___Győzhetett-e volna a magyar forradalom 1956-ban?___Back
Békés Csaba

GYŐZHETETT VOLNA-E A MAGYAR FORRADALOM 1956-BAN?


Mítoszok, legendák, illúziók

Történhetett volna-e másként – elbukott forradalmak és felkelések után ez a leggyakoribb, legfontosabb kérdés, amely a kortársakat és az utókort egyaránt foglalkoztatja. Szükségszerű volt-e a vereség, avagy a külső és belső körülmények szerencsésebb alakulása esetén lett volna-e mégis esély a győzelemre? A legutolsó, vagyis az 1956-os forradalom bukása természetszerűen hasonló dilemmákat vet fel és más történelmi traumákkal együtt azok közé a kérdések közé tartozik, amelyekre a magyar társadalom mindmáig nem tudott megnyugtató választ találni. Éppen ezért a közvélekedésben és a tudományos interpretációkban épp úgy egyszerre vannak jelen a racionális elemek és az érzelmi, morális megközelítések. Ez utóbbiak az elmúlt néhány évtizedben nem egy történelemi mítosz és legenda születését segítették elő.

Az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatban máig élő legalapvetőbb mítosz éppen az, amely szerint a felkelés tulajdonképpen győzhetett volna, ha a nemzetközi politika színpadán a dolgok Magyarország számára kedvezőbben alakulnak.

Az 1989 után megindult tudományos kutatás a rendszerváltás óta megnyílt hazai és külföldi levéltári anyagok szisztematikus feldolgozásán alapul, s ennek alapján ma már egyértelműen megállapítható, hogy az 1945-ben létrejött európai status quo stabilitására alapozott bipoláris világrendben valójában nem volt reális lehetőség a szovjet birodalomhoz tartozó országok számára a kommunista rendszer felszámolására. A Szovjetunió Kelet-Közép-Európát egészen 1989-ig olyan alapvető fontosságú biztonsági zónának tekintette, amelynek „feladása” nem jöhetett szóba, ellenkezőleg: ezen országok elszakítására irányuló bármilyen nyugati törekvést olyan beavatkozásnak tekintett, amelynek elhárítása érdekében a szovjet vezetés akár a közvetlen szuperhatalmi fegyveres konfliktus, azaz a harmadik világháború kockázatát is vállalta volna. Ugyanakkor az is egyértelműen bizonyított ma már, hogy az Egyesült Államok vagy más nyugati országok részéről ilyen szándékok, törekvések – éppen az európai status quo említett kényszerű tudomásul vételéből adódóan – nem fogalmazódtak meg. Az Eisenhower adminisztráció 1953-1956 között hirdetett u.n. felszabadítási propagandája pedig nem volt több puszta retorikánál, amelynek fő célja a kommunista ellenes morál fenntartása volt a vasfüggöny mögött.

A történettudomány által kínált fenti értelmezés azonban érthetően nem nyújt túlságosan vonzó perspektívát azok számára, akik a huszadik századi magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének jelentőségét nem a forradalom erkölcsi tartalmával és a felkelésnek a Kádár-rendszer jellegét alapvetően meghatározó pozitív hatásával mérik, s akik hinni szeretnék, hogy a győzelemre is volt esély.

Ezért a közgondolkodásban mindmáig számos olyan mítosz, legenda, hamis illúzió él, vagy éled újra, amely azt igyekszik megmagyarázni, hogy tulajdonképpen nem volt eleve elrendelt a forradalom bukása, csak éppen a körülmények nem kedveztek Magyarországnak. Az ilyen típusú érvelések, illetve ezek elemei időről-időre megjelennek a memoár irodalomban, a forradalomról szóló megemlékezésekben és mindenekelőtt a témával kapcsolatos publicisztikában. Az egykori résztvevők részéről ez az álláspont végül is érthető, a publicisztikában már kevésbé megbocsátható, hiszen kellő (vagy akár csak minimális) szakirodalmi tájékozódás után sokkal kevesebb mítoszterjesztésre és újratermelésre kerülne sor. A történész számára mégis a legszomorúbb azt látni, hogy a mítikus világmagyarázat kényszere olykor a pályatársakat sem kíméli, ezért az alábbiakban vizsgált mítoszok, legendák és tévképzetek időnként újra és újra felbukkannak a tudományos igényű, (vagy annak szánt) történeti munkákban is.

A leggyakoribb mítoszok, illúziók rendszerint az Egyesült Államok, a Szovjetunió és az ENSZ valós vagy remélt lehetséges szerepéhez kötődnek, egy jelentős részük pedig a magyar forradalommal egy időben lezajlott szuezi válsághoz kapcsolódik.

 

Az Egyesült Államok és a Nyugat

A magyar közvélemény az elszalasztott lehetőség legfőb motívumát a legutóbbi időkig alapvetően a remélt, s végül elmaradt nyugati segítségben vélte megtalálni. Ennek megfelelően az esélyek utólagos latolgatásánál a figyelem középpontjában szinte mindig az állt, hogy 1956-ban a Nyugatnak, s főleg Amerikának mit lehetett, mit kellett volna tennie a magyarok megsegítése érdekében.

