I.
Az európai emigránslétet az amerikaival felcserélő Sulyok Dezső 1948-ban azzal a szándékkal települt át az Egyesült Államokba, hogy ott politikusként tevékenykedjen. Azért is választotta az amerikai emigrációt, mert ott nagyobb számban éltek egykori vezető magyar közszereplők, mint Európában.
Az emigráció sokfélesége nem riasztotta, sőt: elhivatottságot érzett a szélsőségektől mentes bal- és jobboldali erők összefogására. Egy év múltán csak a magyar emigráció tagjainak szánt Emlékiratában összegezte pozitívnak egyáltalán nem mondható és az emigráció valamennyi szárnyát élesen bíráló tapasztalatait. A gépeléssel sokszorosított, 71 oldalas írás alcíme: A szabad magyar politika szervezési alapelvei és néhány gyakorlati szempontja. A Történeti Hivatalban található Emlékirat bemutatására elsőként itt teszek kísérletet. Ez az 1949 decemberében „tanulmányozás és állásfoglalás végett” Dr. Borsos Sándornak dedikált példány a parasztpárti politikustól került a magyar politikai rendőrséghez1960-ban. Borsos egyike volt azoknak az emigráns politikusoknak, akiket a magyar belügynek sikerült ügynöknek beszerveznie.

Az 1949-es Emlékirat elsősorban vallomás: Sulyok számvetése önmagával, s a politikával, amelyet ő is alakított. Confessiója, úgy tűnik, a Szekfű-féle jelenkorjellemzés, hanyatlástörténet-ábrázolás rokona. Félpolitikai esszé: önvizsgálat és ugyanakkor politikai röpirat is: vádirat az emigrációban tevékenykedő politikusok ellen, akikben néhány hónapig tartó közös munka után Sulyok mélységesen csalódott. Néhány idézet belőle: „Ne felejtsük el egy pillanatra sem az életet, mely nélkülünk is tovább fejlődött otthon. Ne felejtsük el, hogy a világ legnagyobb történelemformáló tényezője mindig a tényleges állapot. Semmi úgynevezett legitim álláspont nem nyom annyit a história serpenyőjében, mint a tények ereje. […] Nem viselkedhetünk úgy, mintha az utolsó éveket átaludtuk volna, és átaludnánk még azokat az ismeretlen számú további éveket is, amik ma még elválasztanak bennünket annak a forró álmunknak a valóra váltásától, hogy újra szabad haza gyermekei lehessünk – de otthon! […] …ki meri vitatni, hogy [a párizsi békét becikkelyező törvénycikk] érvényes? Minden cselekedetünkben számolnunk kell a tények történelemformáló erejével és egy nép továbbhömpölygő életének minden más felett álló jelentőségével. […] Szabad légkörben, szájkosártól és terrortól mentesen kell megszületnie az új Magyarországnak, mert különben újra csak torzszülött jön a világra.”

A kijózanításnak és az új kezdet megalapozásának szánt értékelésével sikerült magára haragítania szinte valamennyi érintettet. A megbíráltak politikai pártállásuktól függetlenül vérig sértődtek. A széthúzás nem csökkent, sőt még nagyobb lett. Sulyok törekvése, hogy az emigrációt a saját elképzelése szerint egységesítse, kudarcba fulladt. Az aktív politizálási lehetőségtől önmagát évekre megfosztó Sulyok szellemi aktivitása töretlen maradt. Energiáit mindenekelőtt a XX. századi magyar történelem megírása kötötte le. Nagyszabású tervét csak részben tudta megvalósítani. (A magyar tragédia. 1. rész. A trianoni béke és következményei.) A múlt feldolgozása mellett mindig jutott ideje a jelen történéseinek követésére, értelmezésére. Élénk figyelemmel követte a magyar és a világpolitika napi változásait – készült az újabb színrelépésre, amely a hatvanas évek elején következett el.

Sulyok 1962-ben úgy látta, hogy az évtized elejének hazai és nemzetközi változásai kedvező feltételeket teremtettek politikai álmai megvalósításához. Immár nem a magyar emigráció keretein belül kívánt politizálni, amelyből végletesen kiábrándult. Nem a politizáló közélet gyalogosait és középkádereit kívánta immár meggyőzni, hanem a hazai, valamint az USA- és Európa-beli politikai vezetőket. Abból indult ki, hogy a hidegháború enyhülésével vissza lehet térni a szélsőséges elfajulások előtti hazai kezdetekhez: a második világháború utáni egy-két év demokratikus próbálkozásainak folytatásához.

