Litván György
Az 1956-os kutatások és viták Magyarországon
Bevezető előadás

Amikor abban a megtiszteltetésben van részem, hogy ebben a teremben, ezen az évfordulón és ez előtt a lehető legilletékesebb hallgatóság előtt számolhatok be az 1956-os kutatások és viták mai állásáról, azzal szeretném kezdeni, hogy mélyen átérzem azt a kettős felelősséget, amely ránk mint az egykori események tanúira és résztvevőire s egyszersmind azok kutatóira hárul. A súlyos kérdések egész sora tolul fel ebben a pillanatban, nem is annyira az egész négy évtizeddel kapcsolatban, amelynek jó háromnegyedéért természetesen a Kádár-rendszer viseli a fő felelősséget, hanem elsősorban a rendszerváltás óta eltelt hat-hét év vonatkozásában. Három ilyen kérdést fogalmaztam meg magamban azzal a célkitűzéssel, hogy legalább vázlatosan megkíséreljek itt válaszolni is rájuk.

1. Mit tettünk – és eleget tettünk-e – a magyar forradalom jellegének és jelentőségének, eredetének és következményeinek, tényleges hazai és nemzetközi hatásának megismerése és megismertetése érdekében?

2. Hogy áll ma, negyven év után, 1956 ügye és történelmi helye a magyar és a nemzetközi köztudatban s a tudományos közvélemény, elsősorban a történeti és politikai tudományok művelői előtt?

3. Mi az, amiben ma feltétlenül többet tudunk 1956-ról, mint 1989-ben? Melyek a módszeres kutatás eredményei, és mi a ki-kiújuló viták hozadéka?

Az első kérdésre egészen bizonyosan az lehet a válasz, hogy sok mindent tettünk mind a megismerés, mind a megismertetés érdekében, de semmiképpen sem eleget, főként az utóbbi tekintetben.

Ami a kiinduló pontot illeti, nem szükségtelen leszögezni, hogy 1988–89 előtt a hivatalos magyarországi történeti és politikai irodalomban 1956-ról egyetlen igaz munka sem jelenhetett meg. Ezen a téren az egész Kádár-korszakban kötelező volt a torzítás vagy a hallgatás. Mindamellett a forradalom valódi mibenlétét, tényleges menetét és hatását feltáró és felmutató munka – zömmel illegálisan, a pártállami felfogással szembeszegülve és a nyomban 1956 után megindult nyugati emigráns tevékenységre támaszkodva – itthon is jóval a rendszerváltozás előtt elkezdődött, eleinte főként Krassó Györgynek, Mécs Imrének és néhány társuknak köszönhetően. Neves ’56-os elítéltek egy csoportjával a nyolcvanas évek elején igyekeztünk összevetni emlékeinket s rögzíteni az események rendjét, majd Donáth Ferenc kezdeményezésére 1986-ban, a harmincadik évfordulón jött létre, mintegy hetven résztvevővel, a forradalommal foglalkozó első hazai tanácskozás. Ennek kereteit és infrastruktúráját természetesen az ellenzék és a szamizdat biztosította.

1989-től a kutatás és a publikálás feltételei természetesen gyökeresen – ha nem is kielégítően – megváltoztak. A sajtóban és a könyvpiacon megindult a visszaemlékezések, emlékiratok áradata. Az ekkor már évek óta működő Oral History Archívum interjúkészítői felkutatták és megszólaltatták ’56 legkülönbözőbb társadalmi helyzetű, túlnyomórészt meghurcolt és elfeledett szereplőit, s részben már a kivégzettek hozzátartozóit is. Nagy lendülettel elkezdődött, majd ha lassabban is, de folytatódott a forradalom dokumentumainak: sajtójának, röplapjainak, rádióadásainak, a pártok, munkástanácsok és más forradalmi szervezetek felhívásainak, programjainak, határozatainak kiadása. Folyt és folyik a tárgyi emlékek: zászlók, levelek, fényképek, filmfelvételek gyűjtése is, mégpedig nemcsak Magyarországon, hanem – szép eredményekkel – Lengyelországban, az ausztriai Burgenlandban és Erdélyben is.