A Nyugat illetve Amerika szerepével kapcsolatban a legalapvetőbb félreértés (és sokakban máig élő illúzió) az volt, hogy az 1945-ben létrejött európai status quo-t és az így kialakult érdekszféra-rendszert a magyar társadalom jelentős része ideiglenes képződménynek tekintette; a magyar forradalmat pedig olyan kivételes alkalomnak, amely lehetőséget teremt a nyugati nagyhatalmak számára arra, hogy az ország státuszát megváltoztassák. A Kelet-Európa rab nemzeteinek felszabadítását hírdető, a Szabad Európa Rádió magyar adásán keresztül hatékonyan célba juttatott amerikai propagandát persze korántsem volt nehéz félreérteni. Hiszen jogosan merülhetett fel a kérdés: miért mondaná ezt a szabad világ védőbástyájaként számon tartott amerikai kormányzat, ha nem gondolja komolyan? Senki sem kényszerítette arra, hogy ilyen ígéretet tegyen, tehát ha mégis ezt teszi, annak nyomós oka kell, hogy legyen. Noha a kelet–nyugati viszony alakulása 1955-56 folyamán a két szuperhatalom közeledését vetítette előre, a fent vázolt amerikai propaganda folyamatosan nyugtatgatta a kétkedőket: Amerika nem feledkezett meg a rab nemzetekről.

Ebből a propagandából táplálkozott az az illúzió is, hogy a Nyugat segíteni fog a magyar forradalomnak. Különösen, hogy a „felszabadítást” nem is nekik maguknak kellett volna kezdeményezniük, hanem csak támogatniuk kellett volna egy belső robbanás által elindított szabadságharcot. Ma már talán sokaknak meglepő az adat: a magyar menekültek körében egy Ausztriában 1957 februárjában végzett felmérés szerint a megkérdezettek túlnyomó többsége, 96 %-a, bízott az Egyesült Államok valamiféle segítségében, s ezek 77 %-a ezen katonai segítségnyújtást értett.

Hozzá kell tenni, a Nyugat, illetve az Egyesült Államok lehetséges szerepével kapcsolatban hasonló illúziók éltek és élnek mindmáig a nyugati közvéleményben is, amely 1956-ban általános szimpátiával tekintett a magyarok szabadságküzdelmére. Az amerikai felszabadítási propaganda ugyanis komoly várakozásokat keltett a nyugati társadalmakban is és nagyon sokak számára éppen a magyar forradalom leverése nyomán vált világossá, hogy a demokratikus államok külpolitikája gyakran nem a demokrácia általános belső, befelé érvényes eszméit követi: a liberális szabadságeszménynek a realpolitik által meghatározott külpolitikai érdek sokszor nem tud megfelelni.

Az amerikai kormányzat szerepével kapcsolatos tévképzetek egy másik csoportja ezért kifejezetten arra igyekszik – látszólag racionális – magyarázatot adni, hogy az Egyesült Államok, bár szeretett volna, az adott kedvezőtlen körülmények között miért nem tudott segítséget nyújtani a magyar forradalomnak. Ezek a „felmentő” érvek általában a következők:

1. Az éppen folyamatban lévő elnökválasztási kampány (a választás november 6-án volt) megakadályozta, hogy Eisenhower elnök és a kormányzat kellő figyelmet fordítson a magyarországi eseményekre.

2. Az amerikai külügyminisztériumnak nem volt kellően kidolgozott irányvonala a magyarországi események kezelésére

3. John Foster Dulles külügyminiszter éppen a legrosszabbkor, november 3-án kórházba került.

4. Magyarországon a forradalom idején az amerikai követséget csak ügyvivő irányította, Edward T. Wailes kinevezett követ csak november 2-án érkezett Budapestre.

5. Magyarország földrajzi elhelyezkedése nem tette lehetővé, hogy amerikai csapatok Ausztria semlegességének megsértése nélkül elérjék az országot. Jellemző, hogy ez utóbbi érv még D.D. Eisenhower memoárjában is megjelent, noha ő maga tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez a körülmény nem képezte megfontolás tárgyát az amerikai politika alakítása során. Különösen mivel számos bizonyíték van arra, hogy a katonai beavatkozás lehetősége kezdettől ki volt zárva az opciók közül. Egy ilyen akció gondolatától John Foster Dulles külügyminiszter már a lengyel eseményekkel kapcsolatban a legszélesebb nyilvánosság elott egyértelmuen elhatárolta magát. Dulles október 21-én a „Face the Nation” címu népszerű politikai televíziós musorban egy kérdésre válaszolva kijelentette, hogy az Egyesült Államok akkor sem küldene csapatokat Lengyelországba, ha ott a szovjetek fegyveres beavatkozására kerülne sor

Mindazonáltal a fenti tézisek többsége tényszerűen legalább részben vagy egészben helytálló, a probléma ezekkel az érvekkel mégis az, hogy az események alakulását ezek a körülmények lényegében nem befolyásolták. Az amerikai kormány magatartását ugyanis nem ilyen – részben esetleges, véletlenszerű – események határozták meg, hanem az a hidegháborús automatizmus, amely nem tette lehetővé, hogy az Egyesült Államok egy újabb világháború kockázata nélkül beavatkozzon a rivális szuperhatalom, a Szovjetunió birodalmi belügyeibe.

 

A szuezi válság

A magyar forradalommal kapcsolatos, általánosan elterjedt mítoszok között kitüntetett helyet foglal el az a mindmáig közkeletű hiedelem, amely szerint a forradalom talán győzhetett volna, ha a Nyugat egységes fellépését nem teszi lehetetlenné a magyarországi eseményekkel párhuzamosan zajló szuezi válság.

Ismeretes, hogy a franciaországi Sévres-ben megtartott angol-francia-izraeli titkos tárgyalások után néhány nappal, 1956. október 29-én Izrael támadást intézett Egyiptom ellen. Ezt a forgatókönyvnek megfelelően a „békéltető erőként” fellépő angol és francia kormánynak a „hadviselő felekhez” intézett ultimátuma követte, majd pedig, miután Egyiptom az ultimátumot nem fogadta el, október 31-én a brit és a francia légierő megkezdte egyiptomi katonai és stratégiai célpontok bombázását. November 5-én pedig angol-francia ejtőernyős alkulatok szálltak partra a Szuezi-csatorna torkolatánál lévő Port Saidnál.

