___A magyar irodalmi élet szovjetizálása 1949-51___Vissza
Standeisky Éva
A magyar irodalmi élet szovjetizálása 1949 és 1951 között
„Melyik a legközelebbi láncszem? Kétségkívül pártunk elméleti színvonalának emelése és elmélyítése. [...] A Szovjetunió Kommunista Pártjának Politikai Bizottsága egy sor konkrét esetben részletes bírálatnak vetette alá a szovjet irodalom, filozófia, színház, mozi, zene termékeit, kimutatta hibáikat és megjelölte azokat az irányokat, amelyeket a szocialista társadalom fejlődése a kultúrától megkövetel. [...] Itt az ideje, hogy mi, magyar kommunisták is hozzáfogjunk saját területünkön elméleti színvonalunk megjavításához” – hangoztatta Rákosi Mátyás 1948-ban A következő láncszem: pártunk elméleti színvonalának emelése című cikkében. A szovjet példa másolásába a kultúra területén beletartozott a művészetek szovjetizálása, a kulturális intézmények átalakítása is. Ez volt az utolsó aktus a pártállami intézményrendszer kiépítésében. Bár a régi intézmények átalakítása, az újak létrehozása már 1948-ban elkezdődött, a folyamat csak 1951-ben fejeződött be.
Vajon szolgai másolásról volt-e szó csupán, vagy a hazai adottságok is beépültek az egypárti diktatúra kultúrpolitikájába? Formálták-e, formálhatták-e az írók, művészek saját sorsukat, vagy teljesen ki voltak szolgáltatva a kommunista politikának? Volt-e a kultúra irányítóinak mozgásterük? Ezekre a kérdésekre az irodalmi életet keretbe foglaló szervezet, a Magyar Írók Szövetsége (a továbbiakban: Írószövetség) 1949 és 1951 közötti átalakulásának, fordulatának vizsgálata kapcsán válaszolunk. Tehát nem az irodalmi művekről, hanem az irodalmi életről, a politika és az írók viszonyáról lesz szó.
Az 1940-es évek végétől az 1960-as évek elejéig – időtálló szépirodalmi művek nemigen láttak napvilágot. Az írók ki voltak szolgáltatva a napi politikának, az értékes alkotások a korszellem ellenében születtek, és az íróasztalfiókban maradtak. A közéletben részt vevő írók, irodalmárok 1949 és 1951 közötti tevékenységének bemutatása árnyalhatja a csaknem fél évszázadig regnáló pártállam szellemi életéről kialakult képet.
Az Írószövetséget azért érdemes kiemelni a diktatúrát szolgáló ideologikus szervezetek közül, mert a benne aktív szerepet vállalók, lévén többnyire írástudó értelmiségiek, dokumentálható módon követték a „nagypolitika” – vagyis a Szovjetunióban és a Magyarországon történtek – változásait. Kezdetben eltúlozták az alkalmazkodást, majd a hatalom első nagy válsága idején a felülről inspirált kritikát hajtották túl. Az első esetben hitelüket vesztették, lejáratták magukat, a másodikban pedig hangadói lettek azoknak a reformkezdeményezéseknek, amelyek a szovjet típusú szocializmus életképességét próbálták bizonyítani. Az Írószövetség azoknak a pártállami képződményeknek az egyike, amelyek – eltérően a rendszer sok más alkotóelemétől – a pártállam bukását is túlélték, immár a hatalom érdeklődési körén kívül kerülve.
Az Írószövetség 1945-ben alakult meg „népfrontos” alapon. A kommunista hatalomátvételig jelentéktelen szervezet maradt, csak időnként jutott neki propagandafeladat, például 1946 nyarán, amikor Lukács György, az MKP vezető kultúrideológusa az irodalmi egység hangoztatásával kívánta megnyerni a jelesebb tollforgatókat a „népi demokráciának”, a kommunista párt nemzetegységesítő politikájának. 1947–1949 között a szövetség tovább vegetált, minthogy a hatalomra került kommunisták ebben az átmeneti szakaszban még nem tudták politikai szempontból fel- és kihasználni az írók szervezetét. A hatalom számára fontosabb volt a gazdaság, az erőszakszervek, az államapparátus, az iskolarendszer – és még folytathatnánk a sort – átszervezése, semmint az egyébként is lebecsült és alkalmazkodónak tartott értelmiségiek új helyének kijelölése. Az Írószövetségből 1949 és 1951 között lett szovjet mintájú transzmissziós szervezet: közvetítő a kommunista pártvezetés és az átnevelendő néptömegek között.
Az átalakítás csak részben volt felülről vezérelt folyamat: a hatalom átalakítását pártoló írók, kritikusok, irodalomtörténészek nemegyszer saját elképzeléseik szerint alkalmazkodtak az új vonalhoz. A más problémákkal elfoglalt pártvezetők nemigen szóltak bele abba, hogy a lelkes kommunisták hogyan próbálják az Írószövetséget a rendszerhez igazítani. És ebből adódtak a bajok: a szervezet vezetői túlteljesítették, „túllihegték” az MDP amúgy is merev, voluntarista politikáját. Révai József, aki Lukács György 1949–1950-ben zajló megleckéztetése után a kommunista párt mindenható kultúrideológusa volt, csak 1951 tavaszán formálta saját képére a renitens – sematizmusban, klikkharcban elmarasztalt – Írószövetséget: a teljesen balos, szektás szervezet helyett a szovjet típusú „proletárdiktatúra” magyar – nemzeti – változatának létrehozásán fáradozott, amelyben az értéknek, az esztétikumnak is szerepet szánt.
Az Írószövetség bemutatandó „vaskora” nem szűkölködik eseményekben. A szereplők köre azonban meglehetősen szűk. Lényegében csak a kommunista írók különböző csoportjairól és „útitársakról” (társutasokról) – a népi írók balszárnyáról s néhány más íróról – beszélhetünk.
Átalakulóban az Írószövetség
A kommunista pártállami struktúra kiépítésének éveiben (1947–1949) a korábbi irodalmi elit szétzilálódott. A legnagyobbak elhallgattak, külföldre mentek, az ambiciózus idősek és középkorúak, akiknek zöme nem tartozott az élvonalba, az alkalmazkodás lehetőségeit keresték. Az irodalomkritika politikával, ideológiával telítődött, a közízlést is a politikum uralta. A népszerűség, az érvényesülés politikafüggővé vált. Hivatalos elismerésben olyan alkotók részesültek, akik megfeleltek az uralmon lévők igényeinek. A karrieristák irodalmi iparosokká váltak.
A hatalom mellé állt írók zöme kommunistának tartotta magát. „Vakhitük” – kommunista meggyőződésük, szovjetbarátságuk – nehéz helyzetbe hozta őket: képtelenek voltak az irreális közegben reálisan megítélni önmagukat és másokat. Egyre inkább összezavarodtak. Görcsösen igyekeztek alkalmazkodni a változó politikai vonalhoz, miközben személyi autonómiájuk egyre csökkent. A frusztrált helyzetben egymást marták. Szaporodtak a klikkek, a művek még sematikusabbakká váltak, ami kiváltotta a politikusok rosszallását. Ez a megoldhatatlan helyzet tovább mérgesítette az egyre belterjesebb, egyre személyeskedőbb irodalmi közéletet.
A rendszerhű íróknál valamivel könnyebb helyzetben voltak a hatalmat fenntartásokkal elfogadó útitársak, akik nem kényszerültek állandó önvizsgálatra és önkritikára. Az őket is ért bírálat nem elvbarát, hanem szövetséges tollából származott, így nekik könnyebb volt elviselniük, megemészteniük az igazságtalanságot, mint a kebelbélieknek. Igaz, a kulturális hatalomból alig részesültek, ellentétben kommunista írótársaikkal, akik monopolhelyzetükért keserves árat fizettek: műveik egyre értéktelenebbek lettek, személyiségük eltorzult.
A kommunista írók helyzetét nehezítette a viszonylagos magukra hagyatottság és a hatalom kiépülésével járó időnkénti bizonytalanság. Könnyebb lett volna hű pártkatona módjára parancsot teljesíteniük, mint kitalálniuk, hogy a hatalom mit vár el tőlük. Erre a sztálinista diktatúrának az élet minden területére kiterjedő intézményesüléséig várniuk kellett. Az a Lukács György, aki 1948 végén arra ösztökélte a szellem embereit, hogy harcoljanak a reakció, a klerikalizmus, az amerikai imperializmus ellen, gyomlálják ki a magyar kulturális örökségből a rendszerbe nem beilleszthető, káros és értéktelen műveket, 1949–1950-ben maga is az ideiglenesen háttérbe szorítottak közé került. 1948-ban önkritikára biztatott, 1950-ben viszont módja volt saját példáján szemléltetni, hogy mit jelent a múltbéli magatartás szigorú önbírálata. Vele azt is illusztrálni lehetett, hogy még súlyos szellemi elítéltetés után is van visszaút a közéletbe.
Lukács György „az életet, a kultúrát, a békét és az emberséget a Szovjetunióban látja. A szellemi irtóhadjáratban a kommunista párt által íróvá avatott fiatalokat használják fel. Kassák, Illyés Gyula, Márai, Tamási nem juthatnak szóhoz. A kis irodalmi pacsirták viszont danáznak, és megfogadják Lukács György tanácsát. Az alkalmazkodó írók között van Devecseri Gábor, a Honvéd Kossuth Akadémia irodalmi tanára, őrnagyi rangban, mert ez a sarzsija. Karinthy Ferenc már önkritikát is gyakorolt [...] Bocsánatot kért, amiért boszorkányok is szerepelnek regényeiben, de a jövőben a proletár világra szegezi tekintetét. A szocialista realizmus irodalmi műfaját Aczél Tamás reprezentálja a Szabadság árnyékában című regényével, és ez semmi több, mint a Szabad Nép vezércikkeinek kivonata” – írja 1949 januárjában az emigrációban megjelenő Népszava.
