Elhangzott a Búvópatakok – mélyfúrások. Magyar jobboldal – 1945 után
az OSZK 1956-os Intézet – Oral History Archívum és az 1956-os Intézet Alapítvány tudományos konferenciáján
2013. december 11., Országos Széchényi Könyvtár

Lénárt András	A közönség

Okulva korábbi előadási tapasztalataimból, muszáj lesz kitérnem a forrásokra, mert a legnagyobb problémát, mint oly sokszor, a forrásadottságok jelentik. A történészek egy-egy téma feszegetésénél különböző jellegű forrásokat szeretnek egymás mellé pakolni, és a legtöbben akkor örülnek igazán, ha az így-úgy keletkezett tartalmak egymást erősítik, egy irányba mutatnak. A szofisztikáltabb, nagyobb kihívásokat kereső kutatók szívesen mutatnak rá a forrásokban található árnyalatokra, ellentmondásokra, amelyekből egyértelmű következtetést nem lehetséges levonni, ellenben a vizsgált jelenség komplexitását, és a történészi munka nehézségét kiválóan lehet érzékeltetni. Esetünkben a rendőrségi, állambiztonsági dokumentumok – nevezetesen a rendőrök jelentései, a tanúkihallgatási jegyzőkönyvek, a börtönben és a civil életben foglalkoztatott ügynökök jelentései, a munkahelyi vezetők jellemzései és a vádlottak lakókörnyezetében élő megbízható párttagok beszámolói - túlsúlya más forrásokhoz képest nyomasztónak látszik. Megkerülhetetlen tehát a kérdés, hogy a jól meghatározható indítékokkal, és részben kényszerhelyzetben született dokumentumok tartalma és értelmezési világa nem vezetik-e meg magát a kutatót is, magyarán a jegyzőkönyvek szövege mennyiben fedik le, hogyan tükrözik a valóságot, mennyire szavahihetők? Hogyan lehet ellensúlyozni a torzításokat forráskritikával? És egyáltalán, más, kontrollként felvonultatható források híján többet jelent-e a forráskritika a kutatói-történészi megérzéseknél? Mondhatjuk-e egy-egy extrém brutalitásra az 56-os megtorlások rendőrségi jegyzőkönyveiből vagy már ismerősnek tűnő szituációra, hogy az kitaláció vagy a rendőrök nyomására és a nyomozók hathatós közreműködésével konstruált történet, ha a korszak, 1944 vége is sorozatosan extrém helyzeteket szült? Bevallom, én nem tudom a választ.

Amikor azt kell mérlegelnünk, hogy ilyen feltételekkel érdemes-e történeti leírásokat adnunk az egykori nyilasok tetteiről és gondolkodásáról, számba kell vennünk az ellenérveket is. A helyzet nem olyan drámai, ha figyelembe vesszük, hogy a rendőrök elsősorban a gyilkosságokat és a válogatott rémtetteket akarták a vádlottakra bizonyítani, az életükkel kapcsolatos adatokat így valószínűleg nem kozmetikázták. Megnyugtató lehet továbbá, hogy a per elsőrendű, később halálraítélt vádlottja, Kröszl Vilmos után részint hosszasan, éveken keresztül nyomoztak, és ugyanazon vagy hasonló adatokat többször felvették. A vizsgálat talán legfontosabb szereplője a harmadrendű vádlott, Bükkös György volt, az ő életéről korábbi peranyagából és töredelmes, feltáró vallomásból részletes adatokkal rendelkeztek. Vagyis a kisebb hibák, a figyelmetlenségből bekerült pontatlanságok és a vélhetően tudatos csúsztatások az ő esetükben kiszűrhetők. A többieknél erre nincs mód, ott a bemondás alapján fölvett 1945 előtti lakcímeket és a nyilas párttagságot a népszámlálási kérdőívekből és a párttagnyilvántartásokból lehet ellenőrizni. Ezt részlegesen, több-kevesebb sikerrel elvégeztem.
A rendőrségi iratok külön fejezetét képezik a börtönbeli fogolytársak jelentései (a dossziékban 16 vádlottról maradtak fenn zárkaügynöki jelentések). Itt végképp lehetetlen megbecsülni a leírtak valóságtartalmát, mert a cellák fülledt és fullasztó terébe kibogozhatatlanul sok motiváció szorult. Hazudhat a megfigyelt, de a börtönbüntetését töltő jelentéstevő is, mivel mindketten az identitásuk kicsúszott elemeit próbálják visszaépíteni, meglehetősen vészterhes körülmények közepette, hiszen az életük a tét. Így aztán elképzelhető a kétségbeesésből kiutat kereső őszinte feltárulkozás, de a professzionális szerepjáték, a legkörmönfontabb hazudozás is. Vagy ezek állandó váltakozása.
A zárkajelentéseket mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül emellett szól, hogy gyorsan kellett összeállítani őket – visszatérő jelenség, hogy az ügynökök nem tudják befejezni aznapi penzumukat, mert az őrök visszakísérik a cellákba őket. Ennek okát a nyomozók részéről nem feltétlenül a rossz szervezésben látom. Elképzelhetőnek tartom, hogy tudatosan szabták rövidre az időt, hogy a megbízottuk véletlenül se a saját fantáziáit kezdje a papírra szerkeszteni. Azt mondhatjuk tehát, hogy a napi rutinnal megírt jelentések valóságtartalma felettébb bizonytalan, ugyanakkor tanulságos, mert ha a hallott „anyag” torzult is, alapvetően mégis közvetlen megfigyelésen és rendszeres, mindennapos lejegyzésen alapul és egészen más képet fest a vádlottról, mint a vele egy időben született kihallgatási jegyzőkönyvekben rajzolódik ki róluk.

