|
|
Nádor Ilona, Én saját magamat csak fotósnak tartom
|
NÁDOR ILONA: A riportalanyom mindig rám figyelt, és nem arra, akivel csinálta az interjúkat. És ez olyan nagyon furcsa helyzet volt.
DO: Neked segített volna, ha rád nem figyel.
NÁDOR ILONA: Nem, hát, kellemetlen, de én kifogtam mindig azt a pillanatot, amikor már megunt engem és akkor avval is beszélt. Nem tudom, miért. Azt hitte, hogy az jobb, vagy nem tudom. Ha belegondolok, akkor ez egy nagyon szép pálya, meg én nagyon szerettem. De nem olyan egyszerű. Nem egyszerű ez, mert azért láttam ilyen kis fiatal fotósokat - nem is lett belőlük különben semmi, még fotós sem - olyan kis marhaságokat fotóztak, amin láttam, hogy ezt megcsinálni! Szem kell hozzá meg érzék. Hát másom nincs. Ugye, vagyom nincs. Ez van. Legalábbis volt, remélem még... De már nem dolgoznék. Már nem. Befejeztem. Már régen. Azt mondtam, hogy vége.
DO: Nem is volt ilyen átmeneti időszak, amikor kicsit fényképeztél, de nem sokat?
NÁDOR ILONA: Nem. Befejeztem és kész. Saját elhatározásomból.
DO: Mi volt az oka annak, hogy befejezted?
NÁDOR ILONA: Nem volt ok, semmi olyan... Valahogy én rájöttem, hogy én ez eddig csináltam, jól csináltam, kész. És azt hiszem, hogy igazam volt. Mert a szegény Rédner Márta - hát azt te nem is hiszem, hogy ismerted -, hát az most nálam, most jóindulatú vagyok, legalább tíz évvel idősebb nő volt, egy ilyen csontváz valaki. És az mindenütt piszkálta az újságírókat, hogy, jövök veled és csinálunk kép... Volt, amelyik elvitte. Na de az önmagában nem is tudott olyan nagyon nem látott, szemüvege volt, úgy se látott, de az már akkor olyan koros volt, hogy az nem igaz. Azt se szabad, száz évig ezt csinálni. Elsősorban a megjelenés is számít, mert ha odamegy egy ilyen kicsit boszorkányos, az már olyan ciki, nem? Én aztán abbahagytam, kész. És nem vesztettem semmit. Mit vesztettem?
DO: Nem hiányzott?
NÁDOR ILONA: Nem. Nem. Nem, mert úgy leszámoltam az élettel valahogy, hogy eddig ez ment, ez jó volt, jól tudtam teljesíteni, de ha már nem tudok, akkor minek? Ez más egy fotósnál és más egy írónál, mert az író, az szerintem élete végéig tudja csinálni, nem? Ezt te tudod jobban.
DO: Újságírók, akikkel te együtt dolgoztál, azok tovább maradtak a Nők Lapjánál?
NÁDOR ILONA: Ők nem voltak a Nők Lapjánál.
DO: Azok az újságírók, akikkel te együtt jártál riportokra, ők is elmentek?
NÁDOR ILONA: Már kicserélődött régen. Kicserélődött. Új szerkesztőség lett. De a Németi Irén az egy nagyon rendes ember volt, vele lehetett dolgozni. Aztán jött ez meg amaz, de akkor én már kiléptem a saját akaratomból.
DO: A rendszerváltással volt egy törés, sokan mentek el?
NÁDOR ILONA: Nem, semmi. Nem volt összefüggésben.
DO: Inkább a Németi Irén személyéhez köthető?
NÁDOR ILONA: Ahhoz lehet. Az csinálta a legjobban a lapot. Az csinálta, hiába mondanak fűt-fát. Nem is mondják.
(...(
DO: Nem is figyeled a kiállításokat?
NÁDOR ILONA: Amelyik olyan, ha küldenek meghívót - mindegyikre küldenek meghívót -, amelyik olyan, azt megnézem, de vele nem találkozom, mert a legtöbbnél nem a megnyitóra megyek, mert az ekkor van megy akkor van, vagy a város másik végén van, vagy nem Pesten van, mert olyan is van. Szentendrén, például.
DO: Az elmúlt időben átnéztünk nagyon sok képet, amiket te csináltál. Milyen érzéseid voltak? Elégedett vagy a képeiddel, így visszatekintve?
NÁDOR ILONA: Igen, de vannak olyanok, amik nem annyira, de általában igen. Én általában úgy éreztem, hogy azt a maximumot megcsináltam, amit lehetett, ami a helyzet volt, ami visszaadja a valóságot. Szerettem, szóval, nézz oda, ha valamit az ember szeret csinálni, akkor azt nagyon szereti. És én ezt, fú' de sokáig csináltam. Meg aztán laboráltam, azt mondtam neked.
DO: És ha meg kellene határozni magadat, hogy milyen fotós vagy, hogy ez fotóművészet volt, amit csináltál, vagy fotóriporterkedés?
