Elhangzott a Búvópatakok – mélyfúrások. Magyar jobboldal – 1945 után
az OSZK 1956-os Intézet – Oral History Archívum és az 1956-os Intézet Alapítvány tudományos konferenciáján
2013. december 11., Országos Széchényi Könyvtár

Hozzászólásomban az előadásokat tudományos szempontból vizsgálom csak és nem foglalkozom az előadások retorikai felépítettségével, az előadói képességek minősítésével, valamint az előadások formai sajátosságaival (a kivetített bemutatók átláthatóságával, olvashatóságával, érdekességével stb).

Paksa Rudolf	A közönség

Tabajdi Gábor előadása kiforrott, árnyalt és jól kontextualizált politikai eszmetörténet. Jól megválasztott idézeteken keresztül mutatja be Kádár János politikai gondolkodásában a „jobboldal” fogalmának változékony jelentését. Különösen érdekes ez azért, mert látványosan visszatükröződik ebben az ’56 előtti és utáni politika közti különbség. Míg ugyanis ’56 előtt a kommunisták minden ellenségüket a „jobboldali” címkével bélyegezték meg (vagyis hasonló szitokszó volt ez számukra, mint a Horthy-kori nyilasok szótárában a „zsidó” kifejezés); addig 1956 után Kádár úgy pozícionálta magát középre, hogy a jobboldali ellenség mellett immár baloldali ellenségről is beszélt. E középutas politika változékonyságának szemléltetésére pedig kitűnő példa a párt hullámzó irányvonalát megjelenítő karikatúra. Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy az előadás során idézett rövid kádári kiszólás, amely a nyilasok és a Hazafias Népfront közti kapcsolatra utalt, túl rövid és kontextualizálatlan ahhoz, hogy abból bármiféle következtetést le lehessen vonni – ahogy ezt az előadó is helyesen állapította meg. Ezzel együtt kétségkívül érdekes adalék a nyilasok 1945 utáni megítélését illetően.

Lénárt András társadalomtörténeti esettanulmányának mindenképpen javára írandó a módszertani és elméleti tudatosság. Szögezzük azonban le rögtön: arról, hogy a vizsgált 19 zuglói pártszolgálatos vajon reprezentatívnak tekinthető-e akár a nyilas pártszolgálatosok összességére, akár a nyilas párttagokra, akár a nyilasok szavazótáborára vonatkozóan – nem tudunk semmi biztosat sem mondani. Egészen egyszerűen azért nem, mert e nagyobb csoportokról egyelőre semmiféle áttekintő vizsgálat eredményeivel nem rendelkezünk. (Remélhetőleg hamarosan ez változni fog, miután a Karsai László vezette OTKA-kutatás publikálja a fennmaradt nyilas párttaglisták vizsgálatának eredményeit.) A Lénárt által vizsgált 19 zuglói pártszolgálatos élettörténetének egyébként is inkább a zuglói nyilas pártszerv lenne a természetes vizsgálati kerete. E közösség részletes feltárása egy kimondottan izgalmas mikrotörténeti esettanulmány lehetne. A jelenlegi előadás azonban csak a 19 perbe fogott zuglói pártszolgálatost vizsgálta társadalomtörténeti szemszögből. Mint kiderült: lényegében olyan „prolikról” van szó, akiknek életviszonyai 1945 után túlnyomórészt javultak (biztos állásuk lett és lakáskörülményeik is javultak), noha társadalmi felemelkedésről általában nem beszélhetünk esetükben – vagyis az életkörülményeik az átlagos életszínvonal emelkedése miatt lettek jobbak. Az előadás végső változatába nem került be – de egy korábbi változatban még szerepelt – a 19 személy világképének, politikai nézeteinek vizsgálata is. Ennek nyomán felfedezhető volt néhány eszmetörténeti búvópatak, vagy legalábbis búvóér. Mindenekelőtt az antiszemita világértelmezés továbbélésére gondolunk. Ezen felül a 19 személy között például olyan is akadt, aki 1945 után a nyilas emigráció sajtótermékeit is olvasta – vagyis megpróbálta megőrizni egykori nézeteit. Végezetül érdemes megemlítenünk, hogy a 19 pártszolgálatos a rendőri vizsgálat és a per során megnyilvánuló önmentegető érvelésükben tökéletesen érzékelhető az, amit Hannah Arendt a „gonosz banalitásának” nevezett. Reméljük, hogy e részek az előadás majdan publikálandó változatából nem fognak hiányozni.

