|
Elhangzott a Búvópatakok – mélyfúrások. Magyar jobboldal – 1945 után
az OSZK 1956-os Intézet – Oral History Archívum és az 1956-os Intézet Alapítvány tudományos konferenciáján
2013. december 11., Országos Széchényi Könyvtár Turbucz Dávidot hallgatva persze a könyve, a Horthy-életrajz jut eszembe, sőt még tágabban a Horthy-korszak recepciója, aminek egyik szegmenséről előadása is szólt.
Talán én vagyok e körben a legidősebbek egyike, nekünk, öregeknek az a tisztünk, hogy emlékezzünk.
 |  | | Varga László felkért hozzászóló | Sárközy Réka előadása | Amikor kezdtem a pályát, szokás volt, hogy a magamfajta ifjonc egy-egy recenzióval teszi le névjegyét, jelenti be, hahó, itt vagyok. Célszerű volt outsider szerzőt választani, akin jól el lehet verni a port, bizonyítván a recenzens, azaz jómagam, mennyivel járatosabb a történelemben, mint bírálatának tárgya.
Még mindig kétéves nyeretlen voltam, amikor 1974-ben egy tanulmánykötetet (Gazdaság és társadalom) tűztem recenzióm tollhegyére, két akadémikusét, Berend T. Ivánét és Ránki Györgyét. Ebben büszkén tettem szóvá, kifogásoltam, egyik közölt tanulmányukban Horthy-fasizmust emlegettek, amiről tudjuk, tudtuk már akkor, hogy hamis. Ez a tanulmány eredetileg 1962-ben jelent meg, el is kapott az ismertetés megjelenése után a Történettudományi Intézet folyosóján Ránki, mondván könnyű ezt bő évtizeddel később bírálni.
Ezt csak azért meséltem el, mert nem a ’80-as évek végén ment ki a történetírói divatból a „Horthy-fasizmus” summás megítélés, hanem már másfél évtizeddel korábban sem volt feltétlenül comme il faut, azaz történész berkekben bevett szokás. Nem kellene a korszak egykori jeles kutatóit, Ránkit, Lackó Miklóst vagy Juhász Gyulát magunk dicsőítésére a szemétbe vágni.
Alapvetően nem is a „Horthy-fasizmus” megnevezéssel van baj, hanem a fekete-fehér pingálással. Horthy, de akár Nagy Imre maga a gonosz, az ördög szülte, már gyermekkorában büdöset kakált, eleve predesztinált volt nemzetvesztő szerepére.
Úgy vélem, a Horthy-könyv igazán dicséretes teljesítmény, de inkább nyitánya, mintsem lezárása egy kutatási folyamatnak, aminek hosszú távú végeredménye egy monumentális biográfia lehet. Litkei József nagyon nívós előadásról egykori, harmadik recenzióm jut eszembe, ezt Mindszenty József akkoriban, (’74-ben) megjelent Emlékiratairól írtam, mondván, koncepciós per áldozata volt, de ilyen állítás akkor még nem jelenthetett meg, így könyvének ismertetése sem. Holott életműve kapcsán azt az álláspontot képviseltem, hogy bár nagyon is politikus alkat volt, de a reálpolitikához nem volt igazán érzéke.
Szekfű megítélése is felemás volt akkoriban, a Hómannal közös Magyarország történetét legfeljebb antikváriumban lehetett megvenni, a Három nemzedéket 1989-ig még ott sem. Addigra viszont a Forradalom után miatt kapott hideget és meleget.
Az előadás harmadik részéhez mindössze egyetlen megjegyzést fűznék: a forradalom és/vagy szabadságharc leverése lényegesen hatott a „kereszt(y)ény úri középosztálynak” a kommunista rendszerhez való viszonyára. Ekkor döbbentek rá ugyanis, hogy a hatalom hosszú távra rendezkedett be, másfajta modus vivendit kellett találniuk, ezzel vette kezdetét a békés egymás mellett élés.
Legalább ilyen izgalmasak az előadás végén feltett kérdések. Nevezetesen a hagyomány relevanciája 1990-re, illetve honnan ered az akkor kialakuló régi-új identitás. Bízom benne, hogy idővel ezekre, Litkei által megfogalmazottakra is választ kapunk a szerzőtől. Sárközy Réka előadásáról legfeljebb nézőként mondhatnék véleményt, de ezt bármely néző megteheti, vele ellentétben nekem a film nem szakterületem. Így csak három apró megjegyzés:
A svéd és a norvég nyelvekben létezik a „walraffing” kifejezés, magyarul: „walraffozás”, eredetileg igeként használták, mint nálunk a „tocsikol” szót. Gondolom Günter Walraff közvetlenül, de közvetve bizonyára erősen hatott az új dokumentumfilmes stílusra, mondhatnánk a Biszku-film készítői is wallrafoztak. Persze csak a forma hasonló, van egy lényeges különbség, Walraff a lényegre tört, „követői” viszont megelégednek a felszínnel, előre megfogalmazott tételeik „dokumentálásával”.
A kommunista diktatúra szimbólumaival én kevésbé vagyok engedékeny. Persze Ady írta: „Sohse hull le a vörös csillag”, ’56-ban mégis hullócsillaggá vált, amit azért mégsem tekinthetünk holmi szélsőséges megnyilvánulásnak. Hasonlóan látom az Internacionálé éneklésének kérdését is, egészen más Olaszországban énekelni (bár ott is anakronizmus), mint Magyarországon, hiszen mi itt megéltük, mit is jelent ez az internacionalizmus, bevonulást ’56-ban, ’68-ban, stb.
Végül: Csatáry László 98 évesen, ítélet nélkül halt meg, Biszku 92 éves. Persze léteznek olyan bűncselekmények, amelyek nem évülhetnek el, de egyrészt kérdés, képes lenne-e Biszku bírói határozat nélkül másként élni, mint „házi őrizetben”? Másrészt, kérdés, ha megéri ítéletét, le lehet-e csukni? Harmadrészt, kérdés: az elévülés csak a megbocsájtásról szól, vagy esetleg arról is, hogy az idő múlásával „elolvadnak” a bizonyítékok, pl. meghalnak a koronatanúk?
Az én „tanúm”, egykori mezei ÁVH-s tiszt arról számolt be, hogy Biszku 1957 tavaszán leteremtette őket, nem voltak elég határozottak az ellenforradalmárok felszámolásában, azaz meggyilkolásában, most – már mint akkor – ez a sokkal szűkebb lehetőségekkel rendelkező bíróságokra hárul. Miska szomszédom vagy húsz éve halott.
Vagyis a lex Biszku morális ítélkezés, amire viszont nem biztos, hogy a jog, a bíróság a legalkalmasabb eszköz. Holott mi történészek tudjuk, az egykori belügyminiszter nagyon is bűnös, de mi lesz, ha ezt a bűnöst a bíróság bizonyítékok hiányában felmenti?
|