Eisenhower elnök felháborodottan reagált arra, hogy egy ilyen jelentőségű katonai akciót szövetségesei az amerikai vezetés tudta és beleegyezése nélkül, sőt, előzetes figyelmeztetése ellenére hajtottak végre. Az Egyesült Államok ezért kezdettől fogva határozottan fellépett a hadműveletek leállítása érdekében, így az amerikai gazdasági és politikai nyomás hatására a brit és a francia kormány november 6-án illetve 7-én végül kénytelen volt elfogadni az ENSZ rendkívüli közgyűlésének azonnali tűzszünetre felszólító határozatát.

A két válság szembetűnő időbeli egybeesése adott alapot korábban olyan – egyébként tudományos hipotézisnek nem teljesen elfogadhatatlan – spekulációknak, melyek szerint az 1956. október 22. és 24. között Sevres-ben megtartott titkos tárgyalásokon a magyarországi felkelés kitörésének híre minden bizonnyal befolyásolta a szuezi akcióra készülő angol, francia és izraeli politikusokat, amikor az Egyiptom elleni támadás időpontjában megegyeztek. Mégpedig olyannyira befolyásolta, őket, hogy – miután megnyugvással konstatálták, hogy a Szovjetunió figyelmét ily módon a kelet-európai események fogják lekötni, – több nappal előre hozták az Egyiptom elleni izraeli támadás eredetileg tervezett időpontját. Ma már tudjuk, hogy ezt a bizonyos időpontot már a sevres-i találkozó első napján, azaz október 22-én kitűzték, mégpedig október 29-re. Az ekkor még feltételes időpont megállapításánál az angol és a francia külügyminiszter lépett fel sürgetőleg; ők azt szerették volna, ha az izraeli támadás minél előbb bekövetkezik. Ennek oka azonban nem az a feltételezés volt, hogy a Szovjetunió el lesz foglalva a magyarországi eseményekkel, ahogyan azt ma is sokan gondolják, hiszen a magyar forradalom kitörése csak másnap, október 23-án következett be. Az október 19-én, azaz a néhány nappal korábban kirobbant lengyel válság viszont valóban befolyásolhatta bizonyos mértékben az időzítést. A sietség igazi és legfontosabb oka azonban kétségtelenül az volt, hogy mind az angol, mind pedig a francia expedíciós haderőt ekkor már jó ideje készültségben tartották, s ezek várták a politikai döntést az Egyiptom elleni akció megkezdésére; ezt a készültséget pedig már nem lehetett hosszabb ideig fenntartani. A Sevres-i titkos tárgyalások eredményeit összegző jegyzőkönyv aláírására végül október 24-én került sor. Ebben az izraeli támadás napjaként változatlanul október 29-ét jelölték meg, tehát a magyar forradalom kitörésének ténye, illetve híre semmit sem változtatott a kidolgozott forgatókönyvön: a felkelés hatására nem hozták előre a szuezi akció időpontját.

Ami pedig a Nyugat egységének hiányát illeti: a nyugati nagyhatalmakat megosztó közel-keleti konfliktus kétségtelenül megkönnyítette a szovjetek dolgát, hiszen a szuezi válság nélkül a világ közvéleménye nyilvánvalóan még egységesebben ítélte volna el a magyar forradalom leverését – bár ilyen jellegű erkölcsi támogatásban így sem volt hiány. A szovjet döntéshozatal és válságkezelés egykor szigorúan titkos forrásainak mind teljesebb ismeretében azonban kijelenthetjük: nem kétséges, hogy a moszkvai vezetés szükség esetén a szuezi válság nélkül is ugyanilyen döntést hozott volna. Mint ahogyan a kommunista rendszer megmentése érdekében ezt tette 1968-ban Csehszlovákiában is, 1981-ben Lengyelországban pedig csak a hatékony helyi válságkezelés (a szükségállapot sikeres bevezetése) akadályozta meg, hogy a szovjetek hasonló beavatkozásra kényszerüljenek. Hasonlóképpen, a Nyugat passzivitását nem az egységes cselekvés lehetőségének egy adott pillanatban fennálló hiánya, azaz a szuezi válság okozta, hanem a status quo- és érdekszféra-politikából fakadó eredendő és kényszerű tehetetlenség.

A szuezi válság ugyanakkor kiváló ürügyet szolgáltatott, mindenekelőtt az amerikai vezetés számára annak megmagyarázásához, hogy az éveken át folytatott felszabadítási propaganda ellenére az Egyesült Államok az adott helyzetben miért nem tudott a legcsekélyebb mértékben sem támogatást nyújtani egy a szovjet uralom ellen fellázadt és szabadságáért fegyverrel harcoló kelet-európai nemzetnek.

 

Az Egyesült Nemzetek Szervezete

Az ENSZ lehetséges válságmenedzselő szerepével, illetve az Biztonsági Tanácsában és a közgyűlésben folytatott vitákkal kapcsolatban szintén mindmáig számos illúzió és legenda él a köztudatban.

