___Recenziók, írások, gondolatok a könyvről___Vissza
A „hatvanas évek” emlékezete
Az Oral History Archívum Gyűjteményéből
Válogatta és összeállította: Molnár Adrienne
Recenziók
N. Sándor László
Szóbeli történelem - papíron
Kétkötetes, vaskos történelmi mű jelent meg nemrégiben az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő "hosszú" hatvanas évekről, Rainer M. János és Molnár Adrienne szerkesztésében. Az első kötet történelmi tanulmánygyűjtemény, a második az 1956-os Intézet Oral History, azaz szóbeli történelem forrásgyűjteményéből való: életútinterjúkból szerkesztett memoár antológia.
Molnár Adrienne az 56-os Intézet több mint 900 interjút rögzítő Oral History Archívumának vezetője, kutatója és nagyszámú interjú készítője így magyarázza a szóbeli történelem gyűjtemény rendeltetését:
- Nem az a célja az Oral History-nak, azaz a le nem írt történelem írásba foglalásának, hogy hiteles tudományos képet adjon a magyar 1956-os forradalom utóéletéről, hanem megmutassa: hogyan élték meg a magyar történelem sorsfordító, világtörténelmi jelentőségű eseményét az 56-os forradalom előkészítői, résztvevői, a szovjet intervenció utáni ellenállás harcosai, a bukás és a megtorlás elszenvedői. A nyolcvanas évek elején kezdte az azóta elhunyt Hegedüs B. András, valamint Kozák Gyula a magyar forradalom résztvevőinek életútjáról szóló személyes emlékezéseit gyűjteni, és magnetofonszalagra rögzíteni. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy a rendszerváltás, az 56-os forradalom és szabadságharc résztvevőinek politikai rehabilitása előtt a "magántörténelmi" vallomásokat publikáljuk, vagy pedig az akkori iskolai oktatás segédanyagként használja fel. Soros György alapítványának segítségével mégis sikerült több éves tudományos célú gyűjtőprogramot végrehajtani, s megőrizni a jövő számára az 56-osok személyes emlékezéseit: ne vigyék sírba azokat, hanem tudjon róluk és okulhasson belőle valamikor az utókor.
Az 56-os Intézet a rendszerváltás után voltaképpen az Oral History Archívumra épült. A gyűjtőmunkát végző értelmiségiek közül többen a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) tagjaként küzdöttek Nagy Imrének és társainak ünnepélyes újratemetéséért és rehabilitációjáért.
- A tudományos gyűjtőmunka azonban nem fejeződött be 1989 után sem - mondja Molnár Adrienne. - Állandóan bővült a hangtár, és az 56-os Intézet a demokratikus fordulat után egyre inkább jelenkorkutató műhely és politikai, gazdasági, kulturális és tudományos életet reprezentáló intézmény lett. Évkönyveket, tanulmánygyűjteményeket ad ki. Hazalátogató vagy visszatelepülő egykori emigránsok, a szomszédos országokban a forradalommal való szolidaritásukért megtorlást szenvedő emberek vallomásait is gyűjti. Az intézet kutatói, így például Standeisky Éva életrajzi interjúkat készít írókkal a forradalomról és annak utóléletéről, míg Eörsi László a pesti utca felkelőinek, barikádharcosainak életútját rögzíti magnószalagra. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsát egy életútinterjúkra épülő kutatás keretében vizsgáltuk, és az összegzést önálló kötetben jelentettük meg. Most pedig a börtönből szabadult ötvenhatosok társadalmi visszailleszkedését vizsgáló kutatáson dolgozunk. Jelenleg mintegy 900 hiteles felvétel áll a kutatók rendelkezésére, amelyeknek közléséről az interjúk alanyai rendelkeztek.
Molnár Adrienne felhívja a figyelmet, hogy a visszaemlékezések érdemi forráskritikára szorulnak, hiszen a műfaj szujektivitása miatt számolni kell azzal is, hogy az emlékek évtizedekkel a tényleges események után halványulnak, egyes mozzanatok a különböző személyes motivációk során módosulnak, sőt torzulnak.