Az 1939-es parlamenti választásról
1939-ben meglepetésre a Nyilaskeresztes Párt és más szélsőséges alakulatok jelentősen előretörtek a választáson, a fővárosban 25%-os eredményt értek el.

Ránki György közel 40 éve megjelent tanulmányában az 1939-es választások szavazókörzeteinek eredményei és az 1943as választásra készült névjegyzékekből vett minta alapján vonta le következtetéseit. Megállapította, hogy a nyilasok nem csak a munkások körében voltak népszerűek, szép számban támogatták közalkalmazottak, alsó középosztálybeliek, kézművesek, és lumpen – többnyire „szolgáló” – elemek. Vagyis társadalmi rétegeken átívelő gyűjtőpártként jelent meg a politikai porondon, és a 25% eredménynél sokkal jobb eredményt is elérhetett volna, ha a kormánypárt nem akadályozza mindenféle kétes eszközzel a jelöltállításukat.
Ránki megfogalmazásában a párt bázisát az „öntudatlan, zömmel frissen vidékről felkerülő, az állandó létbizonytalanság miatt nem egyszer lumpenproletáriátusba süllyedő vagy ahhoz közelálló” társadalmi réteg alkotta, amit, tette hozzá, csak jobb munkásrétegződés vizsgálattal lehetne pontosan kielemezni. A város régebbi munkáskerületeiben, Angyalföldön és Kőbányán a szocdem párt rendszerint átlagon felül teljesített, míg az új ipari körzetekben, így például Zuglóban egyre kisebb népszerűségnek örvendett, helyét a nyilaspárt foglalta el.

A főváros iparosok, munkások, közalkalmazottak, kis üzletemberek lakta új, 1935-ben életre hívott kerületében 23 választókörzetet alakítottak ki, amelyből 17-ben a kormánypárt, 6-ban a Nyilaskeresztes Párt győzött. A szociáldemokraták, liberálisok és a leszálló ágban lévő keresztény párt legjobb esetben is a harmadik helyre érhettek fel. A nyilasok a városi átlag feletti, 29,5 % eredményt értek el Zuglóban, míg ugyanitt a szocdemek 13%-ot kaptak.
Ránki György 1976-ban, és később Borsányi György 1989-ben egyaránt hangsúlyozták, hogy a pártszimpátiát nemcsak a társadalmi osztályhelyzet, a gazdasági és anyagi helyzet, a foglalkozási struktúrában elfoglalt hely, hanem a történelmi események – pl. a revíziós sikerek a harmincas évek végétől - a szocializáció, a vallás, a nemzetiség, a lakókörnyezet, az életmód stb. befolyásolja. Sajnálhatjuk, hogy egy többváltozós, korrelációs statisztikai vizsgálatot sem ők, sem más – tudomásom szerint legalábbis – nem végzett el.