Az 56-os forradalmi sajtóban, a különböző forradalmi szervezetek programjaiban és más megnyilatkozásaiban gyakran szerepeltek olyan követelések, amelyek azt mutatták, hogy a korabeli magyar társadalom jelentősen túlértékelte az ENSZ szerepét. Általános volt az az illúzió, hogy az ENSZ képes hatékony közvetítésre a szuperhatalmak között felmerülő konfliktusok esetében is, így általános volt a remény, hogy a Biztonsági Tanács vagy a Közgyűlés a világ közvéleményének támogatásával hatékonyan tudja befolyásolni a szovjet politikát a magyarországi helyzet békés megoldása érdekében. Ennek megfelelően sokan már a forradalom alatt ENSZ-megfigyelőket, sőt ENSZ csapatokat vártak. November 4-e után pedig általános volt a remény, hogy az ENSZ rendkívüli közgyűlésének a szovjet beavatkozást elítélő határozata alapján legalábbis ENSZ megfigyelők érkeznek az országba, hogy közvetítsenek a Kádár kormány és a magyar társadalom között. Jellemző erre várakozásra, hogy az Egyetemi Forradalmi Bizottág három tagú küldöttsége 1956 november 16-án azzal kereste fel Nagy Imrét a jugoszláv nagykövetségen, hogy „hívja be az ENSZ-t” Magyarországra. Nagy Imre egy visszaemlékező szerint csak ennyit válaszolt: „Nem olyan egyszerű ez gyerekek.”

A várakozást az is motiválhatta, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetét egyszerre lehetett a két katonai blokktól független semleges – tehát elvileg a szovjetek számára is szalonképes – nemzetközi konfliktusrendező fórumnak tekinteni, valamint olyan szervezetnek, amelynek kereteit az Egyesült Államok egyszer már (a koreai háború idején) sikeresen használta fel a szovjet érdekszféra kiterjesztésének megakadályozására. Sokan erre a precedensre alapozták azt az elképzelésüket, hogy az ENSZ közbenjárásával Magyarországból „második Korea” válhat. Az ENSZ azonban a valóságban megalakulásától fogva csupán olyan konfliktusok megoldásában mutatkozott működőképesnek, amelyek kívül estek a szuperhatalmak érdekellentéteinek körén. A koreai háború idején a szovjetek először és utoljára kivonultak a Biztonsági Tanácsból, s ezzel – szándékaikkal ellentétben – lehetővé tették, hogy az Észak-Korea elleni nyugati katonai koalíció az ENSZ felügyelete alatt szerveződhessen meg. Ez az akció azonban egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak bizonyult, amely ugyanakkor így is csupán a kommunista expanzió feltartóztatására, nem pedig visszaszorítására teremtett lehetőséget. Márpedig Magyarországon ez utóbbi lett volna a feladat.

Az ENSZ-beli vitákhoz kapcsolódik az egyik legérdekesebb, személyhez kötődő, a forradalom napjaiban keletkezett „áruló” típusú legenda. E szerint az a nyilatkozat, amelyet Kós Péter, Magyarország állandó ENSZ képviselője olvasott fel a Biztonsági Tanács október 28-i ülésén, s amely szerint a magyar kormány tiltakozik az ellen, hogy a testület megvitassa a magyarországi helyzetet, nem volt más, mint közönséges hamisítvány, amit az „áruló” Kós Péter a szovjetek megbízásából terjesztett elő. A nyomaték kedvéért a forradalmi sajtó azonnal kiderítette, hogy a diplomata neve igazából Lev Konduktorov, ráadásul szovjet állampolgár. Az a tény, hogy Kós Pétert néhány nap múlva leváltották tisztségéből igazolni látszott a vádakat. Az ügy tisztázására csak a kilencvenes évek elején került sor, bár alighanem sokan máig is így ismerik a történetet, különösen, mivel az 56-os publicisztikában időről-időre újra felbukkan a kétségtelenül sokkal izgalmasabb ős-változat. A valóságban Kós Péter sohasem volt szovjet állampolgár, noha az ötvenes évek elejéig a Konduktorov nevet viselte, majd diplomáciai pályára lépve, magyarosította nevét. Ami pedig az „árulást” illeti: az újabban ismertté vált szovjet forrásokból kiderül, hogy kérdéses kormánynyilatkozat kiadását valóban Moszkvában kezdeményezték., csakhogy teljesen a „szolgálati út betartásával”. Október 28-án, a szovjetek Andropov budapesti szovjet nagykövet közvetítésével felszólították a magyar kormányt, haladéktalanul adjon ki egy olyan nyilatkozatot, amely szerint a magyarországi események az ország kizárólagos belügyét képezik, ezért a kormány tiltakozik a kérdésnek a Biztonsági Tanácsban történő napirendre tűzése ellen. A „kérésnek” a magyar kormány azonnal eleget is tett, a nyilatkozatot maga Nagy Imre is aláírta, s azt még a Biztonsági Tanács ülésének megkezdése előtt diplomáciai úton eljuttatták Kós Péternek. Mindez ugyanis még a forradalom „racionális” szakaszában történt, amikor Nagy Imre azt remélte, hogy a szovjetekkel való szoros együttműködés útján végül konszolidálni tudja a helyzetet.