Sulyok csaknem két évtizedes emigrációs lét után ismét bizakodó lett, amikor látta, hogy a második világháború után egymás ellenségeivé vált győztes nagyhatalmak közelednek egymáshoz, s immár nem egy közös ellenség kényszerítette őket egy még igencsak tág akolba, hanem egy esetleges atomháború katasztrofális következménye miatti aggodalom. Hinni szerette volna, hogy Magyarország visszatérhet arra a pályára, amelyről az éleződő hidegháború és a magyar politikai vezetők alkalmatlansága miatt 1947-ben letért. Hazájában talán még nem elfeledett, s nemzetközileg sem ismeretlen politikusként újra segítheti Magyarország demokratizálódását: szuverenitásának visszaszerzését (lehetőleg semleges államként), sérelmeinek méltányos rendezését (Trianon korrigálását) – beilleszkedését az integráció felé haladó Európába.

Az 1960 utáni nemzetközi és magyar változások nyomán Sulyok lehetőséget látott valamiféle párbeszédre a magyar politikai vezetőkkel. Puhatolózó lépésekre szánta el magát: kapcsolatot keresett hazája illetékeseivel. Kétséges volt, ki lesz az eredményesebb: a Kádár-rezsim belügyesei vagy a magát demokratikus elveiben megingathatatlannak vélő Sulyok. A politikust az a meggyőződése tette magabiztossá, hogy ő nem zsarolható, hiszen nem kívánt hazájába visszatérni addig, amíg szovjet csapatok Magyarországon vannak. Megelőlegezhetjük: a kölcsönös próbálkozás csak kudarccal végződhetett. Egyik fél sem tudta feladni korábbi önmagát. Sulyok nem lett nem-demokrata, a szabadságot totalitárius keretben értelmező, a „szocialista demokrácia” megvalósíthatóságával kérkedő államszocialista rendszer pedig alapjaiban nem változott – a demokrácia és a nem-demokrácia összeegyezhetetlen.

A magyar belügyi szervek a maguk sajátos módján alkalmazkodtak az enyhülés folyamatához: újra elővették az ötvenes években nem túl nagy intenzitással, megfigyelési céllal vezetett Sulyok-dossziét. Fura játék alakult ki a két puhatolózó fél között. A látszat szerint jó szándékú magyar állampolgárok próbáltak közeledni Sulyokhoz, aki észlelte a Rákosi-rezsimhez képest a Kádár-rezsim pozitív irányú változásait.

Az új puhatolózási próbálkozásra maga Sulyok adott alkalmat, amikor – óvatosan bár –, reagált egy vele foglalkozó, immár magyarországi hallgatóságnak szóló rádióadásra, amihez az apropót is maga szolgáltatta azzal, hogy 1962. március idusán megjelentette röpiratát, A magyar emigráció szerencsétlenségét, amelyben elsősorban az 1949-es Emlékirat óta történt emigrációs történéseket értelmezte, s új emigrációs stratégiáját a megváltozott világhelyzethez – a hektikus enyhülési folyamathoz – igazította. Az egyre pénztelenebb, politikai befolyásukat tekintve egyre jelentéktelenebb magyar emigrációs csoportok marakodásáról még lesújtóbb volt a véleménye, mint korábban. A 36 oldalas nyomtatott röpiratot, amelynek egy példánya Sulyok ÁBTL-beli dossziéjában található, a Magyar Október 23. Mozgalom adta ki 1962-ben New Yorkban.

A magyar emigráció szerencsétlensége megjelentetésének szerzője szándékával ellentétes következménye lett: az emigránsok túlnyomó többsége végképp megharagudott Sulyokra, aki írásával óhatatlanul és óvatlanul azoknak nyújtott segítséget, akiket talán a leginkább gyűlölt: a totalitárius hatalmak belügyes szerveinek.

