___Emlékezés Halda Alízra___Back

2008 júniusában meghalt Halda Alíz, 1956 előtt a Nagy Imre-féle pártellenzék tagja, Gimes Miklós társa annak utolsó éveiben. Kulcsfontosságú szimbolikus szerepet játszott a forradalom emlékezetének fenntartásában, majd a nyolcvanas években újraélesztésében. Alapító tagja volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, a rendszerváltásban és azt követően az új magyar demokráciában politikai szerepet vállalt. Halda Alíz alapítása óta megkülönböztetett figyelemmel kísérte az 1956-os Intézet munkáját. Végakarata szerint hagyatékának egy része az Intézetbe került. A most közzétett néhány személyes dokumentummal rá emlékezünk.

Halda Alíz indexének első belső oldala a Színművészeti Akadémián, 1947

„Az én történelemszemléletem részben az apácák oktatta kamaszkori ismereteken, részben az ötvenes évek vulgármarxista tézisein alapult. Ez utóbbiakat az egyetemen és különböző szemináriumokon szívtam magamba. Nem csoda, ha Miklós szavait olyan elragadtatásssal hallgattam, mint akinek éjjeli zenét adnak.”

A Nagy Imre per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában 1989. március végén, Balról jobbra: Jánosi Katalin, Gyenes Judith és Halda Alíz

„Nemrégiben megtaláltam egy gyerekkori emlékkönyvet, amelybe egy fiatal paptanárunk azt írta be: Legyen olyan - a Biblia szavaival élve - erős asszony, illetőleg egyelőre lány, mint amilyennek látszik. Hát az lettem.”

Halda Alíz a Nagy Imre per törvényességi óvásának tárgyalásakor a Legfelsőbb Bíróságon 1989. július 6-án

„Egyik munkahelyemen, ahol mindenkinek megünnepeltük a névnapját, kollégáim - igazságtalannak tartva, hogy Alíz név nincs, akkor még nem volt a naptárban - elhatározták, hogy kijelölnek nekem egy névnapot, s a Szilárda mellett döntöttek. Rajtam is ragadt: Szilárdkának becéztek.”

Halda Alíz indexképe a Színművészeti Akadémián, 1946

„Egyik reggel apu kifakadt. Kislányom, neked nincs anyád, nekem pedig fogalmam sincs róla, hogy kell egy lánygyereket nevelni. Muszáj ebben segítened, próbálj meg embert faragni magadból. Ez a rövid szónoklat nagy hatást tett rám, s szentül megfogadtam, hogy keményen kézbe veszem magam. Éppen akkoriban találtam rá Kipling Ha című versére. Elhatároztam hát, hogy minden mondatát megvalósítom...”

„Ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
Királyokkal jársz s józan az eszed,
Ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
S mindenki számol egy kicsit veled,
Ha a komor perc hatvan pillanatja
Egy távfutás neked s te futsz vigan,
Tiéd a Föld és minden, ami rajta
És - ami több - ember leszel fiam.”

Az idézetek Halda Alíz: Magánügy című könyvéből valók, Noran könyvkiadó Kft., 2002

Halda Alíz életrajza

(Kürt, /ma Szlovákia/, 1928. április 5. - Budapest, 2008. június 3.)
Édesapja, Halda Ernő szabó volt, egy érsekújvári szövetkezetben dolgozott. Érsekújvár visszafoglalásakor, 1945-ben egy aknaszilánk halálos sebet ejtett rajta. Édesanyja, Lenner Gizella varrónő volt, 1930-ban, tüdőbajban vesztette életét.
Halda Alíz az általános iskolát és négy gimnáziumi osztályt Érsekújváron végezte, majd 1945-ben Budapestre kerülve két évig kereskedelmi iskolába járt, miközben csomagolónőként dolgozott a Stühmer Gyárban. 1947-ben gyors- és gépíró szakképesítést szerzett, és két évig a Színművészeti Akadémia esti (később nappali) színészképző tanfolyamára járt, ekkor a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének (NÉKOSZ) tagságához is tartozott. Ebben az időben a Goldberger Gyár szövőjeként kereste a kenyerét.

