| Fotográfus - |
Tarczai Béla |
| Kép címe - |
Dr. Végvári Lajos |
| |
|
| Sorozat - |
Kortársaim, 1 |
| Műfaj - |
portré |
| Készítés ideje - |
1986 |
| Készítés helye - |
Magyarország |
| Földrajzi hely - |
Miskolc (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) Derkovits u. 10., a művész műterme |
| Készítés körülményei - |
megrendelésre |
| Kapcsolódó személy - |
Dr. Végvári Lajos, Végvári, Lajos Dr. |
| Eredetiség - |
eredeti negatívról készített utólagos szerzői kópia |
| Méret - |
30x40 cm |
| Színesség - |
ff |
| Hordozó - |
papírkép |
| Állapot - |
hibátlan |
| Fájl neve - |
00014965.tif |
| Jogtulajdonos személy - |
Tarczai Béla |
| Publikáció - |
Képzőművészek iparművészek fotóművészek Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közművelődési és Módszertani Központ, Miskolc, 1987
Kortársaim, Miskolci Galéria, 1990
|
| Képleírás - |
A Végvári Lajossal szintén mondhatnám, hogy évtizedes…, jó munkakapcsolatban voltam. Barátságnak talán nem merném nevezni, de nagyon jól megértettük egymást. Hiszen a fotográfiában, a fotóügyeknek az előmozdításában ő is nagyon sokat tett. Én is ügyködtem ezen a vonalon, úgyhogy kölcsönösen támogattuk egymást, különösen azután, hogy Miskolcra került, azután volt különösen szoros a kapcsolat. A feleségével, Máger Ágnessal ( › TB-t159 TB-159) őrajta keresztül kerültem ismeretségbe. És hát megpróbáltam a feladatot, mert ez az album számára készült, úgy megoldani, hogy egy ilyen környezetet adjak, ahol ők élnek és ahol ők dolgoznak. Hát ezt sikerült összehozni. Ugyanaz a tér, a műterem, csak némi elmozdulással. A Lajos már kezdett elkényelmesedni, ő szívesebben üldögélt, aztán a lábával is problémái voltak, ízületes volt, viszont az Ágnes ő mozgékonyabb volt, inkább álló pozícióban próbáltam megörökíteni. Én kitaláltam, megkerestem a helyet, hogy hol fogok fotografálni. Akkor az volt a lényeg, bár nem mindenkivel sikerült megbeszélni, hogy ne vegyék tudomásul, hogy én most itt vagyok. Hanem egyszerűen beszélgessünk. Beszélgettünk erről, arról. És amikor kialakult egy olyan pillanat, például amikor a szemüvegének a szárát bevette a szájába, ez egy olyan helyzet volt, amit nem lehetett kihagyni, ezt meg kellett csinálni. De egyébként semmi beállítás nem volt, hanem a spontán mozgás, ahogy azt magával hozta. Az Ágnesről készült kép az be van állítva, meg kellett állni, meg kellett fogni azt a széket. És azért gondoltam, hogy inkább így, nem ülve, mert akkor túlságosan hasonlít a másikhoz. De jobban is érvényesül a műtermi környezetben így. Lajos inkább író ember volt, bár fotografált is, de inkább, mint elméleti tudós vált ismertté. […] Végvári Lajossal kapcsolatosan, amit fontosnak tartok, hogy az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején a szövetség óriási küzdelmet vívott a fotóművészet elismertetése érdekében. Egy Farkas Zoltán nevű kritikus meglehetősen kemény cikket írt a Magyar Nemzetben, azt hiszem, egy vasárnapi számban jelent meg, amiben keményen megtámadta a fotográfiát. Hogy nem művészet satöbbi satöbbi satöbbi. A képzőművészetnek a berkeiben sokáig uralkodó volt az a nézet, hogy a fotográfia nem művészet. A dolog érdekes csattanója, hogy ugyanaz a Farkas Zoltán tanulmányt írt a tájékoztatóba és értékelte a portréfényképezést. […] A képzőművészet berkeiben is meglehetősen nagy ellenkezés támadt a fotográfiával szemben. Vámos László, az