Zuglói társadalmi rétegződés avagy miért foglalta el a helyi nyilasszervezet a Thököly úti MÉP irodát?

A harmadrendű vádlott kihallgatása során a következőképp nyilatkozott: „Ha az üldözött emberek nem egy csomóban a Thököly út környékén helyezkedtek volna el, hanem szétszórtan a külvárosokban kerestek volna menedéket, a helyzet másképp alakult volna.”
Úgy is fogalmazhatunk, hogy ha a pártszervezet nem költözik Zugló villanegyedébe az 1944. októberi nyilaspuccs másnapján, akkor nem lettek volna olyan közel a zsidó bujkáló menekültekhez. A történészek eltérő módon ítélik meg a nyilas hatalomátvétel előkészítettségének mértékét. Ami a 14. kerületet illeti: az azonnali vezető csere a szervezet élén, az október 16-ai költözés, valamint hogy október közepén többen a Pasaréti úti központi eligazításról fegyveresen tértek vissza Zuglóba, a szervezettség képzetét erősíti. Ugyanakkor az is kiderül a történetekből, hogy a zuglói pártszervezet jelentős káderhiánnyal küzdött; egymást agitálva, akár zsarolva húzták be maguk közé az újabb fegyveres pártszolgálatosokat.

A nyilas pártszolgálatosok a 14. kerület külső részén laktak. Valójában csupán néhány utcára terjed ki Zugló elegáns része, nagyjából a Városliget - Hungária krt. – Stefánia út – Dózsa György út határolta terület. A vasúti töltés túloldalán a Mexikói út – Róna utca közötti részen is sok villaépület és családi ház található, de kifelé haladva egyre több földszintes, kislakásos, rosszul felszerelt épületek állt, a Nagy Lajos király útjától kifelé egyértelműen munkásnegyedről volt szó. Az 1930-as években közel 70 ezer lakossal bírt, a kerület zsidó népessége a városi 20%-os átlag alatt, 12,3% volt.
Hogy miért foglalták el a MÉP üresen tátongó párthelyiségét, nem derült ki az iratokból, a rendőröket ez egyáltalán nem érdekelte, az egyetlen feltételezhető ok, hogy itt kényelmesebben rendezkedhettek be és közelebb kerültek a villaépületek módosabb lakóihoz.

A 19 fegyveres pártszolgálatos szociológiai jellemzőiről

A 19 elítéltet a zuglói nyilasokból vett mintavételnek tekintem. Az önkényesen született minta nem képezheti le a 14. kerületi pártszervezetet, elég csak a párttagság erős fluktuációjára, a háború után nyugatra menekülőkre, a népbíróságok ítéletei alapján kivégzettekre gondolni, és a perig eltelt 22 év alatt is sokan meghalhattak. Ugyanakkor nem zárhatjuk ki, hogy a vegyes összetételű társaság jellemzői mégis korrelálnak a nagy szervezet összetételével, hiszen közöttük is több korosztályról, fővárosi és vidéki származásról, a párthoz különböző időpontokban csatlakozott emberekről beszélhetünk.

Ami nagy csoportoknál nehéz makró szinten, az 20 fő esetén könnyen elvégezhető. Andorka Rudolf mobilitást vizsgáló klasszikus írásának talán legérdekesebb fejezetében életkori kohorszokat követ nyomon. Vizsgálja az emberek első és a vizsgálat jelenében űzött foglalkozását, valamint az apa foglalkozását – így némi dinamika rajzolható fel. Kemény István és mások több évtizeddel ezelőtt felhívták a figyelmet, hogy pusztán a foglalkozás – a korabeli szociológiai szóhasználattal élve, a „társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely” – alapján nem lehet elvégezni egy társadalmi réteg körülhatárolását, hanem szükség van az életformák vizsgálatára is. A lakókörülményeket, a tárgyi kultúrát, a fogyasztási és életvezetési szokásokat, erkölcsi normákat és a legkülönfélébb hiedelmeket felölelő életmódvizsgálatra az egykori elítéltek esetében természetesen nincsen mód, és interjúkat sem készíthetünk. De az életrajzi adatok és a zárkaügynököknek elmesélt történetek alapján tehetünk néhány megállapítás. Sajnos ez utóbbiaknak inkább témái volt az elkövetett cselekedetekhez való viszony, az aktuális politikai attitűd, a megbánás őszintesége vagy a megfigyeltek idegállapota, mint sem életkörülményeik vagy családi életük. Sőt, az egyik zárkaügynök éppen arról panaszkodik, hogy a célszemélye mindig csak érdektelen családi történetekkel traktálja, amelyeket ő meglehetősen unalmasnak és lejegyzésre méltatlannak tart.