Mégsem a színészi pályát választotta. 1949-ben a Nemzeti Színház könyvtárában helyezkedett el, majd a következő évtől öt évig a Magyar Rádió irodalmi osztályán szerkesztőként dolgozott, amíg politikai okokból el nem távolították. Eközben, 1953-ban esti tagozaton megkezdte magyar szakos tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán.

1956 elején titkárnőként helyezkedett el a Temaforgnál, de fél év múlva – a MÚOSZ rehabilitációs bizottsága közbenjárására – visszahelyezték a Magyar Rádióba. „Munkatársaihoz való viszonya nem elvtársias, hanem túl baráti” – írták róla a szervek.

A fasizmus szörnyűségének hatására a kommunista eszmék híve lett, és 1947-ben belépett a pártba, még a kékcédulás szavazáson is részt vett. Lelkesen támogatta az új, világmegváltó ideológiát, amely humanisztikus elveket, a nemzeti, a faji megkülönböztetés, az osztályelnyomás megszüntetését hirdette. Rákosiék diktatúrája rá is kiábrándítóan hatott, 1953-ban Nagy Imre „júniusi szakasza” mellé állt, és e reformpolitikához a kormányfő menesztését követően is hű maradt. „Az első pillanatban kicsit zavarodott voltam” – írta a nagy visszhangot, elismerést kiváltó, 2002-ben megjelentett Magánügy című kötetében. „Ahhoz ugyanis kétség sem fért, hogy nagy horderejű állásfoglalásról, jelentős változásokról van szó. Hogyhogy nem Rákosi jelenti ezt be? [...] Egy hét múlva azonban Rákosi megismételte a kormányprogram fő téziseit [...], s ez megnyugtatott. Szégyen, nem szégyen, így volt. Ezután már zavartalanul sodortattam magam az új politika felszabadító áramával, s a »júniusi útról« akkor sem voltam hajlandó letérni, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez bizony nem Rákosi Mátyás, hanem éppen ellenfeleinek útja.” Nem is maradt el a retorzió: miután a dogmatikusok ismét visszaszerezték a hatalmat, eltávolították a Rádióból (1955 decembere). „Mint a cselédnek, akit lopáson kaptak, fél órát adtak arra, hogy összeszedjem a holmim és elkotródjam” – emlékezett vissza a kötetében. „Ötévi szerelmetes-boldog munkaviszony után. Mert szerettem azt a rohadt rádiót, nagyon.” Ebben az időben már szoros kapcsolatot tartott a pártellenzék legprominensebb képviselőivel.

Fekete Sándor újságíróval kötött házassága három év múlva, 1952-ben megszűnt. 1955 nyarán kezdődött a kapcsolata Gimes Miklóssal, a Szabad Nép újságírójával, aki válófélben volt Földes Alíztól (Luci). Ez a szerelem meghatározó maradt egész életében. „Miklós romantikus alkat volt, szélsőségekre hajlamos” – írta a Magánügyben. „Mert hiszen igaz: a Szabad Nép egyik legszigorúbb tollú újságírója volt, Révai legkedvesebb tanítványa, az ideológiai offenzívák elszánt harcosa. De tisztaszívű. [...] Az ő életútjának vargabetűit, gyökeres fordulatait az okozta – én legalábbis így látom –, hogy egyértelmű, tiszta feleleteket keresett egy kusza korszak zavarosan feltett kérdéseire.” Ám 1954-ben, amikor Szabad Nép párizsi tudósítójaként tevékenykedett, teljesen kiábrándult a kommunista eszmékből, és amikor három hónap múlva visszajött, a nézeteit nem is rejtette véka alá. Hamarosan ki is zárták a pártból, és eltávolították a Magyar Nemzet szerkesztőségéből is.