Az Írószövetség élén a moszkvai emigrációból 1945-ben hazatért Gergely Sándor állt, akit íróként itthon nem jegyeztek, s aki szektássága, dogmatizmusa miatt a népfrontos években inkább kárára, mint hasznára volt a Magyar Kommunista Pártnak. A „népi demokrácia” „proletárdiktatúrává” nyilvánításával látszólag megnyílt az út a munkás osztálykultúra hirdetői előtt, akik a szovjet példára hivatkozva igyekeztek előtérbe kerülni.
A politika kommunista irányítói azonban tisztában voltak azzal, hogy a két ország eltérései miatt a szovjet minta mechanikus követése megnehezítené az általuk is óhajtott célt, a mielőbbi felzárkózást a Szovjetunióhoz. A lakosság többsége nem volt híve a rendszernek. Előbb meg kellett nyerni az embereket. Mindenekelőtt azoknak a támogatására számíthattak, akik éppen a kommunisták révén kerültek feljebb a társadalmi ranglétrán. A nevelési, propagandamódszerek csak a magyar viszonyokhoz igazítva vezethettek sikerre, a szektás türelmetlenség, a túlhajtás, a túllihegés az elért eredményeket veszélyeztette. Ugyanakkor azzal is számolniuk kellett, hogy a párton belüli elégedetlenkedőknek megvannak a moszkvai kapcsolataik, s intrikájuk életveszélyes is lehet.
A korábban magukat háttérbe szorított helyzetben érző kommunisták jó érzékkel hivatkoztak állandóan a Magyarországnál fejlettebb Szovjetunióra, amivel kényelmetlen helyzetbe hozták párton belüli riválisaikat. Révai József különösen nehéz helyzetben volt, hiszen a politikai-ideológiai vonal módosulása miatt el kellett határolnia magát korábbi önmagától, és – látszólag és ideiglenesen – meg kellett bélyegeznie korábbi harcostársát, Lukács Györgyöt.
A dogmatikus moszkoviták viszont tiszta lappal indulhattak 1949-ben. Gergely Sándor az egyik legaktívabb volt közöttük, aki igyekezett elégtételt venni Révain korábbi mellőzöttsége miatt: állandóan panaszkodott rá Moszkvában. Az Írószövetség szovjet mintájú átalakítását ő szorgalmazta leginkább. A másik ösztönző fél a Szovjet Írók Szövetsége volt: a hidegháború éleződésével a Szovjetuniónak érdeke volt az egységesítés, az ellenőrizhető szövetségi hűség.
Gergely Sándor 1949 júniusában csaknem egy hónapot töltött Moszkvában, ahol találkozott a népi demokráciák írószövetségeinek vezetőivel is. Rákosi Mátyásnak írott levelében beszámolt arról, hogy a magyar irodalmi élet nem csupán a szovjethez képest szegényes és elmaradott, hanem a blokk többi országához képest is: Magyarországon nincsen erős írószövetség, a szövetségen belül még mindig nem alakult kommunista pártszervezet, nem jelenik meg irodalmi hetilap, nem működik az „irodalmi alap”, hiányzik a szocializmus viszonyaihoz igazított szerzői jog. Azt is nehezményezte, hogy a szovjet irodalmi életet meghatározó párthatározatok nem ismertek Magyarországon. „Elhoztam – megkaptam – tőlük [a szovjet Írószövetségtől] az utolsó tizenöt év irodalompolitikai párthatározatait, vitaanyagát a formalizmus, a kozmopolitizmus, a proletár internacionalizmus, a szocialista realizmus stb. kérdéseiről. Összegyűjtötték nekem a különböző folyóiratokban megjelent cikkeket arról a tisztító hadjáratról is, amelyet a polgári ideológia maradványainak a szovjet irodalomban való jelentkezési formái ellen mostanában vezetnek. Különösen érdekes a Lityeraturnij Krityik folyóirat körül csoportosult, de már szétszórt kritikusok és teoretikusok munkáiról [...] szóló cikk. [...] Az anyagot úgy válogatták össze, hogy az ma is kinyomtatható és aktuális legyen. (Át is adtam Horváth Márton elvtársnak a fordítás meggyorsítása végett.) Megkaptam a Szovjet Írók Szövetségének és a Lityeraturnij Fondnak az alapszabályát is, a szerzői jog törvénytárát és a szerzői jogvédelem szervezetének a felépítési formáit is. Újra áttanulmányoztam a szovjet Írószövetség és a Litfond szervezeti felépítését és a szovjet Írószövetség pártszervezetének munkáját. Arra kértek az elvtársak, hogy háromhavonként küldjek nékik tájékoztatót a magyar irodalmi viszonyokról. Ígéretet is tettem nékik erre vonatkozólag.”
Rákosi Mátyás nem fogadta Gergely Sándort. Mivel a párt központi apparátusában éppen átszervezések folytak, az ügynek nem akadt gazdája. Ekkor folyt az államapparátus átalakítása is. A betegeskedő Révait sokkal inkább foglalkoztatta a Népművelési Minisztérium megalakítása, mint az Írószövetség, amelynek élén az általa nem sokra becsült Gergely állt.
Az Írószövetség 1949-es tagrevíziójáról legendák keringenek, amelyek így summázhatók: jeles írókat ebrudaltak ki a szervezetből, és helyettük irányítható dilettánsok tucatjait „nevezték ki” tagnak. E vonatkozásban Jékely Zoltán neve merül fel a leggyakrabban. A tisztogatásnak nem maradt írásos nyoma. Későbbi írószövetségi névsorokból az derül ki, hogy a jelentős írók zöme tagja maradt a szervezetnek, bár számosan közülük nemigen látogatták gyors ütemben szaporodó rendezvényeit: ízlésük ellenére volt a neofita pártképződmény. A kizártak legtöbbje apolitikus műkedvelő volt, akik minden kor minden hasonló szervezetében megtalálhatók. A politikai fordulat után ők egyszerűen feleslegesnek bizonyultak. „A politikátlanság álruhájában” ellenséget gyanítottak. Devecseri Gábor, a szövetség titkára, az MDP szempontjából pontosan fogalmazott: „A tagrevízió előtt az Írószövetségben számos olyan álíró húzódott meg, aki a szétbomló burzsoá kultúra hazug ideológiáját követve nem tudta, de nem is akarta magáévá tenni a lenini elvet, hogy irodalmunk ügye nem lehet a proletariátus nagy ügyétől független magánügy.” A kizártak között egyébként kommunista párttagok is voltak. A legenda második eleme bizonyíthatóbb: a tagrevíziót követően munkás- és paraszt-származású kezdőkkel, főleg fiatalokkal pótolták a kizártakat.
Az írók 1949 végétől igyekeztek utánozni az addigra már szovjet módra uniformizált propagandakampányokat: „sztálini műszakban” gyártották a szovjet diktátort dicsőítő műveket; ezt követte „szabadságunk születésnapjának és a Dolgozó Ifjúság Szövetsége megalakulásának műszaka [...] Az Írószövetség megérett arra, hogy elvi testületté váljék.” A „magára hagyatottság” állapotának az vetett véget, hogy megalakult az Írószövetség kommunista pártszervezete.
Az MDP Agitációs és Propaganda Kollégiuma 1949 szeptemberének elején a számos napirendi pont egyikeként (téma volt például a Rajk-per tálalása: a „kémbanda ügyének” sajtó és rádió propagandája) foglalkozott az Írószövetséggel. Jóváhagyta a közgyűlés időpontját, és megnevezte a vezetőségbe bevonandó írókat. A határozat közvetítésével a kollégium az akkor még létező Kulturális Osztály vezetőjét bízta meg. A szeptember 18-án megtartott írószövetségi közgyűlés nem vert hullámokat a szellemi életben, aminek az volt az oka, hogy az MDP vezetése nem fordított rá figyelmet. Gergely Sándor, az újjáválasztott elnök joggal háborodott fel azon, hogy a párt központi lapjában Darvas József, a nyíltan kommunistává lett népi író őt tette felelőssé a rendezvény visszhangtalanságáért. „A közgyűlés ťcsendbenŤ való megtartásáról a Párt kultúrpolitikai osztályától pártutasítást kaptunk, és azt előre elhatározott terv alapján kötelességszerűen végrehajtottuk. A cikk indulatos hangja nemcsak arra alkalmas, hogy az Írószövetség új vezetőségének maradék presztízsét is megtépázza, de helytelenül foglalkozik az Írószövetség eddigi munkájával is, amelyet a cikk írója vagy nem ismer, vagy rosszindulatúan értékel. [...] az utolsó két esztendőben a javaslatok és tervezetek egész sorát nyújtottuk be az Írószövetség jövőbeli elvi, művészi és szociális tennivalóiról. E tervezetekre választ soha nem kaptunk” – írja Révainak címzett levelében. Nehezményezte Horváth Márton fél évvel korábban megjelent, többek mellett Zelk Zoltánt és őt támadó írását is. Gergely nem akarta észrevenni, hogy Révai és Horváth őt idejét múlt jelenségnek tekintik, s csak azért tarthatta meg írószövetségi posztját, mert a pártközpontbéliek energiáit egyelőre az Írószövetség átszervezésénél fontosabbnak ítélt feladatok kötötték le. Ők is igazodni akartak a Szovjetunióhoz, de nem tudták, hogy hogyan. Egyben azonban egyetértettek: semmiképpen sem úgy, ahogy azt az intrikusnak és tehetségtelennek tartott Gergely Sándor elképzeli.