Amikor a Széchenyi pályázaton az 56-os Intézet négy éve támogatást nyert a hatvanas évekről szóló történelmi munka elkészítésére, az Oral History Archívum interjúgyűjteményből is sikerült kikerekíteni egy igen plasztikus "magántörténelmi" forrásgyűjteményt (a kétkötetes antológia második részét), amely éppen azt mutatja meg személyes megfigyelések és élmények alapján, hogy valójában mit jelentett a Kádár János nevével fémjelzett konszolidáció.
- Ez a kötet a személyes történelemírásnak a történelemkutatásban és népszerűsítésben egyedülálló kísérlete - mondja a kutató -, amely illusztrálhatja a hatvanas évek "szocialista láger legvidámabb barakkjának" nosztalgikus képét, leleplezheti az eltitkolt, tabuként kezelt ellentmondásokat.
Ehez a recenzens hozzáteheti: az Oral History e kötete plasztikusabban jellemzi minden hivatalos és nem hivatalos írásos dokumentumnál azokat a pártállami meggondolásokat és intézkedéseket is, amelyek az eltiport forradalom résztvevőit kirekesztették a kádári "barakk vidámságaiból". Megmutatja az ötvenhatosok személyes tragédiáit, a véleménykülönbségeket, szakításuk okait. Hiszen a fokozott rendőri ellenőrzés legalább két évtizedre megakadályozott minden, a forradalom szellemiségét felidéző szerveződést, és korlátozta az emberi-baráti kapcsolatok újraélesztését. Csak az 1980-as években, a peresztrojka miatt gyengülő politikai nyomás folytán lehetett mód lassan legalizálódó tiltakozó mozgalom kifejlődésére. Mindez előzménye lett az 1988-1989-es fordulatnak.
Az írásba áttett magnófelvételek érzékeltetik a hatvanas évek sikeresnek mondott legális gazdasági reformjának kacskaringóit is. Azokat a megalkuvásokat, amelyet a szovjet jelenlét, a kötelező óvatoskodás eredményeinek illékonyságát és persze azokat a tilalomfákat is elénk állítják, amelyeket sem a gazdasági, sem pedig a kulturális életben nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Megítélhetők e magántörténelmekből, hogy a kor megalkuvásai mennyiben sorolhatók a gyengeségek, vagy épppen az árulások, s mennyiben a történelmi exigenciák (azaz a történelmileg át nem léphető realitások közé, amikor engedni szükségszerű). Hol minősíthetjük a börtönben vagy a már-már az akasztófa alatt állók megalkuvásait a kényszer és megtöretés eredményének, hol a forradalom és a bajtársak elvtelen cserbenhagyásának, vagy hősies, de végeredményben eredménytelen egyéni hőstettnek.
A '60-as évek megítéléséről a személyes vallomások közül érdemes fölidézni Faragó Vilmosnak - az Élet és Irodalom vezető munkatársának, egykori főszerkesztő helyettesének - emlékezését. Faragó a hatalom tiltásai és a tabuk alóli kibúvás útvesztőiben csinált lapot. Ilyen tabu volt "az országnak a Szovjetunióhoz való viszonya és a Szovjetunió úgy, ahogy van; az országnak a gazdasági és katonai rendszerben való részvétele; a rendszerhez tartozó országokkal való bánásmód bizonyos előírásai és korlátai. Ilyen volt a párt vezető szerepe, nem illett ezt a vezető szerepet kétségbe vonni... 1945-öt a felszabadulás olyan időpontjának kellett tekinteni, amikor az ország mámorosan várta az ideérkező szovjet csapatokat... Ilyen volt '56 minősítése, amellyel kapcsolatban bizonyos árnyalatok, részletek, nem lényegi felfogásbeli emlékezéskülönbségek megjelenhettek ugyan, de totális kétségbevonása annak, hogy az ellenforradalom lett volna, ez sem fordulhatott elő."
