A „szalagház” esete a szocializmussal. A lakáskérdés és a jobboldali hagyomány 1945 után.

Elhangzott a Búvópatakok – mélyfúrások. Magyar jobboldal – 1945 után
az OSZK 1956-os Intézet – Oral History Archívum és az 1956-os Intézet Alapítvány tudományos konferenciáján
2013. december 11., Országos Széchényi Könyvtár

A lakáskérdés megoldása a szocializmusban folyamatosan napirenden volt. 1945 után bármelyik évtized publicisztikáját, szakmai anyagait vizsgálat alá vehetjük, az emberek megfelelő lakással való ellátása mindig az egyik legégetőbb problémák közé tartozott. A lakáskérdés természetesen nem új keletű, 20. századi társadalmi probléma. A 19. század közepétől a szociális kérdés részeként jelentkezett szerte Európában. Ennek megfelelően többfajta elméleti megoldása is született. A szakirodalom szocialista és polgári hagyományt különböztet meg a kérdés kezelésében. Előadásomban a Zalotay Elemér által tervezett „szalagház” kapcsán kirobbant vitát elemezve keresem arra a választ, hogy a 60-as évek kádári Magyarországán melyik hagyomány hogyan és milyen mértékben érvényesült.

A közönség	Keller Márkus

Módszertani meggondolások:
A hagyomány „a közösségi magatartásformák és objektivációk nem örökletes programja, a kultúra invariáns-rendszere, a kultúra grammatikája. […] A hagyomány nem egyéb tehát, mint e szimbolizált jelrendszerek összessége.”1
A tradíció fogalmának gyökerei a római jogig vezethetőek vissza, az öröklésben, a jogoknak, kötelességeknek és a tulajdonnak a halál utáni érvényesülésben játszott szerepet. Ez az értelmezés a közbeszédben, de a társadalomtudományokban lényegében máig megmaradt, hiszen a hagyomány általánosságban a múltnak azt a részét jelenti, mely a jelenbeli életünket meghatározza, szabályozza, befolyásolja. A tradícióval kapcsolatos legfontosabb kérdés a francia forradalom óta annak megítélése, hogy ezt a befolyást pozitív vagy negatív. A korábbi jórészt negatív megítélést, mely a tradíciót leszűkítve tradicionalizmusként, fejlődés- és változásellenesként értelmezte, a 20. század vége felé váltotta fel az a megközelítés mely a hagyomány hatásmechanizmusát vizsgálta, és arra hívta fel a figyelmet, hogy a tradíció nem csak a múlt jelenben ragadt darabjaként hathat, hanem a különböző hagyományokat(!) eszközként használhatják a jelenbeli vitákban. „In our own time we have come to speak of the uses rather than the influences of the past” (Patrick Hutton)
Az előadás, illetve az előadás alapjául szolgáló kutatás, a hagyományt ebben az értelemben (is) kívánja vizsgálni. Tehát a lakhatással, lakáskérdéssel kapcsolatos polgári és szociáldemokrata hagyomány transzformációja mellett, annak használatát is vizsgálni kívánja az 1945 utáni diskurzusokban.
Elemzésünk forrásait nem levéltári anyagok, ügynökjelentések, hanem az 1960-as évek hírlapi vitái alkotják. Joggal merülhet fel a kérdés, mennyire jelenhetett meg bármilyen polgári (jobboldali, konzervatív) hagyomány a Kádár-korszak nyilvánosságában illetve mennyire tekinthetők ezek a viták szabadnak? Az utóbbi kérdésre a legegyszerűbb a válasz, semennyire. A cenzúra és az öncenzúra intézménye alapvetően korlátozta, egy adott kérdés „társadalmi vitájában” való részvételt és a publikációt általában. Ennek tudatában sem mondhatunk le azonban ezen források használatáról, úgy gondolom megfelelő kritikával ezek a források is megszólalhatóak.
A második kérdésre egy kicsivel bonyolultabb a válasz. Nem tagadható, hogy bármilyen implicit vagy explicit utalás a polgári hagyományra vagy bármilyen értelemben vett jobboldali hagyományra, kockázatos volt és retorziót vont maga után. Az elemzésemben azonban amellett fogok érvelni, hogy a lakáskérdés esetében a polgári hagyomány fogalom és érvrendszere (ha sokszor öntudatlanul és rejtetten is) megjelent a nyilvános és hivatalos diskurzusban.

