Az antikommunista gúnyirat a miniszterelnököt – „a mi drága jó Imre bácsinkat” (utalás talán Tardos Tibor Imre bácsi mellett vagyok című cikkére, amely a Szabad Ifjúságban jelent meg 1956. október 30-án) – mesét mondó, dadogó, mentegetődző figuraként állítja be: „…az úgy volt… szóval hát… hogy most már bevallhatom nektek, hogy az első beszédemet, melyben beígértem az ellenforradalmi állítólagos hordák állítólagos megsemmisítését – most fogtok csodálkozni! – azt nem is én mondtam el, hanem az a csúnya Gerő és a Hegedüs, mert ugyanis ha ők ketten egyszerre beszélnek, akkor éppen olyan a hangjuk, mintha én egyedül beszélnék. Tudom, hogy ez egy kicsit különös, de hát mi, kommunisták, különös… hm… hm…nem szóltam semmit…” (A korabeli újságolvasók értették az utalást Novobáczky Sándor Különös emberek című, még a forradalom előtt – Irodalmi Újság, 1956. október 6-án – napvilágot látott antisztálinista cikkére.)
Az újabb politikai bejelentést – a szűkebb kormánykabinet megalakítását az egykori koalíciós pártok bevonásával – a gúnyirat hatalomátmentő manővernek tartja, amit a rádió esti meseként adagol be hallgatóságának. Itt főként a nevekhez kapcsolódó minősítés megváltoztatásával válnak nevetségessé és hiteltelenné a korabeli politikusok: „A szűkös kabinet tagjai már nem a régi demokratikus pártok kipróbált árulói: Kádár János, Erdei Ferenc, Tildy Zoltán és a kormány levelező tagja, Kovács Béla stb., hanem: Kádár polgártársunk, Ferenc bá’, a szegény öreg tiszteletes urunk [Tildy eredetileg református lelkész volt], és a még mindig levelező Kovács Béla, aki majd csa
k a postaforgalom megindulásakor fogja megtudni, hogy milyen váratlan szerencse érte.” (A kisgazdapárti Kovács 1955-ben tért haza hétéves szovjet fogságából, s Baranya megyében, visszavonultan élt.) A röpirat stílusából, a kulturált írásképből a megfogalmazóban értelmiségit sejthetünk.
Összevetve a kézzel írt gúnyiratot a vele szemközti oldalon reprodukált sajtótermékkel, levonható a következtetés, hogy a kormány ellenzékének jóval kevesebb eszköze volt a véleménynyilvánításra, mint a kommunizmust javított formában fenntartani kívánó Nagy Imrének és híveinek. Egy kézzel írt röplap hatása össze sem mérhető egy újságéval, amiből azonban nem következik, hogy a kommunistaellenesek kevesebben voltak a kommunizmus hibáit kijavítani szándékozóknál.
A rombolásokat ábrázoló fotók közül inkább csak azoknak van némi forrásértékük, amelyeken feliratok is láthatók. Például a 65. oldalon, ahol a romos Kálvin teret látjuk. A tűzfalon, a levert ötágú csillag helyén öles betűkkel a „Ruszkik haza” felirat olvasható, a felfordított villamos oldalára pedig felmázolták: „Mindszenthyt [sic!] vissza”: az első a forradalom legfőbb célkitűzése, a másik pedig igen sokak kívánsága volt. A két felfestett jelszó és a romos városkép együttese a forradalom kifejező képi sűrítménye.
