|
|
Nádor Ilona, ... végül lett ez a Nők Lapja
|
DO: Az előző alkalommal addig jutottunk, hogy a háború vége, és hogy a háború után hogy találtál munkát. Beszéltünk a magánakciótokról, amikor szovjet katonákat fényképeztetek.
NÁDOR ILONA: Igen, hát az egy...
DO: Igen, az egy ilyen átmeneti megoldás volt.
NÁDOR ILONA: Átmeneti azzal, hogy azt volt valaki, aki azt hozta. Egy Fényes nevezetű, de mondom, az nem pénzért, az húsért.
DO: És utána? Utána hogy találtál munkát? Kerestél munkát?
NÁDOR ILONA: Te, akkor talán azt mondtam, hogy volt egy hirdetés, hogy laboránsokat keresnek.
DO: Igen.
NÁDOR ILONA: És az már egy ilyen, hát nem a Nők Lapja volt, hanem annak az elődje. Ott, ahol, most az a nem tudom, a nyomdának volt az valaha a háza.
DO: Ez volt a Forrás Képszolgálat?
NÁDOR ILONA: Ez volt a Forrás Képszolgálat, igen.
DO: És akkor ott te laboránsként dolgoztál.
NÁDOR ILONA: És akkor ott mint laboránst fölvettek. Megmutattam, azt mondtam, azt talán meséltem, hogy ott le kellett először nagyítani, és akkor azokat behívták, hogy a munkakönyvével jöjjön.
DO: És ott hogy telt egy napod? Reggeltől estig nagyítás, laborálás...
NÁDOR ILONA: Hát nem egészen, mert akkor ők már kipróbáltak engem, és elsősorban a főnökkel, avval kellett menni, mikor ugye az ment fotózni, vittük a cuccokat, mindent, kábeleket a kocsival - de elmentünk mindenfele -, hát akkor ott segédkeztem. A laborálást, azt meg csináltam magam, nagyjából. Hát azt úgy nagyjából, hogy nem mindent én csináltam, tudod? Volt, amit a főnök akart csinálni.
DO: És utána volt egy rövid idő, még a Nők Lapja előtt, amikor a Szabad Népnél...
NÁDOR ILONA: A Népszab...., Szabad Népnél, az volt még akkor igen.
DO: És oda hogy kerültél?
NÁDOR ILONA: Azt hiszem, odahívott, ott volt a Rév, az volt a fotónak a vezetője.
DO: A Rév Miklós.
NÁDOR ILONA: A Rév Miklós, igen. És én még előtte odajártam be laborálni - ő megengedte, hogy ott hívjam a filmemet -, aztán valahogy odasodródtam. Úgyhogy, már nem is tudom, hogy kerültem oda. De aztán végül lett ez a Nők Lapja. Ez nem is az volt. Most már azon gondolkodtam, ez mikori dátum?
DO: Ez '51-es, és Nők Lapjaként szerepel. Igen. Sőt, a '49-es is, tehát az első évfolyam is. Majd megnézem.
NÁDOR ILONA: Igen, ezt ki csinálta?
DO: Ezt például te csináltad. Nádor Ilona. Ezt is, igen. És gyanítom, hogy ezt is - bár erről valószínűleg a fénymásolatról lemaradt, és még találtam, itt is találtam egy ilyen fotósorozatot, ez most csak egy pár évfolyam volt, amiből másoltam.
NÁDOR ILONA: Nem volt akkor más fotós! Egy volt, de azt nem lehetett használni.
DO: Ez is...
NÁDOR ILONA: Aztán az le is kopott.
DO: Ez egy bábkiállításnak a riportja.
NÁDOR ILONA: Én valahogy nem is emlékszem.
DO: Igen, hát régen volt. És itt találtam a te monogramoddal, gondolom, ezek a te cikkeid voltak.
NÁDOR ILONA: Biztos. Igen, ilyen kis izéket írtam.
DO: Tehát te nemcsak fényképeztél.
NÁDOR ILONA: De az ritkán ment, ha éppen olyan adódott. Ja, ez a Becsületkönyv! Na, ez volt egy...
DO: Ez mi volt?
NÁDOR ILONA: Hogy ki találta ki, azt már nem tudom neked elmondani, de hát aki a vállalatoknál nagyon jól dolgozott. Na most, a menetrend az volt, hogy nekem ki kellett szedni azokat a nagyvállalatokat, meg mit tudom én, hát nagyvállalatok voltak azok. És fölhívni az ottani szakszervezeti, ilyen-olyan vezetőt akitől megkértem, hogy van-e olyan, persze mindenütt volt zseni. Akkor elmegyek, és nem tudom, hány képet. Nem tudom, hogy egy helyen készült?
DO: Igen, ez az Alumíniumgyár.
NÁDOR ILONA: Aha! Na de akkor, úgy látszik, hogy ez hat darab, ugye?
DO: Igen.
NÁDOR ILONA: Akkor nyilván megmondtam, hogy hány dolgozóval szeretnék beszélni, aki ilyen rendes, meg olyan rendes, meg amolyan rendes, és akkor ő azt megszervezte. Akkor mikor már mentem, ott először ugye vele beszéltem, ezzel a szakszervezeti valakivel, és akkor levitt a műhelybe, és ott megtaláltam és megfotózgattam őket.
DO: És ott, a műhelyben készültek a fényépek?
NÁDOR ILONA: Ott, helyben készültek, igen. Hát ezek portrék lettek, de volt olyan, amelyik gép mellett készült vagy futószalag mellett. De ott nem nagyon lehetett fotózni, mert az ment tovább.