A Magyar Tudományos Akadémia és akkori elnöke, Kosáry Domokos támogatásával létrehozott 1956-os Kutatóintézet legelső célkitűzései között a forradalom vidéki eseményeinek és nemzetközi összefüggéseinek feltárása szerepelt. A Soros Alapítvány jelentős támogatásával indítottuk meg az egész országra kiterjedő munkát a megyei és városi levéltárakban rejlő bírósági és közigazgatási iratok összegyűjtésére. Ezt a hatalmas anyagot az Országos Széchényi Könyvtár, a nemzeti könyvtár 1956-os fondja őrzi. Ugyanott helyeztük el a Moszkvából (részben magától Jelcin elnöktől kapott), Londonból, Párizsból, Bécsből, Varsóból, Új-Delhiből, az amerikai elnöki és külügyi, valamint az ENSZ-levéltárakból származó dokumentumokat. Intézetünk évkönyvei és különböző egyéb kiadványai mindebből már sok mindent nyilvánosságra hoztak. Az idei évfordulóra pedig megjelentetjük 1956 háromkötetes kézikönyvét, amely minden eddiginél részletesebb kronológiát, szakirodalmi és szépirodalmi bibliográfiát és a megtorlások, perek adattárát nyújtja az érdeklődőknek.

Kivették a részüket ebből a tevékenységből más intézmények is. A megyei levéltárak egész sora jelentetett meg fontos dokumentumokat tartalmazó köteteket, s ugyanezt mondhatjuk a Hadtörténeti, a Történettudományi, valamint a Politikatörténeti Intézetről is. Ez utóbbi a vezető pártszervek ülésjegyzőkönyveinek és más dokumentumainak közreadásával elősegítette, hogy ma már nagyjából megbízható képünk van az uralkodó párton belüli vitákról és döntésekről az 1956 és 1958 közötti évekből. Bizonyos fenntartással elmondhatjuk ugyanezt a szovjet pártelnökség akkori belső vitáiról és határozatairól, a magyar és lengyel pártvezetőkkel folytatott tárgyalásairól is. Továbbra sem ismerjük viszont a szovjet és a magyar belügyi szervek belső terveit és működési elveit úgy a forradalom előtti vagy alatti időszakban, akár a megtorlás éveiben. Az erről szóló operatív iratok ugyanis zömmel továbbra is titkosak.

A feltárt és összegyűjtött adatokból, dokumentumokból és személyes visszaemlékezésekből számtalan tudományosan elemző, ismeretterjesztő és publicisztikai írás jelent meg. Hogy csak a fontosabbakat említsem, kiadtuk a magyar üggyel kapcsolatos legjelentősebb szovjet, angol–amerikai, francia és lengyel dokumentumokat s ezek elemzését, a fegyveres felkelők és a munkástanácsi vezetők emlékezéseit, a Petőfi Kör összes vitajegyzőkönyveit, Nagy Imre forradalom előtti pályájának részletes leírását, Bibó István életrajzi és vizsgálati fogságbeli dokumentumait, Mindszenty bíboros kiszabadításának és forradalom alatti napjainak történetét, a magyar írók és a hatalom viaskodásának elemzését, egy fegyveres felkelőcsoport születésének és harcainak rekonstrukcióját, valamint elkészítettük az események és folyamatok tömör, népszerűen megírt összefoglalását előbb magyar, majd – bővített kiadásban – német és végül angol nyelven.

Említeni is alig szükséges, hogy milyen tömegű cikk és interjú jelent meg, hány emlékülést és konferenciát, iskolai ünnepélyt és egyetemi szemináriumot tartottak a magyar forradalom témakörében az elmúlt években itthon és külföldön. A kérdés az, hogy mindezzel mennyire sikerült ellensúlyozni e néhány év alatt több mint három évtized hivatalosan propagált rágalmait és gyötrelmes „össznemzeti elfojtását”, sikerült-e hatékonyan megcáfolni és eloszlatni a jóhiszemű tévhiteket és legendákat (például azt, hogy a forradalom kitörése szovjet vagy/és magyar kommunista provokáció eredménye volt), sikerült-e az ’56 után született vagy akár a legfiatalabb nemzedékekkel is megismertetni az egykor a világot megrendítő eseményeket, megértetni vagy megéreztetni azok jelentőségét és máig érő hatását, végül sikerült-e a nemzetközi szakmai közvéleményhez s a külföldi érdeklődők ennél szélesebb köréhez eljuttatni a szovjet, magyar és más – keleti vagy akár nyugati – levéltárakból felszínre került új adatokat és bizonyítékokat.

