___Európából Európába___Back
BÉKÉS CSABA:
EURÓPÁBÓL EURÓPÁBA
Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945–1990
Gondolat Kiadó, 2004


Recenziók a könyvről

Bemutatta: Romsics Ignác akadémikus, egyetemi tanár

 A könyv kapható a nagyobb budapesti és vidéki könyvesboltokban illetve megrendelhető a Gondolat Kiadónál, 1053 Budapest, Veres Pálné u. 4–6. Tel: 486–1527

 

 

TARTALOM

 

Bevezetés: konfliktusok kereszttüzében

 

I. ÁTRENDEZŐDÉSBEN

A hidegháború eredete

A Magyar Kommunista Párt és a béke-előkészítés 1945–1946-ban

Magyar békepropaganda-tevékenység a párizsi béketárgyalások előtt

 

II. ENYHÜLÉS ÉS FORRADALOM

Hidegháború, enyhülés – válságok és álválságok a kelet–nyugati viszonyban

A magyar semlegesség 1956-ban

Szovjet döntéshozatal és az 1956-os magyar forradalom

Az Egyesült Államok és a magyar forradalom

A brit kormány és a magyar forradalom

 

III. A LEHETŐSÉGEK KÖREI

Párhuzamos látlelet: 1956 – 1968

A kádári külpolitika, 1956–1968

Miért nem lett „második hidegháború” Európában?

Vissza Európába – a rendszerváltás nemzetközi háttere, 1988–1990

 

 

 

Bevezetés: konfliktusok kereszttüzében 

Ma már mindinkább elfogadott álláspont, hogy Magyarország sorsát a XX. században mindenekelőtt a világpolitika, a nagyhatalmi erőviszonyok alakulása határozták meg. Különösen így volt ez a második világháborút követő és a rendszerváltásig terjedő időszakban, amikor a korábbi dominanciamodellektől eltérően, egy nagyhatalom erőterébe kerülvén, nem csupán a nemzeti szuverenitás jelentős korlátozására illetve teljes felszámolására került sor, hanem a domináns hatalom birodalmába történő kényszerű betagozódás együtt járt az ország társadalmi rendszerének megváltoztatásával is. A második világháborút követő majd fél évszázadban így az egész kelet-közép-európai régió és benne Magyarország sorsát, lehetőségeit alapvetően az 1945-ben létrejött európai staus quón alapuló érdekszféra-rendszer határozta meg. A háború után létrejött bipoláris világot irányító két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió ezt a rendszert egyaránt hallgatólagosan elismerte, tudomásul vette, és mindvégig a kelet–nyugati viszony sarokkövének tekintette. Mindez nemcsak a szovjet blokkban időről időre bekövetkező belső válságok – köztük az 1956-os magyar forradalom – sorsát döntötte el, hanem a kelet-közép-európai országok mindenkori bel- és külpolitikai mozgásterét is döntően meghatározta.

A hidegháborús korszakot mindvégig jellemző konstans tényezőkön túl azonban a nemzetközi erőviszonyok folyamatos változása, a kelet–nyugati viszony alakulása, az enyhülési politikának az ötvenes évek közepétől történő kibontakozása nyomán ez a mozgástér folyamatosan változott. A történeti kutatásnak ezért ma arra is választ kell adnia, hogy a nyilvánvaló szovjet determináció mellett a kelet-közép-európai államok hogyan válaszoltak a kor mind bonyolultabb kihívásaira, milyen mértékben akarták és tudták képviselni, illetve érvényesíteni az ország szükségszerűen korlátozott, ámde sajátos érdekeit. A hazai közvélemény eligazodását ezekben a korántsem egyszerű kérdésekben mindmáig meglepően kevés, tudományos szempontból valóban komolynak tekinthető – hazai és külföldi levéltári kutatásokon alapuló – monografikus jellegű feldolgozás segíti. Míg a második világháború utáni rövid átmeneti időszak feldolgozottsága többé-kevésbé megfelelőnek tekinthető, az 1948–1990 közötti hosszú történelmi korszak vizsgálata ebből a szempontból még igen sok feladatot tartogat a történészek számára.

Nem meglepő ezért, hogy a hazai közgondolkodásban mindmáig nem alakult ki a külpolitikai gondolkodásnak az a formája, amely az ország sorsáról, a nemzetközi politikában játszott szerepéről, lehetőségeiről, mindenkori mozgásteréről – a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt – nem a vágyak, hanem a realitások alapján tudna ítéletet alkotni. Erre pedig Magyarországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozása küszöbén végre igencsak nagy szükség lenne.

A kötetben közölt tizenkét tanulmány Magyarországnak a szovjet blokkban, a kelet–nyugati viszony alakításában és a világpolitikában játszott szerepét vizsgálja az 1945–1990 közötti időszakban. Valamennyi írás alapkutatásokra, azaz a magyar és külföldi levéltári források széles körű használatára épülő munka, amelyet egy szűkebb hazai és nemzetközi szakmai közvélemény többnyire jól ismer. Ezek azonban zömmel olyan kiadványokban jelentek meg (az 1956-os Intézet Évkönyve, kis példányszámú gyűjteményes kötetek), amelyek eredetileg is csak ehhez a szűk közönséghez jutottak el, ma pedig már nagyon nehezen hozzáférhetők. A tanulmányok kötetben történő közreadása ezért reményeim szerint hasznos lehet mind a magyar történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség, mind pedig az egyetemi oktatás számára, és jó szolgálatot tehet a külpolitikai gondolkodás kialakításának elősegítése terén is. A könyv kiadása számos kolléga dolgát is megkönnyítheti, hiszen rohanó életünkben gyakran megesik, hogy még a bennünket kifejezetten érdeklő írások megjelenése is elkerüli a figyelmünket. Végül, de tényleg nem utolsósorban a közelmúltunk történelmével foglalkozó újságírók számára lehet különösen hasznos ez a gyűjtemény, hiszen az ő lehetőségeik és egyben felelősségük a realista megközelítésű közvélemény-formálásban meghatározó lehet. Mint jól tudjuk, a tudósok írásai csak igen kevesekhez jutnak el közvetlen formában, ezért nem kétséges, hogy a történelmi publicisztika kellő tájékozottsággal rendelkező művelői tehetnek a legtöbbet e nemes cél érdekében.

A kötet közreadásával a célom egy olyan válogatás összeállítása volt, amely eddigi kutatásaim egyfajta keresztmetszetét mutatja be az egész hidegháborús korszakra vonatkozóan. Ebben a könyvben a majd fél évszázad történetéből azokat az eseményeket emelem ki, amelyek nem a hidegháború evolúciós folyamataiban zajlottak, hanem rendkívüli helyzetekben. Vizsgálódásom középpontjában annak elemzése áll, hogy a nemzetközi körülmények hogyan, illetve milyen mértékben határozták meg a második világháborút követő válságok és konfliktushelyzetek kimenetelét, s ezekkel összefüggésben Magyarország bel- és külpolitikai mozgásterét. A hidegháború lezárását követően előállott posztkonfliktusos helyzetben ugyanis nemcsak lehetséges, de fontos szakmai feladatot is jelent az, hogy a történészek – maguk és a közvélemény számára – egyaránt tisztázzák a hidegháború időszakában bekövetkezett válságok valódi jellegét, természetét és jelentőségét, mert ezek az éles helyzetek olykor szimptomatikusan mutatják az adott erőtérben résztvevő szereplők viselkedésének – békésebb időkben rejtettebb – motivációit. A morális és a reálpolitikai szempontok a nemzetközi politikában gyakran kizárják egymást, éppen ezért a tudományos elemzéseknek ezt a két tényezőt világosan külön kell választani, annál is inkább, mert a társadalmi tudatban ezek folytonos keveredése mindmáig komoly akadályát jelenti a realista szemléletű világlátás kialakulásának.