akkori szövetségi főtitkár úgy képzelte, és nagyon okosan képzelte úgy, hogy a képzőművészek álláspontjával szemben egy másik képzőművészeti álláspontot kell állítani. És akkor megpróbált beszervezni neves képzőművészeket, akik a szövetség mellett, vagy a szövetségnek a szervezetében foglalkoznának a fotográfiával. Első számú ilyen közreműködő volt Hevesy Iván, aki már a háború előtt is foglalkozott fotográfiával. Ő minden szempontból, a tekintélyénél fogva is, hasznára volt a fotográfiának. Fényképezett is, szakmai irodalommal is foglalkozott. És mellette, miután ő már nagyon rosszul látott, idős ember volt, nehezen is mozgott, úgyhogy fiatal képzőművészeket, művészettörténészeket próbált beszervezni a Vámos Laci, de érdekes módon nem sikerült őket tartósan a szövetséghez kötni. Németh Lajossal kísérletezett, aztán a Dávid Katával. Egy ideig bejártak a szövetségbe, aztán abbahagyták, elfordultak. Voltak főállású művészettörténészek is. Közülük Rozgonyi Ivánnal voltam jó kapcsolatban. Végül is Végvári Lajos bukkant fel a Népművelési Intézet, a Réti Pál közreműködésével, és került közel a fotográfiához. Ő az egyetlen művészettörténész, aki mindvégig, haláláig hű maradt a fotográfiához. A vele való kapcsolat szempontjából ez azért fontos, mert nekem a szövetségen belül is feladatom volt, hogy bizonyos propagandát folytassak a fotóművészet mellett, a fotóművészet érdekében. Ez azt jelentette, hogy nyilvános szerepléseim voltak fotókiállítások megnyitói, meg táborokban, meg hasonló helyeken, ahol lehetett, én jelentettem meg dolgozatokat, meg előadtam a nézeteimet a fotóművészettel kapcsolatban. És ebben nagy segítségemre volt Végvári Lajos, aki úgy fogalmazta meg a problémát, hogy a fotográfia művészet, de másként művészet, mint a hagyományos művészet – ez egy nagyon fontos distinkció volt. És végül is úgy fogalmaztuk meg, hogy a fotóművészet alkalmas arra, hogy az ő eszközeivel művészeti alkotások szülessenek. Ez volt a lényeg, és ebben mi a Lajossal az utolsó pillanatig együttműködtünk és egyetértettünk. És végül is sikerült elismertetni. Ennek két lépcsője volt, az első lépcsője formális volt: a Nemzeti Bank a fotográfiai alkotásokat, amelyeket külföldre küldtek a szerzők, azokat művészi alkotásoknak minősítette, és mint ilyet, kiküldési engedélyhez kötötte. A képeket előzetesen zsűrizni kellett. A szövetségben a zsűrinek én is tagja voltam, és a mi javaslatunk alapján a Nemzeti Bank engedélyezte a küldést, és ellenőrizte, hogy vissza is érkezzenek azok a munkák. A következő lépés az volt, amikor a szerzői jogi törvény a művészeti ágak között felsorolta a fotográfiát, tehát akkor mondjuk már jogszabályban is meg volt határozva, hogy mi az, hogy fotóművészet. […] Mi azt tisztáztuk akkoriban, és el is fogadtuk, és ebben Végvári Lajosnak is meglehetősen nagy szerepe volt, hogy ez is fotográfia, meg az is fotográfia, úgyhogy ha fotográfiáról beszélünk, az egy hatalmas nagy kör, és abban különböző parcellák vannak, ahol talán egy munkamegosztás is kialakulhat a fotósok között, mint ahogy a művészet egy még nagyobb „darab”, amit aztán fel lehet osztani részekre. Más a feladata a fotográfiának, mert például a képzőművészet nem fog tudni leállni falfirkákat lemásolni, ez a fényképész feladata. Szóval vannak olyan speciális területek, ahol csak a fotográfia tud érvényesülni, ez a nagy munkamegosztás a művészetben. |
|