DO: És akkor ezekhez a kis kísérőszövegeket is te írtad?
NÁDOR ILONA: Ezeket a pici kísérőszövegeket is én csináltam.
DO: És beszélgettél is ezekkel az emberekkel?
NÁDOR ILONA: Valamennyit, persze. Hát némelyikkel. Szerencsére velem hamar megismerkedtek. Igen, mert az a képesség megvolt bennem, hogy nem, szóval ő nem érezte azt, hogy egy vadidegen megy oda. Hát egy ismerős - hát ez most már rosszul van lefordítva -, de rögtön megnyíltak, úgyhogy kedvesek voltak. Meg amit megkérdeztem, meg ott elhumorizáltunk.
DO: Ez egy hetente megjelenő rovat volt, ugye?
NÁDOR ILONA: Igen. Ezért sokat kellett mászkálni, mert ugye nem tudom, ki volt ott a nagy Isten - hát nem az igazgató, azért nem, hanem a szakszervezetnek a legcsúcsa -, attól kértem én még telefonon, hogy szervezze meg, hogy ki az, aki ilyen jó, olyan jó, amolyan jó, és megcsinálta. Hát ez neki is volt érdek
e, a vállalatának. És akkor, hát ezek meg örültek. Nem?
DO: És a gyárakat a főszerkesztő jelölte ki? Hogy melyik gyárba kell menni?
NÁDOR ILONA: Nem. Azt énnekem kellett kitalálni. Azt énnekem kellett. Hát akkor még sok gyár volt ám! Olyan, ami... Most már fogalmam sincs, hogy hogy van már, komolyan. A gyárakban... hogy egyáltalán ilyen van-e vagy, nem hiszem. Nem tudom. Hány év telt el azóta? Hát...
DO: Sok.
NÁDOR ILONA: Sok.
DO: És ezek között volt-e valami feszültség vagy különbség aközött, amit ők elmondtak vagy amiről ti beszélgettetek ott a gyárban, meg ami végül is megjelent a lapban?
NÁDOR ILONA: Nem. Nem nagyon. Hát nézd, én nem kérdeztem tőlük lehetetlent, hanem, és hát ezt már kijelölték, hogy ezek legyenek. Hát nem tudom, ki volt ott akkor a szakszervezeti vezető vagy ki, akkor ő már ezeket produkálta. És ezek nyilván szívesen. Hát mondd már, ki az, aki ezen a szinten nem szívesen jön. És én, volt az a képességem, hogy úgy fogadtam őket, mintha már nagyon jól ismerném. Tudod? És akkor ők, hát úgy lazábbak voltak. Ez egy képesség. Ezt nem lehet tanulni - ez vagy bejön vagy nem jön be.
DO: Még ezt is te csináltad...
NÁDOR ILONA: Ezt is én csináltam, de nem emlékszem már ezekre.
DO: Egyikre sem?
NÁDOR ILONA: Sportot nem hiszem, hogy csináltam.
DO: Nem, csak hogy ennek a másik oldala, ezen más van. Tehát ezekre egyikre sem emlékszel?
NÁDOR ILONA: Hogy hol csináltam?
DO: Hát hogy hol, meg hogy hogyan.
NÁDOR ILONA: Nem. Bevallom neked, nem. Meg az is lehet, hogy a riportból egy kiemelt...
DO: Ez az egyébként. Ennek van riportja az újságban, de ezek klasszikus címlapok, ezek teljesen önálló képek.
NÁDOR ILONA: De ma már nem vagyok arról meggyőződve, hogy mikor ezt csináltam, hogy azért csináltam, hogy címlap legyen. Tudod? Ez benn volt az anyagban.
DO: Tehát amikor elmentél mondjuk egy riportot csinálni egy gyárba vagy egy építkezésre, és akkor itt készült egy ilyen kép...
NÁDOR ILONA: Igen. És akkor ezt kiválasztottuk, és hogy legyen ez a címlap.
DO: Szóval: Nők Lapja. Hogyan is kerültél oda? A Nők Lapjához?
NÁDOR ILONA: Hát az egy bonyolult. Mert volt egy csodálatos Tájékoztatási Hivatal - ha hallottál róla -, és akkor oda kellett mennem, vagy mit tudom én, és ott volt egy nagyon kellemetlen hölgy. Hát mondtam, hogy miért megyek oda, hogy hát szeretnék dolgozni, meg, akkor én már terhes voltam. "Jó! - azt mondja - Hát van egy lap!" - de ilyen, így beszélt, és olyan volt, mint egy férfi a hangjában, mindenében, azt mondja: "Jó lesz?" Mondom: "nagyon jó!" - fogalmam se volt! Tényleg, fogalmam se Elmentem, és ottan, hát tudták vagy le lett telefonálva vagy nem tudom, de tudták, és befogadtak.
DO: És ott rögtön fotósként kezdtél.
NÁDOR ILONA: Laboráltam egy darabig, igen, laboráltam egy darabig.
DO: Megnéztem a Nők Lapjában, a régebbi számokban, hogy fotósok - akiknek alá volt írva a képük, mert nagyon sok kép fotósnév nélkül jelent meg - és négy visszatérőt találtam. Ebből az egyik a Bojár volt, aki...
NÁDOR ILONA: De az egy sportfotós volt. Egy nagyon jó sportfotós volt a Bojár. Emberileg egy nagyon kellemes, kedves valaki volt. Itt lakott a Kossuth Lajos utcában, ott volt egy sarokház, és ott lakott, azt még tudom. És ő valahogy - most már nem emlékszem - viszonylag fiatalon meghalt.