A kötet három, egymástól jól elkülöníthető korszakban vizsgálja Magyarország nemzetközi szerepét, ezek a következők: 1. a második világháború utáni átmeneti időszak, 2. az 1956-os forradalom (előzményei, nemzetközi kontextusa és utóélete) 3. a Kádár-korszak időszaka.

A figyelemfelkeltés bevallott szándékával, némiképp rendhagyó módon, a bevezetőben nem a tanulmányok tartalmára térek ki, hanem arra, hogy az adott témával kapcsolatban milyen új megállapításokra, tudományos eredményekre jutottam. Ezek jó része mára nem csupán a hazai történeti irodalomban, hanem a nemzetközi hidegháború-történeti kutatások terén is elfogadott vagy komoly vitaalapnak tekintett tézis. Az olvasó up to date tájékoztatásának érdekében a korábbi megjelenéshez képest az írások szövegében és jegyzeteiben is gyakran végeztem változtatásokat, kiegészítéseket, hogy azok a tudományos kutatás mai állását tükrözzék, mind a saját munkámat, mind pedig mások eredményeit illetően.¨

A korszak kríziseiről mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy azok korántsem voltak szükségszerűen hidegháborús válságok. Nagyobb részük ebben az értelemben nem volt valódi válság, mivel minden ellentétes előjelű propaganda ellenére nem lépték át a fent vázolt szuperhatalmi együttműködés által kijelölt kereteket, azaz nem jelentettek valódi érdekösszecsapást a két politikai-katonai tömb között, s így nem is okoztak tartós működési zavarokat a kelet–nyugati viszonyban. Ebben a megközelítésben csak látszólag volt hidegháborús válság a szovjet blokk valamennyi belső válsága: az 1953-as berlini felkelés, a lengyel és magyar 1956, a Csehszlovákia elleni invázió 1968-ban és végül a lengyel 1980–1981. A közvéleményben és a propagandában ezek mégis valódi kelet–nyugati válságként jelentek meg. Az álválságok sorába tartozik a magyar forradalommal párhuzamosan lezajlott szuezi válság is, amely komoly konfliktus volt, de nem a kelet–nyugati viszonyban, hanem a nyugati szövetségi rendszeren belül, mivel ma már nyilvánvaló, hogy a szovjet vezetés a helyzet reális felmérése alapján nem kívánt Egyiptom védelmében közvetlen konfliktusba bonyolódni a Nyugattal.

Másfelől voltak valódi hidegháborús válságok, amelyek tényleges feszültséget keltettek a nagyhatalmak viszonyában, ennek ellenére egy részük ma már kevésbé jelentős konfliktusként él a kelet-közép-európai történeti tudatban; holott ezek akkor is és hosszú távon is sokkal inkább befolyásolták a kelet–nyugati kapcsolatok alakulását, mint a fent említett látszólagos krízisek. Igazi válságnak, komoly hidegháborús konfliktusnak tekinthető a koreai háború, a kubai rakétaválság, a vietnami háború, Afganisztán szovjet megszállása, és a két berlini válság, de ide sorolhatjuk Kínának a Tajvan elleni katonai akcióit is, amelyek az amerikai biztonsági garancia miatt az ötvenes évek közepén–végén folytonos „melegháborús” veszélyt jelentettek. Az utóbbi három krízis konfliktus-hordozó jelentőségét a kelet-európai történeti tudat és a közvélemény mindezek ellenére jelentősen alulértékeli.

A posztkonfliktusos állapot lehetővé és egyben elkerülhetetlenné teszi, hogy az 1989 után megismert szovjet és kelet-európai levéltári források alapján újragondoljuk és esetenként át is értékeljük a korszak alap-konfliktusának, magának a hidegháborúnak a genezisét is. Tudjuk, hogy a nemzetközi irodalom teóriáiban az új ismeretek sajátos módon ez idáig kisebb hangsúlyeltolódásokat eredményeztek, és az egymással ellentétes két fő nézőpont híveit inkább csak korábbi álláspontjuk helyességéről győzték meg. A tradicionálisnak vagy realistának nevezett irányzat képviselői továbbra is fenntartják, hogy a hidegháború kialakulásáért a Szovjetunió illetve Sztálin agresszív expanziós törekvéseit lehet felelőssé tenni. Az 1960-as évek elején kialakult ún. revizionista iskola képviselői pedig kitartanak amellett, hogy alapvetően az Egyesült Államok gazdasági expanziója váltotta ki a hidegháborút, s a szovjet lépések csupán logikus reakciónak tekinthetők. Az 1980-as években megszületett posztrevizionista iskola mindebből úgy próbált meg szintézist létrehozni, hogy igyekezett a korábbi két interpretáció érvanyagából a racionálisnak tekintett elemeket felhasználni, de a felelősség tekintetében végül ez az irányzat is főként a sztálini politika szerepét hangsúlyozza.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a korábban ismert és az új források gondos összevetése alapján kijelenthetjük: a kelet-közép-európai nézőpont számos új, az eddigiektől eltérő interpretációval gazdagíthatja a huszadik századi történeti kutatást. A hidegháború genezisét tekintve például a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján kijelenthetjük, hogy nem dönthető el teljes egyértelműséggel, melyik fél kezdte a hidegháborút. Ezt az álláspontot támasztja alá, hogy ma már tudjuk: a hidegháborút egyik fél sem akarta. A nagyhatalmak bizonyos lépései összességükben ugyan a hidegháborús konfliktus kialakulásához vezettek, azonban egyik fél részéről sem ez volt a cél. Egyoldalú felelősség helyett tehát inkább az egymás szándékai iránti kölcsönös gyanakvás folyamatos és fokozatos erősödéséről, a kölcsönös bizalomvesztésnek egy olyan eszkalációjáról beszélhetünk, ami bizonyos értelemben szükségszerűen vezetett ehhez a konfliktushoz.