Sajátos módon még leginkább e legutolsó kérdésre adható viszonylag megnyugtató, igenlő válasz. Nem kerülhetjük itt el annak elismerését, hogy ’56 ügye, a magyar forradalom megbecsültsége külföldön ma alighanem jobban áll, mint Magyarországon, ahol az érdeklődés és az azonosulás 1989-ben tapasztalt szenvedélyes fellángolása után – különböző, később tárgyalandó okok miatt – 1991-től kezdve növekvő érdektelenség vagy éppen elfordulás mutatkozott a magyar forradalom emlékétől és szellemétől.

1956-hoz mindmáig annyi politikai indulat, személyes vagy családi érzelem kapcsolódik, hogy ettől még a maihoz hasonló tudományos fórumon sem tekinthetünk el teljesen. Mindazonáltal e ponton, amennyire csak lehet, igyekszem különválasztani három kört: a széles értelemben vett közvéleményt, az ún. ötvenhatos közvéleményt és a tudományos szférát. A széles közvéleménynek, amelyet ma már jelentős részben az ’56 után született fiatalabb nemzedékek tesznek ki, kevés ismerete és felettébb bizonytalan képe van a forradalomról. Elidegenítő hatást gyakorolt rá egyfelől az, amit a Kádár-rendszer iskoláiban tanult 1956-ról, másfelől az a hangzavar és lármás civakodás, amit a rendszerváltozás után az ’56-os veteránszervezetek produkáltak. A fiatalok számára az ’56-os téma sok esetben ugyanolyan vagy hasonló kötelező „ideológiai” elemet jelent, mint a korábbi nemzedékeknek a szovjet és kommunista rituálé. Biztató jel viszont, hogy nyomban pozitívan és érdeklődéssel reagálnak, ha nem frázisokkal, hanem őszinte, konkrét, életszerű ábrázolással találkoznak.

Az „ötvenhatos” közvélemény rendkívül megosztott, és a dolog természeténél fogva zömmel idős, többszörösen meghurcolt és mára erősen megkeseredett emberekből áll. 1989-ben, 33 évi rettegés és megaláztatás után, rájuk köszöntött a nem várt csoda, 1956 feltámadása, majd jött a keserű csalódás, mert eszményeik és személyes reményeik nem váltak valóra. ’56 ugyanis – a szabadságjogok követelését leszámítva – sem baloldali, sem jobboldali áramlataiban nem volt liberális forradalom, az új magyar demokrácia viszont többszínűségében is a liberális jogállamiság jegyében indult, s nem tudott mit kezdeni a feltámadt munkástanácsokkal vagy nemzeti egységszervezetekkel. Az egykori szabadságharcosok pedig többnyire inkább megismételni vagy ünnepelni szerették volna a múltat, nem pedig igazán megismerni. Jóllehet számosan készséggel segítették emlékeik felidézésével az ’56-os kutatást, még többen voltak, akik természetes módon eszményítették a múltat, s ezt várták el a történetírástól is. A történeti vagy szociológiai elemzést sokan egyenesen sértőnek, szentségtörőnek érezték (és érzik) az ’56-os harcok ábrázolásánál.

Ez a beállítottság a kilencvenes évek elején bizonyos fokig betört az úgynevezett tudományos szférába, amelyben ugyanakkor jelen voltak és vannak a késői Kádár-korszakból örökölt körök és műhelyek is, mégpedig a hivatalosak, félhivatalosak és ellenzékiek egyaránt. Ez a szféra tehát, amelybe a történetírást és a politikatudományt sorolom, ugyancsak nem egységes, hanem legalább három irányzatra tagolódik.

