„Magukat a legnagyobb, legigazságosabb kritika azzal érte, hogy létrehoztuk, létre kellett hoznunk a munkásőrséget" - jelentette ki 1957 februárjában a Honvédelmi Minisztérium pártaktíváján a Magyar Szocialista Munkáspárt második embere, Marosán György, aki akkor éppen a központi bizottság (kb) adminisztratív titkára volt. Ezt követően kifejtette, a pártvezetés „szinte örül" annak, hogy „az ellenség" a hírek szerint márciusban újabb akciókra készül, mert így - mondta a drasztikus megfogalmazásairól is ismert pártvezető - a gyakorlatban is bebizonyosodik majd, hogy „a katonasággal és a rendőrséggel ellentétben a munkásőrök nem fognak ingadozni".  

Az 1957. január végén az MSZMP ideiglenes intézőbizottságának (iib) döntése nyomán „elsősorban 1919-es vöröskatonákból, volt partizánokból, 1944 előtti szervezett munkásokból, téesztagokból és szegényparasztokból" kellett volna megalakítani a párt (új) öklét. A rohamléptekben megszervezett munkásőrségben azonban majd ötvenszázalékos részvételükkel túlreprezentálták magukat az értelmiségiek, a párt-, az állami és a gazdasági vezetők, valamint az alkalmazottak (ezért a későbbről jól ismert „eredeti foglalkozás" rubrika bevezetésével közelítették a statisztikát az eredeti célkitűzéshez). Az új hatalom által felfegyverzettekben kezdettől magas lánggal égett a harci vágy. A pesti házfalakra mázolva és röpcédulákon ekkor tűnt fel a MUK (Márciusban Újra Kezdjük!) jelszó. Amire a pártseregben a HUKUK (vagyis: Ha Újra Kezditek, Újra Kaptok!) jelszóválasz fogalmazódott meg. Mindezt hangulatilag is alátámasztandó, március 21-én, a Tanácsköztársaság 38. évfordulóján mintegy tízezer, géppisztolyt szorongató egyenruhás munkásőr masírozott végig a főváros utcáin.  

Más, nem mellékes kérdés, hogy az elmúlt években kutathatóvá lett pártdokumentumok tanúsága szerint a munkásőrséggel kapcsolatban korántsem volt olyan egységes a kommunista párt vezetése, mint azt az említett márciusi erőfitogtatás sugallta. Az 1956. november 4-én szovjet segítséggel hatalomra került Kádár János, úgy tűnik, már 1957 márciusában sem szavazott maradéktalan bizalmat a párt frissiben, egy hónappal korábban elnöki tanácsi rendelettel felállított hadseregének. Aminek csak az egyik ­ az akkori demonstrációban részt vevőket nem kevés háborgásra késztető - jele volt, hogy a félelmetesnek szánt szervezet a honvédség tartalékából kapott dobtáras géppisztolyaiba - a titkos parancs szerint ­ egyetlen éleslőszert sem tárazhatott be.  

Pedig a munkásőrök korántsem operettkatonáknak gondolták magukat. „A munkáshatalom legelszántabb hívei szabadulni akartak a fegyvertelenséggel járó kiszolgáltatottság megalázó érzésétől, s ezért derékszíjukon még munka közben is sokáig ott lapult a pisztoly" - tudhatjuk meg a munkásőrség első országos parancsnokának, Halas Lajosnak 1986-ban közzétett emlékiratából.  

A más szocialista országokban már 1956 előtt is létező - a második világháború utáni békeszerződések megkerülésének egyik kiskapuját jelentő - paramilitáris párthadsereg megalakításának gondolata egyébként már szinte a hatalomba kerülés pillanatában felmerült a pártvezetőségben. November 21-én, amikor a legfelsőbb pártvezetés a karhatalom szervezésének kérdéseiről tárgyalt, a legilletékesebbnek mondható Münnich Ferenc, a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere - 1956 őszén egy ideig Moszkva jelöltje Kádár szerepére - elsősorban „az ellenforradalmi eszmék által megfertőzött" rendőrség, míg az akkor fénykorát élő Marosán a hadsereg „megmételyezettségét" emlegette. Az iib nyolc tagja ennek megfelelően úgy határozott, hogy „gyors ütemben folytatni kell a szocializmushoz hű erők felfegyverzését" mindaddig, amíg a hivatásos fegyveres állományt nem sikerül megtisztítani az „ellenforradalmi elemektől". Ekként jutott az említett rendőrségnél és katonaságnál időlegesen fontosabb szerephez a pufajkásoknak nevezett karhatalom, illetve más, a népi demokratikus országok mintájára életre hívott népőrség. A perspektívákat illetően azonban még korántsem minden körvonalazódott. Kádár például 1956-ban, az említett novemberi tanácskozáson még úgy nyilatkozott, hogy „a honvédség és a munkásőrség az a két fő erő, amely a fegyveres testületek magvát adja" - ami például arra engedett következtetni, hogy a rendőrség akkoriban még egyáltalában nem tudta visszaszerezni a bizalmat. Szemben a honvédséggel, amely rövidesen már végzett is a munkás-paraszt kormány mellett tett hűségnyilatkozat aláíratásával.  