A magyar állambiztonság legális úton próbált Sulyok Dezsőhöz férkőzni. Nem elégedett meg az álságos eszközökkel elért haszonnal, hanem a politikus személyi ellentéteire építve magát Sulyokot is be akarta cserkészni Az illetékes belügyes osztály egy hazatelepült emigránst és egy itthoni értelmiségit bízott meg a tapogatózás, a rokonszenvfelkeltés feladatával. Mindketten megbeszélték magánleveleik tartalmát tartótisztjeikkel. Vámos Imre – ügynökneve „Kerekes” – 1962 szeptemberében levélben kereste fel Sulyok Dezsőt. Elküldte lapjának, az immár itthon szerkesztett Látóhatárnak friss példányait (ez volt az ürügy), s beszámolt hazatelepülése utáni kedvező tapasztalatairól (ez volt a csalétek). Vámos Imre Sulyok hazacsábítása érdelében kettős húron játszott: egyrészt „szembe dicsérte” „kedves barátját” (olyan, mindenkitől független embernek nevezte, akit a „hit és a tisztesség” jellemez), másrészt a hazatérés pozitív hozadékait ecsetelte.
Az állambiztonsági szervek másik megbízott próbálkozója a rádiónál dolgozó F. S. volt. A kapcsolat kezdete nehezen rekonstruálható. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy az állambiztonsági szerveken keresztül F. S. kezébe jutott Sulyok Dezső nyomtatásban megjelent memoranduma, A magyar emigráció szerencsétlensége. F. azt a megbízást kapta belügyes feletteseitől, hogy rádiójegyzetben ismertesse és véleményezze Sulyok írását. Az adásban elhangzott szöveget F. elküldte Sulyoknak. Írásában a kommentátor élvezettel szemezgetett Sulyok írásának az emigráns politikusokat kompromittáló, az USA álságos emigrációs politikáját leleplező részeiből, majd rádiójegyzete végén áttért a csábításra. Ajánlata így hangzik: „Van egy másik út is, amelyen – bárhonnan indult is el valaki – csak emigráns politikus voltát veszítheti el, azért meg nem kár, viszont visszanyerheti legnagyobb kincsét, a haza megbecsülését akkor is, ha – koporsója bezártáig – távol él e nemzeten [így!].”

F. S. elküldte Sulyoknak az 1962-es MSZP kongresszus irányelveit tartalmazó füzetet. A küldemény alkalmat adott Sulyoknak, hogy kifejtse új politikai elképzeléseit.

Az állampárt kongresszusán Kádár János elhatárolódott Rákosi Mátyástól és személyi kultuszától – ez volt az a momentum, amely a tervkovács Sulyok képzeletét megragadta. Ő addigra már végletesen kiábrándult az emigrációs politizálásából, s a nemzetközi helyzetet is úgy ítélte meg, hogy az USA és a Szovjetunió erőegyensúlya hasznosítható lehetne Magyarország javára. Az emigránsok képviseletében Sulyok magát gondolta Kádár János tárgyalópartnerének.

A Kádár-rezsimmel kapcsolatos terveit a Fáklyaláng című emigráns lapban tette közzé 1962 karácsonyán. Kádár amikor elhatárolódott elődjétől, lelki erőről és erkölcsi bátorságról tett tanúbizonyságot. „Ezzel olyan magatartást tanúsított, amelyet a megelőző magyar rezsimek sohasem voltak képesek tanúsítani. Ezáltal a magyar népnek nagy szolgálatot tett. […] És ha megjön [a rendezés], nekünk több önmérsékletet kell tanúsítanunk volt ellenségeink irányában még Deák Ferencnél is. […] Már most nagymértékben feltisztíthatjuk az utat mindkét oldalon a majd eljövendő kibontakozás felé. […] És most én kérem meg a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságát, hogy foglalkozzék észrevételemmel hasonló szellemben, hasonló hangnemben és hasonló emelkedettséggel” – írja A szenvedés szolidaritása című írásában.

Sulyok nem tudhatta, hogy tárgyalási javaslatai nemhogy a magyar pártvezetéshez, de még az állambiztonsági szervek vezetőihez sem jutnak el. Röpiratát a szervek ellenben eljuttatták szovjet testvérszervezetükhöz is. Moszkvában az Egyesült Államokat leleplező újságcikket fabrikáltak belőle, amivel az lehetett a szándékuk, hogy borsot törjenek a magyar emigrációt pénzzel támogató amerikai titokszolgák orra alá. Csaknem egy teljes év telt el a brosúra megjelenése és szovjetunióbeli ismertetése között (1962. március 15., illetve 1963. április 14.) Az Izvesztyija-cikk címe: „Az amerikai magyar emigráció vezetője leleplezi a Szabad Európát”.
A kis példányszámban megjelent Sulyok-röpiratot más célra is hasznosította a magyar titkosszolgálat. Illegális úton újranyomtatta, s Londonból postázta az emigránsok címére azzal a céllal, hogy lejárassa a benne vitriolos hangnemben támadott emigráns politikai vezetőket, mindenekelőtt Varga Bélát és Nagy Ferencet.