1949 őszén a pártközpont küldöttsége tanulmányozta a szovjet kulturális gyakorlatot, vagyis a szellemi élet pártirányítását. Részben a beszámolójuk adta a mintát a következő évben végrehajtott átszervezésekhez. A magyarországi állapotokhoz igazított „elvi” útmutatást ketten – Révai József és Horváth Márton – dolgozták ki 1949 második felében, 1950 elején megjelent írásaikban. „Itt a legfőbb ideje annak, hogy demokratikus íróink, akik számot tartanak erre a névre, felszámolják a mű és magatartás kettősségének rothadt elméletét. A mai írói feladatokat nem lehet a polgári világból tett kirándulásokkal megoldani” – fenyegetődzött Horváth Márton a Lobogónk: Petőfi című kötetében.
Révai a szovjet festészeti kiállítás megnyitóján Batsányi szavait aktualizálva jelölte ki a követendő utat: „A mi követelésünk a magyar kultúra munkásai felé: hogy tanuljanak a szovjet kultúrától, hogy immár ne Párizsra, hanem Moszkvára vessék vigyázó szemüket, tulajdonképpen azt jelenti: tanuld meg a szovjet kultúrától, a szovjet művészettől, hogyan kell a magyar dolgozó nép számára alkotni.” A Tanuljunk a szovjet kultúrától című írásában a formájában nemzeti, tartalmában szocialista művészet fából vaskarikájáról azt állította, hogy az egyszerre nemzeti és nemzetközi. Sztálinnak a szovjet kis tagállamok nemzeti irodalmának felvirágzásáról tett kijelentésével próbált honfitársainak kedvet csinálni a szovjet példa utánzásához, amivel feltehetően éppen az ellenkező hatást érte el. Az Agitációs és Propaganda Kollégium megbízta egyik tagját, Horváth Mártont, hogy pártelőadás formájában hozza nyilvánosságra az MDP irodalompolitikai elképzeléseit. „Az előadás hangnemét hassa át egy kritikai gondoskodás. Érezzék az írók, hogy a Párt látja, ismeri problémáikat [...] többet kell foglalkozni a haladó hagyományokkal. Mikor a tradícióról beszélünk, elsősorban Petőfit, Adyt, József Attilát vesszük. [...] A szovjet irodalom segíti a mi patriotizmusunk kifejlődését.” Horváth Márton képes volt a lehetetlen feladat teljesítésére. „A testet öltött szabadság országában” – a Szovjetunióban – született műveket ajánlotta a magyar írók figyelmébe. A hatalom csúcsán álló kommunista párt kritikátlan dicsőítése miatt különösen V. Ny. Azsajev Távol Moszkvától című sematikus, ideologikus regényét magasztalta. A magyar irodalmat értékelve az alkotókat levitézlett ellenségekre – ide tartozott a valóban értékes irodalom szinte valamennyi szerzője – és a szocializmus építésébe bevonható írókra osztotta. Az általa kiemeltek: „Költők közül: Benjámin, Darázs, Devecseri, Gellért Oszkár, Kónya, Kuczka, Zelk. Prózaírók: Illés Béla, Nagy Lajos, Veres Péter, Szabó Pál, Karinthy Ferenc, Aczél Tamás, Darvas József, Rideg Sándor, Déry Tibor. Drámaírók: Gergely Sándor és Mándi Éva. Ide lehet sorolni – bár nála eddig csak az ingadozás volt állandó – Illyés Gyulát.” A felsoroltak közül csak néhányan alkottak maradandót.
A szocialista és a népi kultúra azonosításával Révaiék egyszerre szerették volna bizonyítani a hatalom plebejus és nemzeti jellegét. A szovjet importtermékként is értékelhető szocialista népiesség fogalma náluk hazai elemekkel bővült: támaszkodni kívántak az alárendelt szövetséges helyzetét elfogadó népi írókra, és szabadulni szerettek volna a valódi munkáshatalomról ábrándozó balosoktól, valamint azoktól a munkásíróktól, akik az elfeledni kívánt szociáldemokrata örökségre emlékeztették őket. Legfőképpen pedig Moszkva zsoldosait szerették volna az irodalmi életből kiebrudalni, akik azonnali igazodást kívántak a szovjet irodalomhoz. „A baloldali elhajlásnak komoly veszélyei vannak. Nemcsak az akadályozza az új magyar irodalom kifejlődését, ha nem lépünk fel politikai, világnézeti és demokratikus [?!] színvonaligényekkel, és ezzel tespedni hagyjuk a polgári befolyások mocsarában. Azzal is akadályozni lehet a fejlődést, ha olyan magasra emeljük a kritika mércéjét, amit a szovjet irodalommal szemben támasztott szovjet igényekről másolunk, és amin csak orra bukhat a fejletlen új magyar irodalom” – írja Horváth Márton.
Ugyanakkor Révaiék meg akarták győzni Moszkvát arról, hogy levetkőzték a bezárkózó, köldöknéző hazai politizálást, a „nacionalista elhajlásaikat”, és értik az új vonalat, igyekeznek felzárkózni a Szovjetunióhoz. A népi demokráciát proletárdiktatúrának nyilvánították, amiből egyenesen következett a közelmúlt bírálata – ezt szolgálta a Lukács-vita is –, valamint a proletárirodalom, a munkáskultúra felértékelődése, ami viszont a szektás moszkoviták malmára hajtotta a vizet. Révai 1950 elején kénytelen volt kijelenteni: „Ha 1945-ben nem is lehetett még felvetni a szocializmus harci jelszavát a magyar irodalomban, lehetett volna jobban támogatni – bírálva is – a régi és új proletárírókat, a proletárirodalom hegemóniájának kialakítására törekedve.”
A cél – deklarálta Révai – „a proletárirodalom hegemóniájáért folyó harc és a szövetséges írók türelmes nevelése”, de mivel Magyarország, a Szovjetuniónak hála, megtakaríthatta magának a hosszú átmenet évtizedeit, nincs szükség a mindenre kiterjedő utánzásra, a szovjet munkásirodalom korszakát például átugorhatja Magyarország.
A magyar körülményekhez igazított irodalmi szovjetizáció nyitánya Révai József fentebb már többször idézett, a Lukács-vitát lezáró, Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez című írása volt. Ez az MDP elméleti folyóiratában, a Társadalmi Szemle 1950 március–áprilisi számában egyszerre jelent meg Alekszandr Fagyejev szovjet írószövetségi beszédével, amely Révaiénál jóval kincstáribb szellemű volt, a pártba vetett hitet vallásos frazeológiával jelenítette meg. A Moszkvára és Budapestre egyaránt figyelő kommunisták helyzetét az útmutatások nem könnyítették meg: a többféle értelmezhetőség, a nehezen konkretizálható tanácsok teret adtak az egyéni értelmezéseknek, s ez a körön belüliek ideges civakodásához vezetett. |
MDP-szervezet az Írószövetségben
Az 1950 tavaszától 1951 tavaszáig terjedő évben formálódtak ki a kulturális-irodalmi hatalomátvétel szervezeti keretei. Az általános politikai irányvonalnak megfelelően először a kommunista párt építette ki hadállásait. Az Írószövetség MDP-szervezetének megalakulását a szintén kommunista irányítás alatt álló Irodalmi Újság és az Irodalmi Alap létrehozása követte. E három közül az elsővel foglalkozunk részletesebben.
Az Írószövetség MDP-szervezetének 1950. júliusi alakuló ülésén megközelítően az Írószövetség tagságának fele – 140 ember – volt jelen, köztük Révai József és Horváth Márton, valamint Déry Tibor és Lukács György, akik nem szólaltak fel, s ez a rendezvény viszonylagos jelentéktelenségét mutatja. A pártvezetőség tagjai zömmel azok lettek, akik addig is irányították a szövetséget. Gergely Sándor fordulópontnak nevezte „a szovjet írók pártszervezeti életéhez hasonló pártszervezet” létrejöttét, ami gátat vethet „az imperialista méreg zavartalan mételyezésének”, nem veszélyeztetve többé „dolgozó népünk más frontszakaszokon már elért eredményeit”. A kommunista írók szemléletének és alkotói stílusának változásáról rózsaszín képet festett, marxista–leninista műveltségükről azonban már nem volt jó véleménnyel. Követendő példaként a szovjet írók elvhűségét, elvtisztaságát, kommunista fegyelmét, az elhajlások elleni következetes harcát magasztalta.
Devecseri Gábor költő, a klasszika-filológusból lett pártkatona és tényleges tiszt, az ortodox szovjetbarát Gergely Sándorral szemben az elvakult kommunistává lett polgári származású írókat reprezentálta. Írószövetségi titkári funkciójából eredően ő számolt be büszkén az írói tervgazdálkodás „kezdeti eredményeiről”, amelyek valójában a voluntarista kultúrairányítás elborzasztó megvalósulási formái: „sok írónk több hónapot töltött gyárban, bányában, termelőcsoportban, nyolc írónk pedig az Írószövetség toborzására fél-fél esztendőre bevonult a Néphadseregbe. Legtöbbjük szép és értékes alkotásokban örökítette meg ennek az időnek az emlékét. [...] a decemberi sztálini műszak olyan fellendülést hozott, amely méltó volt az ugyanakkor fellendült magyar Sztahanov-mozgalomhoz.”