DO: Nem, ő egy pár évvel ezelőtt halt meg.
NÁDOR ILONA: Nem. De jó pár éve. Akkor én még messze dolgoztam, mikor a Bojár meghalt.
DO: Hát én úgy emlékszem, hogy '98-'99...
NÁDOR ILONA: Hát lehet, hogy akkor már nem dolgozott, de élt. Még a feleségét is ismertem, aki akkor egy nagyon szomorú, összetört nő volt, úgyhogy, de Bojár, egy kellemes ember volt úgy a Mert nem mindenkit lehetett! Voltak nevek, de nem mondom, akik így törtettek. Sikerült is egy-kettőnek. De nem az, hogy tehetségtelen volt, az nem igaz. Tudod? De én azt soha nem tudtam megcsinálni. Nem tudtam megcsinálni. Női fotósban, mondjuk az én szintemen - hát most nem dicsekszem -, de nem volt jobb! Voltak nők, de úgy leperegtek. Akkor ez nem volt női szakma, most már azt hiszem, sok nő van, ilyen fiatal leánykák. Ez is olyan, hogy vagy bennem van, hogy tudom csinálni vagy van szemem hozzá, mert nem a gép a döntő, hanem az ember szeme! És ha meg tudja azt a kontaktust teremteni azon a helyen, ami oda szükséges. Hát szerencse! Hát ugye vagyonokat nem adott az élet, ezt adta. És szerettem nagyon. Ha az ember szeret egy szakmát, akkor az úgy érzem, hogy nagyon jó!
DO: Aztán Falus Károlynak és Szádvári Évának a nevével találkoztam még
NÁDOR ILONA: A Falust, azt nem ismertem. A Szádvárit, azt jól ismertem. Az egy rendes, úgy egy darabig dolgozott.
DO: Fiatal volt? Idősebb?
NÁDOR ILONA: Hát olyan korombeli. Most nem tudom, hogy egy pár évvel fiatalabb volt vagy idősebb, de egy nagyon rendes nő volt. Szegény, nem tudom, az azt hiszem, meghalt, a Szádvári. El van, szóval nem, nem létezett aztán.
DO: Ő elkerült a Nők Lapjától?
NÁDOR ILONA: Elkerült, nem is tudom, hogy ő ott talán csak bedolgozó volt, nem volt munkatárs a Nők Lapjánál
a Szádvári, nem. Nem, ő csak bedolgozó volt, emlékeim szerint. Egy jó közepes volt, olyan kiváló nem volt. De az kiment, őneki volt valami külföldi rokonsága vagy nem tudom, és az az érzésem, hogy az kiment, az eltűnt a fotósok körében. Mert különben így ott maradhatott volna, úgyhogy emlékeznék rá. Az kiment egész biztos, mert tudom, hogy külföldön nagy rokonsága volt, és lehet, hogy ott sikerült neki jobban vagy nem tudom. És még kit ismertél?
DO: A Falus Károlyról?
NÁDOR ILONA: A Falusról nem tudok sokat, de az is egy jó, azt se tudom, hogy hol dolgozott. És? Nincs több?
DO: Meg egy Bass Tibor lehetett...
NÁDOR ILONA: Ja, a Bass! Az egy nagy káder volt. Az egy óriási káder volt. Hát annak ellenére, nézd, egy szinten, na most, aki ezt a szakmát nem tanulta, annak egy teljesen más, annak volt egy rutinja, de az annyira nem tudott, szóval minden izéket. Azt hiszem, a Bass is olyan volt, hogy az, mert ő egy nagy káder volt akkor. Meg a Rév! Azt nem hallottál róla? Az egy nagyon rendes ember volt, de az! De velem szemben abszolút rendes volt. Mert tudom, egy ideig külön laborunk nem volt, és ott ő volt a labor vezetője, azt mondta: "Persze. Így dolgozhat." És akkor én voltam olyan toleráns, hogy megkérdeztem, hogy "mikor vagytok, mikor nem vagytok?" Hát korán reggel nem voltak ugye, mert csak 10 után érkeztek oda az urak. Ott csak urak voltak. És este. Hát na most én volt olyan, amikor volt olyan, mikor este 8-kor érkeztem vissza a kocsival a ház elé, és akkor még fölmentem, előhívtam, kiakasztottam, és már reggelre a film már leszáradt nekem, és akkor korán reggel mentem be, nagyítani. Hát én már csak szívességből voltam. Hát én nem tartoztam a Szabad Népnek a laborjába. Na de az is ment, minden.
DO: Amikor odakerültél a Nők Lapjához, akkor mondtad, hogy laboráltál is, meg fotóztál is.
NÁDOR ILONA: Igen!
DO: Aztán utána szépen elmaradt a laborálás és maradt a fotózás? Vagy ez hogy alakult?
NÁDOR ILONA: Hát mikor már nekik megalakult a laborjuk, már nem volt laborjuk, akkor már...
[...]
DO: Szóval, újságírók: Örvös Lajos. Ő nagyon sokat publikált.
NÁDOR ILONA: Az Örvös! Ő publikált, de fotóban nem nagyon, nem volt velem kapcsolatban. Nagyon rendes volt.
DO: Ő korábban is újságíró volt?
NÁDOR ILONA: Ezt nem tudom. Azt se tudom, hogy került hozzánk.
DO: Mert ez egy érdekes dolog, hogy hogyan szerveződik meg egy lap. Ugyanis te a kezdetektől ott voltál.