NÁDOR ILONA: Mondjam azt, hogy művész voltam? Fene tudja, hogy a művész kategóriába mi fér bele. Az én felfogásom szerint tényleg csak a tudósok, meg a társadalomnak az a fölső része, ami tényleg. Ami ismert, meg mit tudom én. Hát annyira..., sokan ismernek, de annyira nem. Én saját magamat csak fotósnak tartom.
DO: És a szakmában, addig, amíg dolgoztál, te hol helyezted el magad?
NÁDOR ILONA: Ismertek. Elég ismert figura voltam. Mert nő kevés volt, még egy-kettő volt, de volt benne olyan, aki elég gyenge volt, de hát azért hagyták. De fix helyen, szóval, úgyhogy, amit csináltam, nem azért csináltam, hogy "adjátok le, ha kell", szerződésben voltam, vagy megbízásban, úgyhogy én vaktában nem járkáltam dolgozni.
DO: Ez neked biztonságot jelentett, hogy egy helyen dolgoztál, hogy egy lapnál.
NÁDOR ILONA: Igen. Igen. És aztán, amikor a Nők Lapjától megváltam, akkor én már... Én nagyon sokáig, hatvan éves koromig dolgoztam. De nem látszott rajtam. Se a mozgásomon, se a... Szóval, szívesen. Ezt szeretni kell. Komolyan. Mert ezt utálattal nem lehet csinálni. És a Németi Irén nagyon rendes ember volt, még ma is az, szerencsére még él.
DO: Visszatekintve, mi az, amire a legbüszkébb
vagy ebből a negyven évből?
NÁDOR ILONA: Büszke semmire nem vagyok. Az, hogy meg tudtam maradni, helyt tudtam állni. Ha ez büszkeség, akkor ez büszkeség, szóval. És mindig meg tudtam felelni annak, amit kellett csinálni. Mert azt talán mondtam neked, hogy volt olyan periódusom, hogy délután elmentem máshova dolgozni, azt meséltem, hogy kikéredzkedtem, és akkor ott. Mert akkor még pénzért dolgoztam. És, akinek a lánya fotóriporter volt, ezt is mondtam már.
Én egy ilyen szerényebb fajta vagyok, én nem futkosok, hogy engem, vagy valami. Hát máshol nem is dolgoztam.
DO: Volt valami, amit másképp csináltál volna?
NÁDOR ILONA: Nem tudok róla.
DO: Figyelve a többi kollegádat, akár hogy több kiállításod lett volna, vagy könyveket csinálni?
NÁDOR ILONA: Nagyon nem csináltam kiállítást. Egy pár kiállításom volt, azt sem én ajánltam, mert ezek a fotósok nem tudom, hol ajánlják magukat, hanem úgy föntről szóltak, hogy "megcsináljuk ezt és ezt a kiállítást". Na most azoknak annyit kellett tudni, hogy itt van egy olyan anyag, amiből lehet kiállítást csinálni. Itt az izében is volt, na melyik is az, itt a Duna-partnál melyik is az az az épület?
DO: A Vigadó.
NÁDOR ILONA: A Vigadó. Ott is volt kiállításom, elég sokáig.
DO: Ez a fajta fotós megjelenési forma, hogy könyvek, meg kiállítások, ezek különösebben nem hiányoztak?
NÁDOR ILONA: Nem. Hát, ha kiállításra, ha felkértek, akkor persze, hogy megcsináltam. És annak mindig volt, mondjuk egy író, nem egészen író valaki, aki ezt általában ezt az idemegy meg odamegy, szóval, hogy csinálta ezeket a munkákat. És utána kellett nézni, hogy milyen nagyításokat csinálnak arról, és azt a helyet, ahol úgy nagyítják. De valahogy nekem mindig sikerült azért. Nem voltam egy nagy szám, de azért én jó helyen álltam a szakmában. De nem is akartam olyan... Ács Irén például nagyon akart mindig valaki nagy lenni. Jó neve volt neki is. Én húszéves koromtól körülbelül - de abba már előtte voltak a tanulóévek meg mit tudom én - hatvanéves koromig csináltam. És akkor abbahagytam. Kész, pont. Ó, hát már ki a fene fog akkor. De hát, tudod, hogy elsősorban volt egy, a nem is a Nők Lapjának, mert a ezek valamilyen mind az egész egy ilyen pártvállalathoz tartoztak, na most mindig onnan a titkárságon kikért egy kocsit, hogyha vidékre akartunk menni, sokszor más kocsi volt, de volt olyan, mikor a gépkocsivezető meghallotta, hogy mi megyünk, akkor jött. Mert én a gépkocsivezetővel sem azt csináltam, amit a Nők Lapjánál lévő saját kollegáim, hogy "most megyünk fotózni", és fél napig ott hagyta ülni a kocsiban. Én ilyet nem csináltam. A gépkocsivezető ugyanolyan ember, nem? Hát, hogy ő gépkocsivezető? És tényleg, ők is nagyon-nagyon rendesek voltak hozzám.
DO: Te is rendes voltál hozzájuk.
NÁDOR ILONA: Én is. Amit én elvárok, ugyanazt megadom. Hát nem?
|
|
 |
|