A lakáskérdésre adott polgári és szocialista válasz
A szociális kérdés részeként, a városi lakásínség a 19. század második felében az európai társadalmak egyik legégetőbb gondja volt.2 Az éppen ebben az időben gyorsan fejlődő Budapest, a bérkaszárnyak sorával szintén jó példája volt annak milyen áldatlan körülmények között élnek a társadalom jelentős csoportjai.
A probléma megjelenését követően a 19. század végére már gyakorlati következményekkel járó elméleti válaszok is születtek. A szakirodalom (részben utólagosan) „polgári” és „szocialista” válasznak nevezte el azt a két koncepciót mely a lakáskérdésről való gondolkozást lényegében máig meghatározza. Az alábbiakban ismertendő gondolatok természetesen ideáltípusok, teljes valójukban sohasem valósultak meg, illetve a konkrét lakáspolitikák is általában mindkét válaszokból tartalmaztak elemeket. Ennek ellenére adott kormányzati intézkedések, megépült lakótelepek jól jellemezhetőek a két iránnyal.
A szocialista válaszban az „ideális társadalom” gondolata egybefűződött az „ideális lakás” és a „haladás” gondolatával. A koncepció szerint a „jól”, „helyes alapelvek” mentén megtervezett és felépített épületek (nem csak lakások) segítségével egy új, jobb társadalom építhető fel. A várt technikai haladás egyik feltételezett következményeként az új társadalomban a házimunka megszűnne és így a nők teljes egészében kereső tevékenységeknek szentelhetnék magukat. Ez egyszerre mozdítaná el a férfiakkal való egyenlőség felé a társadalmi munkamegosztásban és a családban elfoglalt pozíciójukat. A technikai haladás által kiváltott társadalmi változásoknak egy másik következménye – a koncepció megalkotói szerint -, hogy az egyének életének középpontja áttevődik a lakásról a közösségi terekre, létesítményekre. Részben ennek is köszönhetően ebben a modell a lakás nem áru, hanem az állam által rendelkezésre bocsátott infrastruktúra.3
A „polgári” koncepció ezzel szemben nem akart egy új társadalmat alkotni, a célja sokkal inkább a létező társadalom, társadalmi szerkezet stabilizálása volt. Ennek érdekében igyekeztek a munkás rétegeket a polgári társadalomba integrálni. Ezt a célt szolgálta a lakáskérdés megoldása is, hiszen az elviselhetetlen lakásviszonyoktól a korban elsősorban a városi munkásság szenvedett. Az integráció legmegfelelőbb eszközének a korabeli szakírók szemében a család tűnt, hiszen egyszerre volt a társadalom legkisebb egysége és kiváló szocializációs terep. Éppen ezért a polgári oldal olyan programok, eszközök kidolgozására törekedett, melyek a nukleáris család együttélését könnyítették meg. A lakások államosítása helyett az volt a céljuk, hogy a munkáscsaládok minél könnyebben jussanak higénikus, és az önálló(!) családi életet lehetővé tevő lakásokhoz. A nők munkába állása is teljesen más megítélés alá esett ebben a koncepcióban, a munkások olcsó és jó minőségű lakáshoz jutása éppen azt tette volna lehetővé, hogy a nők otthon maradhassanak. A nők ezzel betölthették volna a családi életben a számunkra „természetes” módon kijelölt szerepet, elvégezve ezzel azt az integrációs és szocializációs munkát, mellyel polgári koncepció szerint a lakáskérdés morális, higiéniai és politikai problémái egyaránt megoldhatóak.
A nyilván való ideológiai közelség ellenére a 19. század végén a polgári koncepció volt a munkásság számára a vonzóbb. Legfontosabb oka ennek a szocialista alternatíva gyakorlati gyengesége volt. Míg a polgári ajánlat konkrét, azonnali programokban öltött testet (önsegélyező egyletek, államilag támogatott építkezések) addig a szocialista alternatíva (Engels nyomán) a lakáskérdés végleges megoldását a kapitalista társadalom körülményei között nem tudta elképzelni.4 Ennek köszönhetően 1918 után kormányzati pozícióba kerülő szociáldemokraták is lakáspolitikájukban a zavartalan családi életet lehetővé tevő lakások létesítését és a nők családanyai szerepét helyezték a középpontba. Valódi újdonságnak számított a fokozott állami szerepvállalás a lakásépítésben, de ennek is voltak előzményei, hiszen a „gemeinnützige Wohngesellschaft” formája már a 19. század végére kialakult. 5 A szakirodalom ma már egyetért abban, hogy korban és azóta is joggal szociáldemokrata ihletettségű lakótelep-építés, például Bécsben 1924 és 1929 között, vagy Németországban a „Neues Bauen” zászlaja alatt felépült telepek, családképükben, a lakók patriachális kezelésében erősen hasonlítottak a polgári elképzelésekhez. A különbség inkább csak az államnak juttatni kívánt szerepben volt. Míg a szociáldemokrata felfogás a lakásépítést állami feladatnak tekintette, addig a polgári oldal az államot különleges esetekben és csak ideiglenes látta volna szívesen ilyen szerepben.