NÁDOR ILONA: Nézd, szerintem nem lehetett nagyon újságíró, de tudott írni. A képessége megvolt. És azért - most legyünk nagyon őszinték - itt nem kellett rettenetes, még ebben az időben különösen, mélységes cikkeket írni ugye, csak dicsérni kellett a pillanatnyi helyzetet, amiben a politikai helyzet is benn volt, ugye ez külön ugye nem szerepelt, de hát a légkörben. Hát ezeket meg tudta, egy Örvös meg tudta csinálni. Ki volt még?
DO: Aztán aki még nagyon sokat írt ez a Szeberkényi Lehel.
NÁDOR ILONA: Azt nem ismertem. Az nem volt nálunk.
DO: Nagyon sok cikke jelent meg.
NÁDOR ILONA: Az külsőként jelent meg, azt nem ismerem.
DO: Aztán, Osváth Katalin.
NÁDOR ILONA: Az jó! Aztán ő olvasószerkesztő lett. Az egy jól író, hát ha tudod, hogy ki volt az Osváth Ernő.
DO: Igen.
NÁDOR ILONA: Na most, azt hiszem, annak a, egyet nem tudok, hogy az a testvére volt vagy a felesége. De a nőt még ismertük.
DO: Ő egy idősebb...
NÁDOR ILONA: Idősebb generáció volt. Az Osváth, az nagyon jó volt. Mondom, aztán egy darabig szerkesztett is, meg olvasószerkesztő volt. Hát az olvasószerkesztőnek már, az már kapja az újságíróktól a kész cikket. Most ő ugye vagy kijavítja vagy megbeszéli vele, az már egy, mert utána már megy a nyomdába. Ott már mese nincs!
DO: Kulcsár István.
NÁDOR ILONA: Azt nem ismerem. Olyan nálunk nem volt.
DO: De cikkei jelentek meg.
NÁDOR ILONA: Az külső lehetett.
DO: Nagy Piroska.
NÁDOR ILONA: Nagy Piroska se volt.
DO: Fonó Gizi.
NÁDOR ILONA: Ranner Gizi volt.
DO: Székely Katalin?
NÁDOR ILONA: A Székely Kati, az egy külső, időnként adott le cikket. Az egy jól író valaki volt, ott külsőként, hát többet nem tudok róla.
DO: Fedor Ágnes.
NÁDOR ILONA: Hát az egy bohócka volt. Az egy, nem hallottál róla? Vagy nem ismerted? Hát ismerni nem ismerhetted. De az egy bohóc volt. Nagyon tudott. Nagyon tudott, de az életben az egy bohóc volt. Úgy is öltözött. Az egész, mindig a Hungáriában ült, ott ült, írogatta a cikkeit. De egy kellemes, kicsit, tudod? Hát voltak ilyen...
DO: Ő egy előkelő családból származott.
NÁDOR ILONA: Hogyne! Hát ottan nagyon előkelő...
DO: A Wesselényi...
NÁDOR ILONA: A Wesselényinek volt a felesége, igen! De szimpatikus volt, én szerettem evvel az ő kis hülyeségeivel együtt. De hát ez, ő mindig ott ült a Hungáriában, és ott irogatott.
DO: És csak annyira járt be a szerkesztőségbe, hogy leadja a cikkeit.
NÁDOR ILONA: Leadja a cikkeit. Sok volt. Hát voltak külsők. Hát minden szerkesztőségnek megvan a külső állománya, akik beviszik a cikket. Az azt hiszem, a mai napig is megvan, ugyan nem tudom. De akkor a Népsz
abadságban is vagy a Szabad Népnél inkább, volt olyanok, akik csak beadták a cikket. Olyan, akik státusz, mert azok nem voltak státuszban, azok a cikkek után kapták a honoráriumot. És az is egy más kategória volt.
DO: Ők olyanok voltak, akik nem lehettek státuszban valamiért?
NÁDOR ILONA: Azt nem tudom. De hát, nézz oda, lehet, hogy abban az időben volt olyan is köztük. De mondjuk ilyen azért, én nem, hát mondjuk a Fedor sem. Na, hát a Fedor volt egy külsős, aki nagyon jól tudott írni, a Fedor. Hát hogy milyen volt, az nem érdekelte a betűket. De az egy jó újságíró volt, a Fedor!
DO: És arányaiban mennyi volt a külsős, meg az állandó munkatárs? Többen voltak külsősök?
NÁDOR ILONA: Hát az állandó volt a 80 százalék, 70 százalék. Hát az laponként változott. És ezek olyan külsők voltak, olyan fix külsők, tudod? Időnként hoztak, vagy azt én már nem tudom, hogy a főszerkesztővel lehet, hogy volt olyan, hogy megbeszélte a főszerkesztővel, hogy "ezen a területen, itt-ott dolgoztam kell-e?" lehet, hogy így volt ilyen is. Mert a Németi Irén, az egy nagyon rendes, szóval az olyan tényleg. Én nem tehetek róla, nagyon kedveltem.
DO: Habár ekkor még nem a Némethy Irén volt.
NÁDOR ILONA: Hát ki volt?
DO: Kovács Judit volt.
NÁDOR ILONA: A Kovács Judit volt, az egy nehezebb cég volt, de rendes volt, nem volt soha semmi, de ő egy nehezebb cég volt.
DO: Mert?
NÁDOR ILONA: Hát, vagy több politikai elkötelezettsége volt, ezt én nem tudom. Avval nem lehetett beszélgetni, az főszerkesztett. Hát az Irénnel lehetett.
DO: És akkor, az ötvenes években a felelős szerkesztő a Barcs Sári volt.