Sulyok tudatában volt annak, hogy míg ő emigrációban élt, számos olyan változás történt Magyarországon, amelyek beható ismerete nélkül tiszta lelkiismerettel nem vállalhat otthon újra közéleti szerepet. Abban reménykedett azonban, hogy szorgos munkával pótolható a távollétből, az elzártságból eredő információ- és tapasztalathiány. Tervbe vette, hogy megírja, emigrációs társai okulására ki is adja új könyvét, amelynek témája: „milyen lelki átalakuláson ment át a magyar nép 1945 óta a megelőző korhoz viszonyítva”. Mivel források nemigen álltak rendelkezésre, hiszen 1947 nyarától emigrációban élt, a Magyarok Világszövetségétől kért segítséget. A szervezet illetékesei – mindenekelőtt a főtitkár, Beöthy Ottó – miután megbeszélték a teendőket a belügy illetékeseivel, készségesen teljesítették Sulyok kéréseit. Készülő újabb emlékiratát a „Magyar Népköztársaság kormányának” szánta.

Sulyok nem érzékelte, hogy Magyarországon (és az Egyesült Államokban is) politikai süllyesztőbe került. Magánbeszélgetésben állítólag ezt mondta emigránstársának, aki a magyar állambiztonság ügynöke volt: „a budapesti magyar kormány engem kért meg az emigrációval való közvetítő tárgyalások lefolytatására. […] én sem aranyhalként úszkálok az emigráció politikai pocsolyájában. Tudod, ezen az emigráción már nem lehet segíteni. Ez csak pusztuljon ki. Ez egy feldúlt idegzetű, nagy részben ideg-, sőt elmebeteg társaság. A Kádár-kormány szerencséje, hogy ezek itt vannak, s nem otthon. Nem is szabad őket hazaengedni. Még egyhetes látogatásra sem.”

Az Európában élő emigráns politikusok közül Sulyok Dezső azokkal a szociáldemokratákkal és liberálisokkal kereste a kapcsolatot, akiket méltónak ítélt arra, hogy az 1945-ös alapokat immár két évtizeddel később vele együtt építsék tovább.

Sulyok túlértékelte saját politikai befolyását. Nem szegte kedvét a Fehér Ház visszautasítása sem, ahová elküldte kibontakozási javaslatait, s ahonnan állítólag azt a választ kapta, hogy amit javasol, még nem időszerű. Azt tervezte, hogy Párizsban tárgyal majd De Gaulle-lal Trianon esetleges felülvizsgálata ügyében. Bár valahol motoszkált benne a kudarc előérzete, lényegén, önmagán nem volt képes változtatni: rendíthetetlenül hitt a nyilvános és ellenőrizhető politizálás egyedüli üdvözítő voltában.

A belügy puhatolózási próbálkozási eredménytelenül zárultak. Sulyok nem volt hajlandó olyan lépések megtételére, amelyeket a szervek nem belügyes(eknek tűnő) képviselőik közvetítésével elvártak tőle. Egyre súlyosbodó szívbetegsége miatt aktivitása lanyhult, ami csökkentette fontosságát a hírszerzés szemében: a politikai hasznosíthatóság szempontjából eljelentéktelenedett. A belügyesek letettek Sulyok Dezsőről (is). Az idős politikusnak már nem maradt ideje az újabb tervkovácsolásra: 1965-ben meghalt.

II.
Tevékenysége és nézetei alapján melyik politikai oldalhoz, milyen politikai-ideológiai csoportosuláshoz sorolható Sulyok Dezső?
Ő nem sorolta magát sem a politikai jobboldalhoz, sem a politikai baloldalhoz, a demokrácia igenlése azonban egyaránt kötötte mindkettőhöz. „A konzervatív magyar jobboldal nemzetünk komoly alkotó része és erőtényezője. […] Személy szerint sohasem tartoztam ehhez a jobboldalhoz. Kora fiatalságom óta egymás után láttam meg hibáit, amelyek akkor mások szemében nem is tűntek fel jelentékenyeknek” – írja 1949-es Emlékiratában.