A történészeket és a közvéleményt egyaránt régóta foglalkoztató kérdés, hogy Sztálinnak volt-e eredendően terve Kelet-Közép-Európa szovjetizálására, s hogy a kommunista hatalomátvétel oka vagy következménye volt a szövetséges nagyhatalmak közötti szakításnak és a hidegháború kialakulásának. A régió országaiban folytatott történeti kutatások alapján egyre nyilvánvalóbb, hogy a szovjetek kezdettől, 1944–1945-től fogva törekedtek a térség szovjetizálására, ám ezt a kérdést rugalmasan és óvatosan kezelték, és politikájukat alárendelték a nyugati nagyhatalmakkal fennálló szövetség megőrzésének. Így elsősorban azokban az országokban szorgalmazták illetve engedélyezték, hogy a helyi kommunista párt viszonylag korán döntő hatalmi pozícióba kerüljön, ahol erre a helyi viszonyok lehetőséget teremtettek, s ahol mindezt viszonylag békés eszközökkel, polgárháború kirobbanásának veszélye nélkül lehetett véghezvinni. Ezért általában ragaszkodtak a koalíciós politikai rendszer fenntartásához, miközben – Németország szovjet zónáját leszámítva – a régió valamennyi országában már 1945–1946 folyamán olyan döntő illetve meghatározó pozícióba kerültek a helyi kommunista pártok, amelynek alapján sokkal inkább beszélhetünk kváziszovjetizált (Albánia, Bulgária, Jugoszlávia, Lengyelország, Románia) és preszovjetizált (Csehszlovákia, Magyarország) országokról, mintsem demokratikus közjátékról vagy korlátozott parlamenti demokráciáról.

Magyar források bizonyítják, hogy a szovjetizálás ütemét illetően 1946 tavaszán döntő változás állt be a szovjet taktikában, s ettől kezdve közvetlen célként fogalmazódott meg a kommunista hatalomátvételre való felkészülés. Ennek a váltásnak a következménye volt, hogy Moszkvában már igen korán, 1946 márciusában tervbe vették a Kominform megalakítását. A szervezet 1947 szeptemberében történt létrehozása ezért nem tekinthető egyszerűen csak a Marshall-tervre adott válasznak, ahogyan a nemzetközi irodalom egy része régóta állítja. Azt is fontos leszögezni ugyanakkor, hogy a Kelet-Európában lezajlott kommunista hatalomátvétel közvetlenül nem volt oka a szövetséges nagyhatalmak közötti szakításnak, s így a hidegháború kialakulásának sem, de közvetve tovább mélyítette a két oldal közötti, egyre mélyülő szakadékot.

Paradox módon a nemzetközi feszültség növekedését eredményezte a második világháborút lezárni hivatott európai békerendezés folyamata is. Hamar kiderült ugyanis, hogy a legfőbb problémának számító német kérdés rendezésére minimális az esély. Az 1946 nyarán–őszén megrendezett párizsi béketárgyalásokon így csak a „problémátlan” államokkal, Németország korábbi európai szövetségeseivel akartak békeszerződést kötni.

Magyarország számára a békekötésnek különösen nagy jelentősége volt, hiszen a társadalom nagy része a vesztes háború ellenére is komolyan bízott benne, hogy a szövetséges nagyhatalmak legalábbis korrigálják majd a Trianonban hozott igazságtalan döntéseket, vagy azok egy részét. A békerendezéssel kapcsolatos legfőbb konfliktusforrást az jelentette, hogy a nyugati nagyhatalmak mutattak ugyan némi hajlandóságot a magyar igények egy részének – így a Romániával szemben támasztott területi követeléseknek a támogatására, de 1945 végére –1946 elején világossá vált, hogy a Vörös Hadsereg által megszállt országok közötti vitás kérdések rendezésénél döntő szava a Szovjetuniónak lesz. A szovjetek prioritás-listáján pedig Magyarország egyértelműen az utolsó helyen állt, s így kevés esély látszott arra, hogy a magyar–román vitában vagy a csehszlovákiai magyarok állampolgári jogainak tiszteletben tartásáért folytatott diplomáciai küzdelemben számítani lehet majd Moszkva segítségére. Ebben a kényszerhelyzetben tűnt megfontolhatónak az 1946 március elején kirobbant belpolitikai válság idején Rákosi közvetítési ajánlata, amely egy szovjet ígérvényre hivatkozott. A szovjet vezetők nem titkolták, hogy a választásokon sokkal jobb eredményeket vártak a magyar kommunista párttól, és feltehetően azzal noszogatták az 1946 januárjában megkezdett baloldali fordulat következetes végég vitelét, valamint a döntő szovjet gazdasági befolyás érdekében a magyar–szovjet vegyes vállalatok létrehozását, hogy mindezért cserébe a Szovjetunió támogatni fogja a magyar kormány igényét Romániával szemben egy 4–10 ezer négyzetkilométeres határ menti területsávra. A szovjetek beleegyeztek abba is, hogy a feltételek teljesítése esetén a béke-előkészítéssel és a különböző gazdasági problémákkal kapcsolatos kérdések megbeszélésére magyar kormánydelegáció utazzon Moszkvába. Más tényezők mellett ez a Rákosi által ajánlott alku is hozzájárult ahhoz, hogy a kisgazdapárt vezetősége végül elfogadta a baloldal követeléseit és kizárta a pártból huszonegy reakciósnak minősített parlamenti képviselőjét, elvégezve ezzel a párt első és később végzetesnek bizonyult öncsonkítását, amelynek következményeként megindult a kisgazdapárt széthullása. 1946 áprilisában azonban, amikor a Nagy Ferenc vezette delegáció Moszkvában járt, Sztálin és Molotov csupán kétértelmű kijelentéseket tett a magyar békecélokkal kapcsolatban. A magyar politikusok ennek ellenére – bízva Rákosi ígéretében – mindezt mégis határozott támogatásnak tekintették.

Mindezek után a Külügyminiszterek Tanácsa 1946. május 7-i ülésének határozata, hideg zuhanyként érte a magyar közvéleményt és a területi revízióban reménykedő politikusokat egyaránt, mivel ebben az állt, hogy a békeszerződésben Magyarország és Románia között az 1939-ben fennállott határokat kell rögzíteni. Nagy Ferenc azzal igyekezett feloldani a korábbi optimista nyilatkozatai és a párizsi döntés közötti nyilvánvaló ellentmondást, hogy azt hangoztatta: ez nem végleges döntés, a békeértekezleten lesz még lehetőség a kérdés újratárgyalására. Rákosit pedig alighanem még inkább meglepte ez a nem várt fordulat, hiszen számára is csak ekkor derült ki, hogy a moszkvai tárgyalásokkal kapcsolatban a magyar kommunisták és a szovjet vezetők által közösen megrendezett politikai színjáték teljes szövegkönyvét csak Moszkvában ismerték. Kreativitása azonban most sem hagyta cserben, ezért innentől kezdve – nem zavartatva magát a tényektől – egyrészt a nyugati nagyhatalmak rovására igyekezett írni a párizsi határozatot, másrészt kedvenc témáját elővéve azt hangsúlyozta, hogy az ország külpolitikai helyzetének megromlásáért az újból támadásba lendült „reakció” a felelős.