A lakáskérdés 1945 után
A második világháború utáni Magyarországon, a kommunista hatalomátvételt megelőzően is konszenzus volt abban a tekintetben, hogy a lakásépítésben az államnak meghatározó szerepet kell játszania és ezen keresztül befolyásolni az együttélés formáit. Azt, hogy ezeket formákat egyértelműen és kizárólagosan szocialista tartalommal kell megtölteni az 1940-es évek felé már nem lehetett hivatalosan megkérdőjelezni. Az azonban, hogy mit is jelent ez a szocialista tartalom lényegében a rendszerváltásig kérdéses volt.
Az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején azért mert különösen fontos ez a kérdés mert a kormányzat és a „közvélemény” akkor szembesült azzal a ténnyel, hogy az állam nem képes a lakásépítésben meghatározó szerepet játszani. 1958-ban a hivatalos számítások szerint több mint 300ezer lakás hiányzott Magyarországon, ez több volt, mint ahány új lakás összesen épült 1949 óta. Ráadásul a statisztikai adatok azt is megmutatták, hogy az állami lakásépítés volumene folyamatosan alatta maradt a magánépítkezésekének. Ez nem csak azért volt kellemetlen, mert a ellentmondott annak az elvnek, miszerint a lakást a szocialista állam bocsátja állampolgárainak rendelkezésére, hanem azért is, mert magánépítkezések keretében főleg családi házak épültek (nagyobb részt falvakban). A családi ház volt az a lakásforma, ami az akkor már újra hivatalos klasszikus modern építészet elveinek leginkább ellentmondott és az új szocialista társadalom megformálásában fontos szerepet játszó és annak célját is jelentő közösségi életnek is kevés teret biztosított. Ennek köszönhetően indult be az a vita a szocialista lakhatásról, melynek kontextusában a Zalotay Elemér által tervezett Szalagház is illeszthető, és amelyet a továbbiak elemezni fogok.
Az 1960-ban Sipos Gyula Kortárs-beli cikkével induló vita fő kérdése arról szólt, melyik a kommunista társadalomnak leginkább megfelelő lakásforma, hogyan segíthetné a lakásépítés a kommunista társadalom kialakítását, illetve mennyiben kell figyelembe venni a lakosság igényeit a jelen és jövendő lakásainak kialakításánál. A vitázók nagy része egyetért abban, hogy a szocialista létformának a „kollektívház” felel meg a legjobban, melyben az élet lehető legtöbb része (étkezés, főzés, mosás, szórakozás) közösségi keretek között zajlik és a közeljövő lakásépítésének ebbe az irányba kell haladnia. A véleménykülönbségek főleg abban mutatkoztak meg, hogy ezek a kívánalmak mennyire valósíthatóak meg, főleg annak fényében, hogy a társadalom többségi része (ez a családi házak építéséből jól látszott, illetve ezt igazoltak a hazai tapasztalatok és külföldi felmérések is) nem a társasházakat, hanem az individuális életformát támogató családi házakat részesítette előnyben. A „kispolgárinak” bélyegzett igények normalitása, megérthetősége állt az egyik, azok elutasítása a másik oldalon. Azok, akik az individuális életmód elfogadhatósága mellett szólaltak meg, megoldásként a lakásformák és beépítési módok vegyítését javasolták, azzal érvelve, hogy a közösségi élet nem csak a lakásformák függvénye.
Ebben a diskurzusban Zalotay Elemér a „Szalagház” koncepciójával egyértelműen a kollektivista felfogás mellett szállt síkra. A Duna budai partja mentén több km hosszan húzódó, 30-50 emelet magasságú épület az Le Corbusier elvei nyomán, de azokat átalakítva az együttélésnek egy teljesen új formáját és dimenzióját alakította volna ki. Nem véletlen, hogy a terv, hatalmas érdeklődés váltott ki, ez az érdeklődés végül a 60-as évek közepén egy hírlapi vitában csúcsosodott ki, melynek végén az Építésügyi Minisztérium külön közleményben határolódott el a tervtől, megvalósíthatatlan fantazmagóriának nevezve azt. Az érdekes az, hogy minisztérium olyan érvkészlettel támasztja alá ítéletét, mely sokkal inkább megfelelt a lakáskérdésre adott polgári válasznak, mint a szocialista, baloldali hagyománynak. A 60-as évek közepétől meginduló nagy volumenű lakásépítések is ebbe, az inkább polgári hagyományba illeszkedtek bele, részben ennek is volt köszönhető, hogy az ekkor megépült lakótelepek rövidesen hasonló problémákat produkáltak, mint nyugat-európai társaik.
A jobboldali-baloldali, vagy az általam szerencsésebbnek tartott polgári versus szocialista hagyomány fényében tekintünk a lakáskérdésre, nagyon szépen látszik, a létező és élő baloldali hagyomány ellenére, a magát kommunistának nevező állam, egy alapvetően polgári koncepció mentén igyekezett megoldani a lakáskérdést.