Ungváry Krisztián izgalmas és figyelemfelkeltő prozopográfiai előadása a nyilas elit 1945 előtti és utáni sorsát vizsgálja. Számomra annál is inkább érdekes e témaválasztás, mert magam éppen a nyilas elit vizsgálatából doktoráltam, s kutatásaim eredményét önálló kötetben is publikáltam. Mivel Ungváry előadásában nem tisztázza viszonyát a kortárs kutatásokhoz, ezért csak feltételezni lehet, hogy azért tűzte ki célul ő is a nyilas elit vizsgálatát, mert 1. főleg az 1945 utáni sorsukra kíváncsi (amit eddig nem vizsgáltunk részletesen), illetve 2. az eddig vizsgált elitcsoportoknál (képviselők, miniszterek, jelentősebb pártok vezetői) szélesebb körre kívánja kiterjeszteni kutatását. Az jól érzékelhető az előadásból, hogy egy még folyamatban lévő kutatásról beszélhetünk. A munka jelenlegi állását, eddigi eredményeit és a további terveket ismertető előadás alapján elsősorban módszertani problémákra, kételyekre tudunk rámutatni. Három ilyen kérdéskört emelhetünk ki: 1. a „nyilas elit” meghatározásának problematikusságát, 2. az úgynevezett kontrollcsoport kérdését, 3. az előadás végén elhangzott „következtetések” problémáját. A „nyilas elit” fogalma alá besorolt személyek esetében több nehézség is felmerül. Úgy érdemes ugyanis megválasztani a vizsgálandó személyek körét, hogy a vizsgált személyek csoportja egységes és jól körülhatárolható legyen, továbbá ne legyen nagyon nagy az adathiány. Kétséges, hogy Ungvárynak mennyiben sikerült megfelelnie e követelményeknek. Nehezen indokolható például, hogy az 1939-es nyilas képviselőjelöltek közül miért csak a Szálasi-párt jelöltjeit vonta be a vizsgálandók körébe. A vizsgálati csoport esetlegességei és heterogenitása eleve sok buktatót rejtenek magukban: mire vonatkozóan is lesznek majd reprezentatívak az eredmények? A kontrollcsoport(ok) megválasztásának kérdése még ennél is problematikusabb. Ez azért elsőrendűen fontos, mert a vizsgálati csoport statisztikai jellemzői a kontrollcsoport statisztikai jellemzőivel összehasonlítva nyerik el értelmüket. Vagyis: a kontrollcsoport(ok) megválasztása eleve meghatározza azt, hogy milyen kérdésekre tud választ adni a kutatás. Az előadásból kiderült, hogy Ungváryt különösen érdekli a nyilas elit és a katonák, illetve csendőrök életútjának összehasonlítása. Ehhez azonban nem kerülhető meg e csoportok azonos szempontok szerinti vizsgálata. Kétséges azonban, hogy az 1920 és 1945 közti különböző jellegű és még ennél is különbözőbb súlyú szélsőjobboldali pártok vezetőiből kialakított kontrollcsoport segítségével pontosan milyen kérdést is lehet majd megválaszolni. Az előadás végén elhangzott „következtetésekkel” kapcsolatban is felmerül egy-két probléma. A vizsgált nyilas elit néhány sajátosságának „újszerűsége” ugyanis csak Ungváryt lephette meg, mivel az újabb szakirodalom már rámutatott például arra, hogy a nyilas elitben kevesen voltak a baloldali előéletűek – ők főleg a párt ideológusai lettek. Az újabb szakirodalom eredményeinek figyelmen kívül hagyásánál is problematikusabb, hogy több esetben Ungváry láthatóan nem „hiszi el” az általa végzett statisztikai vizsgálat eredményeit, s olyan magyarázatokat ad, miszerint a „nem ismert esetek” bizonyára jelentősen eltérő képet mutatnának. Anélkül, hogy Fichte közismert mondását idéznénk a hipotézist nem igazoló tények sorsát illetően, hangsúlyoznunk kell, hogy a tudományos kutatás lényege, hogy ne ragaszkodjunk mindenáron kiinduló hipotéziseinkhez – így ugyanis könnyen eshetünk a wishful thinking hibájába. Végezetül hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az előadás végén elhangzott izgalmas és figyelemfelkeltő „következtetések” többsége (például a csendőrökkel és a katonákkal való összehasonlítás) valójában még csak munkahipotézis, Ungváry eddigi kutatói tapasztalatain alapuló benyomások csupán. A szakszerű statisztikai vizsgálat elvégzése után levonható következtetésekre pedig – már csak saját kutatásaink ellenőrzése végett is –különösen érdeklődve várunk.