Az alakuló ülés alkalmas volt arra, hogy hűségnyilatkozatot tegyenek azok, akik késztetést éreztek rá. A bornírt vonalasság, a túllihegés főként az átlállókat jellemezte: ők korábban nem vettek részt a közéletben, vagy ami számukra még veszélyesebb volt, nem a kommunista pártban politizáltak. A „jobboldali szociáldemokraták” elleni, nemegyszer koncepciós perekben végződő kampány Bóka Lászlót és Major Ottót késztette önkritikára és szolgálatra.
A vezetőség összetétele tükrözte az idők szellemét: jeles író egy se volt közöttük. A párttitkár Máté György lett, akit 1942-ben illegális kommunista tevékenységéért tíz évi börtönre ítéltek. „Megválasztása” előtt a Szabad Nép kommunista szervezetének káderese volt. Szemléletére jellemző, hogy bemutatkozó beszédében Zilahy Lajost és Szabó Dezső valamennyi „tanítványát” fasisztának bélyegezte. Az irodalom legfőbb feladatának a proletárhegemónia megteremtését tartotta. Kijelentette: „példaképünk a Bolsevik Párt”. „Feladatunk, hogy lenyesegessük az ellenséges áramlatok maradványait, a Vigilia, a Kortárs stb. csápjait. Küzdjünk a sovinizmus ellen, az irodalmunkban még megmutatkozó ponyva ellen [...] a formalizmus ellen. [...] Feladatunk a párthatározatok végrehajtása.”
A világ megváltoztathatóságát természetesnek vevő kommunista messianizmus már-már ájult odaadást váltott ki egyesekből: „Azzal, hogy az Írószövetség pártszervezete megalakult, egész mai irodalmunk motorját begyújtották. Ami eredmény eddig történt az országban, azt az élet minden területén, így az irodalomban is, Pártunknak köszönhetjük.” (Zelk Zoltán) „Mi egy hatalmas fegyverkovács műhely vagyunk, nekünk finomra kell csiszolni azt a fegyvert, amit dolgozó népünk kezébe kell adni. [...] Tolmácsolom szeretetünket és mélységes örömünket a pártvezetőség felé, hogy megadatott nekünk e pártszervezetnek a létesítése. Irodalmi frontunk nem lesz rés a szocializmus építésének frontján, igyekezni fogunk, hogy ez a rés mihamarabb eltűnjön, és harcos bástya legyen a szocialista építésben.” Gergely Sándor mindebben Rákosi Mátyás szavait szajkózta, akinek az alakuló ülés résztvevői a korabeli rituálénak megfelelően hosszú táviratot küldtek: „Fogadjuk – olvasható benne többek között –, hogy ezentúl minden mondat, minden sor, minden szó, amit leírunk, még fokozottabban, mint eddig, egy célt fog szolgálni: annak a hatalmas, a békéért, a szabadságért és boldogságért folytatott harcnak támogatását, amelyet Pártunk az Ön vezetésével győztesen vív meg, szeretett Rákosi elvtárs.”
Az írószövetségi tagság rostálása tovább folytatódott volna, immár a pártszervezet égisze alatt: Aczél, Benjámin, Devecseri és Gergely kapták a feladatot a „jobboldali szocdem, a klerikális reakcióhoz stb.” tartozó tagok kizárására. Révai azonban pár nap múlva leállította a túlbuzgó pártvezetőség akcióját.
A pártszervezet megindította a későbbiekben állandóan húzódó írókongresszus előkészítését, szervezte a szovjet mintára létrehozandó írószövetségi lapot és a privilégiumokat biztosító gazdasági, jóléti intézményt, az Irodalmi Alapot. Tíz-tizenöt fős pártcsoportok alakultak, működni kezdtek a műfajonkénti szakosztályok, beindult a pártoktatás, és azzal bíztak meg írókat, hogy toborozzák, „képezzék íróvá” a fiatal népi tehetségeket. A párttagok állandóan üléseztek, jegyzőkönyveket gyártottak, az alkotásra egyre kevesebb idejük nyílott, pedig célkitűzéseik között a friss művek megvitatása is szerepelt. A pártvezetőségi üléseken hónapokon keresztül elemeztek egy-egy friss írást, amelyről a vezetőség kijelölt tagja mondott bírálatot, majd a konklúziót levél formájában eljuttatták a szerzőhöz. Megvitatták például Sarkadi Imre Gál János útja, valamint Kísértetjárás Szikesen című művét, amelyben elhajlást – narodnyikizmus, városellenesség – véltek felfedezni. Egy másik alkalommal Karinthy Ferenc Kőművesek című írása került sorra. Megállapították, hogy a regény legfőbb értéke a témaválasztás. Határozatukban olvashatjuk: „A Karinthynak írandó levélben ž rész foglalkozzon a pozitívumokkal: tárgyválasztás, emberábrázolás és ź rész a negatívumokkal: elsietettség és a munkásosztállyal való elmélyült kapcsolat kiépítésének fontossága.” Az említett művek alkotóik leggyengébb, legsematikusabb munkái: bírálóik lényegében arra biztatták őket, hogy legyenek még sematikusabbak.
Az Írószövetség pártszervezetének hatásköre sok mindenre kiterjedt. Vészi Endrének például lehetővé tették, hogy naponta regényírás céljából fél napot dolgozhasson az (újjá)épülő Sztálin-hídon. Mándi Évát megbízták azzal, hogy „készítsen tervet a Rákosi elvtárs életéről írandó kollektív könyvről.” Földeák János azt a feladatot kapta, hogy állítsa össze a termelőszövetkezetekbe folyamatosan kiküldendő írók jegyzékét. 1950 októberének végén elhatározták, hogy az 1917-es oroszországi forradalom évfordulójára, november 7-re az Írószövetség minden tagja verset, novellát vagy cikket ajánl fel az üzemeknek. A címlistát a kerületi pártbizottságtól kérték. (A terv megvalósulásáról nem szólnak a jegyzőkönyvek.) A tanácsválasztások alkalmával rendezett agitációs versenyen az Írószövetség lemaradt az Úttörő Színház mögött, ami kiváltotta a pártvezetőség rosszallását; némi vigaszt jelentett Tóth Gyula teljesítménye, aki „valósággal gyártotta a csasztuskákat”. A november 3-i párttaggyűlésen az „írói termeléssel” foglalkoztak: „le vagyunk maradva új magyar művekkel. [...] Az imperialisták készen állnak arra, hogy kirobbantsák a világháborút. Nekünk utat kell mutatni, békeharcos művet kell írni, az ötéves tervet segíteni. Aki a marxizmus–leninizmus elméletével nincsen tisztában, nem alkothat a köz számára előadható művet.”
Az írószövetségi pártvezetőség személyi torzsalkodásokban döntőbíróként lépett fel. Amikor Devecseri arról panaszkodott, hogy Király István, a kritikus és irodalmár „pártszerűtlenül” nyilatkozott róla, határozatba foglalták, hogy a jövőben csak ellenőrzött, bemutatott írói értékelést hozhatnak nyilvánosságra. „Dobozyt, noha a Pártból kizárták, az Írószövetségben meghagyjuk. Zelk és Devecseri ellen pártfegyelmit indít Máté” – döntött a vezetőség.
Az „önagyonülésezők” (Majakovszkij) az értelmes cselekvés látszatát keltették, pedig valójában a tehetségtelenségből, illetve a megfelelni akarásból származó értelmetlen túlbuzgalom késztette őket állandó tanácskozásra, ami egy berendezkedő rendszer meggyőződéses híveinél nem ritka jelenség. Akik biztosak voltak írói elhivatottságukban, egy idő után igyekeztek kiszállni az egyre gyorsabban pörgő mókuskerékből. Devecseri elhanyagolta az Írószövetség ügyeit, s a pártszervezet túlzott aktivitását látva Zelk lelkesedése is lohadni kezdett. Feltehetően ez is oka lehetett (ez lehetett az oka?) az ellenük indított pártfegyelminek. |
Kétpólusú dömpingviták az Írószövetségben
1949-re a nyilvános szellemi életben lényegében csak két markáns csoportosulás maradt: a kommunista és a baloldali népi íróké. Az irodalmi élet meghatározói e két rokontábor alcsoportjaihoz tartozók lettek – pár tucat ember –, akik a politika és a politikusok „rugalmasságát” nem mindig tudták követni, s ez időnként megtépázta presztízsüket. Nem volt egyszerű felismerni, hogy Rákosi, Révai és társaik – miközben a Szovjetunió felé egyre radikálisabb és látványosabb alattvalói gesztusokat tesznek – hatalmuk megtartása érdekében ragaszkodnak a közérzetjavító, tömegtámogatottságot növelő „népfrontos” tradíciókhoz, amelyekbe a nacionalista nemzeti romantika támogatása éppúgy beletartozott, mint az érzelmes polgári operettek. A tömegpropaganda a Szovjetunió és a munkásosztály vezető szerepét sulykolta, Sztálint dicsőítette. Ez az ideológiai-kulturális egyoldalúság főleg az értelmiségieknek okozott problémát. A rendszer kezdeti kedvező megítélésében sokat nyomott a latban, hogy alacsony kulturális igényű emberek ezrei kerültek vezető pozícióba, s a kultúra is alapjában a tömegízlést szolgálta ki. Az írói elit hajlamos volt becsapni önmagát, amikor népnevelőnek szegődött abban a hitben, hogy ezt a nép kulturális felemeléséért teszi. A meggyőződés és az érvényesülési vágy egyaránt szerepet játszhatott az írók alkalmazkodásában, e két ösztönző erő arányának megállapítására azonban nincsenek biztonságos módszereink.