A forradalom vérbefojtása után megszottyósodott ország (Karátson Gábor találó kifejezése) azonban nem légüres térben élt. A KGST országok mindegyikében új szubkultúrák fejlődtek ki. Az ifjúság kiábrándulása a féligazságoktól hemzsegő és az eszményektől mentes társadalomból azt mutatta, hogy a parázs alatt még izzott a mélyebb változás vágya. Így jött el 1989.
Ami a legvidámabb barakkban vonzó volt, az a későbbi közép-kelet-európai fellazulásnak a csírája lett, és lehetővé tette, hogy valamennyi úgynevezett létező szocializmust építő országban megmozduljon a föld.
Népszava, 2004. október 22.
KUKORELLY ENDRE
Kiküszöbölés
Ketten egy új könyvről - "Hatvanas évek" Magyarországon. Tanulmányok. Szerkesztette: Rainer M. János. 1956-os Intézet, Budapest, 2004. 509 oldal, 5000 Ft
A "hatvanas évek" emlékezete. Az oral history archívum gyűjteményéből. Válogatta és összeállította: Molnár Adrienne. 1956-os Intézet, Budapest, 2004. 234 oldal, 2500 Ft
Mindenki komcsi volt. Úgy körülbelül, még én is, erről később. Mindenki másképp, de mind az, jut eszembe, üdítően különböző emberek visszaemlékezését olvasgatván "a hatvanas évekről" (az oral history archívum gyűjteményéből). Abban az értelemben, ahogy ma komcsiznak a hatalomért való nyomulás közepette, a nyilvánosság előtt. Mai szemmel tehát, csakhogy akkor nem ma van, ma van ma, akkoriban épp a hatvanas évek megy, az a program, korántsem a kommunizmus/antikommunizmus dichotómia adja a játék keretét, valahogy nem így merül fel a kérdés. Nem ez a kérdés, nem a legyen/ne legyen, hanem a hogyan legyen, elvtikéim. Mindenki elvtárs, abszolút nem elvtársak elvtársazzák egymást, mert, ma elég hihetetlenül hangzik, valahogy mégiscsak elvtársak.
Nyilván túlzok. Voltak csontreakciósok. Vegyük például a családomat, és ne is menjünk messzibbre, no ezek aztán nem komcsik. Csupán nem menekültek el, hanem itt tengtek, és, nyilvánvaló, alkalmazkodtak. Korpa közé keveredtek. Naponta iksszer, pedig nem lehetett olyan egyszerű neki, ki kellett ejtenie a száján apukámnak azt a szót, hogy elvtárs. Vagy a keresztanyám, úristen, budai úriasszony-prototípus, angol-francia-németből átképzett orosztanár, ahogy továrisozik, príma kiejtéssel amúgy. Ment a csütörtök esti bridzspartikon a komcsizás, jó, node a színvonal! Szóval nem volt színvonal, és most azzal a(z engem is) rémisztő tétellel állnék elő, hogy némi színvonal fölött, külön szólj, ha nem, te is komcsi voltál, angyalkám. Vagyis én. Ugye, mi lehetne még azon kívül?, semmi, "nincs már úri kórszak", hogy Weörest idézzem, rendben van, dacára, hogy megszívtuk, az egész família, mer' mi az, hogy úr meg paraszt, nagys. asszony és cselédlány, miért volna nekünk háromezer hold földünk, mikor másnak satöbbi, milyen alap és ki dönti el, most végképp el van döntve, végképp eltörölve, mindent elvettek, helyes, úgy kellett, még ha heti kétszer grízes tészta is az ebéd. Ez az egy talán nem helyes, a gríz. A fűrészpor-szárazság. Ennyit a magam komcsiságáról.