1956. október 23-án Halda Alíz részt vett a tüntetésekben, majd a forradalom ideje alatt többnyire a Parlamentben tartózkodott. November 7-én Gimessel történő közös elhatározást követően elvetette a hathetes magzatukat. Gimes igen aktívan részt vett a politikai ellenállásban, feleségét és gyermekét Nyugatra menekítette. Őt nem lehetett rávenni az emigrálásra, noha Halda vele tartott volna.
1956. december 5-én letartóztatták (első hetekben a szovjetek fogságában volt), mint a Nagy Imre körül szerveződő ellenzéki értelmiségi kör tagját, aki november 4-e után is minden megtett a forradalom vívmányainak megőrzéséért. „Szörnyű volt ez a tél. Szörnyű” – emlékezett vissza kötetében Halda Alíz. „A vörös téglás börtönépület, mint egy bevehetetlen vár pöffeszkedett a Fő utcában, de az agyamban is. Folyton-folyvást terveket kovácsoltam: hogy juthatnék Miklós közelébe [...] vagy akár csak felvilágosítást arról, hogy életben van. Sok mindent megpróbáltam, rengeteg emberrel beszéltem, barátokkal tanácskoztam; képtelen voltam beletörődni, hogy tehetetlen vagyok. [...] Amikor a napi futkosás után, kudarcaimtól elcsigázva hazamentem és magamra zártam az ajtót, szabadjára engedtem az addig féken tartott kétségbeesést.” Három hónap múlva válthattak levelet, addig csak tisztaságcsomagot küldhetett. Szeptember végén engedték be először beszélőre.

Az 1958. június 13-i Gimesnek szánt naplóbejegyzéséhez a következőket fűzte később: „Hogy mit érzett-gondolt ezen, meg a többi átkozott estén, és mit szombaton [14-én] a vádbeszédek, és vasárnap az ítélet hallatán – soha meg nem tudhatom. Pedig minden tudás közt, amelyre hosszú életem során szert tettem, ez volna a legfontosabb tudás.” Június 17-én kora reggel Hari Márta (Fekete Sándor felesége) telefonon értesítette Gimes kivégzéséről. „Igazából nem is lehet felfogni, hogy egy emberi lény megszűnik létezni. [...] Emlékszem, pár nap múlva eleredt az eső, s én arra gondoltam: egy friss sír fölött laza a föld, könnyen átázik. S ahogy egyre jobban zuhogott, majd megőrjített a tudat, hogy csurog rá a víz, ott fekszik kiszolgáltatottan a földben, a sárban… Képtelen voltam megszabadulni a gyötrelmes érzéstől, hogy ez rossz neki.” Gimes nyugvóhelyét szakadatlanul kereste, az illetékes szervek támogatását azonban hiába próbálta elérni. (Azt remélem, hogy most már – negyedszázad múltán, lehetőséget kapok arra, hogy sírját gondozzam, s rá fejfát állíthassak” – írta 1981-ben az igazságügy miniszternek. Kétszer fordult személyesen Kádárhoz is – mindhiába.)

A Rádióban a forradalom leverése után folytatta a munkát, de 1957 márciusában racionalizálás ürügyén, valójában politikai okokból ismét elbocsátották.
Noha 1958-ban megszerezhette magyar nyelv és irodalom szakon, levelező tagozaton a középiskolai tanári diplomát, ám az álláslehetőségek bezárultak előtte. Öt évig alkalmi munkából (például 1958-ban néhány hónapig a Frekvencia Kisszövetkezetnél, 1959–1960-ban a Szerzői Jogvédő Hivatalnál gépelt) élt.
1962. augusztusában végre elhelyezkedhetett a Fényes Elek Szakközépiskolai Kollégiumban, ahol nyugdíjba vonulásáig (1983. szeptember) igazgatóként vezette a diákotthont.

A volt 1956-os forradalmárokkal és a kialakuló demokratikus ellenzék tagjaival tartott szoros baráti kapcsolatot. 1979-ben a lakásán, az ő részvételével megalakult a Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottsága. A bizottság az üléseit később is itt tartotta. Az 1977-ben indult Napló gyakran közölte írásait. A hetvenes évek végén ott volt a Hétfői Szabadegyetemen, 1985-ben a monori ellenzéki találkozón.
1988-ban egyik alapítója volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak, és 1990-ben történt lemondásáig e szervezet vezetőségi tagja. Az alapító nyilatkozatot ő olvasta fel a párizsi Père Lachaise temetőben, amikor az 1956-os mártíroknak emléket állító jelképes sírokat avatták. Követelte az ’56-os mártírok méltó eltemetését, és egy nemzeti emlékmű felállítását.

Ezt követően részt vett Nagy Imre és mártírtársai, köztük Gimes Miklós újratemetésének szervezésében. Ott volt az exhumálásakor is, akárcsak özvegye, Földes Alíz is. A 1989. június 16-i ünnepségen azonban – a TIB döntése értelmében – csak Földest tekintették Gimes özvegyének.