A párizsi béketárgyalásokat megelőző béke-előkészítésnek máig kevésé ismert része az ún. békepropaganda, vagyis az a tevékenység, amelyet a magyar kormány különböző szervei folytattak a külföldi közvélemény tájékoztatása, felvilágosítása és a magyar békecélok népszerűsítése érdekében. A békepropagandával kapcsolatban a fő problémát és konfliktusforrást az jelentette, hogy az eleve szinte csak a nyugati nagyhatalmak közvéleményét vehette célba, hiszen ott volt legalábbis elvi esély arra, hogy egy Magyarországgal szemben barátságos közvélemény nyomásának engedve az Egyesült Államok és/vagy Nagy-Britannia kormánya adott kérdésekben Magyarország számára kedvezőbb álláspontot alakítson ki. 1945 végére–1946 elejére azonban egyre világosabbá vált a magyar vezetők számára is, hogy a kelet-közép-európai országokat érintő kérdések rendezésénél a Szovjetuniónak lesz döntő szava. Ebben a relációban viszont a társadalmi befolyás hatásában reménykedni felesleges optimizmus lett volna, arról nem is beszélve, hogy magyar kiadványok szovjetunióbeli terjesztésének a legminimálisabb feltételei sem voltak adottak. Az ördögi kör ezzel bezárult. Mivel azonban a közelgő béketárgyalások miatt a tét igen nagy volt, a magyar kormány számára végül nem maradt más lehetőség, mint hogy legalább kíséretet tegyen a nyugati közvélemény pozitív irányban történő befolyásolására, és azon keresztül a magyar békeesélyek javítására.

A hidegháború és az enyhülés viszonyát elemző írás fő állítása, hogy – a ma még általánosan elfogadott nézetektől eltérően – az enyhülési politika kibontakozását nem a hatvanas évek elejétől–közepétől kell számítani, hanem már 1953-tól. Az 1953–1956 közötti korszakban kibontakozó és érvényesülő legfontosabb trend – minden zavaró körülmény vagy ellenkező előjelű propaganda ellenére – annak kölcsönös fokozatos fel- és elismerése volt, hogy a két világrendszer kénytelen együtt élni és egymást elviselni, ha el akarja kerülni a totális pusztulást jelentő harmadik világháborút. Ennek tudatosodása olyan döntő jelentőségű változást idézett elő a kelet–nyugati viszonyban, amelynek következtében alapvető és minőségi különbség van a hidegháború 1953 előtti és utáni szakasza között. Az általános felfogás szerint a hidegháború lényege mindvégig az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállására és vetélkedésére épült bipoláris világrend volt, ezzel szemben inkább állíthatjuk, hogy 1953 után a szuperhatalmak viszonyának fő jellegzetessége valójában az Egyesült Államok és a Szovjetunió folyamatos egymásrautaltsága és kényszerű kooperációja lett, bár a versengés eleme időközben még jelentősen erősödött is. Ami azután következett, az a kapcsolatok logikáját tekintve már sokkal inkább az enyhülés és a kényszerű egymás mellett élés kategóriáival írható le.

Az 1956-os magyar forradalom nemzetközi kontextusáról szóló fejezet részletesen elemezi az egyes történelmi szereplők – a Nagy Imre-kormány, a magyar társadalom, a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és az ENSZ – céljait, magatartását és stratégiáját, s mindezeket a lehető legtágabb nemzetközi összefüggések koordináta-rendszerében. Ma már világosan látható, hogy a korabeli kommunista propaganda állításai ellenére a nyugati nagyhatalmaknak nem volt közvetlen szerepük a forradalom kirobbantásában, mivel a Nyugat magatartását az 1945-ben létrejött európai status quo tudomásulvételére alapozott kényszerű passzivitás jellemezte. Ezt a politikát elsősorban egy termonukleáris világháború kirobbanásának veszélyével fenyegető közvetlen szuperhatalmi összecsapás mindenáron való elkerülése motiválta. Ezért a magyar forradalommal egyidejűleg lezajlott szuezi válságnak sem lehetett, és nem is volt érzékelhető hatása a magyarországi események alakulására, még ha ezt sokan mindmáig szeretnék is másként látni. Vagyis a Nyugat passzivitása korántsem a közel-keleti konfliktussal magyarázható, s a felkelés leverését eredményező szovjet döntés meghozatalához sem volt szükség „nyugati nagyhatalmak egységes fellépését akadályozó” és a „világ közvéleményének figyelmét elterelő” nemzetközi krízishez. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Nyugat egységes, ám teljesen passzív magatartása a Csehszlovákia elleni intervenció idején 1968-ban.

A magyar forradalom ügye az Egyesült Nemzetek Szervezetének fórumain szintén csak látszólag került a nagyhatalmak vitáinak kereszttüzébe. A nyugati nagyhatalmaknak a magyar kérdés naprendre tűzésével a Biztonsági Tanácsban egyetlen célja volt: az eredendő tehetetlenség leplezése. Mivel a szovjet érdekszféra ügyeibe sem katonai, sem pedig politikai eszközökkel nem tudtak és nem is akartak közvetlenül beavatkozni, tettek helyett a szovjet magatartást elítélő szavak erejével igyekeztek a világ közvéleményét meggyőzni arról, hogy a Nyugat számára nem közömbös a magyarországi fejlemények kimenetele. A kérdés tárgyalása során azonban a politikai érdekek valódi összecsapására nem az ENSZ hivatalos fórumain, hanem a színfalak mögött, a nyugati nagyhatalmak között folytatott titkos egyeztető tárgyalásokon került sor, ahol az Egyesült Államok állt szemben a szuezi akcióra készülődő Nagy-Britanniával és Franciaországgal. Az Egyiptom elleni támadást követően ugyanis az angolok és franciák a figyelem elterelésére törekedve mindent megtettek annak érdekében, hogy a magyar kérdés a Biztonsági Tanácsból átkerüljön az október 31-én összehívott rendkívüli közgyűlésbe, ahol a közel-keleti helyzetet kezdték tárgyalni. Ez a megoldás „mellesleg” a magyar forradalom szempontjából kedvezőbb lett volna, hiszen a közgyűlésben nem érvényesülhetett a szovjet vétó, így ott legalább elvi esély volt arra, hogy egy időben meghozott ENSZ-határozat pozitívan befolyásolja az eseményeket. Az amerikaiak viszont a szuezi válság megoldására koncentrálva mindent elkövettek ennek megakadályozására, és ragaszkodtak hozzá, hogy a két kérdést külön kezeljék. Ezt a taktikát egészen november 4-ig sikeresen alkalmazták, akkor viszont az amerikai diplomácia az ENSZ-ben és azon kívül is teljes gőzre kapcsolt a magyarországi szovjet intervenció elítélésének érdekében, azért, hogy a világ közvéleményével elhitesse: az Egyesült Államok nemcsak a közel-keleti válság rendezése terén, hanem a magyar ügyben is kezdettől fogva egyértelműen pozitív szerepet játszott. S mint tudjuk, ez a törekvés sikeres volt, hiszen hosszú évtizedek teltek el, mire a fent vázolt titkos tárgyalások alapján fény derült az amerikai vezetés valódi szerepére.