Az áruló-legenda történelmi trükkje mégis az, hogy a magyar ENSZ-képviseleten tényleg volt egy áruló. A korabeli közvélemény ugyan ezt nem tudhatta meg, és a mai érdeklődők közül is csak azon kevesek értesültek róla, akik szorgalmasan olvassák a tudományos közlemények apró betűs lábjegyzeteit is. Ez a diplomata pedig éppen a Nagy Imre által Kós Péter helyett megbízott ideiglenes ENSZ képviselő, Szabó János volt, aki a Biztonsági Tanács november 3-i ülésén tételesen szabotálta a miniszterelnöktől kapott utasítás végrehajtását. Vagyis tájékoztatta a testületet a szovjet-magyar csapatkivonási tárgyalások megkezdődéséről, ám nem továbbította Nagy Imre újabb sürgető kérését, hogy a november 1-jén kinyilvánított magyar semlegesség ügyében a nagyhatalmak foglaljanak állást.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsában folytatott éles vitákról a korabeli közvélemény a sajtó és a rádió útján azonnal értesült, s így érthető, hogy az ott elhangzott és elsősorban a nyilvánosságnak szóló retorika alapján úgy tűnt: az ENSZ fórumain a fő konfliktus a Szovjetunió és a nyugati nagyhatalmak között zajlik. Ez az értékelés hosszú évtizedekre rögzült a köztudatban. Ma már azonban, az amerikai, angol és francia levéltárak anyagainak alapján világosan látszik, hogy az ENSZ-ben a magyar ügy kapcsán az ellentétes álláspontok valódi összecsapására a színfalak mögött, az Egyesült Államok, valamint Anglia és Franciaország képviselőinek háromhatalmi titkos egyeztető tárgyalásain került sor. Az Egyiptom elleni támadást követően ugyanis az angolok és franciák a figyelem elterelésére törekedve mindent megtettek annak érdekében, hogy a magyar kérdés a Biztonsági Tanácsból átkerüljön az október 31-én összehívott rendkívüli közgyűlésbe, ahol a közel-keleti helyzetet kezdték tárgyalni. Ez a megoldás „mellesleg” a magyar forradalom szempontjából kedvezőbb lett volna, hiszen a közgyűlésben nem érvényesülhetett volna a szovjet vétó, így ott legalább elvi esély volt arra, hogy egy időben – vagyis november 4-e előtt – meghozott ENSZ-határozat pozitívan befolyásolja az eseményeket. Az amerikaiak viszont a szuezi válság megoldására koncentrálva mindent elkövettek ennek megakadályozására, s ezért ragaszkodtak hozzá, hogy a két kérdést külön kezeljék. Ezt a taktikát egészen november 4-ig sikeresen alkalmazták, akkor viszont, a szovjet beavatkozás hírére maga az amerikai képviselő terjesztette elő azt a korábbi angol-francia javaslatot, melyet az amerikaiak addig rendkívül hatékonyan szabotáltak. Ekkor ugyanis az amerikai diplomácia az ENSZ-ben és azon kívül is teljes gőzre kapcsolt a magyarországi szovjet intervenció elítélésének érdekében, hogy a világ közvéleményével elhitesse: az Egyesült Államok nemcsak a közel-keleti válság rendezése terén, hanem a magyar ügyben is kezdettől fogva egyértelműen pozitív szerepet játszott. S mint tudjuk, ez a törekvés sikeres volt, hiszen hosszú évtizedek teltek el, mire a fent vázolt titkos tárgyalások alapján fény derült az amerikai vezetés valódi szerepére.

A Szovjetunió

A magyar forradalommal kapcsolatos mítoszoknak, illúzióknak alapvetően két csoportját különíthetjük el: az egyikbe azok tartoznak, amelyek az eseményekkel egy időben keletkeztek és azóta is tovább élnek, a másikba pedig azok, amelyek a rendszerváltás után születtek. Mint láttuk, az eddig vizsgált esetek mind az első kategóriába tartoznak, a Szovjetunió szerepéhez fűződő mítoszok között azonban mindkét típusra találunk példát.

Az egyik legáltalánosabban elterjedt korabeli illúzió az volt, hogy a forradalom eredményeként a Szovjetunió hajlandó lenne beleegyezni Magyarország függetlenségének helyreállításába, amennyiben az a semlegesség formájában következne be. Ez az elképzelés különös jelentőségét onnan kapta, hogy 1956 november elején néhány napig sokak számára mindez realitásnak tűnhetett. Október utolsó napjaiban ugyanis általánossá vált az a forradalmi követelés, hogy Magyarország nyilvánítsa ki semlegességét és lépjen ki a Varsói Szerződésből, majd pedig november 1-jén a Nagy Imre kormány meg is hozta ezt a döntést. A magyar semlegesség megítélésével kapcsolatban ezért aztán a közvéleményben azóta is keverednek a racionális és az irracionális elemek, ami korántsem meglepő, mivel ebben az esetben meglehetősen összetett kérdésről van szó.

A semlegességi gondolatnak a forradalom előtti és alatti általános népszerűségéhez nagyban hozzájárult az a sokak számára racionálisnak tűnő, ám végül mégis illúziónak bizonyult feltételezés, hogy egy semleges, azaz egyik katonai tömbhöz sem tartozó Magyarország a Szovjetunió számára ugyanolyan biztonsági garanciát nyújtott volna, mint amit az ország addigi státusza jelentett. Tovább erősítette az ilyen reményeket az 1955-ben bekövetkezett szovjet-jugoszláv kibékülés, amelyből sokan azt a téves következtetést vonták le, hogy a Szovjetunió adott esetben hajlandó lenne tolerálni a jugoszláv típusú el nem kötelezett státuszt más országokban is. Tény, hogy 1955–1956 folyamán a szovjetek számos pozitív gesztust tettek a barátság újjáélesztése érdekében, így például nyilvánosan elfogadták azt a jugoszláv tételt, hogy a szocializmus építéséhez a szovjet modellen kívül más utak is vezethetnek. Ezt azonban a szovjet vezetők, – akik továbbra is csak katonai tömbökben tudtak gondolkodni, – korántsem gondolták komolyan. Politikájuk célja éppen az volt, hogy Jugoszláviát békés úton, ha kell engedmények árán is, de fokozatosan újra és teljesen integrálják a szocialista táborba, beleértve a Varsói Szerződésbe való belépést is. A szovjetek számára csak 1958 tavaszára vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy a jugoszlávok erre egyáltalán nem hajlandók, sőt egyre intenzívebb szerepet kívánnak játszani az el nem kötelezett államok mozgalmában, így végül a két ország kapcsolatában ismét elhidegülés következett be.

