| Fotográfus - |
Tarczai Béla |
| Kép címe - |
Mykonos |
| |
|
| Műfaj - |
épületkép |
| Készítés ideje - |
1981 |
| Készítés helye - |
Görögország |
| Földrajzi hely - |
Mykonos |
| Készítés körülményei - |
magáncélra |
| Eredetiség - |
eredeti negatívról készített utólagos szerzői kópia |
| Méret - |
30x40 cm |
| Dedikáció - |
hátlap: Mykonos (kézírás)*névbélyegző: TARCZAI BÉLA, Miskolc, Kandó Kálmán u. 8.*5. (kézírás) |
| Színesség - |
ff |
| Hordozó - |
papírkép |
| Állapot - |
hibátlan |
| Fájl neve - |
00014896.tif |
| Jogtulajdonos személy - |
Tarczai Béla |
| Publikáció - |
Több kiállításon szerepelt, legutóbb: Tarczai Béla életmű-kiállítása, Miskolci Galéria, 2002 |
| Képleírás - |
Ezt nagyon nehéz megfogalmazni, mert az emberben működik valamilyen belső mozgató erő, aminek alapján előveszem a fényképezőgépet vagy pedig megüt a guta, hogy pont most nincs itt a fényképezőgépem. Én ezt nem foglaltam szabályokba, én ezt úgy érzem, hogy most ezt meg kell csinálni. Vagy ha nincs is nálam gép, hogy milyen jó lett volna megcsinálni – de nem jön vissza már az a pillanat, azt már nem lehet megismételni. Ez az embernek az alapvető beállítottsága, a formai szépségek pedig, azok természetszerűen foglalkoztatnak, mert iparkodom megkeresni azokat. Rendkívül primitív dolog, de ha az a felhőpamacs nem volna ott, akkor nem lenne kép. De ez is olyan dolog, nem én tettem oda, a természet produkálta, szerencsém volt, hogy sikerült így elkapni. Attól függetlenül, hogy van manipulációs lehetőség, mert utólag azt a felhőpamacsot be lehet kopírozni. De hát ez már megint más, a manipuláció, amire néha szükség van. / – Például ennél a képnél, ez ugye Görögországban van… / – Igen, Görögországban. Egyébként ott maga az egész miliő, annak a világnak, annak a szigetnek, Mikonosz a legnépszerűbb turistalátványossága, az a rengeteg fehér. Minden fehérre van meszelve, és csak elvétve akad valami, ami mintha megbontaná ezt a fehérséget, mint ez a földhalom… / – Miért lehet, hogy amikor fotóművészként említik, olyan képekről beszélnek, amik igazából kevéssé kötődnek a pillanathoz, inkább a statikusabb, beállított típusú portrék vagy az olyan formai képek, mint ez, hogy ha a felhő nem lenne, de a felhőt oda lehet tenni, ennél a képnél igazából nincs jelentősége, hogy egy negatív vagy szendvicsnegatív egy felhővel. Ugyanakkor a válogatásba is bekerült képek nagyon sokszor éppen a pillanatok, a sajátos együttállásokat hangsúlyozzák. / – Itt nincs ellentmondás, mert végeredményben egy statikus kép is egy pillanatot ábrázol, bármennyire statikus, az változhat, mert lehet, hogy az a felhő a következő pillanatban már nem ott lesz, ahol van, hanem odébb mozdul, és akkor már megváltozik a helyzet, mert felbillen a kompozíció. Például. Ezeket az ember, hogy mondjam, én legalábbis ösztönösen, pillanatok alatt átgondolom, annak ellenére, hogy azt mondtam, hogy nincs ideje az embernek meditálni azon, hogy ahogy megnyomja a gombot, mi történik. Ott és akkor gyorsan kell dönteni. De végeredményben…, ezt nem tudom megmagyarázni, ösztönösen, valahogy működik bennem egy ilyen érzék. És hát én a formák iránt fogékony vagyok. Először a forma ragadja meg az embert, utána következik minden egyéb. A portrénál tulajdonképpen megint az a helyzet, hogy én úgy szeretek portrét csinálni, hogy a modell ne tudjon róla. Mert ha észreveszi, akkor baj van. Ez megfigyelés, hogy ha az ember felemeli a fényképezőgépet, akkor az a személy, akit le akarok kapni, észreveszi, megváltozik abban a pillanatban. Pózol, fintorog, szóval mindenképpen mutatni akarja magát, és akkor már nem őszinte az a dolog. Tehát ott is iparkodom olyan szituációt elkapni, hogy az illető ne tudja, hogy az őszinte, önfeledt pillanatban, zavar nélküli pillanatban tudja magát adni. És a portréim az én megítélésem szerint általában ilyenek is. El nem tudnám képzelni, hogy műteremben tudjak beállított fotókat készíteni. Élő embereket akarok fotografálni, nem beállítottakat. A beállításba számomra belefér az is, amikor aktívan részt vesz abban, hogy az a szituáció megteremtődjék, amiben az emberek saját magukat tudják adni. Nagyon jó példák vannak erre a Kortársaim portrésorozatban. Ott is azon igyekeztem, hogy hogy tudjam valahogy elvonni a modellemnek a figyelmét arról, hogy most fényképezve lesz. Ez sikerült is általában. Hát ehhez az is kellett, hogy a modellek ismerősök legyenek, hogy legyen közös témánk, tudjunk valamiről beszélgetni, és akkor a beszélgetéssel el tudtam vonni a figyelmet. Nem kellett magyarázni, hogy most így lesz, meg úgy lesz, hanem beszélgettünk, és amikor hirtelen úgy adódott, akkor elkészült a kép. |
|