___Losonczy Géza emléktábla-avatója___Back

2009. december 21.

Azon az 52 évvel ezelőtti decemberi napon odakint már legépelték a Központi Bizottság délutánra tervezett zárt ülésének határozatát, amelynek első pontja így hangzott: „a Magyar Népköztársaság igazságügyi szerveinek szabad folyást kell engedni a törvény által előírt büntetőeljárás lefolytatására”. Az iratban a Nagy Imre per előkészítéséről volt szó, s a vádlottak sorában a 2. helyen Losonczy Géza neve szerepelt.

Odabenn azonban, a Fő utcai börtön III. emeleti V/1. írószobájában ez a világ már megszűnt létezni. Losonczy Géza ezen a hajnalon már csak aziránt érdeklődött a rá vigyázó smasszertől, hogy „milyen idő van odakint?” (3.15) Pedig valaha milyen fontos lett volna számára egy KB ülés, hiszen volt idő, amikor maga is tagja volt a párt Központi Vezetőségének. Istenítette és egész életével kiszolgálta ezt a pártot. Ám ekkor már több mint fél éve előzetes letartóztatásban volt, utolsó (nem jegyzőkönyvezett) kihallgatására épp december 18-án került sor. December 19-étől pedig 39 fokos lázban hánykolódott, kétoldali tüdőgyulladást diagnosztizáltak nála.

Antibiotikumon, fájdalomcsillapítókon, s néhány korty tejen élt. Már a másfél hónapja kezdett éhségsztrájk folytatásához sem maradt ereje. Egyre gyakrabban volt szükség az oxigén-maszkra is, hogy egyáltalán levegőhöz jusson. Ám az orvosi konzílium hiába javasolta kórházba szállítását, nem történt semmi. A rá vigyázó, egymást négyóránként váltó törzsőrmesterek lettek a haláltusa krónikásai. Egy kockás irkába ceruzával minden eseményt lejegyeztek. Innen tudjuk, hogy utolsó érthető szavai azok voltak, amikor háromszor mondta egymás után: „én már nem vagyok bűnös” (9. 40). Aztán 1957. december 21-én 12 óra 10 perckor Bencze dr. megállapította a halál beálltát.

Ki is volt az a férfi, akire a tervezett per másodrendű vádlottjaként úgy vigyáztak, hogy még a kórházi kezelést is megtagadták tőle, nehogy kiszivároghasson valami a Nagy Imre csoport budai fogva tartásáról? Ugyanaz, akit a zárkaélet testi és lelki szenvedéseiből, a totális bűnösség börtönpszichózisából csak a halál tudott megváltani.