Általános volt az a vélekedés is, hogy ha 1955-ben Ausztria státusáról a Szovjetunió meg tudott egyezni a nyugati nagyhatalmakkal, és végül kivonta csapatait az ország keleti megszállási övezetéből, akkor hasonló rendezésre Magyarország esetében is van remény. Csakhogy míg az osztrák államszerződés kölcsönös engedmények árán létrejött valódi nagyhatalmi kompromisszum eredménye volt, addig Magyarország „feladásáért” cserébe a Nyugat nem tudott, illetve nem lett volna hajlandó azonos értékű kompenzációt ajánlani, hiszen ilyen csereértéket ad absurdum Dánia vagy Hollandia szovjetizálása képviselhetett volna. Ausztria esetében az engedmény az ország örökös semlegességének deklarálása volt, ami azt jelentette, hogy Ausztria, bár függetlenségét helyreállították, nem csatlakozhatott a NATO-hoz. A szovjetek számára ez nagyon komoly stratégiai nyereséget jelentett, ezért nem csoda, hogy maga az amerikai vezetés végül csak hosszas hezitálás után fogadta el ezt a kompromisszumot. Sajátos módon a nagyhatalmi üzletpolitikának ezt a viszonylag egyszerű képletét sokan azóta sem tudják megérteni, ezért tudatukban az események éppen ellenkező előjellel rögzültek: vagyis mindmáig úgy vélik, hogy az osztrák semlegesség deklarálására valójában a nyugati nagyhatalmak nyomására került sor.

A Nagy Imre kormány álláspontját a semlegességgel kapcsolatban ugyanakkor két eltérő előjelű megfontolás – egy racionális és egy irracionális – motiválta. Október legutolsó napjaiban még azt remélték, hogy ha felkarolják, támogatják ezt a forradalmi közvélemény által támasztott általános követelést (ez ekkor még csak ilyen irányú tárgyalások megkezdésének ígéretét jelentette) az nagy mértékben hozzájárul majd a helyzet konszolidálásához. Október 31-én délután Nagy Imre a parlament előtt összegyűlt tömegnek tartott beszédében bejelentette: a „mai napon megkezdtük a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonására az országból, a varsói szerzôdésbôl ránk háramló kötelezettségeink felmondásáról”. Azt is hozzátette ugyanakkor, hogy „egy kis türelmet kérünk azonban tôletek, azt hiszem, az eredmények olyanok, hogy ezt a bizalmat megadhatjátok.„ A gyűlés után Nagy Imre nyugati újságírók kérdéseire válaszolva még határozottabb kijelentést tett: „Magyarországnak van lehetősége arra, hogy egyedül is, tehát a varsói szerzôdés általános felbomlása nélkül is kilépjen ebből a szövetségből és ezt az álláspontot erélyesen képviselni is fogja.” Ekkor tehát még tehát a Szovjetunióval folytatott, minden bizonnyal hosszabb időt igénybe vevô közvetlen tárgyalások eredményeként kialkudott független státuszról volt szó. A nyilvános bejelentés célja egyértelműen a forradalmi közvélemény megnyerése volt, annak demonstrálása, hogy a politikai vezetés magáévá tette ezeket az alapvető követeléseket és kész azokat a Szovjetunióval szemben képviselni, cserébe azonban elvárja, hogy a társadalom ezek után fenntartások nélkül támogassa a kormányt.

A semlegesség egyoldalú deklarálására azonban egészen más körülmények között került sor: november 1-jén a kormány végül kétségbeesett lépésként hozta meg az erre vonatkozó döntést, lényegében azon az alapon, hogy rontani már úgysem lehet a helyzeten. A szovjet csapatok újbóli beözönléséből és Andropov nagykövet viselkedéséből ekkorra ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek újabb invázióra készülnek, amelynek célja az addig általuk is legitimnek elismert magyar kormány megdöntése.

Az 1956-os magyar semlegesség bonyolult történetéhez hozzátartozik, hogy bár a kabinet már az 1956 november 1-jén délelőtt megtartott ülésén elvi határozatot hozott a semlegesség deklarálásáról, ennek ténye évtizedekig nem került nyilvánosságra, s ami még meglepőbb, erre még a legfontosabb 1956-os kormányzati iratok publikálása után sem derült fény. Mint később kiderült, az ülésről szándékosan két különböző jegyzőkönyvet készítettek, s a hivatalossá vált változatból kihagyták a semlegességre vonatkozó bekezdést, amely a következőket tartalmazta: „A Kabinet egyrészt a fegyveres harcok megszüntetése, másrészt az ország függetlenségének teljes és végleges biztosítása érdekében foglalkozott a semlegesség kérdésével. A Kabinet teljes egyhangúsággal egyet értett azzal az állásponttal, hogy a kormány nyilatkoztassa ki az ország semlegességét. Egyelôre eltekint attól, hogy a semlegesség mely formáját tegye magáévá /Svájc, Ausztria, Jugoszlávia/. Ennek közzétételére Losonczy Géza nyilatkozat tervezetet készít még a mai nap, s egyidejűleg tájékoztató szöveget errôl a diplomáciai testületeknek, távirat tervezetet az ENSZ fôtitkárának és végül közleményt a sajtó, rádió részére.”