A szovjet döntéshozatallal kapcsolatban az október 23-án történt első szovjet beavatkozás meghatározó jelentőségére kell felhívni a figyelmet. Abban az esetben ugyanis, ha a szovjetek nem rendelnek csapatokat Budapestre, hanem a helyzet pacifikálását a helyi erőkre bízzák, elméletben feltételezhetjük, hogy talán lett volna esély az események eszkalációjának a megakadályozására. A Vörös Hadsereg fellépése nyomán kibontakozott szovjetellenes szabadságharc, illetve a rendkívüli gyorsaságú demokratikus átalakulás miatt a november 4-i második szovjet intervenció viszont, figyelembe véve a szovjet birodalmi érdekeket, már biztosan elkerülhetetlen volt. Mindennek nem mond ellent, hogy az 1996-ban ismertté vált ún. Malin feljegyzésekből tudjuk: az SZKP Elnöksége 1956. október 30-án olyan határozatot hozott, mely szerint a magyar kormány kérésére a szovjet csapatokat ki kell vonni Magyarországról. A források alapos elemzése ugyanis egyértelművé teszi, hogy a szovjet vezetők potenciális döntése semmiképpen nem Magyarország „elengedésére” irányult, hanem éppen ellenkezőleg: ez lett volna a maximális politikai engedmény, amit a szovjet vezetés – az általa is a legrosszabb megoldásnak tekintett fegyveres rendteremtést elkerülendő – még hajlandó lett volna megadni, ha azáltal a Nagy Imre-kormánynak sikerül a helyzetet a kommunista rendszer és a szovjet blokk egységének megőrzése mellett konszolidálnia.

A fenti határozattal egyidejűleg a szovjet vezetés döntött a kormány 1956. október 30-i, történelmi jelentőségű deklarációjának kibocsátásáról is, amely a kelet-európai szövetségesekkel való viszony új alapokra helyezésére tett ígéretet. A nyilatkozatról sokáig azt hitték, a békülékeny hangvételű dokumentum közzétételét az 1956. októberi lengyelországi események, illetve a magyar forradalom kényszerítették ki. A legújabb kutatások nyomán azonban bizonyítható, hogy a szövetségesekkel kapcsolatos szovjet politika revíziója már 1956 tavaszától folyamatban volt, és egy nyilatkozat közzétételét is már ekkortól tervbe vették. A magyar és a lengyel események tehát nem magának a deklarációnak a megszületését idézték elő, hanem „csupán” a nyilvánosságra hozatal időzítését és a dokumentum tartalmát befolyásolták jelentős mértékben. Fontos azonban tisztázni, hogy az átalakítandó szövetségi viszony ellenére a nyilatkozat világosan jelezte, hogy a szovjet blokk országaiban hol vannak a lehetséges és a még tolerálható változások határai: a reformok egyfelől kizárólag a szocializmus, azaz a szovjet típusú bolsevik rendszer, másfelől pedig a szövetségi rendszer, vagyis a szovjet birodalom, konkrétan a Varsói Szerződés fenntartásának a keretein belül képzelhetők el. A magyar forradalom leverése ezért valójában nem tekinthető a szovjet kormánynyilatkozat szellemével ellentétes lépésnek – ahogyan azt mindmáig sokan értelmezik – hanem november 4-én éppen annak alkalmazására került sor. Ekkor ugyanis a magyarországi politikai rendszer már nem volt kompatibilis a bolsevik modellel.

Ma már azt is tudjuk, hogy az SZKP Elnökségének a „Forgószél”-hadművelet megindítását elrendelő határozatát nem befolyásolta a magyar kormány november 1-jén bejelentett semlegességi nyilatkozata, mivel a moszkvai döntés megszületett már előző nap, október 31-én.. Vagyis a semlegesség deklarálása és a Varsói Szerződésből történt egyoldalú kilépés nem oka, hanem inkább következménye volt a szovjet intervenciónak. Október 31-től ugyanis folyamatosan újabb és újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, amelyek megszállták a fő stratégiai pontokat, bekerítették a városokat és elfoglalták a repülőtereket. A magyar kormány tiltakozására Andropov szovjet nagykövet által adott válaszokból egyértelművé vált, hogy küszöbön áll a felkelés leverését és a törvényes magyar kormány megbuktatását célzó újabb szovjet invázió. Ebben a reménytelen helyzetben került sor a magyar kormány radikális lépésére, a Varsó Szerződés azonnali, egyoldalú felmondására és az ország semlegességének kinyilvánítására. A magyar vezetés tagjai a forradalmi közvélemény nyomására ugyan már október utolsó napjaiban fontolgatták ezt a döntést, de ekkor még hosszas tárgyalásokra alapozott kompromisszumos megoldásban reménykedtek, s ez lényegében különbözött a november 1-jén kényszerűen, a készülő újabb szovjet invázió árnyékában meghozott egyoldalú lépéstől.

 

A szovjet blokk történetének két legsúlyosabb belső válsága, amelyet a Szovjetunió csak külső fegyveres beavatkozással tudott megoldani, az 1956-os magyar forradalom és a prágai tavasz volt 1968-ban. Az 1956-os magyar és 1968-as csehszlovákiai események nemzetközi kontextusának összehasonlító elemzése azt mutatja, hogy számos eltérő vagy annak tűnő vonás ellenére a két lázadás potenciális kimenetele csak hasonló lehetett: külső beavatkozás nélkül mindkét országban előbb utóbb egy polgári demokratikus rendszer kialakulása következett volna be. Ennek megfelelően a két krízis sorsát meghatározó nemzetközi körülmények – egyfelől a szovjet birodalmi logika ereje, másfelől a status quo politikára alapozott kényszerű nyugati passzivitás, – mindkét esetben hasonlónak tekinthetők. Így valójában a két válság lényegi azonosságából adódó meghatározottság döntötte el az események kimenetelét, a mindmáig sokak által hangsúlyozott látványos különbözőségeknek pedig nem volt igazi szerepük.

A berlini és a kubai válság lezárása után a hatvanas évek világpolitikai fejleményeit lassú evolúciós folyamatként, a kelet–nyugati kapcsolatok radikális átalakulását eredményező enyhülési politika kibontakozásának időszakaként szokták jellemezni. Emellett azonban egyre világosabbá válik az is, hogy a szovjet blokk szerepvállalását a nemzetközi politikában a szovjet–amerikai szuperhatalmi viszony alakulásán túl a szovjet birodalom keleti illetve nyugati, vagyis az ázsiai és az európai határait látensen fenyegető két súlyos konfliktus határozta meg: a szovjet–kínai szakítás és a vietnami háború egyfelől és a német kérdés rendezetlensége másfelől. Éppen ezért, amikor a Kádár-korszak első másfél évtizedének külpolitikáját elemzzük, mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy Magyarország mozgásterét valójában nem pusztán a Szovjetuniótól való nyilvánvaló függés, hanem egy sokkal bonyolultabb hármas determináció határozta meg. Evidens korlátozást jelentett a szovjet birodalomhoz tartozás, ugyanakkor az országnak a fejlett nyugati technológiára s később a kölcsönökre való utaltsága szintén erős kötöttségnek bizonyult. S mindezeken túlmenően, a fenti két meghatározottság figyelembevételével a hatvanas évek elejétől a magyar külpolitikának még abban az össz-kelet-közép-európai lobbiküzdelemben is manővereznie kellett, amelyben a keleti blokk valamennyi állama aktívan küzdött a sajátos nemzeti érdekek érvényesítéséért. Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy miközben a Szovjetunióhoz való konstruktív lojalitás egyik meghatározó eleme volt a kádári politikának, ez nem zárta ki, még ebben a korai szakaszban sem, a folyamatosan bővülő külpolitikai mozgástér kihasználását. A „magyar ügy” lezárása az ENSZ-ben, majd Magyarország ezt követő „emancipálódása” a kelet–nyugati viszonyban lehetővé tette azoknak a nyugati kapcsolatoknak a fokozatos (újjá)építését – elsősorban az NSZK-val –, amelyek a nyitott magyar gazdaság számára kulcsfontosságúak voltak. A szovjet blokk integrációs rendszerében (KGST, Varsói Szerződés) részben már az ötvenes évek végétől kibontakozó, majd a hatvanas évek közepétől állandósuló igen intenzív viták és konfliktusok során éppen ezért a magyar képviselők azokat a folyamatokat igyekeztek erősíteni, amelyek ezeknek a sajátos magyar érdekeknek az érvényesítését szolgálták.