NÁDOR ILONA: A Sári volt. Na most, ez a Barcs Sári, egy nagyon régi kommunista káder volt. Hát az újságban, szegény már nem él, de az újságíró szakmában nem a csúcson volt. De hát nyilván, nem tudom miért - ő volt a ...
DO: És szerkesztőnek milyen volt?
NÁDOR ILONA: Közepes. Hát én nem, szóval nézd, nem elém tették azt a cikket, hogy én mit húztam abból ki vagy mit javasoltam bele. Azt nem tudom. De egy darabig volt.
DO: Ha már itt tartunk, a szerkesztőknél: volt egy ilyen az impresszumban, szerepelt egy ilyen cím, hogy "A szülői munkaközösség közleményeiért felelős: Révay Lili".
NÁDOR ILONA: Révay Lili, hát ezt én életemben nem hallottam!
DO: Volt egy ilyen rovat.
NÁDOR ILONA: Mikori években?
DO: Ez az ötvenes évek eleje, amikor, ami gyerekneveléssel, iskolával volt kapcsolatos...
NÁDOR ILONA: Lehet. Ezt nem tudom. Nem tudok erről.
DO: És egy képszerkesztő is volt itt az impresszumban: Markos Erzsébet.
NÁDOR ILONA: Egy darabig volt a Markos, igen. Olyan homályosan emlékszem, de az nem sokáig, az talán nagyon a kezdetben volt.
DO: Hát még ez az ötvenes évek elején.
NÁDOR ILONA: A következőt, azt nem tudod, ki volt?
DO: Azt nem. És ami még érdekes volt az impresszumban, hogy a szerkesztőség az '49-ben a Bajcsy-Zsilinszky úton volt. Az egy önálló szerkesztőség volt?
NÁDOR ILONA: Én nem tudom, hogy ott miért volt, mert a szerkesztőség nem volt, de lehet, hogy a másik oldalán már volt, de én ott még nem voltam.
DO: És aztán '50 nyarán költözött át a Bem rakpart 24-be.
NÁDOR ILONA: Igen. Igen. Ott kaptunk egy fél szerkesztőséget. Az egy nagyon szép ház volt. Már nem tudom, kinek a háza, de az egy ilyen ismert valaki. És ott a hátsó részét kaptuk meg. Hát ott volt egy főemelet, az nem a miénk volt, hanem egy hátsó lépcső, de az is egy elegáns hely volt. Hát az volt a szerkesztőség.
DO: Ott több lapnak a szerkesztősége is volt?
NÁDOR ILONA: Nem, azt hiszem, csak mi voltunk.
DO: Újságírók még: Zsigmondi Mária. Beszéltünk már róla?
NÁDOR ILONA: Nem beszéltünk róla. Nagyon jól tudott írni a Zsigmondi. Az tényleg egy újságírónak született valaki.
DO: Ő sokáig maradt is a Nők Lapjánál?
NÁDOR ILONA: Ő sokáig maradt, igen. Aztán a végén már beteg lett, akkor már, és akkor már nem. Ő meg is halt, úgyhogy, de különben az nagyon jól tudott írni. Az, ha sok ilyen lett volna!
DO: Szemes Piroska.
NÁDOR ILONA: A Szemes! Az egy, az is tudott írni! Az egy nagyon kedves, barátságos, helyes, az egy vidéki származású volt, de aztán itt élt végig, Pesten. Valami olyan, emlékeim szerint mintha a férje olyan káderszerű lett volna, de már nem tudom, hogy kicsoda. Ő nem az volt!
DO: Fülöp Piroska.
NÁDOR ILONA: Ki? Ilyet nem ismertem.
DO: És volt a divatban a szabásmintáért felelős - ez az ötvenes évek eleje -, a Vermesné. Ennyi volt mindig csak aláírva, hogy "Vermesné".
NÁDOR ILONA: Te, most nem tudom azonosítani avval, mert én egy lánynevet, de most pillanatnyilag azt sem tudom, az nagyon jól csinálta a divatot! Hát lehet, hogy ez előzőleg volt. Az nem Vermes volt, azt tudom. De annak a nevét már nem tudom. Ha megnézel egy utolsót a Nők... hát nem tudom, mert hát a Nők Lapját, azt azért abbahagytam. De az egy nagyon jó divattervező volt. Meg csinált ott ruhákat. Tudod? Hát a ruhákat, az jaj, egy divatbemutató után, az is egy külön cirkusz. Megnéztem az összes ruhákat. Semmit nem írtam, semmit nem csináltam - mások ott skribáltak, i
lyen újságírók -, és mikor hát a bemutatónak vége volt, akkor bementem. Ismertem ezeket a tervezőket, meg mindenkit, és mondtam, hogy "ezt, meg azt", meg kihúzgáltam. Azt rátettük egy ilyen sztenderre külön, és akkor megbeszéltem, hogy melyik időpontban jön azzal a sztenderrel együtt a ruha a műterembe. És akkor én csináltam, végig.
DO: Ez később volt.
NÁDOR ILONA: Ez később!
DO: Ez a hatvanas-hetvenes évek?
NÁDOR ILONA: Hát ez körülbelül.
DO: Tehát amikor már te csináltad a Divat rovatot.