A szovjet típusú rendszer kiépülésének folyamata szakaszokra osztható. Minden etapnak megvoltak az előretolt emberei, akik közül sokan az újabb iránymódosuláskor feleslegessé váltak: egy időre süllyesztőbe kerültek, hogy alkalomadtán újra színre léphessenek. Ahogy Rákosi fogalmazott 1949 nyarán: a polgári származású, értelmiségi foglalkozásúakat irányíthatóbb munkás- és parasztfiatalokkal kell felváltani. Elég Lukács György változó pártbeli megítélésére emlékezni, de a „kötelességüket megtett mórok” (Rákosi) közé sorolható Keszi Imre és – részben – Kuczka Péter is.
Az Írószövetségben 1950 második felében kezdődött az új gárda kinevelése. A régieket azonban nem lehetett olyan egyszerűen leváltani, mint azokat a baloldali értelmiségieket, akik 1945 után álltak a párt mellé. Az ortodox kommunista írók számára elsősorban nem is illegális múltjuk jelentett biztonságot: sokkal inkább az emigrációban kiépített moszkvai kapcsolataik védték meg őket a félreállítástól. Nem volt könnyű háttérbe szorítani őket azért sem, mert polgárellenes kirohanásaikkal a hivatalos vonal elvhű támogatóinak tűntek. Ők voltak azok, akik kevesellték a valójában már szélsőségesen eldurvult kozmopolitizmus-ellenes kritikát, azt a látszatot keltve, hogy csak ők képviselik méltóan Magyarországon a szovjet vonalat, amire pedig Rákosiék legalább annyira aspiráltak, mint az őket balról támadók.
1949 és 1951 között az irodalmi közéletben meghatározó szerepet játszottak a nemegyszer egymással is vetélkedő kommunisták csoportjai: a munkáshatalmat szó szerint vevő ortodox – „moszkovita” és hazai – balosok, a párthoz 1945 után csatlakozó, íróvá azokban az években váló alkotók, kritikusok, irodalmárok. Rajtuk kívül két népi írónak jutott kitüntető figyelem: Veres Péternek és Szabó Pálnak. És harmadik helyen az elfogadás és az elutasítás határmezsgyéjén álló Illyés Gyulának, aki mindig komoly fejtörést okozott a kommunista párt vezetőinek.
Ezt az írói körképet a viták értelmezéséhez vázoltuk: többnyire a felsoroltak lettek ugyanis az Írószövetség által szervezett klubnapok előadói és hozzászólói, illetve célpontjai. A hallgatóság már sokkal vegyesebb volt: pártfunkcionáriusok, érdeklődők, írói babérokra vágyó dilettánsok, népművelő és vitapartneri célzattal odaterelt munkások is szép számmal voltak közöttük. Ez utóbbiak száma egyre nőtt, míg az írók rendezvénylátogató kedve fokozatosan csappant.
Az ötvenes évek elejének vitáiról Révai József és Horváth Márton kioktató, irányt meghatározó fellépései jutnak eszünkbe: a „Felelet”-vita, az építészeti és képzőművészeti vita és a többi. Ezek azonban már a pártállam teljes kiépülése utáni stagnációs szakasz (1951 második fele–1953 első fele) termékei: feladatuk a megerősítés, a kiterjesztés, a elmélyítés volt, és nem a felülről tessék-lássék irányított irodalmi hatalomátvétel, amely részben az 1951 tavaszát megelőző másfél év írószövetségi vitaestjein zajlott.
A viták témáit az Írószövetség (párt)vezetői jelölték ki. Nem csupán megfelelni igyekeztek az aktuális politikai vonalnak, hanem meggyőződésből, lelkesedésből túl is teljesítették: a munkásságra hivatkozó szovjetizálás proletárdiktatúrás reflexeiket hozta működésbe, amin pedig – minden látszat ellenére – a Szovjetunióban már az 1930-as évek elején, Magyarországon pedig 1949–1950 fordulóján túljárt az idő. A vitatémák zöme aktuális propagandacélokhoz kapcsolódott: „írók a békéért”, „a proletárhegemónia kérdése”, „a szovjet irodalom”, „irodalom és munkásság”, a „szocialista realista kritika”, (dráma, film stb.), „a fiatal írók helyzete”.
Szinte valamennyi vitán polemizált egymással a paraszti és a munkásszárny. Ez így természetesen leegyszerűsítés. A hatalmon lévő kommunisták a rendszert népi demokráciának nevezték, amin tárgyalt időszakunkban olyan proletárdiktatúrát értettek, amely elmaradottabb a már harminc éve létező bolsevik hatalomnál. Magyarországon is, a Szovjetunióhoz hasonlóan, a munkásság és a parasztság a társadalom vezető ereje, de – eltérően a „szocialista Szovjetuniótól” – nálunk még hatnak a káros burzsoá nézetek, amelyek leküzdése csak a „munkásosztály élcsapatának”, a pártnak az irányításával lehetséges. Ezzel a doktrínával minden közszereplőnek számolnia kellett: egy csoport csak akkor érvényesíthetett részérdeket, ha tagjainak párt- és szovjethűségéhez nem fért kétség. Tudatában volt ennek a két szárny is, a plebejus, népi-nemzeti örökséget előnyben részesítő népiek, akiket az esetek zömében Veres Péter képviselt, illetve a velük rokonszenvező kommunisták, Király István, Sándor András és mások, s a másik oldalon csaknem a teljes írószövetségi pártvezetőség, beleértve az Írószövetség elnökét, Gergely Sándort, valamint a proletárhegemóniát szó szerint értő munkásírókat és a polgárságból jött kommunista írók zömét.
Az eltérő nézetűek óvatosan, a pártközpontra figyelve csaptak össze, ahol még csak a kialakulás stádiumában volt a követendő irodalompolitika. Mindkét félnek az volt az érdeke, hogy a hatalmon lévőket maguk mellé állítsák, ezért szinte versengtek egymással a párthűség bizonygatásában, a Szovjetunió iránti odaadásban. A különbség a két csoport között talán leginkább az érvek jellegében mutatkozott meg. A megszólalásokat át-átszínezték a személyi ellenszenvek, hatott a lefojtott népi–urbánus ellentét, áttételeken keresztül jelen volt az antiszemitizmus és a narodnyikellenesség (antinacionalizmus). A polgárt mindkét oldal megvetette, a múlt káros rekvizitumának ítélte. A munkás- és a parasztszármazású kommunisták felszabadultan, felhőtlenül voltak polgárellenesek, míg a polgárságból jöttek szorongva és önmarcangolások közepette. A hatalomnak érdeke volt kijátszani egymás ellen a két csoportot: a pártatlanság látszatát keltve növelhette befolyását, s megakadályozhatta valamelyik fél felülkerekedését. Az egyensúlyozás finom pártállami technikái ezekben az években kezdtek kiformálódni.
Az Írószövetség átalakulását előkészítő viták sorát Révai Józsefnek a Lukács-vitát lezáró cikke ürügyén rendezett felzárkóztató összejövetel nyitotta meg. A vitáról csupán a sajtóban megjelent, az éleket lekerekítő összefoglaló áll rendelkezésünkre. A bevezetőt – Révai írásának szolgai ismertetését – Darvas József tartotta, ami természetszerűen sérthette az Írószövetség tényleges vezetőit. Veres Péter arra használta fel az alkalmat, hogy hűségnyilatkozatot tegyen a kommunista párt mellett, és kimazsolázza a pártvezetők írásaiból azokat a részeket, amelyek a rendszernek elkötelezett népiek mellett szóltak. Őt rögtön megtámadta Barabás Tibor, egy ma már elfeledett munkásíró-funkcionárius, aki vitatta Veresnek azt a megállapítását, hogy az írói hitelesség a származástól függ (vagyis a polgári származásúaknak nincs helyük a szocializmus építésében), és a munkásirodalom felkarolását sürgette. Gergely Sándor a szovjet irodalom felsőbbrendűségét ecsetelte, bírálatra-önbírálatra szólított fel, és eltérően a cikkében megbocsátó, múltat lezáró Révaitól, nagy hévvel támadta Lukács Györgyöt. Déry Tibor szerint eljött a félelem nélküli élet kiteljesítésének lehetősége; Király István az alulról kezdeményezett, szabad viták korát vélte elérkezettnek; a szektás Tamás Aladár és Osváth Zsuzsa a jobb- és baloldali elhajlások elleni fellépést sürgették anélkül, hogy részletezték volna, mit értenek ezeken. Ismerve őket, csak a jobboldalról – a népiekről, a polgári írókról – lehetett kiforrott (elítélő) véleményük. A szovjet frázisok szajkózása az önvédelmet szolgálta, hiszen sokan éppen őket tartották baloldali elhajlóknak.