Táborokfölötti volt? Viszonylag gyakori pártváltogatása, a demokratikus politikai erők összefogásának meg-megújuló kísérlete mintha ezt igazolná. A demokratizálódás felé elmozdulni látszó kormánypárt képviselőjeként politizált 1935-ben, majd kiábrándulva Gömbös Gyula programjából az ellenzéki kisgazdapárthoz csatlakozott. Az FKGP 1945 utáni balra tolódása idején – alapvetően politikai kényszerűségből – saját demokratikus pártot alapított, a Magyar Szabadság Pártot, amelyet a hatalom közvetlen közelébe jutott baloldaliak, mindenekelőtt a kommunisták lehetetlenítettek el. Véleménye, ítélete az 1945 előtti úri Magyarországról Szekfű Gyuláéval rokon, akire írásaiban számtalanszor hivatkozott.

A totalitarizmus és a demokrácia híveinek szembenállásáról az Emlékiratban így vélekedett: „Vannak, akik a századunkra nehezedő, rendkívül súlyos politikai feladatokat – szinte így kell ezt mondanom – még mindig makacsul és javíthatatlanul a demokrácia módszerei szerint akarják megoldani, és velük szemben állnak azok, akik lélekben már nem demokraták, vagy talán sohasem is voltak demokraták. Akik – nehéz kianalizálni, hogy milyen mértékben öntudatosan és milyen mértékben önkéntelenül – de valójában teljesen felszívták szervezetükbe a totális állam gondolatában jelentkező nagy politikai betegségeket. Ezek az utóbbiak estek otthon áldozatául valamelyik totális nagyhatalom vonzásának, és lettek sokszor öntudatlanul is kiszolgálói olyan rendszereknek, melyeknek káros voltát talán fel sem ismerték teljesen. Szinte második természetükké vált, hogy azok szerint az elvek szerint politizáljanak, ahogyan a totális állam politizál.”
Sulyok a politikai rendszerek gazdasági hátterét furcsa összefüggésbe állította, pontosabban elkülönítette a politikát és a gazdaságot egymástól, mintha a kettő között nem lényegi lenne a kapcsolat: a kapitalizmust és a kollektivizmust le/elválasztotta a demokráciáról, illetve a diktatúrától, amivel a kétosztatú világot legfőbb attribútumaitól fosztotta meg. Talán azért, mert látta a kapitalizmus hátrányait és a kollektivizmus előnyeit is, s nem akarta velük gyengíteni demokráciakoncepcióját.

Vagyis – mondom bátortalanul – Sulyok Dezső a jobbközép baloldalához sorolható demokrata volt, aki nézetei alapján egyaránt lehetne kereszténydemokrata, szociáldemokrata vagy liberális is.
Sulyok ezt írja az emigrációban: „Azt szeretném, ha őszinte megértés jönne létre a magyar konzervatív jobboldal értékes elemei és a valóban demokratikus baloldal érintetlen és ártó módon nem kollaborált részei között. […] mindkét oldal lényegében ugyanazon útvesztőben tévedt el […] csak úgy tudunk a jövőre nézve hasonló veszélyeket elkerülni, ha a két irány munkáját mostantól kezdve szintetikus nemzeti politikában egyesítjük.”

Sulyok Dezsőt monográfusa nemzeti demokrataként értelmezi. (A fenti Sulyok-idézet vége, a „szintetikus nemzeti politika” kívánalma mintha őt igazolná.) De mit is jelent az, hogy nemzeti? Ahány értelmező, szinte annyi jelentés. Én azért nem tudom a nemzeti jelzőt a „demokrata” minősítő jelzőjeként elfogadni, mert az következik belőle, hogy lehet nemzetietlen, „idegenszívű” demokrata is, ami számomra nonszensz. A „nemzetin” kirekesztő nacionalistát is lehet érteni. Aki ilyen értelemben nemzeti, eleve nem demokrata. Erre az értelmezési problémára talán több Sulyokról szóló írás megszületése után lehet majd visszatérni.