| Fotográfus - |
Tarczai Béla |
| Kép címe - |
Férfiportré |
| |
|
| Műfaj - |
portré |
| Készítés ideje - |
1975 |
| Készítés helye - |
Magyarország |
| Földrajzi hely - |
Alsóvadász (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) |
| Készítés körülményei - |
magáncélra |
| Eredetiség - |
eredeti negatívról készített utólagos szerzői kópia |
| Méret - |
30x30 cm |
| Dedikáció - |
hátlap: névbélyegző: TARCZAI BÉLA, Miskolc, Kandó Kálmán u. 8.*(áthúzva:)14.*Férfiportré |
| Színesség - |
ff |
| Hordozó - |
papírkép |
| Állapot - |
hibátlan |
| Fájl neve - |
00014851.tif |
| Jogtulajdonos személy - |
Tarczai Béla |
| Publikáció - |
Tarczai Béla életmű-kiállítása, Miskolci Galéria, 2002 |
| Képleírás - |
Ez Alsóvadászon készült, szintén egy idős bácsi. Tulajdonképpen úgy kerültem én oda, hogy ennek a bácsinak a fia gépkocsivezető volt nálunk, a cégnél, ahol én dolgoztam. Hivatalos úton jártunk arra. Ha már Alsóvadászon járunk, akkor nyilván menjünk be a szülőkhöz, és akkor az öregúrral sikerült beszélgetni. Nagyon közlékeny, nagyon kellemes ember volt, csak a bora volt nagyon rossz. Ami ott, Alsóvadász környékén, tehát Szikszótól fölfelé terem, az már erősen novás. De nagy lelkesedéssel fogyasztotta, meg kínálgatta a borát az öregúr, egy kicsit már be is volt úgy állítva, a szemén látszik is, de egyébként nagyon jópofa volt, ezt muszáj volt megcsinálni. / – Az anyagban elég sok az idős emberekről, zömmel rurális körülmények között készült portré. Ezekből nem állított össze külön sorozatot? / – Nem. Eddig még erre nem került sor, nem foglalkoztam vele. A családban is sokszor fölvetődik a fotográfia különböző összefüggésekben, és a gyerekeim mindig kifogásolták, hogy túl sok öregembert, meg öregasszonyt fényképezek, meg hogy pesszimisták a képeim. Azért, ez valahogy hat rám és befolyásol, úgyhogy ezekkel nem foglalkoztam, pedig esetleg elképzelhető, hogy foglalkozzak vele. / – Ez mikor készült? / – Nyolcvanas évek eleje, de rajta van az adatlapon. / – Pedig akkor még nem igazán lehetett ilyen kifogás, hogy túl sok öregembert fényképez… / – A családban vetődött fel, mert végeredményben ők az első kritikusaim. Ezek közül ugyan egyik-másik kiállításon szerepelt, de csak elvétve, nem túloztam el, mert hát az ember gondol arra is, hogy valóban ne legyen pesszimista, hogy ne az legyen a benyomása az embereknek, hogy én alapvetően pesszimista vagyok, mert nem vagyok az. Viszont a szituációk adódnak, és valahogy az öreg emberekkel hamarabb meg tudtam találni mindig a kontaktust olyan szempontból, hogy le tudjam őket fényképezni. Persze azt sem sikerült mindig, de sok olyan felvételem van, amit nem is nagyítottam fel, mert nem sikerült, próbálkoztam, de nem sikerült. Meg voltak olyan modelljeim is, akik nem szívesen vették, főleg az idősebb asszonyok nem szerették, pedig csináltam egy-két idős asszonyról képet, de hát az a minimális hiúság, ami benne él az emberekben, gátlásokat okoz. És amikor már valami ellenkezés van, akkor én már letettem róla, hogy foglalkozzam vele, mert erőltetni nem szabad. És ha el tudok kapni ilyen laza pillanatokat, tehát amikor már nem arra gondol a modell, hogy én most őt fényképezem, szokták mondani, hogy oldódik, és akkor könnyebben tudom fényképezni. / – Ezzel kapcsolatosan máshol, más kontextusban is felmerült a pesszimizmus? / – Nem, csak a családon belül vetődött fel, máshol nem. Nem, mert nem tengett túl, talán fel sem tűnt valakiknek, hogy sok öreg embert fényképeztem vagy fényképezek. Az egyéni kiállításokon más volt a helyzet, mert