A munkásosztály vezető szerepéről – aprópénzre váltva Révainak a proletárhegemóniára vonatkozó, év elején tett intencióit – Aczél Tamásnak és Veres Péternek kellett beszélnie az 1950. szeptember 7-én rendezett vitán. Egy polgári, zsidó származású kommunista értelmiséginek és egy baloldali szocialista parasztírónak, akinek ismert volt a polgárellenesség mezébe bújt, mérsékelt antiszemitizmusa. A vitán erről természetesen nem eshetett szó. A két előadó eltérő felfogásának megfelelően nem egyformán nyúlt a témához. Aczél „elvi megközelítésben” általánosságokat mondott. Ismételgette, hogy mennyire kívánatos az új magyar irodalomban a munkástematika. Megemlített egy-két szovjet művet, de példamutató magyar alkotásra nem hivatkozott, óvatossága az akkori bizonytalanság közepette bölcsességre vallott. Veres Péter felhasználta az alkalmat arra, hogy a proletárhegemónia fogalmát kívánatos szocialista túlsúlyként értelmezve a parasztságról szóló irodalmat is beemelje a kommunista kánonba, ami egyúttal óhaj is volt: az elkötelezett párton kívüliek legyenek egyenrangúak a párttagokkal. Figyelmeztetett arra, hogy a kívánatos eszmei szilárdság nem pótolhatja a tehetséget és a műgondot, amivel a voluntarista irodalompolitika legfőbb gyengéjére tapintott rá. Arra azonban nem tudott válaszolni, hogy kik és hogyan teremtik meg rövid időn belül az általa is kívánatosnak tartott szocialista irodalmat. Király István a veresi gondolatmenetet folytatta, és egyoldalúsága miatt Aczél Tamást támadta: ő is a szocialista irodalom kereteit tágítgatta, többek között éppen Veres Péter Próbatétel című művére hivatkozva. Felszólalásának pártos befejezése nem csupán a rituálé része volt, hanem önbiztosítás is: ő mindenekelőtt kommunista, szemben a párton kívüli Veres Péterrel. „A döntő feladat – mondotta –, hogy valóban szocialista realista művek kerüljenek ki, amelyekben meg tudjuk mutatni, hogy nemzetünk életének főhőse a munkásosztály.” Ám ez sem óvta meg attól, hogy meg ne támadják a szocialista irodalom felhígítása, kettéosztási szándéka miatt. A szemellenzős, ortodox Madarász Emil például így: „Nem az a döntő jelentőségű, hogy a műben feltétlenül munkás szerepeljen. Bizonyos, hogy a munkás túlnyomó részben szerepel a szocialista műben. Ezeknek a műveknek ki kell fejezni a párt politikáját, a marxi–lenini ideológiát. Ez a lényeg az irodalomban, ezt kell tudomásul venni Király elvtársnak.” Rajcsányi Károly Királyt támadó, pártos frázisai riasztóak, hasonlóan ahhoz a fiatal kritikuséhoz, akire hivatkozott: „Lukácsy [Sándor] helyesen mutatott rá, hogy a proletárhegemónia nem kizárólagosság, nem a munkás a hős, de legyen a hőse a mai magyar irodalomnak maga a szocializmus építője, a Párt.” Az előadók zárszavukban eltérően reagáltak a hozzászólásokra és egymásra. Veres visszakozott, Aczél támadott, ami megfelelt az akkori irodalompolitikai erőviszonyoknak.
Az irodalmi bírálatról 1950. október 5-én rendezett vitán zászlót bontottak a Moszkvából jöttek. Gergely Sándor és Gábor Andor az első világháborút követő évtizedek alkotásai közül csak az emigrációban született irodalmat tartották érdemesnek a megőrzésre; a népiek 1945 előtti teljesítményét éppúgy elvetették, mint az 1945 utánit, csupán az újonnan feltűnt „szocialista írókról” – például Kuczka Péterről – volt egy-két jó szavuk, akiket megvédtek az őket sematizmusukért, dilettantizmusukért elmarasztaló kritikusokkal szemben. Illés Béla tessék-lássék enyhített valamelyest bírálatuk élességén, mert úgy gondolta, hogy a trend nem a népfrontos vonal teljes elvetése, hanem csupán annak módosítása, „helyzethez igazítása” folyik éppen. A hazai népi és szocialista irodalmat, mintegy a sértett fél képviseletében, Király István védte.
Az Írószövetség jellegének a művekről rendezett viták inkább megfeleltek volna, ha a propagandisztikus, népnevelői megközelítés gyakran nem nyomta volna agyon a megvitatott alkotást. Szocialista realistának minősített könyvek kerültek terítékre többnyire azzal a szándékkal, hogy tanácsot adjanak az írónak: hogyan szolgálhatná még hatékonyabban a kommunista párt politikáját. A bírálók körét laikusokkal, gyári munkásokkal, fiatalokkal, funkcionáriusokkal bővítették, ami tovább süllyesztette az amúgy is alacsony szakmai színvonalat.
A sort 1950. május 4-én Karinthy Ferenc novelláskötetéről, a Szép életről rendezett vita nyitotta meg, Király István vitaindítójával. A kritikusoknak, így Szabolcsi Miklósnak, valamint az íróknak alkalmuk nyílt bizonyságot tenni rendszerhűségükről. A vita mintegy annak illusztrálására szolgált, hogy a kommunistává lett polgári íróknak van esélyük szocialista realista műveket írni, ha megszabadulnak még meglévő „polgári csökevényeiktől”, és még elmélyültebben – valóságközelből – tanulmányozzák az optimistán jövőbe tekintő munkások életét.
Az egyensúlyteremtés szellemében a második megvitatott mű Veres Péter Szolgaság című műve volt. Karinthy Ferenc és Déry Tibor tartotta a bevezetőt. Karinthy kiemelkedő műnek tartotta a regényt, különösen az árnyalt kulákábrázolást értékelte nagyra, ugyanakkor szinte kötelességszerűen emlegette ideológiai gyengeségeit: „Veres Péter az elmúlt években több ponton túljutott tévedésein. De a narodnyikizmust még nem sikerült teljesen legyőznie, csökevényeivel még találkozunk a Szolgaságban. Élesen kell erre rámutatni éppen Veres Péter további fejlődése érdekében. [...] A népies írók parasztgettója kísért itt!” – vagyis a regény nem tér ki a kapitalizmus falut tönkretevő hatására. Rákosi Mátyás 1948-ban a politikai életből eltávolította Veres Pétert, írói jelentőségét azonban nem vonta kétségbe. Karinthy ezzel összefüggésben így beszélt: „Az elmúlt két esztendő folyamán Veres Péter bebizonyította, hogy olyan író, aki hivatott, méltó a magyar dolgozó nép bizalmára. Igen, elsősorban író, de politikus író, pártos író, olyan, aki az elmúlt években politikailag is nagyot lépett előre.” Déry Tibor az írótárs érzékenységével elemezte a regényt, csupán az ismétléseket, a szociográfiai jellegű leírásokat tette szóvá, ideológiai jellegű megjegyzése nem volt. Hubay Miklós, akit polgári írónak könyveltek el, feltehetően önvédelmi szándékkal is kevesellte a regényben a forradalmi romantikát, és az írót „a szegény polgárság és a bérmunkásság életének” ábrázolására buzdította. Hátra volt még azonban a feketeleves! Földes Mihály durván kioktatta az írót azért, hogy nem mutatja be a század eleji budapesti munkástüntetéseket és az agrárszocialista mozgalmakat, s narodnyikizmusnak bélyegezte, hogy Veres nem a munkásosztálynak írt. Sarkadi Imre helyreigazította az elvakult propagandistát. A narodnyikizmus vádja ellen azonban ügyetlenül érvelt: „Veres Péterrel kapcsolatban azt elemezni, hogy hol esett a narodnyikság hibájába, lehetetlen.” Máté György, az Írószövetség párttitkára Veres szovjetunióbeli élményeiről írott riportjaiban talált kifogásolnivalót, amelyek pedig az MDP központi napilapjában, a Szabad Népben láttak napvilágot: így mintegy szélsőbalról támadta balos pártját.
Veres Péter szellemes-cinikusan kioktatta a párttitkárt: „ha én jól értem a szerepemet, akkor nekem nem az a szerepem, ha lelkileg bolsi vagyok is [az én kiemelésem – S. É.], hogy helyettük [ti. a kommunista írók] írjak jobbat, hanem hogy a szimpatizánsoknak, pártonkívülieknek írjak. Én mindenkinek akarok írni, akivel lelkileg szóba tudok állni, parasztnak, ipari munkásnak, értelmiséginek. Más osztályok a társadalomban nemigen vannak.” Amíg a történészek nem dolgozzák fel a század történetét, ő nem ír olyan témáról, amihez nem ért – érvelt azok ellen, akik a társadalom teljességének ábrázolását kérték rajta számon. A narodnyikság vádja nem sértette, ellenszenvét a szociáldemokraták iránt viszont kéretlenül is előhozta (ekkor folytak a jobboldalinak bélyegzett szociáldemokraták elleni törvénytelen perek): „a szociáldemokrata mozgalom első lépéseinél ott voltam, amíg a parasztpártot nem alakítottam. Tény másodszor, hogy szocdem nem voltam és soha nem is leszek, és ezt Büchlernek is megmondtam, amikor kérdőre vont, hogy mit keresek én a [kommunista] Vértes-gyűlésen. És Büchlernek erre megmondtam, hogy én nem voltam és nem is leszek soha szocdem, mire ő a bokájától a feje búbjáig végigmutatva magán azt válaszolta, én pedig innentől idáig szociáldemokrata vagyok. Hogy valaki, mint szocdem tag megöregedhet, azt csak úgy tudom megérteni, hogy az illetőnek más alkalma nincs az érvényesülésre, vagyis ez tiszta opportunizmus”. Veres e szociáldemokrata-ellenes kirohanása az akkori körülmények között tisztességtelennek mondható, ha lélektanilag érthető is.
A szovjet minta követésének módja, a felnövés a „nagy testvérhez” az írószövetségi tanácskozások visszatérő témája volt. 1950 szeptemberében tervbe vettek egy vitaestet a szovjet irodalomról: Illyés Gyula és Tamás Aladár neve jött szóba. A vonalasnak és szemellenzősnek ismert Tamás Aladár tartotta a hosszú bevezető előadást, amely a „példamutató” szovjet irodalom és szellemi élet magasztalása volt. Illyés maga helyett írást küldött, amelyben egy grúz írónak franciául megjelent, nem osztályharcos témájú elbeszélésére hivatkozva próbált érvelni a valódi – esztétikai élményt nyújtó és nem propagandisztikus célú – szovjet irodalom mellett. A másik példája Alekszandr Bek Volokalamszki országút című műve volt, amelyet Illyés a katona ábrázolásának árnyaltságáért dicsért, és hangsúlyozta – nem minden célzatosság nélkül – a tehetséges író műgondját és műveltségét.