A már érintett legendás-romantikus felfogás, mely főként a rendszerváltás utáni első évekre jellemző, 1944–1945 óta szentek és ördögök küzdelmeként fogja fel a magyar történelmet. Eszerint a szovjet megszállókkal szembeni egy évtizedes aktív és passzív össznépi ellenállás vezetett el 1956-ban a fegyveres felkeléshez, amelyet e jellegzetesen konzervatív nézőpont képviselői hangsúlyozottan nem forradalomnak, hanem szabadságharcnak neveznek. E látszólagos álvita mögött azonban – forradalom vagy nemzeti szabadságharc? – az 1956-os komplex folyamaton belüli egykori valóságos feszültség tükröződik. Hiszen éppen Mindszenty bíboros hangsúlyozta nevezetes november 3-i rádióbeszédében, hogy nem forradalomról, hanem szabadságharcról van szó. Az ő felfogása szerint ugyanis a függetlenné vált Magyarországnak egyszerűen vissza kellett volna térnie az 1945-ös szovjet megszállás előtti legitimitáshoz és társadalmi rendhez. Vele ellentétben az 1956-os szocialista és népi baloldal a forradalomtól egy minőségileg új társadalmi-gazdasági modell kiküzdését remélte. Akik 1989 után is ragaszkodtak a „forradalom” megjelöléshez, kevés kivétellel már nem az egykori forradalmi utópizmust, hanem a plebejus – mondjuk így: Kossuth-címeres – hagyományt akarták folytatni a konzervatív és jobboldali értelmezéssel szemben. Aligha szükséges itt bizonygatni, hogy 1956 esetében a két megjelölés valójában nem ellentéte egymásnak, s a kettő együtt fejezi ki teljesen az akkori törekvések és történések tartalmát.

A másik – mondhatni – ellenkező végleten a politikai ellentétek és értékek relativizálása, a forradalom erkölcsi és nemzeti lényegének csöndes lefaragása, „elmaszatolása” folyik, különösen az utóbbi időkben. Az 1956-ot egykor ellenforradalomnak bemutató társadalomtudósok – azóta módosított – felfogása szerint továbbra sem forradalomról van szó, hanem a szovjet és magyar pártállami hatalomgyakorlásban bekövetkezett üzemi balesetről, vagy inkább közlekedési balesetről, ráadásul éppen akkor, amikor a jármű már a helyes úton haladt. Itt már szinte részletkérdés, hogy a balesetért a vezető(ke)t terheli-e a nagyobb felelősség, vagy azokat az utasokat, akik belekaptak a kormánykerékbe; a lényeg az, hogy közelmúltunknak effajta ábrázolása – miközben önnön tárgyilagosságát hangoztatja – hajlamos egy szintre helyezni a szemben álló feleket. Nem hiszem, hogy ennek az iránynak a folytatására és irányzattá, koncepcióvá szélesítésére kellene bátorítanunk a jelenkortörténet művelőit.

Szerencsére ma már számos elkészült mű bizonyítja, hogy a tabukat nem ismerő, kíméletlen elemzés és a világos morális állásfoglalás ezen a kutatási területen sem zárja ki egymást. (Ilyen például Rainer M. János Nagy Imre-életrajza vagy Standeisky Éva most megjelent munkája.) Jó néhány hazai és külföldi, elfogulatlan, fiatal kutató is ezzel az egyszerre tárgyilagos és empatikus szemlélettel és módszerrel közelítette meg és ábrázolta igen sikeresen mind a lengyel, mind a magyar Október eseményeit és dinamikáját (mint Pawel Machcewicz, Tischler János és Békés Csaba).

Melyek tehát azok a legfontosabb pontok, amelyekről az eddigi kutatásoknak és vitáknak köszönhetően ma feltétlenül többet tudunk, mint a rendszerváltás pillanatában?