Negyven éves volt, mint annyian vádlott-társai közül. 1917-es. Akár csak Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Vásárhelyi Miklós. A harmincas években, debreceni egyetemistaként fordult szembe a Horthy-rezsimmel. Ezt a választását utolsó napjaiban sem tagadta meg. 1957. december 19-én lejegyzett lázas monológjában a debreceni évek az egyetlen időszak, amelyre még "„jaj de szép”-ként emlékszik vissza. Pedig ekkor már ilyeneket mond: „soha ne avatkoztam volna bele a politikába”, vagy „nem szeretnék miniszter lenni”. Persze, aki a harmincas években az ifjúkori radikalizmus jegyében konfrontálódott kora társadalmi valóságával, nem a miniszteri bársonyszék reményében tette ezt. De még nem is mérhette fel teljes ellentmondásosságában azt a kihívást, hogy egy konzervatív autoritatív rendszer megdöntésére szervezkedő illegális antidemokratikus mozgalom sokkal könyörtelenebb és kilátástalanabb diktatúrát teremt majd, mint amelytől a márciusi frontosok meg akartak szabadulni. Hiába mutatkoztak a sztálini terrorperek intő jelei. Aki egyszer odaadta lelkét a lélekhalászoknak, azt többé már nem eresztették. Hol csalogatással, hol csalással, hol fenyegetéssel, hol fenyítéssel, de mindig akadt valamilyen eszköz, amivel kordában lehet tartani a sorból kilógókat, kilépni akarókat. Az ötvenes évek koncepciós pereinek kommunista börtönviseltjei közül egy kezünkön megszámolhatjuk, akik ki tudtak szállni a politikából. Mert nemcsak a párt ejtette foglyul őket, hanem saját magukat is kalodában tartották. Mindegy, hogy ideológiai hűségből, pártfegyelemből, félelemből, s ezek milyen keverékéből volt összegyúrva az a „különös anyag”. Ujhelyi Szilárd sem mehetett el keszthelyi kastélymúzeum-igazgatónak, pedig hogy szeretett volna. Losonczy Géza, amikor szabadulása és gyógyulása után 1955-től újra újságíró lett, úgy érezhette, hogy kapott egy esélyt arra, hogy segítse a kibontakozást annak a rezsimnek a szorításából, amelynek kiépítésében maga is derekasan segédkezett. Hogy - Benjámin László Haraszti Sándorhoz ajánlott versét idézzük - megpróbálja „jóvátenni a jóvátehetetlent”. Amikor 1956 őszének válsága ismét felvetette a kérdést, vajon van-e politikai kiút a kollektív erőszak körülményei közepette, akkor úgy érezte, hogy nem lehet félrehúzódnia. Így lett központi vezetőségi tag az MDP-ben, majd államminiszter az utolsó, immár koalíciós Nagy Imre-kormányban. Valamilyen képességére mindig igényt tartott a politika. Hol a református magyarságára, hol a franciás műveltségére, hol a tollára, hol a kritikai szellemére, hol a diplomatikus tárgyalókészségére, hol a charme-jára. De azt, hogy közben mi járt - Vajna János találó jellemzése szerint - az „adysan bohém és Szabó Lőrinc-esen intellektuális” koponyájú Losonczy fejében, azt egy hűséges pártkatona még a feleségének sem mondta el. Így ment családja után a jugoszláv nagykövetségre, hurcolták Snagovba, majd letartóztatása után a Fő utcába. A bejárt út a mindvégig szépnek tartott debreceni évektől az utolsó borzalmas Fő utcai börtönnapokig mindössze húsz aktív esztendőt tett ki. Példátlanul sűrű évek a politika rövid idejében.

Az idén ősszel 101 éves korában elhunyt francia antropológus, Claude Lévi-Strauss szerint kétféle magatartásmintát követünk, amikor halottainkhoz viszonyulunk. „Egyes társadalmak pihenni hagyják halottaikat; ezek viszont időnkénti tiszteletadás fejében tartózkodnak tőle, hogy zavarják az élőket; ha visszatérnek is látogatóba, csak időközönként és sose váratlanul... Mintha élők és holtak szerződést kötöttek volna: a megfelelő tiszteletadás fejében a maguk világában maradnak, és a két csoport időleges találkozásai mindig az élők érdekeit szolgálják.” (Szomorú trópusok. 1979. 283.) Vannak társadalmak, ahol másképp alakul ez a "társas viszony". Ahol a halott már nem személy, hanem tárgy. Ezek a társadalmak "nem engedik nyugodni, hanem háborgatják őket [a halottaikat]: olykor a szó szoros értelmében; ... és jelképesen is, az olyan társadalmakban, ahol tekintélyért versengenek, és a versengőknek, ... állandóan segítségül kell hívni a halottakat, és ősök felidézésével, családfaszédelgéssel igyekeznek igazolni előjogaikat. Ezek a társadalmak a többi társadalomnál jobban úgy érzik, hogy zavarják őket a halottak, akiket kihasználnak. Úgy gondolják, hogy a halottak bosszút állnak üldöztetésükért: annál inkább követelőznek és perlekednek, minél inkább ki akarják használni őket az élők." (uo. 284.)

A biográfus úgy érzi, hogy Losonczy Géza természetes halálnak álcázott börtönhalála, amikor megvonták tőle a testi és lelki állapotához szükséges kórházi kezelés lehetőségét, nem oszlathatta el a társadalom rossz lelkiismeretét. Ám úgy tűnik, hogy az 1989. júniusi újratemetés sem vonta ki életét és halálát a csalóka politikai látszatok díszletei közül. Talán a mostani, halálnapra időzített emléktábla-avatás, az 1956-os parlamenti golyózápor névtelenjeinek „lieux de memoire”-ja környezetében megteremti a szerződéses modell meghonosításának lehetőségét. Hiszen „csak” rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e végre pihenni halottainkat.

Kövér György


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 11-January-2010

Search website