NÁDOR ILONA: Hát amikor én csináltam teljesen. Hát először olyan satnya volt az a Divat rovat. Nem azt mondom, hogy én virágoztattam föl, hanem már módom volt. A lehetőség. A fizikai lehetőség megvolt. Ugye, akkor műterem, a műteremnek volt vezetője, az segített, vagyis hát ő tologatta a lámpákat, ahogy mondtam, meg volt, meg szóval az ottan volt, háttereket váltottunk. De az jóval később volt. Volt, mikor úgy döntöttem - nyári időben, tavaszi időben -, hogy a szabadban csinálom. Akkor hát, ami a kocsiba befért, mondjuk három lány, meg befértem én. Meg hátul a cuccok, meg mit tudom én. Akkor volt, hogy a Gellérthegyre mentünk, volt, mikor a Várba mentünk, és hát ott a szabad helyen, ahol már kint van egy ilyen izében hétköznap, ott levetkőztek, fölöltöztek. De hát ez csak tavasztól nyárig volt egy ilyen lehetőség. És a manekenek is kedveltek. Szóval nem volt, aki velem vagy ilyen ellenséges. Azok olyan jó barátok voltak.
DO: Visszatérve az ötvenes évekre, akár itt, a Divat rovatnál is, nem volt ellentmondás? Nagyon-nagyon csinos ruhákat mutattak be a Divat rovatban az ötvenes évek elején, hordták azt az átlagemberek?
NÁDOR ILONA: Azt nem tudom. De nem sétáltam se a Váci utcában, se sehol, hogy tudjam. De hát nézd, a tulajdonos is, mondjuk, vagy a gyárban vagy ahonnan ezeket a ruhákat hoztuk el, ott is annak örültek, hogyha a legjobb ruhákat hoztuk. Hát én először végignéztem a divatbemutatót, és én utána kotortam ki a nekem való ruhákat. És a legtöbb fotós - az főleg férfi, hát női fotós nem nagyon volt -, azok ott fényképeztek. Hát ott divatot fényképezni, hogy az hogyan megy - az egy más kategória -, az engem nem tudott meghatni, mert ott mindent lehetett utólag látni, csak nem a ruhát. Hát nem?
DO: Beszéltünk a szerkesztőségi tagokról vagy kollégákról, hogy elég sokfélék voltak, sokfelől jöttek...
NÁDOR ILONA: Te, én azt nem tudom, a származásukat.
DO: Hát itt, most kiderült, hogy volt egy Wesselényiné, meg egy Osváth Katalin.
NÁDOR ILONA: Na jó, hát az csak egy Wesselényiné, és egy Osváth Katalin volt, akinek a háta mögött volt az irodalom. Ezek tehetséges emberek voltak. Szóval itt nem lehet azt mondani, hogy ezt oda betolták vagy valami. És ezt a Németi Irén nem engedte. Egyszer, tudok egy történetről - ezt talán még nem mondtam el neked -, hogy egy ilyen nem tudom, melyik káderasszony a fiát mindenáron be akarta suszterolni. És köztudott volt, hogy az soha nem írt, meg mit tudom én. És tudom, hogy akkor már a Németi Irén volt, és valahogy úgy győzte meg - mert annak nem mondhatta, mert a nő, az valami följebb... volt -, és mondta, hogy "de a te fiad nagyon rosszul járna itt. Itt nagyon, ilyen-olyan a légkör. Szóval ha egy módod van... Hát úgy elriasztotta, hogy az soha többet... Na, hát ehhez is képesség kellett, nem?
De hát az Irén, az nagyon rendes ember volt, tényleg. Aztán, hát te nem ismerhetted, mert te senkit nem ismertél, kislány voltál.
DO: Szóval az ötvenes évek elején, amikor még ez egy új csapat volt, és sokféle ember volt, nem volt érezhető konfliktus, abból adódóan, hogy nagyon különböző hátterű emberek...?
NÁDOR ILONA: Te, nem azért, olyan nagyon-nagyon más, nem nagyon volt ott, aki... A levelezési rovatvezető, az egy kicsit lazább volt. Szóval ottan lehetett bárki, akár kevés iskolázottsággal - hogy finom legyek -, ott voltak. Ott a Ranner Gizi volt, aki maga is egy, saját magát küzdötte föl, az is egy vidéki parasztlány volt. De az egy nagyon értelmes, rovatvezető, az egész rovatot ott ő vezette. De az ilyen levelezési rovat volt. Odamentek, akik beírtak, szóval az nem újságíró, ő talán néha irkált ilyen kisebb dolgokat, a Gizi. De az egy külön, a levelezési rovatvezető.
Én ott nem nagyon járkáltam, meg nem azért mentem, hogy. Hát ismertem a munkatársakat.
DO: A Nők Lapja, az a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének a lapja volt. Ez az ott dolgozókra nézve ilyen kötelező párttagságot jelentett?
NÁDOR ILONA: Ezt nem tudom. Hát rengeteg nem párttag volt. A 60 százaléka vagy még több, aki nem párttag volt.
DO: Tehát akkor ez nem volt elvárás?
NÁDOR ILONA: Nem volt elvárás. Nem. Nem volt az. Azt nem kérdezték tőle.
DO: Az ötvenes évek, vagy legalábbis az újságok alapján, amit átnéztem, eléggé egysíkúak voltak. A gyári riportok, meg a Becsületkönyv, akkor a gyereknevelési tanácsok. Munkának ez milyen volt? Volt-e ebben valami kihívás vagy feladat, hogy...?
NÁDOR ILONA: Hát én a többiekét nem tudom. Nem tudom, hogy ott milyen követelményeket, a főszerkesztő követelményekkel volt -
gondolom, hogy elég magas követelményekkel volt, mert, de nem tudom, hogyha nem tetszett valami, mit csinált. Mert én egy teljesen más terület voltam! Szóval én egyedül voltam ezen, a divat területén.
DO: Most ez még az ötvenes évek, amikor ez még nem a divat rovat szerkesztése. Tehát korábban, amikor gyári riportokra mentetek, meg ennek a Becsületkönyvnek a portréi...