A szöveges reprodukciók közül telitalálat az a ceruzával írott röplap, amely egy teljes nagy könyvoldalt betölt, s ezáltal jól olvashatóvá válik, szinte magához vonzza a szemet. Itt nem is annyira az íráskép, mint maga a szöveg fontos: a forradalom bukása miatt érzett fájdalmat, kétségbeesést és haragot képes szavakba önteni. A röpirat az érzelmek visszaadására alkalmasabb, mint a tudományos értekező próza: „Kádárok, Marosánok, Kállaiak, Münnichek, Aprók, Biszkuk, Jóboruak, aljas kommunisták, hol vagytok? Sehol sem! Őriztetitek magatokat, lakásotok előtt fegyveres őr áll, vigyáz rongy életetekre, mely nektek drágább, mint a haza becsülete, nem is gondoltok arra, hogy az a fegyveres őr lesz az első, aki belétek engedi golyóját adott alkalommal! Eladtátok az országot, de felelnetek kell, és felelni is fogtok egy szép napon! Eljő még az a nap, mikor lógni fogtok vagy Moszkvába, vagy póznán! Ez oly biztos, minthogy Kádár vagy Marosán stb. a nevetek. Nem is vagytok kommunisták, sem magyarok, hanem aljas karrieristák! Pfuj!” (119. p.)
A kötetben elszórtan reprodukált többi röpirat is forrásértékű (már amelyik olvasható: a 41. oldalon közölt három közül csak egy ilyen, a „Nagy Imrében bizalmunk!” című, amelyet az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság adott ki, s amelynek helye inkább a Nagy Imrét bíráló röplap mellett lenne), csak éppen többnyire nem illik az adott képkörnyezetbe. A Könyvégetés című alfejezetből kilóg a Szabad Nép röplapja, s az a két kirakatüvegre ragasztott karikatúra is, amely az ávéhások és a felkelők sorsát állítja párba. (34. p.) Az öntelt akarnok, majd a felakasztottá ávéhás rajza a népítéleteket ábrázoló fényképek mellett inkább helyén lehetett volna. A 21. oldalon látható vászonra festett karikatúra, amely Rákosi Mátyás csúfos bukását önti képi formába, talán valóban október 23-a körül készült, s ezért is kapott helyet Az első napok című fejezetben, a gúnyrajzra ragaszott röplap azonban, amely a Független Kisgazdapárt újjáalakítását adja tudtul, nem keletkezhetett október 30-a előtt: egy jegyzettel meg lehetett volna oldani a problémát.
Ugyancsak ebbe a fejezetbe került Fettich László forradalmat megörökítő albumának az az oldala, amelyre az albumkészítő két szöveges röplapot ragasztott: tartalmukból következően egyik sem keletkezhetett a forradalom leverése előtt. (22. p.) Ugyanez vonatkozik a könyv Harcok című fejezetében látható Viccekre – szintén Fettich albumából. (44. p.).
A 39. és az 51. oldalon ugyanaz a tárgy – a madárijesztő módjára felöltöztetett szovjet katona – látható (az előzőn két példányban is), a felvétel azonban különböző időben készülhetett. A figura az ellenség – a megszálló szovjetek – kigúnyolását, nevetségessé tételét szolgálta. A szovjet katona bábfigurájának öltözéke, fegyvere az elesett szovjet katonákról került a szimbolikus alakra: a megszálló, gyűlölt ellenséget ruházata, sisakja, fegyverzete antropomorfizálta, szörnnyé változtatta. Vasdorong kezébe újságot dugtak, feltehetően kommunista sajtóterméket. Ez a maskarázás farsangi szokására is emlékeztet, amikor a félelemkeltő lénynek öltöztetett ember elüldözte a rossz, ártó szellemeket. Az ember méretű katonabábnak talán köze van a mohácsi busókhoz is: ezek az állatszerű, visszataszító figurák a hagyomány szerint évszázadokkal korábban a törököket késztették megfutamodásra.