Sok vita folyt a forradalom közvetlen előzményeiről: vajon a pártellenzék és az ún. revizionista értelmiség szellemi-erkölcsi szabadságküzdelme, vagy a végsőkig elkeseredett nép nyomása készítette elő a robbanást? Egyértelmű, hogy a kettő együtt, pontosabban, hogy az értelmiségi lázadás (the revolt of the mind) éppen a társadalom mélyrétegeiben zajló folyamat artikulációja, az onnan jövő számonkérésre adott válasz volt.

A megtorlás gépezete és propagandája arra a feltevésre épült, hogy az úgynevezett „ellenforradalmárok” tudatosan előkészítették a fegyveres felkelést és a hatalom megragadását. Ezt a megtorló perek vádlottjai éppoly határozottan tagadták, mint az események emigráns vagy külföldi szemtanúi és történetírói. Sajátos módon a rendszerváltás után az egykori fegyveres felkelők és szószólóik egy része – immár pozitív hangsúllyal – ugyanezt kezdte hangoztatni. Ma már azonban minden közvetlen érdektől vagy elfogultságtól mentesen megállapítható, hogy az október 23-i békésnek tervezett demonstráció után az események teljesen spontánul, a hirtelen felszabadult tömeg önmozgásának, valamint a hatalom és a szovjet megszállók erőszakos reakcióinak köszönhetően fordultak át forradalomba. A megismert szovjet és magyar dokumentumok ugyanilyen határozottsággal engedik cáfolni a szovjet vagy magyar hatalmi provokáció tételét. Az események mindkét hatalmi központot lényegében felkészületlenül érték.

Sorozatos viták folytak a forradalom jellegéről és célkitűzéseiről is. Sokan úgy vélték – vagy vélik ma is –, hogy egyfajta szocialista vagy úgynevezett „korrekciós” forradalom volt, amely az 1947 (vagy csak 1948) után bekövetkezett diktatórikus, sztálinista torzulást akarta kiigazítani. Az angol Bill Lomax és sok nyugati baloldali társa egyenesen az első igazi szocialista munkásforradalomként ünnepelte. 1989 előtt a szakirodalomban is inkább ez a beállítás kapott hangsúlyt, már csak védelmi okokból is, az „ellenforradalmi” vádakkal szemben. A kilencvenes években konzervatív oldalról erős érvelés indult meg amellett, hogy már az október 23-i „nincs elvtárs” kiáltás világossá tette, hogy a forradalmi közhangulat a szocializmusnak nemcsak kommunista, hanem minden formáját elutasítja, tehát polgári jellegű volt az alapvető célkitűzés. Úgy gondolom, itt is középütt az igazság. Egyrészt a célok az események előrehaladtával változtak, illetve a polgári pártok és irányzatok csupán az utolsó napokban jelentkeztek. Másrészt nyilvánvalóan egymás mellett, párhuzamosan léteztek a közös ellenséggel szemben álló, de egymással is – potenciálisan, majd valóságosan – ütköző irányzatok. A további szabad kibontakozás ezt nyilván felszínre hozta volna, de erről tanúskodtak – közvetve és utólag – a pár évvel ezelőtti, tanulságos viták is.

Végül, de nem utolsósorban, évtizedes diszkusszió folyt mind a politikai, mind a szakirodalomban a magyar forradalom egykori nemzetközi feltételeiről. Túlzás nélkül elmondható, hogy ez az a terület, amelyről a legtöbb megbízható dokumentum került elő, s ezek alapján ma már megkísérelhetünk választ adni arra a kérdésre, volt-e esély a sikerre, vagy eleve meg volt pecsételve a magyar szabadság sorsa. A legutóbb előkerült szovjet dokumentumok, a pártelnökség kézírásos jegyzőkönyvei mintha azt jeleznék, hogy a mozgástér valamivel nagyobb volt, mint utóbb gondoltuk. A szuperhatalmak viszonyának ma már ismert akkori megváltozása, a détente kétoldali akarása és a szuezi konfliktus viszont az ellenkezőjére engednek következtetni.

Ám éppen ez lesz a most kezdődő konferencia igazi tárgya, itt tehát ennek a beszámolónak meg kell állnia.