Vegyük azonban Mensáros László kommunista színészt: "A hatvanas évek közepén kezdődött a nagy filmezési, tévézési korszak. Volt, aki bírta fizikailag, de szörnyűség volt, hogy az ember reggeltől estig dolgozott", erről a szörnyűségről szívesen megkérdezném a maiakat. "Pedig tévé, szinkron, rádió, színház, ennek együtt kellett volna egy munkahelynek lennie, (...) mindenfajta szerepet el kellett játszanom olyasmiben, amit más is eljátszhatott volna", nem folytatom, senki szívét ne fájdítsam, színtiszta komenista szöveg, nem tudja, de teszi a jámbor. Nem a rendszer abszurd, hanem a vezető rossz, dúl a féltékenység, fejetlenség uralog: "Látta a szervezetlenséget, a visszaélést, hogy este fél hétig forgatott, úgy vitték a színházba, beesett, és akkor Ádám Ottó úgy viselkedett, mintha ő tartott volna el minket." Nem buta pedig, sőt!, a dolog azonban, ez a bizonyos kommunizmus, lássuk be, egyfajta szédítő vonzással bír: visszagyerekesít. Önkényesen viselkedő, igazságtalan felnőttek uralma alatt senyvedő, méltatlankodó kisgyerek lehetsz újra. A (mégoly borzalmasan) létező szocializmus is az igazságérzetre apellál, az pedig erős atavizmus, nem pusztán gyengék kapaszkodója, erősek is hajlamosak elgyengülni. "A rendszert" nem kérjük, azt szidjuk, elv jó, gyakorlat rossz, "vannak még hibák, de kiküszöböljük", ez a konszenzus. Hatvanas évek, merő kiküszöbölés.
S hogy mi még? Abszurd, persze. Az emlékezés-kötet első részét képező fekete-fehér fotóválogatásból habruhában kisleányként édesded' kimosolygó öreg Honthy Hanna, mint paradigma: bár ki tudja, nem csupán a mai szem látja-e így. "Aztán voltak új dolgok, például az idegenforgalom", mondá Pap János elvtárs (ha valaki nem tudja, kicsoda ő, az annotált névmutatóban utánakereshet), ez ma abszurd, egykor vérkomoly. "Ilyen központi témáról, mint a születésszám, csak Szabady elvtárs írhat" (Andorka Rudolf): szabadság helyett szabadyság, ám nem úgy rémlik, mintha ezen nevetgélni lehetett volna. Rendőrállam, hatvanas évek, nem volt mulatságos. Hanem milyen?
Mindenképp hosszú volt. Legalábbis szerintem. Legalábbis nekem: aki az elején 9 éves, a végén 19, annak beláthatatlanul. Bejön egyik reggel a terembe a Bangó Laci nevű osztálytársam, 1962 tele, hatalmas betűkkel fölvési a táblára, hogy BEATLES. Tánciskola, össztánc, Hotel Ifjúság, Ifjúsági Park, lányok drótkeretes melltartóban. Egy nálam szignifikánsan - legalább három évvel - idősebb keletnémet lánnyal gyűrjük egymást a nógrádverőcei KISZ-kempingben, a tó partján, egy padon, ez mennyire az! 1963-ban bajnok lett a Fradi, a kölyökcsapat, ahol játszom, meg az első csapat is, minden idők legnagyobb tehetségével, Varga Zolival, szóval bajnokok lettünk, ő meg én. Odapasszolom a lasztit a Vargának. Mert labdaszedő vagyok, ő meg, viccből, visszateszi. Aztán disszidált, 1968-ban. Én nem. Hanem sírtam. Disszidálj vagy ne, vagy mihez fogj. "A világszerte megfigyelhető nosztalgiahullámok ma már akadály nélkül érvényesülnek Magyarországon is", így Rainer M. János, a kötet előszavában. Hatvanas évek, sírsz, abbahagyod. És az már onnan a hetvenes évek. Képezz akadályt.
Élet és Irodalom, 2004. szeptember 3.
2004. július 31. Kossuth Rádió
15.04 - 15.57 Irodalmi Újság
A Magyar Rádió irodalmi hetilapja; Műsorvezető: Németh Gábor
Szerkesztő: Zelki János
Zene: Molnár András; Felelős szerkesztő: Kőrösi Zoltán
http://real1.radio.hu/kossuth/2004/07/31/2004-07-31-k15.ram
A műsor a Kossuth Rádió által közzétett részletben 4'10"-nél kezdődik.
|
|
|
|
|
|
|
|