Vesztes forradalmak után mindig logikusan merül fel az a kérdés is, hogy ha nem is győzött az ügy, amiért annyian adták életüket, nem volt-e a felkelésnek olyan hosszú távú hatása, amely utólag igazolhatná, hogy mégsem volt hiábavaló az áldozat. S bár a magyar ötvenhattal kapcsolatban sokan – a szerzővel együtt – éppen az esemény kiemelkedő történelmi jelentősége miatt elegendőnek tartják, ha ezt az értéket a forradalom erkölcsi tartalmában, azaz az emberi szabadságvágy elementáris erejű kifejeződésében, illetve a felkelésnek a Kádár rendszer jellegét alapvetően meghatározó pozitív szerepében találják meg, mások ezzel nem elégszenek meg. Így született meg a rendszerváltás idején az a mindmáig rendkívül népszerű mítosz, mely szerint a magyar forradalom mérte az első csapást a Szovjetunióra, s ez olyan végzetesnek bizonyult, hogy közvetlenül hozzájárult a kommunista világrendszer összeomlásához.Azok, akik ezt a nézetet képviselik, kényelmesen megfeledkeznek arról a tényről, hogy ennek a logikának az alapján valójában az 1953 júniusi berlini felkelés jelentené azt a bizonyos „első csapást”. Ezért korántsem meglepő, hogy ugyanez a mítosz időről-időre újraéled kelet-német változatban is.

A valóságban a magyar forradalom egyik legközvetlenebb hatása abban nyilvánult meg, hogy a nyugati nagyhatalmak passzív magatartása egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az 1945 után kialakult európai status quót a Nyugat minden propaganda ellenére tudomásul veszi, azt valójában nem kívánja megkérdőjelezni. Ez mindenekelőtt természetesen a szovjet vezetők számára jelentett komoly megnyugvást, hiszen az addig is működő hallgatólagos megegyezés helyett most konkrét biztosítékot kaptak rá, hogy a jövőben a saját birodalmuk határain belüli konfliktusok rendezése során még a legdrasztikusabb eszközök alkalmazása esetén sem kell tekintettel lenniük a Nyugat álláspontjára. Ebben az értelemben a magyar forradalom kétségtelenül jelentős pozícióelőnyhöz juttatta a szovjeteket. 1956 után lényegében megszűnt az amerikai pszichológiai hadviselés „a rab népek felszabadításá”-ról, s ezzel jelentősen csökkent a Szovjetunió kelet-közép-európai biztonsági övezetét addig állandóan – még ha csak a propaganda szintjén is – „fenyegető” bizonytalansági tényező. Maga a Szovjetunió pedig közvetlenül a magyar forradalmat követő tíz évben érte meg fennállásának legdinamikusabb szakaszát, amelyben bizonyos területeken, pl. az űrkutatásban egy rövid időre még az Egyesült Államokat is megelőzte a fejlődésben. S bár vannak, akik a Szovjetunió összeomlását morális tényezőknek próbálják tulajdonítani, a valóságban az a jól ismert birodalmi túlterjeszkedés és a gazdasági rendszer versenyképtelensége miatt következett be.

Morális értelemben természetesen a magyar forradalom jelentőségét és hatását aligha lehet túlbecsülni. A magyarországi szovjet beavatkozás azonban Nyugaton mindenekelőtt azokat rendítette meg, akiknek bármiféle illúzióik voltak a Szovjetunióval kapcsolatban. Ez főként azokat a baloldali gondolkodású embereket jelentette, akik valamilyen formában mindeddig a Szovjetuniót tekintették egy szocialisztikus társadalmi modell lehetséges mintájának vagy támaszának. Számukra a magyar forradalom annak próbája volt, hogy megvalósítható-e a szocializmusnak olyan változata, amely egyesíteni tudja a nyugati típusú politikai demokrácia gyakorlatát a közösségi tulajdon és a társadalmi egyenlőség elveivel. Ezért a magyar forradalom brutális leverése nem csak a nyugat-európai kommunista pártokra, hanem a szocialista, szociáldemokrata pártok baloldalára is jelentős negatív hatással volt: mindez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a hatvanas években kibontakozott újbaloldali, majd euro-kommunista tendenciák hangsúlyosan elhatárolták magukat a létező szovjet modelltől és a megvalósítandó/elképzelt szocialista berendezkedéshez más modelleket igyekeztek találni.

A magyar forradalommal kapcsolatos mítoszok és illúziók vizsgálata során a legnagyobb meglepetést az okozza, hogy ezek között olyat is találunk, amely teljesen új keletű, a legutóbbi néhány év terméke. S mi több, az új mítosz teremtését ezúttal nem a racionális ítéletalkotáshoz szükséges információ hiánya, vagy elérhetetlensége generálja, hanem éppen ellenkezőleg: olyan új dokumentumok előkerülése, amelyeknek még a létezéséről sem volt tudomásunk korábban, s amelyek amúgy minden eddiginél megbízhatóbb képet adnak a szovjet döntéshozatal mechanizmusáról. Ennek a legújabb keletű „szovjet” mítosznak a kialakulására a magyar felkeléssel kapcsolatos szovjet politika általános újraértékelése keretében, a kilencvenes évek derekán nyilvánosságra került ún. Malin-feljegyzések vizsgálata alapján került sor.

Az SZKP Elnökségének a magyarországi válsággal kapcsolatos megbeszéléseiről készült nem hivatalos, sokszor töredékes, ám így is rendkívül informatív feljegyzések ugyanis első ízben engednek bepillantást a moszkvai legfelső vezetés vitáiba, amelyek eredményeként a jól ismert döntések végül megszülettek. Ezek a dokumentumok megerősítik azokat a korábbi feltételezéseket, hogy a Kremlben komoly, nem ritkán igen éles hangú viták folytak a követendő politikát illetően, arról azonban, hogy ezeknek mi volt a tétje, sajátos módon, az új források ismeretében is megoszlanak a vélemények.