NÁDOR ILONA: Hát igen. Hát nézd, volt, amikor újságíróval mentem. Mikor volt ez, hogy melyik rovat is volt? Ahol csak ilyen jól dolgozókat lehetett...
DO: Ez a Becsületkönyv.
NÁDOR ILONA: A Becsületkönyv. Akkor nekem, végighívtam nem tudom, hány üzemet, ezt-azt, amazt, és akkor kértem a szakszervezeti izét, hogy hát ez az izé, és akkor mondta, hogy meglesz. Mondtam, ekkor és ekkor jövök, akkor legyen szíves. Így, meg úgy. És akkor megvoltak ezek a hölgyek, és akkor úgy több ilyen kis izét, ugye kicsoda, micsoda, mit csinál - azt ott megírtam.
DO: És ennek az egysíkúsága? Tehát hogy minden héten egy gyárba kellett kimenni és portrékat csinálni...
NÁDOR ILONA: Volt, igen.
DO: De ez nem volt zavaró? Vagy ezt úgy feladatként láttad el, és...
NÁDOR ILONA: Egy feladatként láttam el, a munkaidőmben. Előre megtelefonáltam a szakszervezetiseknek. És az megvolt. De azelőtt ilyet komolyan vettek. De ez komoly dolog is volt. Mert én megcsináltam. Megjelent a lapban, úgyhogy ez nem link dolog volt. Meg gondolom, már várták, hogy... Na jó, de ehhez egy pár hét leforgása kellett azért. Két hét legkevesebb. Mert az ember ilyeneket nem az utolsó pillanatban ad, én leadtam, ahogy technikailag elkészültem, de a lap szerkesztése mikor kívánta meg. Mert az is nehéz. Egy lapot szerkeszteni. Én mondom. Sose próbáltam, de hát ebben éltem. És nagyon kellő volt. Mi voltunk, hát nagyon-nagyon kellő volt. És más női lap, az teljesen elsiklott. Ennek nagyon nagy példányszáma volt.
DO: Később is, nemcsak az ötvenes években.
NÁDOR ILONA: Később is, igen.
DO: Érezhető volt-e valami különbség '53 előtt, meg után, Sztálin halála előtt, után?
NÁDOR ILONA: Most a politika?
DO: Nem, az újságírásban. Tehát hogy milyen feladatokat kaptatok, illetve ezek a gyári riportok és...
NÁDOR ILONA: Hát nézd, mindig a politika szellemében vonultak ezek a dolgok. Ugye, hogy mi mit kívánt meg. Azt a főszerkesztő, ugye minden héten volt ülésünk, ahol mindenki elmondta a magáét, és akkor a főszerkesztő is elmondta a magáét.
DO: Ha jól tudom, a főszerkesztők is jártak ülésezni.
NÁDOR ILONA: Hova?
DO: Hát ahol elmondták nekik, hogy milyen...
NÁDOR ILONA: Hát mindjárt. Mindig ott volt a főszerkesztő.
DO: Nem, nem, hanem hogy a különböző lapok főszerkesztői is jártak...
NÁDOR ILONA: Ja, persze, az volt. De az a pártközpontban volt. Ott okosították őket.
DO: Tehát mégis, amit ti megbeszéltetek, az alapján...
NÁDOR ILONA: Persze, és akkor az alapján volt minden, hát legalábbis az Irénnek volt annyi esze, hogy úgy intézte. Én az Irént nagyon szerettem. A szerkesztőmet. Ő is kedvelt engem. Nem mondhatom, hogy nem, de semmi előnyben nem részesített. Szerencsémre. Mert én nem akartam ilyen bábu lenni.
DO: '56-ra hogyan emlékszel? Mi történt?
NÁDOR ILONA: Nem tudom.
DO: Te nem, részt vettél valamiben? Vagy voltál valahol?
NÁDOR ILONA: Nem.
DO: Akkor a lap sem működött?
NÁDOR ILONA: Nem működött a lap sem. Az ember otthon ült.
DO: Voltak olyan kollégák esetleg, akik elmentek külföldre?
NÁDOR ILONA: Külföldre?
DO: Voltak olyan kollégák, akik...
NÁDOR ILONA: ...disszidáltak? A Szádvári. Hát az kiment, aztán ki, például a Szeber... . Volt nekünk egy Szebeni (Szeberkényi( Lehelünk is. Az is eltűnt, de az nem ment külföldre, mert azt gondolom, hogy egy teljesen hazafi volt. Én a Szádváriról tudok, hogy ő az, aki kiment. Mert neki a férje is kint volt, meg visszajött, meg mit tudom én. És akkor itt, az is újságíró volt. Az valamelyik napilapnál volt szerkesztő inkább, mint újságíró. Hát az már egy kutya.
DO: És '56 után mennyire volt zökkenőmentes a visszaállás a napi munkába?
NÁDOR ILONA: Ezt hogy érted?
DO: Úgy értem, hogy volt-e valami törés vagy...
NÁDOR ILONA: Hát aki ott volt, az visszament. Hát mondjuk, ha külföldre ment, az elment.
DO: Tehát gyakorlatilag ugyanott folytattátok...
NÁDOR ILONA: Ott folytattuk, azért megmaradtak, a törzsgárda megmaradt.
DO: Ha én jól tudom, akkor a főszerkesztő is ugyanaz volt, tehát Kovács Judit ...