A vietnami háborút mindmáig alapvetően közvetett szovjet–amerikai konfliktusnak tekintik, holott a kelet-közép-európai források alapján egyre nyilvánvalóbb, hogy a válság eszkalációjáért elsősorban Kínát terheli a felelősség, miközben az összes többi szereplő – az Egyesült Államok, a Szovjetunió és a blokk többi állama, sőt még a vietnami vezetés egy része is – a békés, tárgyalásos megoldásban volt érdekelt. Kína ugyan nem tudott az egész kommunista világban szakítást előidézni, de a szovjet tábort sikerült annak akarata ellenére magával rántania az egy évtizeden át elhúzódó délkelet-ázsiai fegyveres konfliktusba. A szovjet vezetés korabeli aggodalma szerint Peking egyenesen közvetlen szovjet–amerikai összecsapás előidézését akarta ezzel elérni. Mindez olyan, már-már skizofrén helyzetet idézett elő, hogy miközben a kommunista országokban ezt a tényt csak a legfelső vezetés ismerte, a belső és külső propagandában mindvégig lankadatlanul folytatódott az „amerikai imperializmus” egyoldalú felelősségének hangoztatása. A vietnami konfliktus Magyarország számára így érthetően jóval több volt, mint szolidaritási és segélyezési kérdés, ezért a kelet–nyugati kapcsolatok fejlesztésében érdekelt vezetés – szovjet felkérésre – lelkesen vállalkozott rá, hogy részt vesz a vietnami elvtársak meggyőzésében. Az akció végül 1965–1966 folyamán komolyabb dimenziót kapott, és a Vietnami Demokratikus Köztársaság és az Egyesült Államok között folytatott titkos közvetítés során a magyar diplomácia – a lengyelekkel együtt – jelentős szerepet játszott abban, hogy a szovjet blokk államai megkíséreljék kiiktatni a kínai tényezőt a délkelet-ázsiai konfliktusból.

A közvélemény számára a vietnami háború valódi jellegéhez hasonlóan lényegében máig ismeretlen annak a szovjet blokkon belüli konfliktusnak a története is, amely a Német Szövetségi Köztársasággal történő diplomáciai kapcsolatok felvételével kapcsolatban alakult ki 1967 elején. A szovjet–kínai szakítást követő egyik legsúlyosabb belső válság elemzése arra is rávilágít, hogy ekkorra nem csupán az európai és ázsiai kommunista országok között keletkezett egyre áthidalatlanabb feszültség, hanem a Szovjetunió kelet-közép-európai szövetségesei viszonyában is alapvető érdekellentétek voltak, s ez nem csupán Románia deviáns magatartására korlátozódott. Az 1966 decemberében megalakult új nyugatnémet nagykoalíciós kormány, amelyben a szociáldemokrata párt először jutott kormányzati pozícióba, négy országgal – Csehszlovákiával, Magyarországgal, Romániával és Bulgáriával – titkos puhatolózó tárgyalásokat kezdett a diplomáciai kapcsolatok felvételéről. Ez a lépés radikális fordulatot jelzett az NSZK külpolitikájában, mivel egyértelműen az ún. Hallstein-doktrína feladását jelentette volna. A magyar vezetés a tábor országaival való egyeztetés után készen állt a diplomáciai kapcsolatok felvételére. 1967. január 31-én azonban a többiekkel folytatott konzultáció nélkül váratlanul nyilvánosságra hozták, hogy Románia megegyezett az NSZK-val a diplomáciai kapcsolatok létesítéséről. Ez az egyoldalú lépés súlyos válságot idézett elő a szövetségen belül, amelynek során a lengyel és a keletnémet vezetők nyomására olyan döntés született, hogy Magyarország, Csehszlovákiával és Bulgária az adott helyzetben nem élhet ezzel a lehetőséggel. Paradox módon azonban ebben az esetben a történelem az NDK és Lengyelország merev és kitartó magatartását igazolta, mivel az általuk remélt engedmények megtételére valóban sor került néhány év múlva. Ha viszont az NSZK minden feltétel nélkül, könnyű zsákmányként „megkapta” volna az érintett másik három országot is, mint ahogyan Romániát, akkor igen valószínű, hogy a német kérdés ismert rendezése más körülmények között, talán jóval később ment volna végbe. Ez pedig alapvetően befolyásolhatta volna az egész enyhülési folyamat alakulását, amelynek sikerében a magyar vezetés nemcsak kifejezetten érdekelt volt, hanem végül a folyamat első számú haszonélvezője is lett a szovjet blokkban. Vagyis a válság alapos elemzése meglehetősen bonyolult képletet mutat: ebben az esetben a látványos kudarc a rövid távú külpolitikai érdekek érvényesítése terén hosszú távon lényegében ugyanezen külpolitikai érdekek – a nyugati gazdasági kapcsolatok fejlesztése – sikeres képviseletéhez teremtett kedvező feltételeket.

A kötet utolsó előtti tanulmánya a Kádár-korszak egyik szintén máig ismeretlen súlyos bel- és külpolitikai válságának történetét tárja fel. Az 1979. decemberi afganisztáni szovjet beavatkozást követően előállott helyzet tétje nem kevesebb volt, mint hogy a feszült nemzetközi helyzetben a kelet-közép-európai országok – köztük Magyarország – megőrizhetik-e a hatvanas évek végétől elmélyülő enyhülési folyamat eredményeit és dinamikusan fejlődő kapcsolataikat a nyugati világgal vagy szovjet utasításra fel kell áldozniuk mindezt a keleti blokk egységes fellépése érdekében. Vagyis az a veszély fenyegetett, hogy Európa két fele között ismét szakadás következik be, és a politikai és gazdasági kapcsolatok a mélypontra jutott szovjet–amerikai viszony szintjére süllyednek.