1957 januárjában mindenesetre a kádári iránymutatás szellemében hoztak határozatot, hogy a „csehszlovák tapasztalatokat hasznosítva" „népőrséget" kell alakítani. Az ügyben több tervezet készült, a legfelsőbb grémium azonban csak a belügyi rendcsinálással megbízott belügyminiszter-helyettes, Földes László elképzelését tárgyalta meg. Talán ennek is köszönhető az, hogy az ugyancsak felmerült munkás­paraszt őrség, illetve munkásmilícia elnevezéseket megelőzve munkásőrségnek neveztetett testületet végül a - nem sokkal korábban még megbízhatatlanként emlegetett - rendőrség fennhatósága alá vonták. Persze nem minden kulisszák mögötti csatározás nélkül. A belügyminiszter másik, fontosabb ­ és emiatt az „első" jelzővel is felékesített - helyettese, Tömpe István például amellett kardoskodott, hogy „előbbrevaló lenne a párthoz hű belügyi és karhatalmi alakulatok felállítása". A döntő szót végül Kádár mondta ki, aki úgy tett igazságot, hogy az alakuló munkásőregységeket „szakmai téren" a kerületi, illetve megyei rendőrkapitányságok alá rendelte, ám a munkásőrseregbe való felvehetőségről - vagyis arról, hogy kik kaphassanak fegyvert - kizárólag a pártbizottságok vezetői dönthettek.  

Az első országos parancsnokká tett Halas Lajos - akinek kinevezését a már említett memoár tanúsága szerint Münnich és Földes mellett a politikai bizottság (pb) legmilitánsabb tagja, Apró Antal támogatta a legintenzívebben - rohamtempóban állította fel a zászlóalj- és századparancsnokságokat. Mi több, az említett pártdokumentumok tanúsága szerint olykor jó érzékkel használta ki a honvédség és a rendőrség közötti rivalizálást. Április végéig több mint 21 ezer, a nyár közepére pedig mintegy 30 ezer munkásőrt fegyvereztek fel, akik azon frissiben bevetve állandó résztvevői, főszereplői lettek az erőfitogtató demonstrációknak, így például a kádári hatalom által átütő sikernek aposztrofált 1957. május elsejei több százezres nagygyűlésnek.  

Az első hónapokban mindenki, aki munkásőr lett, „otthon tartható önvédelmi fegyvert", vagyis pisztolyt, valamint dobtáras géppisztolyt is kapott. Ami azonban korántsem ment problémamentesen. A szervezet belső statisztikái szerint például a fővárosi munkásőrök majd harmada korábban nem volt katona, de volt, ahol arra panaszkodtak, hogy az állomány háromnegyedének kiképzését az alapoknál kellett kezdeni. A fegyverbirtoklás ténye, a hatalmi gépezethez való tartozás - kezdetben központilag is táplált - öntudata azonban alig néhány hónap alatt feszültségek forrásává is lett.  

E feszültségeket persze elsősorban nem a munkásőrök önkényeskedései okozták. Akár kivételes esetnek is mondható, hogy végül kivizsgálás követte 15 ember megveretését a Heves megyei Kál községben 1957 áprilisában, arról nem is szólva, hogy az esetet egyszerű pártfegyelmivel zárták le. De az is bocsánatos - tehát pártintőkkel és -rovókkal megúszható - bűnnek számított, ha a munkásőrök az otthon tartható pisztolyokkal ittas állapotban lövöldöztek. Pedig már az 1957-es csonka esztendőben is feltűnően sok „rendkívüli esemény" történt: a hivatalos - és persze szigorúan titkos - statisztika 38 „fegyverrel okozott szolgálaton kívüli, halálokozással járó balesetet" és 25 „fegyverrel történt öngyilkosságot" regisztrált.  