1 Néprajzi Lexikon http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-898.html
2 Lásd: Hartmut Häußermann – Walter Siebel: Soziologie des Wohnens, Juventa, München, 2000, besonders 59-102., 285-333. ; Günter Schulz. Wiederaufbau in Deutschland. Die Wohnungsbaupolitik in den Westzonen und der Bundesrepublik von 1945-1957, Droste, Düsseldorf, 1994, 15. és Harmut Frank- Dirk Schubert (Hg.): Lesebuch zur Wohnungsfrage, Pahl-Rugestein, Köln, 1983, 9-114., Egyik legfontosabb klasszikus szöveg: Friedrich Engels: Zur Wohnungsfrage In: Marx-Engels-Werke, Band 18, Dietz Verlag, Berlin 209- 287. A szociális kérdésről: Robert Castel: Die Metamorphosen der sozialen Frage. Eine Chronik der Lohnarbeit. UVK, Konstanz 2000
3 Häußermann-Siebel 2000, 88-89.
4 Friedrich Engels: Zur Wohnungsfrage In: Marx-Engels-Werke, Band 18, Dietz Verlag, Berlin,213.
5 Clemens Zimmermann: Von der Wohnungsfrage zur Wohnungspolitik. Die Reformbewegung 1845-1914, Vandenhoeck&Ruprecht, Göttingen, 1991, 131-138.