1988-ban ugyancsak alapító tagja volt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének. 1991. február 25-én, az egyik képviselő lemondását követően mandátumot szerzett. 1992. februárjától az Országgyűlés mentelmi és összeférhetetlenségi különbizottsága tagja, fél évvel később a környezetvédelmi állandó bizottságának is. 1991–94. között a József Attila Alapítvány kuratóriumának tagja, a tehetségeket támogató szekcióban dolgozott. Az 1994-es parlamenti választásokon az SZDSZ országos listájának harmincharmadik helyéről szerzett mandátumot. Ugyancsak a mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló állandó bizottságának munkájában vesz részt. 1998-tól már nem került be a Parlamentbe. 1999–2006 között az SZDSZ Országos Tanácsának tagja (sőt még 2007-ben is beválasztották), a XII. kerületi szervezetének elnöke volt. 1996-ban Nagy Imre-emlékplakettet kapott.

A 2002-ben megjelent, Magánügy című könyvében elsősorban Gimes Miklóshoz fűződő viszonyáról ír. Megrendítő hangon számol be arról, hogyan érintette a forradalom és a megtorlás kettejük kapcsolatát, valamint számos adalékkal szolgál a hatalmi rendszer működésének hátteréről. Könyve második kiadása az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára jelent meg, a Klubrádió pedig háromrészes rádiójátékot készített regényéből.

Az ’56 emlékezetének jövőjét optimistán ítélte meg Földes Annának adott interjújában: „Én ugyan nem szeretem az évfordulókat, a hivatalos megemlékezéseket, de most mégis bízom benne, hogy az idő nekünk dolgozik, és a forradalom ötvenedik születésnapja hozzá fog járulni az emlékek elrendeződéséhez és a tisztán látáshoz. Bízom benne, hogy a nemzeti identitást kereső, magát öntudatosan magyarnak valló fiatal nemzedék tudatában is kialakul és egyértelművé válik a meggyőződés, hogy ez az ország 56-ban az emberméltóság forradalmával vívta ki a maga becsületét, Európa és a világ becsülését.”

Idén töltötte be 80. évét. Az elhatalmasodó betegségét óriási erővel viselte. „Az utolsó hónapokban is még inkább ő tartotta bennünk a lelket, nehogy mást terheljen a gondjával” – mondta Kóródi Mária. Június harmadikán bekövetkezett halála után egy héttel eltávozott Földes Aliz is.

Az SZDSZ közleményében ez olvasható: „Halda Alíz predesztinálva volt arra, hogy ellenzéki legyen, így részese volt minden olyan akciónak, mely megelőlegezte a rendszerváltást. ... Kora drámájának nem csak tanúja, de egyben formálója is volt.”
Rózsa Mihály (168 óra online) így emlékezett meg róla: „Halda Aliz a megértő jóság. Az ember, aki annyi szenvedésen ment keresztül és a gyűlölet soha nem tudott tábort verni a lelkében. Minden évszázadban egy ilyen ember születik. Aki úgy tudott nevetni, hogy a könnye is csorgott. És képes volt megkönnyezni mások bánatát. A végén már a betegség tolókocsiba teperte. Amikor ezen szomorkodtam neki egy rendezvényen, ahol együtt voltunk jelen, mérgesen rám szólt: Ne siránkozzál itt fiam, ez most is én vagyok. És bizony ő volt. Mert a betegség sem tudta soha megtörni. Csak a testét. A lélek erős volt. Erősebb, mint a fájdalom, ami rátámadt, erősebb a sok gáncsnál, amit vetettek neki.”

Demszky Gábor többek között ez írta róla a Magyar Narancsban: „Mint az ’56-os forradalom hajdani aktív résztvevője, a Nagy Imre-emlékplakett kitüntetettje mélységesen felháborodott az utóbbi idők politikai indíttatású utcai randalírozásain is; 2006. október 23-a után elítélte »a forradalom paródiáját produkáló gyülevész csoportokat«. Életének belső-külső egysége és következetessége olyan példát jelent, amely több nemzedéket taníthat hűségre, bátorságra, a nehézségek vállalására, az igazság megértésére és kimondására: az élet igazi teljességére és szabadságára.”

(Az életrajz Eörsi László munkája)


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Friday, 27-February-2009

Search website