akkor tudtam csoportosítani a képeket, és akkor a maguk helyén megjelentek az öreg emberek is. De ugyanakkor ellensúlyozta más témakör ezeket a pesszimistának tűnő vonásokat. Ezen tudtam segíteni, szóval nem okozott problémát. Nekem sem okoz gondot, csak mondom, hogy a gyerekeimnek voltak ilyen észrevételei. Ezt is meg kell beszélni. Az '50-es évek végén az egész magyar művészfotográfiát bírálta Hevesy Iván, mondván, hogy a kiállításokon csupa sötét tónusú képek jelennek meg. / – Ezeknek a portréknak a készítésénél, a témaválasztásokban – ezek tudatosak voltak vagy inkább így alakult, ahogy itt, ezzel a bácsival is, hogy… / – Mindig a helyzet hozta magával, hogy hol fordultam meg, hol találkoztam ilyen vagy olyan vagy amolyan emberekkel. Ezt mindig a véletlen adta, kifejezetten azzal én nem indulhattam el, hogy „na, most öreg embereket fogok fényképezni”, hát ilyen nincs. Sokat utaztam, jártam-keltem a világban, sok emberrel találkoztam, és amikor adódott egy olyan lehetőség, hogy ez érdekes ember vagy érdekes arc vagy a szituáció olyan, hogy érdemes megfotografálni, akkor foglalkoztam vele, de nem előre megfontolt szándékkal, sohasem, mert nem is lehetett. Eltekintve mondjuk egy-két olyan esettől, mint például ebben az esetben is, hogy a bácsi fiának az esküvőjére meghívtak bennünket, én meg a feleségem elmentünk, akkor készültem, hogy ott lesznek érdekes emberek, és valóban sikerült is egy pár érdekes fotót csinálni. Egy falusi lakodalom, pláne városi emberek számára, az elég érdekes dolog. De hát az megint más dolog. Egyébként mindent spontán, ahogy a véletlen hozta a mozgás közben a találkozásokat, úgy tudtam csinálni. / – Akkor ilyen típusú tudatosság vagy rákészülés az ilyen időnként készült képeknek az összeállítására nem volt benne? / – Nem. Erre még nem volt időm. Én inkább más irányban kerestem akár a sorozatok vagy a képpáralkotásnak a lehetőségét. A belső összefüggések, tehát amit talán a néző első látásra nem is fedez fel, hanem el kell gondolkodni rajta, hogy hogy is jön össze a két kép, hogy fér össze a kettő vagy esetleg több kép – azok inkább foglalkoztattak. Még lehet, hogy ha megérem, még lesz időm rá, akkor majd talán foglalkozom ezekkel is. Egyszer úgyis sort kell keríteni, hogy alaposan átnézzem a negatívjaimat, és valami rendszert próbáljak kialakítani. Ez még a jövő kérdése, jól hangzik, ugye?! Na, ez ellensúlyozza a pesszimizmusomat, hogy optimista vagyok abból a szempontból, és mindig mondogatom, hogy ha majd nyugdíjba megyek, akkor majd ez lesz, meg az lesz, meg amaz lesz. Ez inkább viccként hat, mert benne vagyok a korban. Na, szóval ez van. / – Ezekre a portrékra, főleg a falusi portrékra a ’80-as években hogy reagáltak, hogy reagált a közönség, a kritika? / – Különösebben nem volt visszhang. Most, a legutóbbi MAOE Szalonon, a Duna Galériában egy öregasszonnyal szerepeltem. Akkor Tabák Lajos bácsi, aki már száz éves elmúlt, ő jött oda, gratulált, hogy neki nagyon tetszik az a kép, mert ahogy az öregasszony a kezét a szája elé tartja, és a kezének az erei, struktúrája, meg az arcának a vonásai nagyon szépen kijöttek, nagyon finoman. Mondta, hogy el van ragadtatva, szépnek találja azt a képet. Nahát ennyi. Ilyen futó megjegyzések elhangzanak, de én általában a kiállítás-megnyitókon tudok részt venni, és az nem mindig alkalmas arra, hogy eszme cserélődjék. Hanem inkább az van, hogy a közönség, meg az ismerősök, barátok, ott találkozunk, ott jövünk össze, és akkor ott más irányba terelődik a figyelem, nem annyira a képekre. |
|