A pártvezetői szemöldökök összevonását sokkal inkább a munkásőrség „avantgardizmusa" váltotta ki. Amikor 1957. április 17-én a párt operatív szervezete, a titkárság áttekintette a munkásőrség felfegyverzésének újabb fejleményeit, a szervezet tevékenységével addig roppant elégedettnek látszó Kádár már elégedetlenkedett: „Nem tudom, hogy a fegyverek mindenütt jó helyre kerültek-e?... Az országos parancsnokság kezébe ragadja a kezdeményezést... önkényes megoldásokat alkalmaznak. Emlékszem, hoztunk határozatot, hogy a munkásőrségnek nemzetiszínű szalagja legyen, ezt különböző meggondolások támogatták... Ennek ellenére olvasom az újságban, hogy vörös a karszalagjuk. Volt határozatunk, hogy egyelőre nem lesz egyenruha... ennek ellenére olvasom az újságban, hogy van egyenruha... Ilyen öntevékeny fegyveres erőt mi nem szeretünk."  

E megjegyzésen is felbátorodva az éppencsak kinevezett új honvédelmi miniszter, Révész Géza is támadásba lendült. Azt állította, hogy a munkásőrök szinte már jobban fel vannak fegyverkezve, mint a katonatisztek, s azt indítványozta, ezentúl már csak a munkásőrparancsnokok kaphassanak önvédelmi pisztolyt, és javasolta, hogy a házhoz kiadott géppisztolyokat „rendeljék vissza" a pártbizottságok épületébe. A meghívottként jelen lévő munkásőrparancsnok, Halas Lajos replikájában azt ecsetelte, milyen „súlyos helyzetet teremtene mindez, hiszen eddig mindenkinek adtunk pisztolyt".  

„Legalább sajnálni fogják, miért nem előbb léptek be a munkásőrségbe" - kívánta lezárni a vitát Révész javára Kádár. De már jött is az ellennyomás: „Amennyiben a munkásőrség nem lesz ellátva önvédelmi fegyverekkel, úgy teljes mértékben ki lesz szolgáltatva mindennemű ellenforradalmi fasiszta provokációnak" - figyelmeztetett a szóban forgó titkársági határozat veszélyeire a Heves megyei munkásőrparancsnok, Deák Ferenc. A budapesti munkásőrök hangulatát összegző jelentés szerint pedig elvtársi körökben az volt az általános nézet, hogy az intézkedés végrehajtása „egyet jelentene a munkásőrség feloszlatásával".  

A pártvezetés 1957 kora nyarán visszakozott, és engedélyezte, hogy a munkásőrség további 15 ezer ­ Csehszlovákiából importált - pisztolyt osszon szét az újonnan belépők között. De Kádár szinte ezzel egy időben vissza is vágott, és megvétózta a korábban kb-tagságra javasolt munkásőrparancsnok jelölését. Noha Halas 1959-ben a párt tagja lett, Kádár a későbbiekben sem igen engedte be a munkásőrség mindenkori parancsnokát a párt legfőbb testületeibe; az 1962-ben kinevezett Papp Árpád is csak kb-tag lehetett, míg az őt váltó - s az 1989-es feloszlatás előtt két nappal funkciójáról lemondó - Borbély Sándor a kb-titkári posztról bukott a munkásőrség élére.  

1957 végétől egyébként egyfajta állóháború is zajlott a munkásőrség átszervezésének mikéntjéről a legfelső politikai vezetésben. Az év novemberében például pb-határozat született arról, hogy az acélszürke egyenruhások létszámát 40 ezer főre kell felemelni. Ezzel egy időben kezdték mondogatni: a párt fegyveres katonáit ne csak megalázó „segédrendőri" feladatokra használják, hanem kapjanak végre külön igazoltatási, sőt letartóztatási jogot is. Az elképzelést az időközben Kádár erős emberévé vált Biszku Béla -1957 márciusától belügyminiszter - söpörte le azzal, hogy ez az igény is bizonyítéka a testületnél tapasztalható „nem egészséges törekvéseknek".  

Két évvel később, a Nagy Imre-pert követően született meg „az idős munkásőrök szolgálati könnyítéséről" szóló pb-határozat, melyet nem kevesen úgy értelmeztek, hogy a mind gyakrabban konszolidációt emlegető kádári pártvezetés immár e területen is nekilátott a számára kényelmetlenné vált „balosok" (HVG, 1997. november 8.) háttérbe szorításához. Ekkor terjedt el a munkásőrség feloszlatását emlegető szóbeszéd is. Ami olyannyira tartotta magát, hogy 1960 júniusában Kádár a fővárosi munkásőr-parancsnokságra látogatva a maga szokásos módján, ha közvetve is, de szükségesnek látta cáfolni az ezzel kapcsolatos „kósza híreket". Közel háromórás beszédében azonban mindjárt meg is jelölte a továbbélés egyetlen lehetőségeként felkínált új stratégiai célt, miszerint a testület tevékenységében „mind nagyobb szerepet kell hogy kapjon a dolgozók önkéntes társadalmi munkája a termelésben".