Távolmaradása nem óvta meg őt a támadásoktól, sőt inkább bátorította azokat, akik őt már régen ki szerették volna szorítani az irodalmi életből. Volt, aki Illyés egyik mondatát magyarázta félre, egy másik felszólaló a valóságélményt, a közvetlen tapasztalatot hiányolta Illyés műveiből. Devecseri Gábor kritikai megjegyzését funkciója – az Írószövetség titkára, a „katonaírók” vezetője volt – nyomatékosította: „Amikor Illyés felszólalását felolvasni hallottam, szinte úgy éreztem, mintha benn ülnék egy régiségkereskedésben, holott nem az a legjellemzőbb a szovjet irodalomra, hogy az emberek mint a hal a vízben élnek a maguk társadalmában. Inkább vélem: úgy élnek a maguk társadalmában, mint a vadász az erdőben. [...] a szovjet ember, a szocialista ember életének minden pillanatában, minden mozdulatával harcol, akkor is harcol, amikor békés tevékenységet folytat.” Különben is, jelentette ki Devecseri, Horváth Márton is megmondta, hogy az íróknak „vigyázó szemüket” nem Párizsra, hanem Moszkvára kell vetniük. Hosszúra nyúlt, mindvégig brosúra ízű felszólalását Zsdanov-idézetekkel fejelte meg.
Veres Péter a Nyugatnak szóló irodalmi propaganda sajátosságaira hivatkozva próbált Illyés védelmére kelni: „A propagandát világnézeti értelemben kell felfogni [...] A liberálisokkal, a klerikálisokkal, a szociáldemokratákkal, az egzisztencialistákkal és mindazzal a töméntelen, egyrészt avas, másrészt hipermodern ideológiával megküzdeni más módszerekkel lehet, mint a közönséges mozgalmi feladatokkal. [...] Kár olyan nagy feneket keríteni a dolognak [ti. Illyés felolvasott hozzászólásának], egyszerűen széljegyzet akart lenni a szovjet irodalomról szóló előadáshoz, dokumentálni azt, hogy íme, ebben az irányban is van mondanivaló, és éppen Párizsban és éppen az Europe című folyóiratban milyen rangjelző elbeszélés jelent meg. (Taps.)”
Illés Béla Horváth Mártonnak küldött feljegyzésében így számolt be a klubnapról: „A hallgatóság közül többen bírálták Illyés levelét. [...] Veres helyeselte Illyés állásfoglalását, és deklarálta: nem ért egyet a pártírókkal. Hangsúlyozta a maga pártonkívüliségét, és azt, hogy ő és szerinte minden igaz író tartózkodik attól, hogy állást foglaljon az időszerű politikai kérdésekhez [sic!], mert az ilyen állásfoglalás nem irodalom, hanem agitáció. Nekünk nem szabad agitálnunk, csak a nagy világszemléleti kérdésekben kell állást foglalnunk, mert csak ez az igazi irodalom. Veres hozzászólásában egy-két, csaknem durva szóval támadta Devecserit, aki elsőnek bírálta Illyés hozzászólását. Veres Péter hozzászólását az egész hallgatóság úgy értékelte, hogy Veres tudatosan, szinte tüntetően elválasztja magát a népi demokrácia harcos irodalmától. Ilyen értelemben válaszolt neki Gábor Andor, Aczél Tamás, Devecseri Gábor, és végszavában Tamás Aladár is. [...] Gábor Andor élesen állást foglalt fiatal irodalmunk propagandisztikus jellege mellett. Kifejtette, hogy ő ennek – Veres Péterrel szemben – mennyire örül. Szembeszállt azokkal, akik a propagandisztikusság támadása címén tulajdonképpen irodalmunk pártosságát támadják. A mintegy 200 főnyi hallgatóság – munkások, írók, diákok, újságírók – élénken helyeselték ezeket a megállapításokat.”
Illyés áttételesen az irodalom autonómiája mellett érvelt, Veres a világnézeti propagandát szerette volna ötvözni az esztétikummal, a felszólalók többsége azonban a szovjet és a magyar párt hivatalos vonalának megfelelően elsősorban propagandista, népnevelő szerepet szánt az irodalomnak. A pártvezetésben és az Írószövetségben is voltak olyanok – az előbbiben mindenekelőtt Révai József –, akik szerették volna, ha a rendszerpropagandát az írók magas művészi színvonalon, már-már észrevétlenül művelik, ez azonban lehetetlen kívánalom volt.
Az írószövetségi vitanapok mélypontját minden bizonnyal az Írók és a munkások című rendezvény jelentette, amelyen egy sztahanovista munkás oktatta ki az írókat arra, hogyan kell szocialista realista műveket alkotni. „Most, hogy ilyen kiélezett a helyzet, és harc folyik a béke és a háború erői között, egyre többet gondolok az én három tonnás kalapácsomra. Egyre többet gondolok arra, hogyan segíthetném újítással, ésszerűsítéssel, munkamódszer-átadással a béke ügyét. Hát gondoljanak arra az író elvtársak is, hogyan segíthetnék a békét írásaikkal. [...] Az íróknak érezniük kell, hogy ugyanolyan katonái a békeharcnak, mint a kovácsok, esztergályosok, dolgozó parasztok, a néphez hű értelmiségiek. [...] A Pártom emelt engem a tudatosság ilyen színvonalára. [...] A szovjet irodalom azért áll hozzánk legközelebb, mert érezzük, hogy a nép fiai írják a népnek.” A Távol Moszkvától „forró szeretetet tartalmaz a Párt iránt, Sztálin elvtárs iránt, a szovjet haza iránt, az egész emberiség iránt.” Stb. Kivétel nélkül szovjet művekre hivatkozott, bevallotta, hogy magyar írókat még nem volt ideje olvasni. Az írók ezt nehezményezték: legalább volt miről beszélniük, hiszen az uralkodó osztályképviselőjét nem volt ildomos érdemben bírálni. A pártközponti jelentésíró megrótta az írókat: „helytelen volt, hogy íróink, ahelyett, hogy leszűrték volna az előadásból az irodalom számára adódó tanulságokat, az előadót ültették a vádlottak padjára.”
Déry Tibor megelégelte a látszatvitákat. Zárt körben, párttaggyűlésen kifogásolta, hogy csak a vita kezdete előtt negyed órával kérték fel elnöklésre, s olyan munkást találtak előadónak, aki maga vallotta be olvasási hiányosságait. Tudomása szerint Szőczei szövegét Vészi Endre írta: „Az történt tehát, hogy hallottuk egy másik írótárs véleményét, amit egy munkás felolvasott. [...] ne essünk abba a komikus helyzetbe, hogy azelőtt az arisztokratáknak írtak az írók, most a munkásoknak. Erre a munkásosztálynak nincs szüksége.” |
Az írókongresszus elhúzódó előkészületei
Az írók kongresszusára csaknem fél évvel később került sor – 1950. december 2–4-e helyett 1951. április 27–30-án –, mint ahogy eredetileg eltervezték. A halasztás nem az Írószövetségen múlott: az egypárti diktatúra struktúráját vontatottan véglegesítő „nagypolitika” tolta egyre messzebb a dátumot. Ki kellett várni a szovjetizáció beteljesedésének aktusát, a pártkongresszust, amely immár a szellemi élet kereteit is bebetonozta.
1950 szeptemberében még grandiózus tervek formálódtak: az írók a Parlamentben üléseznek, tanácskozásukat „élmunkások, dolgozó parasztok” figyelik; Darvas József tartja a fő referátumot a békeharcról; Losonczy Géza a kritikáról, Illyés Gyula a szovjet irodalom világirodalmi jelentőségéről, Veres Péter a „dolgozó ember ábrázolásáról”, Déry Tibor a nyelv tisztaságáról, Szabó Pál a filmirodalomról (az irodalmi filmforgatókönyvekről) beszél. A hozzászólásokat is előre elgondolták: a kilenc téma közül az egyik különösen korjellemző: „Példaképünk, a szovjet írószövetség (Gábor Andor)”. Az Agitációs és Propaganda Bizottság (APB) kevesellte benne a népnevelői szándékot: „Foglalkozzon a javaslat azzal, hogyan tudnak íróink hozzájárulni az új 5 éves tervet, szocializmust építő ember típusának kialakításához.” Az Írószövetség pártszervezetének megbízásából Aczél Tamás gyürkőzött neki a feladatnak: több más szempont mellett úgy kellett kidolgoznia Darvas referátumának téziseit, hogy ne legyen benne múltba nézés, a hangsúly pedig az író nevelő feladataira essen. Meg kellett terveznie a 10-12 felszólalást, valamint fel kellett készülnie az esetleges helytelen felszólalásokra való reagálásra is (ezekre „képzett elvtársak nyomban válaszoljanak”). „Jobban meg kell ismerni Pártunk irodalompolitikáját” – vonták le a tanulságot az Írószövetség pártszervezetének vezetői.
Az új tervezet öt csomópont köré épült: a békeharc, az ötéves terv, a proletárhegemóniáért folyó harc, „a nyugati kozmopolita befolyás, az idegen áramlatok elleni harc” és a pozitív hős. Az első két pontból az írókra háruló feladatot nem részletezték: meg is rótták őket érte a pártközpontban. Bár a Lukács-vita után vagyunk, a filozófus-ideológusra számított a párt az írókongresszuson is, igaz, önkritikus felszólalást vártak tőle. A szovjet irodalomnak a magyar irodalomra tett hatásáról kellett volna beszélnie – (újabb) alkalmat kapott arra, hogy jóvá tegye 1948 előtti „bűneit”.