Budapesten nyolcan születtek, de az ő szüleik még vidéken látták meg a napvilágot. A többiek alföldi városokban születtek vagy nőttek fel, csak két dunántúli akadt. Felmerülhetne, hogy a közeledő front elől inkább a keleti országrészből menekültek a fővárosba, de egy kivétellel mindegyikük 1944 előtt érkezett Budapestre, jellemzően inas éveik után, fiatal felnőttként munkát kerestek a metropoliszban.
A gyermekkori családokban kizárólagos az egykeresős családmodell – ez alól egy kivétel van: ebben a családban a válás miatt az anya is elkezdett dolgozni. Nem igazán meglepő, hogy kisegzisztenciákat találunk, a 17 apából négyen-öten mezőgazdasági munkások, napszámosok, a többiek gyári munkások. Elsősorban a kovács mesterséget tanulták ki, de volt közöttük szobafestő, kőműves és villanyszerelő. Az alkalmazottakhoz sorolhatunk egy postást, míg az önállók csoportját három kisiparos, egy cipész, egy szabó és egy fűszerkereskedő alkotta. Az elbeszélések alapján feltűnő, hogy az apák többsége nem bírt állandó munkahellyel. A vádlottak között két testvérpár is volt. Az egyiküknél az idősebb testvér apját alkalmi munkásnak írta le, míg a másik elmesélte, hogy apjuk nem élt meg a szobafestésből, ezért földet bérelt, és eladásra termelt haszonnövényeket, különböző árukkal és lovakkal kereskedett. Végül fel kellett adnia vállalkozását és alkalmi munkákból élt, majd a hatvanas évek közepén, munkaképtelenné válva, nyugdíj nélkül, családjára szorulva tengette életét. Megjegyezhetjük, a két elbeszélés közti különbség a statisztikai pillanatfelvételekkel nem ragadható meg. Más esetben a szakmunka mellett házmesterkedést vállaltak, amiben feltehetően a szolgálati lakás is fontos szempont volt.
A későbbi fegyveres pártszolgálatosok szegényes körülmények között nőttek fel, jellemzően több gyerekes családban. Lakáskörülményeik nem mondhatók ideálisnak. Átlagosan a 14. kerület külső vagy legbelső, részein a Dózsa György úton és a Kerepesi úton laktak, komfort nélküli földszintes vagy több emeletes kislakásos házakban.
A vidékről felköltözöttek a 14. kerületben találtak lakhelyet, de néhányan, a pesti oldalon a 6., 7., 13. kerületekben éltek. Munkahelyük is általában ide kötötte őket, néhányan átjártak kőbányai és ferencvárosi üzemekbe vagy Csepelen a Weiss Manfréd Művekben dolgoztak. Hármójuk iskolai végzettségéről nincs információnk, a maradék fele 4 elemit végzett, valamivel kevesebb, mint fele 4 polgárit, ketten 4 gimnáziumi osztályt. Ketten felnőtt fejjel szereztek gimnáziumi érettségit.
A 19 elítéltből 1944-ben hárman voltak fiatalkorúak, hatan pedig éppen csak átlépték a felnőttkor határát. Tőlük elkülöníthető a 30 év körüliek ugyancsak kilencfős csoportja – a csoport vezetőbeosztásaiba nem véletlenül ők kerültek -, és a három főt számláló idősebb generáció a maga 35, 38 illetve 48 évével. (Az idősebbek a fent ismertetett okokból feltehetően alulreprezentáltak ebben a „mini” mintában.)
Az 1945 előtt űzött foglalkozást végignézve megállapítható, hogy legtöbben alkalmazott szakmunkási munkakörben dolgoztak, legtöbben lakatosok voltak. Ketten postai alkalmazásban is álltak, a legidősebb elítélt állami intézménynél volt hivatalsegéd. Az elhelyezkedésük korántsem volt egyszerű, jó néhányan a szakmunkás képesítéssel sem tudtak állandó munkát találni, nem beszélve a szakma nélkülieket.