1956 óta ekkor, 1980 januárjában fordult elő először, hogy az MSZMP Politikai Bizottságának többsége szembehelyezkedett az aktuális szovjet állásponttal s az azt közvetítő kádári akarattal. Kádár drámai fellépése, erősen feldúlt lelkiállapotról tanúskodó, meglehetősen zavaros és káromkodásokkal sűrűn teletűzdelt felszólalása előrevetítette a majd egy évtizeddel későbbi politikai bukásának időszakát s jól ismert utolsó beszédét. A párt vezetőjének azonban ekkor még sikerült győztesen kikerülnie a válságos helyzetből mind belpolitikai téren, mind pedig a nemzetközi politika színpadán. Az afganisztáni szovjet beavatkozás, illetve az a megaláztatás, melyet Kádárnak ekkor el kellett viselnie, paradox módon végül mégis azt eredményezte, hogy az ország nemzetközi pozíciói, a stabilitás fenntartásában kulcsfontosságú nyugati kapcsolatai ezt követően soha nem látott fejlődésnek indultak. A kötetben közölt tanulmány részletesen bemutatja azokat a diplomáciai manővereket, amelyek következtében mindez lehetségessé vált, s rámutat arra is, hogy a hatékony magyar fellépés ebben az esetben nem csupán a nagyobb mozgásszabadság kialkudását eredményezte, hanem jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunióban a nemzetközi kooperáció, az enyhülés fenntartásában érdekelt politikai erők kerüljenek ki győztesen a moszkvai hatalmi harcokból.

A kötet utolsó tanulmánya a magyarországi rendszerváltás nemzetközi kontextusát elemzi magyar, szovjet, amerikai, német stb. levéltári források felhasználásával. Az MSZMP Politikai Bizottságának és a Külügyminisztérium dokumentumainak alapján nem csupán a magyar pártvezetés külpolitikai lépéseit, stratégiáját vizsgálja, hanem részletesen elemzi a kelet-európai átalakulással, majd a kommunista rendszerek összeomláshoz vezető válsággal kapcsolatos szovjet illetve nyugati stratégiát is. A szovjet politikában Kelet-Európa sorsa a nyolcvanas évek közepétől kezdve egyre inkább két ellentétes előjelű tényezőnek rendelődött alá: egyrészt a gorbacsovi vezetés ambiciózus világpolitikai céljainak, másfelől pedig a belső szovjet átalakítás sikerének. Ez utóbbit az 1989–1990-es évek vonatkozásában – a ma ismert források és a későbbi események ismeretében – nyugodtan nevezhetjük a Szovjetunió fennmaradásáért folytatott élethalál-küzdelemnek is. Annak fő okát tehát, hogy a Szovjetunió miért egyezett bele olyan könnyen Kelet-Európa elengedésébe, abban látom, hogy a szovjet állam – paradox módon, katonai értelemben még a kétpólusú világrendszer egyenlő értékű szuperhatalmaként –, a polgárháború óta ekkor került először olyan helyzetbe, amikor saját fennmaradása volt a legfőbb tét. Ekkor a birodalmi „centrum” megmentése logikusan és szükségszerűen vált prioritássá, amelyhez képest a birodalom kelet-európai perifériájának megtartása fokozatosan elvesztette korábbi jelentőségét. Ha történelmi párhuzamot keresünk, mindezt leírhatjuk Breszt-Litovszk-szindrómaként is. A polgárháború ama kritikus pillanatában Lenin is azzal érvelt a németekkel kötendő, Oroszország számára megalázó feltételeket tartalmazó békeszerződés mellett, hogy bár az jelentős területek feláldozását követeli, ily módon megmenthető maga a szovjet állam és a szovjethatalom. Az elemzés ezzel kapcsolatban arra is rámutat, hogy 1988 közepétől a szovjet vezetés számára valójában már csak egyetlen „fegyver” maradt, amellyel ideig-óráig befolyásolni tudta a Kelet-Európában zajló politikai folyamatokat: a Brezsnyev-doktrína lebegtetése. Gorbacsov és munkatársai ekkortól ugyanis lemondtak a katonai beavatkozás lehetőségéről, ám mindent elkövettek, hogy az érintetteket ezzel kapcsolatban minél hosszabb ideig bizonytalanságban tartsák. 1988–1989 folyamán a szovjet vezetők számos olyan, szándékosan kétértelmű nyilatkozatot tettek, amelyeknek lényege az volt, hogy implicit módon elvetették ugyan a szovjet beavatkozás lehetőségét, de kategorikusan sohasem mondták ki, hogy ebből következően a Szovjetunió akkor sem fog beavatkozni valamely kelet-európai szövetségese belügyeibe, ha ott a politikai átalakulás – horribile dictu – a szocializmus teljes feladásához és nyugati típusú parlamenti demokrácia helyreállításához vezetne. A Brezsnyev-doktrína lebegtetésének ez az ösztönösen kialakult, majd egyre tudatosabban alkalmazott taktikája – legalábbis átmenetileg – sikeres és hatékony volt. Emellett a Szovjetunióban és Kelet-Európában egyaránt felgyorsuló átalakulás során kifejezetten stabilizáló hatást fejtett ki, és valószínűleg nem kis mértékben járult hozzá az átmenet békés jellegének fenntartásához. Mindez azzal a jelentős előnnyel is járt, hogy ezáltal a szovjet vezetés fokozatosan szoktatta hozzá a társadalmat – és egyúttal saját magát – a gondolathoz, hogy a Szovjetunió esetleg olyan radikális változásokat is kénytelen lesz elfogadni Kelet-Európában, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Hasonlóan stabilizáló hatással volt ez a taktika a régióban zajló átalakulásra is, és valószínűleg jelentős szerepe volt abban, hogy a szovjet szándékok tekintetében teljesen elbizonytalanodott kommunista vezetők – Románia kivételével – nem mertek komolyabb repressziót gyakorolni az 1989 őszén kibontakozott tömegmozgalmak ellen.

A magyarországi rendszerváltás legfontosabb jellemzőjének a folyamat békés, tárgyalásos, „alkotmányos” jellegét tartják. A mintegy négy évtizedig megdönthetetlennek tűnő kommunista rendszer gyors és komolyabb társadalmi összeütközésektől mentes felszámolása ugyanakkor a nemzetközi politika színterén korántsem ilyen konfliktusmentes környezetben ment végbe. A kelet–nyugati viszonyban a Nyugat jóindulatú passzivitása és moderáló szerepe ezúttal kifejezetten pozitív hatással volt a kelet-közép-európai fejleményekre, a közelgő összeomlás veszélye azonban 1988–1989 folyamán magán a szovjet blokkon belül generált olyan súlyos nyilvános konfliktusokat, amelyek a szövetségi rendszer egyre mélyülő válságát vetítették előre. Ekkorra a Varsói Szerződésen belüli ellentétek struktúrája is alapvetően megváltozott: a korábbi képletet – Románia az összes többi ország ellen – mindinkább a reformerek–konzervatívok szembenállása váltotta fel. A Moszkva–Varsó–Budapest reform-háromszög tagjaként Magyarország ezekben az években paradox módon egyszerre alakította a tábor élreformere és első számú bajkeverője szerepét. A magyar külpolitikában ebben az időben kezdett körvonalazódni az a koncepció, amely a kialakulóban lévő, és az együttműködésre épülő új világrendben, Kelet és Nyugat között a híd szerepét szánta Magyarországnak. Ez az elképzelés még tartósan számolt az adott szövetségi keretek, a Varsói Szerződés és a KGST fennmaradásával, ám egyben azzal is, hogy ezek egy szükségszerű demokratikus átalakításon fognak keresztülmenni, melynek következtében többé nem akadályozhatják meg, hogy Magyarország nemzeti érdekeinek megfelelő kapcsolatokat építsen ki a világ bármely más országával vagy nemzetközi szervezetével. Ez a folytonos kezdeményezésre épülő, dinamikus, és tulajdonképpen a kvázisemlegesség megvalósítását célzó új külpolitika jellemezte a magyar törekvéseket 1988-tól egészen az 1990-es választásokig eltelt időszakban. A legfontosabb változást az jelentette, hogy míg korábban az egyik legfőbb szempont volt a nyilvános viták minden áron való kerülése, most Magyarország közvetlen konfliktusba keveredett a négy konzervatív ország közül hárommal: Romániával, Csehszlovákiával és az NDK-val.