A helyzet képlékenységét mutatja, hogy Losonczy Géza, a Népművelési Minisztérium államtitkára, Révai József miniszter ottani legfőbb munkatársa a kritikáról beszélt volna. A hónapokig szünetelő szervezés újbóli megindulásakor, 1951 februárjában Losonczy már a pozitív hősről fejtette ki hosszú cikkben a hivatalos véleményt. Irodalmi fejlődésünkben ez a következő „láncszem” – utalt a kommunista ideológia klasszikusára. Elmarasztalta – „kiosztotta” – Veres Pétert éppúgy („lemond a jellemábrázolásról”), mint Déry Tibort („szembekerül a tipikussal”). A fiatal írókat is megbírálta: hiányzik műveikből „a szocializmus lángoló, szárnyaló lelke”. Kuczkát ugyanakkor sematikusnak ítélte, mert kifogásolta költőtársa, Kónya Lajos témaválasztását, ő ugyanis magánéleti eseményt verselt meg. Ekkor már nagyon ingott Losonczy Géza lába alatt a talaj: apósát, Haraszti Sándort lecsukták. Az ő lefogására március 17-én került sor: lehetett újra módosítani az írószövetségi terveket.
Csak találgatni lehet az írószövetségi kongresszus elhalasztásának okát. 1951 telén belpolitikai történések (újabb pártellenes összeesküvés „felfedése”, pártkongresszusi előkészületek), előttük sürgősen megvalósítandó kultúrpolitikai tervek vonhatták el az írókról a figyelmet: a pártközpontban 1950 végén elméleti műhelyt hoztak létre. A Központi Előadói Iroda széles területet ölelt fel, kilenc részlege közül csak a kultúrpolitikai munkaközösség foglalkozott az irodalommal. Ez a grémium vette át az írókongresszus előkészítését, és egyelőre lemondtak Déry Tibor Feleletének megbírálásáról. Arra is rájöttek, hogy az irodalmi élet szovjet mintájú átalakítását a kongresszusnak nem beharangoznia, hanem szentesítenie kell, ehhez azonban létre kell hozni az Irodalmi Újságot és az Irodalmi Alapot. Neki is kezdtek a szervezésnek, ám rádöbbentek, hogy mindkettőről igencsak felületesek az ismereteik: a szovjet illetékesekkel folytatott tapasztalatcserére van szükség.
A magyar íróküldöttség szovjetunióbeli látogatását december közepére sikerült megszervezni. Az Aczél Tamás vezette csoport két hétig tanulmányozta az ottani viszonyokat: gyakorlati tanácsok mellett elméleti munícióval is gyarapodott. Valamennyi találkozónak hivatalos jellege volt, így őszinte, személyes véleményekkel senki sem gazdagodhatott. Katajev a regényét ért bírálatok gazdagító hatásáról számolt be: „Lehetetlen a nép, a tömegek véleménye nélkül dolgozni. Érezte a nép véleményének nemességét.” Azsajev a fiatal írókkal foglalkozó bizottság vezetőjeként azt tanácsolta, hogy hozzanak létre íróképző intézetet, mint amilyen náluk a Gorkij iskola. Ebben olyan fiatalok tanulnak – több ezer fő –, akikre a sajtót figyelve bukkantak rá. Fagyejev, a Szovjet Írók Szövetségének elnöke kioktatta őket „szocialista realizmusból”, melynek jellemzői: valóságtükröző és valóságátalakító, jövőorientált, ellenségleleplező, marxista–leninista eszmeiségű. Szerinte a proletárhegemónia kifejezés helyett a vele egyenértékű marxista–leninista világnézet kifejezés a helyes. A nemzeti hagyományok megítélésében felfogása nem állt távol Lukács Györgyétől: „Nagy baj, hogy a népi demokratikus országokban nem a régi klasszikusoktól tanulnak, hanem a rothadt polgári irodalomtól. [...] Vissza kell nyúlnunk a forradalmi és haladó hagyományokhoz” – mondotta.
Aczéléknak és beszámolója nyomán az itthoni irányítóknak rá kellett döbbenniük, hogy a „szovjet vonal” minden harciassága, osztályharcos szlogenjei ellenére sokkal konzervatívabb, mint a magyar. Sokkal inkább egyezik az MDP-n belüli befogadó pártiak elképzeléseivel, semmint a kirekesztőkével. A moszkvai tapasztalatcsere az útitársak nevelhetőségében, a fiatal írók átképezhetőségében bízó kommunistákat igazolja, szemben a munkáshegemóniát szajkózó ortodoxokkal. Ugyanakkor nyíltan ez utóbbiakat sem rekeszti ki az irodalmi életből. Az Írószövetség átalakítói rájöttek arra, hogy proletárhegemónián lényegében a párt hegemóniáját kell érteni – a balos fertőzöttségű írószövetségi vonal korrigálandó. A kétértelműségek, a szándékos homályosság miatt azonban az Írószövetség átalakítása egyáltalán nem tűnt könnyen végrehajtható feladatnak: nem csoda, hogy hosszú időt vett igénybe.
Az 1951. februári MDP-kongresszuson Révai József kijelölte az irányt, amely leszűkítette a vállalható hagyományok körét: lényegében az egész modern magyar irodalmat kirekesztette belőle. Még József Attila is a félreállítottak közé került Derkovits Gyulával és Bartók Bélával együtt. A szocialista jövőjét lelkesen építő embereket csak megzavarhatja vívódásuk, a visszahúzó erőkkel folytatott meddő harcaik. József Attila munkásmozgalmi kapcsolatai, szociáldemokrata kötődése sem illett bele a „dolgozó nép” „egységes” irodalmába.
Az 1951. áprilisi írókongresszus nagyjában-egészében Révai elképzelései szerint alakult: a kommunista írók régi és új nemzedékei és a „fejlődőképes útitársak” (Szabó Páltól Veres Péteren át Illyés Gyuláig) lettek az új társadalom író-reprezentánsai. Révait támogatva újra ideológiai szerephez juthatott Lukács György. A szektás ortodoxok végképp a perifériára szorultak. A párt nevelte fiatalok fontos pozíciókhoz jutottak. A váltás az Írószövetség új vezetésében is tükröződött. Gergely Sándor helyére a kommunistává lett népi író, Darvas József került. A főtitkár a „népből jött” fiatal költő, Kónya Lajos lett: bányász apa tanító végzettségű fia.
Az emigrációban élő Cs. Szabó László érzékeny és ironikus képet rajzolt a helyzetről: „A pártélet Magyarországon a bürokratikus rémuralom végtelen láncán mozog [az én kiemelésem – S. É.], az irodalmi tiltakozás is csak gyengén hallatszik a bürokrácia sötétsége ellen. Déry Tibor, aki a régi magyar irodalom berkeiben és Nyugat-Európában inaskodott, különös gondra, lelkiismeretes munkára inti a fiatalokat. A párt kultúrpolitikájának az a nagy álma, hogy támadjon fel sírjából Ady, és írjon verset Sztálinvárosról, de a vers azért legyen Ady-vers a javából. Maholnap az a veszély fenyegeti irodalmunkat – mondotta Déry Tibor –, hogy az egykori népszínmű-parasztok mintájára népszínmű-munkások fogják elárasztani. [...] a fürge kis fiatalok inkább a párt utasításait szívelik meg, semmint Déry síron túli hangját egy nemes múltból, ahol inaskodott. Ebbe a nemes múltba, régi bálványába rúg bele a moszkoviták bukott tekintélye és élő-halottja, Lukács György, aki azt mondotta, hogy a polgári irodalom lényegében az ember ember voltának megrágalmazása volt. [...] A moszkovita öreglegények közül felszólalt még Gergely Sándor, akinek szavaiból csak úgy fröcskölt a gyűlölet, az irigység a magyar írók ellen. Az ilyesmi a pártnak nincs ínyére. [...] Illyés Gyula is felszólalt, akitől Révai fenyegetésein felbátorodva most fiatal tacskók követelik a hűségnyilatkozatot. Illyés ez elől egy verssel tért ki. [...] Egy másik társutasra, Veres Péterre most éppen rámosolygott a párt, [...] a társutasok és a kommunista öreg gárda végső hátvédharcukat vívják. A terület a kihalás törvénye szerint úgy is a fiataloké.”
Az irodalmi élet korábbi kuszáltsága megszűnt. Révai József kezébe vette az irányítást: kijelölte az egyetlen követhető utat, amelynek minden mérföldkövét immár ő állíttatta fel. A magyar irodalmi élet szovjetizálása nem mehetett volna végbe a kommunista írók és a népi írók egy részének támogatása, aktív részvétele nélkül. Az Írószövetség nem pártállamosodott volna, ha e két írói csoportosulás nem lett volna érdekelt a mindenre kiterjedő központi irodalmi apparátus létrehozásában, ha az Írószövetségben tevékenykedők nem vágytak volna valamiféle követhető ideológiára, hitre. Nyilván a legtöbben nem így „képzelték el a rendet”, nem arra az Írószövetségre számítottak, amely végül kikerült a politikusok és saját kezük alól. Főképp a valódi alkotók szenvedték meg az átalakulást, még akkor is, ha a „dicsőségből” – a publikációs lehetőségből, az anyagi javakból, a kitüntetésekből, a mások számára elérhetetlen utazásokból – nekik is jutott.
Készült az MTA–OSZK 1956-os Kutatóhely támogatásával.
Múltunk, 2004. 1. sz. 48–81. o. (Itt olvasható a tanulmány lábjegyzetekkel ellátott változata) |
|
|
|
|
|