Az apákhoz elmozdulás 10 esetben figyelhető meg, amiből 8 felfelé és 2 lefelé mutat. A felfelé mozgást részben magyarázhatja a strukturális mobilitás, vagyis, hogy az egész népesség képzettsége javult a modernizáció és az iparosodás hatására. Az intragenerációs mobilitás sokkal kevésbé volt jellemző, 19-ből 13-an hasonló helyen maradtak a foglalkozási szerkezetben.
A javulást inkább a munkahely állandó jellegében lehet látni, sokkal kevesebb a változás, de ez ismételten összefügghet a megállapodott helyzettel: sem a munkaadók, sem a középkorú munkavállalók nem változtatnak a bejáratott gyakorlaton. Négyen mozdultak felfelé, kettőre érdemes kitérni. Az egyik tengődő munkanélküliből vállalati bérelszámoló lett, a másik lakatos inas volt a háború előtt, a negyvenes évek végén önkéntes katonának állt, tiszti tanfolyamra küldték és érettségit is szerzett, letartóztatásakor századosként szolgált Kecskeméten.
A hivatalosan kézhez kapott fizetések havi 2-3000 ft között mozogtak, egyesek esetében a második gazdaságból – fusizásból – ehhez még havi 500 vagy akár 1300 forint kiegészítést számolhatunk.
A letartóztatásuk idején a 38 és 68 év közötti emberek kivétel nélkül házasságban éltek. A háború előtt körükben kizárólagosnak tekinthető egykeresős családmodellen módosított az új rendszer. Hét házastárs biztosan dolgozott, előfordult közöttük gyári munkás, alkalmi árus, ruhakereskedő, gebines, adminisztrátor és tanítónő is.
Az egyik legérdekesebb fogdaügynöki jelentésben a nők munkavállalása és a gyerekek állami ellátása körül vitatkoztak, ahol a nők helyzetét eképp panaszolta a negyedrendű vádlott:
- „elég szomorú, hogy a dicső demokráciában az asszonynak is dolgozni kell. Annak, mondja Hollai, odahaza a helye, főzni, gyereket nevelni és a férjét ellátni. ”
- valamint:
„ma mégis csak fillérekért robotoltatják a kommunisták a nőket, létrehozták az üzemeltetési vagyis csajkarendszert, hajnalba viszik a gyereket a tömeg bölcsödébe, szóval nem egészséges állapot.”

Lakásviszonyaik egyértelműen javultak, vidéken családi házakban vagy két szobás modern lakótelepi lakásban éltek. Az ötvenes évek elején Budapestre visszaszivárgott tíz egykori fegyveres pártszolgálatos lakókörülményeiről nincs pontos adataink, az viszont nyilvánvaló, hogy némileg továbbra is rejtőzködtek: a hatvanas évek közepén az 5., 6., 7., 11., a 13. kerület belső, nem angyalföldi részén, valamint a várban és Csepelen éltek, és csak egy valaki maradt a 14. kerületben.
Egyértelműen sikeresen beilleszkedtek: a munkahelyek elégedettek voltak velük, és a lakókörnyezetükben sem panaszkodtak rájuk. Gyerekeik közül többen jó úton voltak az érettségi felé, sőt, előfordult pedagógus diplomával rendelkező MSZMP párttag is közöttük. Az elítéltek általában nem lelkesedtek a rendszerért, de megvoltak - ami az 1944-es történtek fényében nagy eredmény -, és éppen ezért érte őket hideg zuhanyként a letartóztatásuk. Úgy érezték, ők épp olyan emberek, mint a többi 10 millió Magyarországon, így a 22 évvel korábbi véres epizódról sokáig a börtönben sem akartak tudomást venni. Nem volt szerencséjük.