1988 elején Romániában elindították az ú.n. „szisztematizálási” tervet, amelynek keretében több ezer falut – köztük sok erdélyi magyarlakta települést – le akartak rombolni, s ezzel egyidejűleg, a mindinkább fokozódó etnikai diszkrimináció miatt megindult a romániai magyarok tömeges menekülése Magyarországra. Ennek következményeként a magyar hivatalos szervek és politikusok 1988 második felétől egyre határozottabban vállalták fel a romániai magyarok érdekeinek védelmét, illetve magát a Romániával való nyílt konfliktust. Az 1988. augusztus 28-i aradi pártfőtitkári találkozó, amelyet szovjet nyomásra hoztak létre, azonban nem eredményezett semmilyen érzékelhető javulást a két ország viszonyában. Az MSZMP számára ez a balul sikerült akció viszont végzetes következménnyel járt, és így az átmenet folyamatában a nemzeti érzés rehabilitációjából végül nem az uralkodó párt, hanem az ellenzék tudott politikai tőkét kovácsolni.

A magyar–csehszlovák viszonyban alapvetően három kérdés okozott komoly feszültséget az 1989-es év folyamán: a bős-nagymarosi vízlépcső ügye, a csehszlovákiai magyarok helyzete és az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás átértékelése. 1989 májusában a magyar kormány egyoldalúan leállította az 1977-ben megkötött államközi egyezmény alapján épülő dunai vízi erőmű kivitelezésének munkálatait. Mivel a csehszlovák vezetés ragaszkodott a beruházás eredeti tervek szerinti befejezéséhez, a két ország között egészen máig tartó konfliktus alakult ki ebben a kérdésben. A magyar kisebbséggel szemben Csehszlovákiában nem érvényesült olyan durva diszkriminációs politika, mint Romániában, ám ez korántsem jelentette azt, hogy a magyarok kollektív jogaikat korlátozás nélkül gyakorolhatták volna. Az 1989 elejétől egyre függetlenebbé váló magyarországi média ezzel a kérdéssel is mind gyakrabban foglalkozott, ami a csehszlovák vezetés részéről komoly neheztelést váltott ki. A hivatalos magyar vezetés ugyanakkor egy csehszlovák–román „tengely” kialakulásától tartva mindvégig kifejezetten tartózkodott attól, hogy ezt a problémát felvállalja, ezért a kétoldalú találkozókon azt hangsúlyozta, hogy Magyarországnak alapvetően Romániával van nézeteltérése ebben a kérdésben. A legnagyobb feszültséget a két ország között az 1968-as „prágai tavaszszal” és a csehszlovákiai fegyveres beavatkozással kapcsolatos magyarországi fejlemények okozták. A saját legitimációs bázisának veszélyeztetése miatt joggal aggódó csehszlovák vezetés előbb egy Alexander Dubčekkal készült, a Magyar Televízióban sugárzott interjú miatt fejezte ki neheztelését. Augusztus elején pedig amiatt tiltakozott felháborodva, hogy az MSZMP KB Külügyi Osztályának vezetője egy nyilatkozatban az 1968-as események közelgő átértékelését jelezte. A csehszlovák tiltakozás ellenére kibocsátott magyar deklaráció kinyilvánította, hogy az 1989-es MSZMP-pártvezetés „nem azonosul” az akkori beavatkozással, s ez egy olyan VSZ-tagállam részéről, amely maga is részt vett az intervencióban, „formabontó” tett volt, s hatásában kétségkívül hozzájárult a csehszlovákiai politikai helyzet néhány hónap múlva bekövetkezett destabilizálásához.

A kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása szempontjából legnagyobb hatása azonban egyértelműen annak a magyar külpolitikai döntésnek volt, amely 1989. szeptember 11-én lehetővé tette, hogy a Magyarországon tartózkodó keletnémet állampolgárok Ausztrián keresztül az NSZK-ba távozhassanak. A kétoldalú konfliktusok között ugyanakkor – paradox módon – az 1989 nyarán bekövetkezett keletnémet menekültválság volt az egyetlen, amelynek kialakulása miatt a magyar vezetés a leginkább ártatlannak tekinthette magát, hiszen az adott helyzethez képest kiegyensúlyozott magyar–NDK kapcsolatok megromlásában semmiféle érdekeltsége nem volt. Közvetve azonban ezt a konfliktust is a magyar fél idézte elő azzal, hogy a nyugati nyitás politikájával összhangban a magyar–osztrák határon 1989. május elején megkezdte az elektromos jelzőrendszer és szögesdrótkerítés – a „vasfüggöny” – felszámolását. Ezt követően keletnémet turisták tízezrei utaztak Magyarországra abban a reményben, hogy az így „megnyílt” zöldhatáron Ausztriába, s onnan az NSZK-ba szökhetnek. Néhány száz embernek ez sikerült is, ám hamar világossá vált, hogy a probléma megoldására csak politikai eszközökkel van remény. Az NDK vezetése annak az 1969-ben kötött kétoldalú szerződésnek a betartását követelte, amelynek alapján az elfogott határsértőket vissza kellett volna toloncolni saját országukba. Erre a magyar vezetés nem volt hajlandó, s egy ideig abban reménykedett, hogy a két német állam megegyezésre jut a válság megoldását illetően. Miután erre nem került sor, és a magyar–keletnémet egyeztetési kísérletek is kudarcot vallottak, Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter 1989. augusztus 25-én Helmut Kohl kancellárral és Hans-Dietrich Genscher külügyminiszterrel a gymnichi kastélyban tárgyalta meg a magyar diplomáciának azt a tervét, hogy szeptember elején a magyar kormány lehetővé teszi az NDK állampolgárok szabad eltávozását az országból. Ez a lépés bizonyos értelemben a Rubicon átlépését jelentette a magyar külpolitika számára, hiszen a keleti blokkon belüli súlyos válságról lévén szó, egy ilyen nagy horderejű és kiszámíthatatlan következményekkel járó döntésre a több évtizedes gyakorlatnak megfelelően csak a Szovjetunióval történt előzetes egyeztetés után kerülhetett volna sor.

1989 augusztusában–szeptemberében azonban, a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon létrejött megállapodások eredményeként Magyarország már csak formailag volt a szovjet blokk tagja: a szabad választások alkotmányos feltételeinek megteremtésével az ország valójában már készen állt a nagy utazásra – vissza Európába.


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 18-September-2006

Search website