NÁDOR ILONA: Nem, a Németi Irén, mikor jött, ő vidéken volt, és ott ő egy, hát valami pártvonalon dolgozott, és akkor volt nálunk valaki, aki "juj, ez a büdös kommunista!" - de így! Meg mit tudom én, mondom: "és honnan tudod ezt, hogy kicsoda, micsoda?" Már nem bírtam! Tudod? De egy olyan szelíd ember volt, hogy az nem igaz! Én szóltam, mondom: "hát honnan tudod? Hát ismered? - Nem ismerem, de.." Szóval...
Hát én például nem voltam a kommunista pártban.
DO: Még az ötvenes évekkel kapcsolatban arra lennék kíváncsi, hogy neked a magánéleted hogy alakult? Mondtad, hogy akkor vártad a Katit, amikor...
NÁDOR ILONA: '50-ben született a K
ati.
DO: ...amikor elkezdtél dolgozni a Nők Lapjánál. És akkor te maradtál itthon vele?
NÁDOR ILONA: Én maradtam, addig, ameddig tudtam a pocakommal. Mert ilyen nagy volt. És akkor elég sokáig maradtam. És akkor elmentem szülni. Azt a nem tudom, hat hetet vagy mennyit kellett, az jó is volt, ugye hát egy pici csecsemővel, aztán visszamentem. Anyám akkor még elég fiatal volt ahhoz, hogy tudjon rá vigyázni. De arra emlékszem, hogy volt egy ilyen játszó - hogy nevezték ezt?
DO: Járóka?
NÁDOR ILONA: Járóka. És abban rázkódott. Úgyhogy, de hát kötetlen volt. Szóval ha valami olyan volt, hogy mit tudom én, délelőtt kellett orvoshoz vinni vagy valami, el tudtam menni. Mert azért ez a szakma, ha az ember rendesen csinálja, akkor van ideje akkor szólni, hogy most elmegyek ide vagy oda, és akkor "menjél!" Mert én sose, ha munkám volt, akkor sose mondtam, hogy menni akarok.
Nem. Ha visszagondolok, ez egy nagyon kellemes hány húsz év volt. Hát ha az ember fiatal, az teljesen más agya van. Hidd el!
DO: Akkor, amikor a Kati megszületett, akkor már itt laktatok, ebben a lakásban?
NÁDOR ILONA: Várjál, de ez a lakás egész másképp nézett ki, mert volt társbérlőnk is. Itt laktunk, igen.
DO: Ez a férjednek a lakása volt, és ideköltöztél, ami után összeházasodtatok?
NÁDOR ILONA: Igen. És még itt volt egy öreg néni, aki a férjemnek valami százéves előtti rokona volt, de az már szegény alig élt, és az itt meg is halt. És volt egy ilyen sváb asszony mellette, aki összelopta a néninek az összes mindenét. De hát én, nem az enyém volt, szóval, és akkor elment. De az egy kellemetlen, hát egy tolvaj volt. Hát azért, nem? Mert nem neki volt a rokona a néni, hanem a férjemé!
DO: És utána kaptatok új társbérlőt?
NÁDOR ILONA: Nem. Ez a Gitta, aki ebben a szobában lakott, az megmaradt. Az egy özvegyasszony volt, volt egy barátja, az egy nagyon rendes, egy trafikja volt.
DO: Ő azután került ide, hogy meghalt ez az idős rokon?
NÁDOR ILONA: Nem. Nem. Ezt most már pontosan nem tudom. Azt hiszem, utána, de nem tudom. Mikor én már idejöttem, akkor itt volt. De tényleg egy, hát tőlem jóval idősebb volt, de egy nagyon rendes, szimpatikus volt Itt, a Király utca elején volt a trafikja. És akkor már az még egyszer nem ment férjhez, akkor volt egy barátja, az teljesen, nagyon rendes nő volt.
Azt tudom, hogy volt a konyhánk, és a konyhában volt egy pici asztal, és nem ment a szobába enni, hanem mindig ott, a konyhában. Eszegetett, hát talán reggelit talán, meg vacsorát. Azt nagyon szerettem. Az a Gitta nevű volt.
DO: És ő meddig volt itt?
NÁDOR ILONA: Hát majdnem addig, míg élt. Jó pár évet. Nem tudom most már neked megmondani. De aztán bement a kórházba, meg ott volt egy darabig.
DO: A Kati már nagylány volt?
NÁDOR ILONA: Már azért felnőtt volt.
DO: A hétköznapokra hogyan emlékszel? Megélhetési nehézségek, vagy nem voltak megélhetési nehézségek? Milyen volt a fizetésed például? Az ötvenes években, amikor elkezdtél a Nők Lapjánál dolgozni?
NÁDOR ILONA: Nézd, nem volt sok, de nem volt olyan rettenetesen kevés se. Én tudom, hogy mindig anyámnak odaadtam a pénzt, amikor hoztam, és akkor úgy éldegéltünk.
DO: Akkor még élt a férjed?
NÁDOR ILONA: Akkor nem élt a férjem. Apám se.
DO: Hárman voltatok?
NÁDOR ILONA: Hárman voltunk.
DO: Édesanyáddal és a Katival.
NÁDOR ILONA: Igen.
DO: És akkor te tartottad el őket?
NÁDOR ILONA: Hát gyakorlatilag igen. Anyámnak volt azért valami a férje után, a nyugdíj, nem tudom, milyen összeg, de volt neki valamennyi. Megéltünk. Hát jó, nem tartottunk fogadásokat, egyszerűen éltünk. De nem volt valami külön...
DO: De amire szükségetek volt? Akár élelmiszerre vagy bármi másra.
NÁDOR ILONA: Az megvolt.
|
|
 |
|