A kötet legmegrendítőbb, művészi színvonalú fényképén a Köztársaság téri lincselés egyik áldozata látható. (181. p.) A képről a kötetben csak annyit tudható meg, hogy Fejes Sándor és társa perirataiban található. Az érzékeny szemű fotográfus a gyilkolás és a vallási feloldozás egymásba fonódó jelentéstartományát öntötte vizuális formába,
s egyúttal gondolati szintre emelte a látványt, amikor a földön vonszolt, széttárt kezű, lemeztelenített, meggyalázott ávéhás sorkatona tetemében meglátta a korpuszt, az emberek bűneiért életét áldozó ember krisztusi példáját. A kép Mario de Biasi alkotása, s a Műcsarnok 2006. októberi kamaratárlatán is kiállították, ahol az olasz fotóművész 1956 októberében Magyarországon készült felvételei kaptak helyet.
Horváth Sándor mutatott rá a Múltunk tavalyi évfordulós számában – Kollektív erőszak és városi térhasználat 1956-ban, 2006. 4. sz. 268–289. p. –, hogy a forradalom békésebb napjaiban az amatőr és profi fotósok, „a hivatásos kószálók” buzgón fényképezték a leginkább sérült városrészeket, a harci eszközök roncsait, a mésszel leöntött holttesteket, az alkalmi sírokat: azokat a helyeket, ahol veszélytelenül örökíthették meg a rendkívüli idők nyomait. A flaneurködés termékeinek történelmi forrásértéke többnyire csekély. Éppen ezért érzem telitalálatnak a vizuális repertoár bővítését: a kötet összeállítói azzal, hogy a röpiratok, naplók, korabeli fotóalbumok és rendőrségi képes nyomozati albumok szövegét képi megjelenési formájukban közölték, jelentősen tágították értelmezési lehetőségüket. Nem mindegy ugyanis, milyen egy napló írásképe, hogy a feljegyzéseit író milyen vizuális eszközökkel próbálta erősíteni mondanivalóját. Ezek az „apróságok” olykor inkább tükrözik a forradalom szellemiségét, mint maga a szöveg. Sajnálhatjuk, hogy a kötet két legizgalmasabb dokumentum-együttesét – Gémes József naplóját és Fettich László albumát – az összeállítók „szétszórták” a kötetben, mintegy helykitöltő illusztrációként szemezgettek belőlük. A könyvet lapozgató előtt rejtve marad, milyen terjedelmű dokumentumokról van szó, a teljes napló, illetve album látható-e a kötetben, vagy csak a fontosabbnak tartott oldalakat emelték ki belőlük a szerkesztők.
A helyi forradalom belső dinamikájáról, ellentmondásairól jóval több tudható meg Gémes József naplóoldalaiból, mint az eseményeket taglaló történelmi összefoglalókból. Furcsa, hogy az egyik naplóoldal utolsó mondatának folytatását 50 oldallal később követi a másik. (43., illetve 93. p.) Mintha csak a látvány érdekelte volna a kötet szerkesztőit, nem pedig a nagy lehetőség: a szöveg és a megjelenítés – a tartalom és a forma – elvileg elválaszthatatlan egységének prezentálása.
Fettich dokumentumgyűjteménye akkor volna igazán informatív, ha az általa beragasztott képeket és röplapokat együtt láthatnánk saját kommentárjaival – úgy, ahogy az albumoldalak az eredetiben követték egymást. Még a kötet különböző helyein látható részeiből is következtetni lehet a primer látványon túli jelentésre: az albumkészítő érdeklődési körére, személyiségére.
Az ’56 izzó ősze volt… eredetileg feltehetően fényképalbumnak készült: Budapest Főváros Levéltára a gyűjteményében található felvételeket kívánta a nagyközönség elé tárni. A válogatás és a publikációs előkészületek során merülhetett fel az ötlet, hogy a zömmel már ismert amatőr és profi fotográfiákat ki kellene egészíteni más vizuális dokumentumokkal is. A pazar kiállítású kiadvány a tökéletes képi megjelenítés révén érzékeltetni tudja az októberi napok hangulatát, a forradalom tárgyakban megmutatkozó valóságát, a személyes vonatkozásokat. Erre az élményszerűségre a vizualitás elsődlegességével jellemezhető korunkban egyre nagyobb az igény.
|
|
|
|