A feljegyzések elemzése alapján néhány kutató arra a megállapításra jutott, hogy a szovjet vezetés a válság kezelése során sokkal nyitottabb volt, mint azt eddig gondoltuk, következésképpen a felkelés leverése nem az egyetlen lehetséges alternatíva volt. A körülmények – általában nem részletezett – kedvezőbb alakulása esetén tehát lett volna esély a forradalom győzelmére, sőt, így akár Kelet-Közép-Európa 1989–90-ben történt felszabadulása is már 33 évvel korábban bekövetkezhetett volna. Ezt a megállapítást a kutatók egy része lényegében egyetlen új információra alapozza: a feljegyzésekből kiderült, hogy az SZKP Elnöksége október 30-án – a Moszkvában tartózkodó kínai delegáció nyomására – egységesen (!) állást foglalt amellett, hogy a szovjet csapatokat ki kell vonni Magyarországról. S habár a szovjet vezetés már a következő napon megváltoztatta álláspontját és döntést hozott a forradalom leveréséről, ezt az új tényt többen úgy értelmezik, hogy abban az adott pillanatban a Szovjetunió hajlandó lett volna Magyarország feladására.

A problémát tehát valójában egy hitelesnek elfogadott új tény értelmezése okozza. A kutatók többsége ugyanis ezzel ellentétes véleményt képvisel. E szerint a Malin-feljegyzések üzenete nem áll ellentétben a szovjet politikáról korábban kialakított értékeléssel, sőt általában megerősíti azt. Az Elnökség vitái valóban komolyak és talán még hevesebbek voltak, mint amit korábban feltételezni lehetett, az összecsapások tétje azonban nem Magyarország feladása (azaz a forradalom győzelmének elismerése) volt, hanem csupán az, hogy az adott helyzetben milyen fokú és természetű engedmények tehetők a Nagy Imre-kormány számára annak érdekében, hogy az képes legyen a helyzetet a kommunista rendszer keretein belül konszolidálni.

A sokszor rendkívül töredékes Malin-feljegyzések értelmezésének kulcsa ugyanis az a továbbra is követendő módszer, hogy minden egyes új információt az eddig ismert, illetve most feltáruló valamennyi információ együttes elemzésével kell értékelni, s mindezt az általános világpolitikai helyzet és a kelet–nyugati kapcsolatok egészének kontextusában. Ebben a megközelítésben pedig több mint világos, hogy a szovjet vezetés potenciális döntése semmiképpen nem Magyarország „elengedésére” irányult, hanem éppen ellenkezőleg: ez lett volna a maximális politikai engedmény, amit a szovjet vezetés – az általuk is a legrosszabb megoldásnak tekintett fegyveres rendteremtést elkerülendő – még hajlandó lett volna megadni, ha azáltal a Nagy Imre-kormánynak sikerül a helyzetet a kommunista rendszer és a szovjet blokk egységének megőrzése mellett konszolidálnia. Arra vonatkozóan, hogy a kivonulásról csakis e két feltétel teljesülése esetén lehetett szó, a Malin-feljegyzésekben számos konkrét bizonyíték található. Ezzel kapcsolatban most csak a két legmarkánsabban megfogalmazott, illetve dokumentált véleményt említem. Sepilov külügyminiszter a fenti döntés támogatásakor kifejtette: „Magyarország kormányának egyetértésével hajlandók vagyunk kivonulni Magyarországról. Hosszú harcot kell majd folytatni a nemzeti kommunizmus ellen.” Egy ilyen döntés kalkulált következménye tehát nem a kapitalista rendszer restaurációja volt, hanem a lengyelországihoz hasonló állapot megszilárdulása, azaz egy megreformált, nagyobb belső önállósággal rendelkező, ám Moszkvához továbbra is lojális és a szovjet blokk keretein belül maradó kommunista rendszer létrejötte.

Jellemző, hogy a status quo mindenáron való fenntartásának követelményét a legfélreérthetetlenebbül éppen az a Mikojan fejtette ki, aki különben a vezetésben mindvégig a legliberálisabb véleményt képviselte Magyarországgal kapcsolatban. „Magyarországot nem szabad kiengednünk a mi táborunkból” – mondta Mikojan az Elnökség november 1-jei ülésén, egy nappal az invázió szükségességéről hozott döntés után, miközben arról igyekezett a többieket meggyőzni, hogy még nem merültek ki teljesen a politikai megoldás keretei, ezért várjanak még 10–15 napot a beavatkozással.

Mindemellett elképzelhető, milyen hatást váltott volna ki Magyarország „feladása” abban a Lengyelországban, ahol néhány nappal korábban éppen csak sikerült elkerülni a szovjet csapatok fegyveres beavatkozását. Ma már jól ismert ugyanis, hogy a lengyel társadalom fellépését 1956-ban legalább olyan mértékben határozta meg az antikommunista beállítottság, mint amely Magyarországon volt tapasztalható. Így a magyarok „felszabadulása” esetén Gomulka aligha tudta volna oly módon semlegesíteni a tömegek elégedetlenségét, mint ahogy azt a német veszéllyel operálva végül sikerült neki. Márpedig a szovjet vezetés a dominó-effektus érvényesülésétől félt a leginkább, Magyarország feladása pedig az adott helyzetben éppen ezt a folyamatot indította volna el.

Az újonnan előkerült dokumentumok – mint például a Malin-feljegyzések – tehát paradox módon olykor egyaránt lehetőséget adnak realista interpretációkra, s ugyanakkor új, népszerű mítoszok teremtésére is.

A történelmi mítoszok, legendák, illúziók és tévképzetek ellen kitartóan küzdő történész feladata mégsem lehet más, mint hogy meggyőzze olvasóit: csak akkor tudjuk Magyarországnak a világban elfoglalt helyét, szerepét és lehetőségeit reálisan felmérni – a történelemben és a mában –, ha a közelmúlt megismerésében is végérvényesen a reális történelmi önismeret, a tények tisztelete kerekedik felül a mitikus gondolkodás iránti vágyon.

Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemből, Osiris Kiadó, 2002, 339–360 p.


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Wednesday, 27-September-2006

Search website