A XX. századi szellemi megosztottságból a mindenkori hatalom igyekezett hasznot húzni, de az értelmiségiek is abba a hitbe ringatták magukat, hogy képesek befolyásolni az uralmon lévőket. Az egyik markáns értelmiségi tömörülés, a népi mozgalom tagjai a népi-nemzeti, paraszti hagyományokhoz kötődtek elsősorban, vonzotta őket a szocializmus, zömük polgárellenes, antiliberális, zsidó- és svábellenes volt. A népiek, akik között szép számmal voltak írók és publicisták, aszerint oszthatók csoportokba, hogy a fentebb felsorolt felfogások, nézetek közül melyikhez, vagy melyekhez kötődtek inkább. A magyarközpontúság és szociális elkötelezettség azonban valamennyiüket jellemezte, ami magyarázatot adhat gyakori közéleti, s nem ritka politikai szerepvállalásukra is. Nézeteiket a harmadikutas, utópikus jelzővel szokták illetni.

A népiek már történetük kezdetén, a harmincas évek közepén kínos helyzetbe bonyolódtak egy kormányfővel folytatott magánbeszélgetésük miatt. A második világháború éveiben többségük bal- és jobboldali ellenzéki, félellenzéki volt, s akadtak köztük olyanok, akik nyilasok lettek. 1945-ben legfőbb kívánságuk – a paraszti tömegek földhöz juttatása – teljesült, s néhányan közülük a hatalomban is részesültek. Legtöbben a Nemzeti Parasztpártban (Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Illyés Gyula és mások) tevékenykedtek, néhányukat a Kisgazdapárt vonzott (Kodolányi János), s voltak, akik különféle okok – elsősorban korábbi, jobboldali megnyilvánulásaik – miatt a perifériára szorultak (Németh László, Féja Géza).

Az 1950-es években a kommunista politikai, majd kulturális hatalomátvétel következményeképp a kommunistákkal együttműködő népiek második világháború utáni privilegizált helyzete megszűnt. Közülük csupán azokra volt Rákosiéknak szükségük, akikre „szövetségi politikájukban” útitársként hivatkozhattak, mindenekelőtt Illyés Gyulára, Veres Péterre, Darvas Józsefre és Szabó Pálra. Illyés kivételezett helyzetű volt: őt Révai József nagy alkotónak és magával egyenrangú vitapartnernek tekintette, amiért meg is kapta a szovjet birodalom központjában, hogy nacionalistát dédelget. A kultúrdiktárornak volt minőségérzéke, hiszen Illyés maradandó életművet hozott létre, míg a többi kedvezményezett terjedelmes szépirodalmi alkotásait már alig olvassa valaki. Az irodalomtudósok lesújtóan vélekednek műveikről, ha szót ejtenek róluk egyáltalán.

A népiek és a kommunisták közötti eszmei rokonságot mutatja, hogy az 1945-ös, illetve 1947-es rendszerváltozás után a népiek művein nevelődött fiatalok közül számosan beléptek a kommunista gyűjtőpártba, s ott az „internacionalista” (többnyire polgári és munkás eredetű) kommunisták mellett a nemzeti elkötelezettségű szárnyat képviselték, durvábban fogalmazva nacionalista kommunisták lettek. A nacionalizmus a szovjet tömb országaiban sem volt ritka jelenség, a Szovjetunióban különösen nem. Moszkvában – nyilván éppen ezért – nem nézték jó szemmel az egységbomlással fenyegető helyi nacionalizmusokat. Sztálin halálával zavaros, hatalomváltó helyzet jött létre, ami kedvező légkört teremtett a nemzeti sérelmek szocialista típusú orvoslásához. Nagy Imre hatalomra juttatásával maguk a szovjetek indították el azt a kommunista párti keretek között maradó reformfolyamatot, melynek az útitárs népiek lelkes nézőivé, a kommunistává vált népiek pedig tevékeny alakítóivá váltak.

Az 1956-os forradalom végeredményben a népi elképzelések győzelmét hozta: Nagy Imre fokozatos jobbratolódása végső soron azt jelentette, hogy a kommunista reformerek egyre inkább háttérbe szorultak a szocializmus nemzeti formáját két évtizede következetesen hirdető népiek mellett. Ez a „győzelem” nem a változó kormányösszetételekben tükröződött elsősorban, bár Bibó István bekerülése a kormányba és november 4-e utáni politikusi tevékenysége erre is bizonyíték lehetne, hanem a forradalom alatti sajtó hangvételében, mindenekelőtt a Féja Géza által szerkesztett Új Magyarország magabiztos cikkeiben, Németh László, Tamási Áron győzelmi hangulatot árasztó, a szocializmus nemzeti formája mellett hitet tevő publicisztikájában. (Az első irodalmi újságot, a Rendületlenült is a népiek jelentették meg a forradalom harmadik napján.) S ezt támasztja alá az is, hogy a forradalom alatt a vezetést az írószövetségben a népiek vették át, s ez a szerepük az ellenállás időszakában is megmaradt. A népiek némileg tartottak az második világháború előtti szellemiség visszatérésétől, de abban reménykedtek, hogy a visszafelé pörgő spirált valahol 1946 tájékán meg lehet állítani, s a Horthy-korszakbeli pozitív hagyományok belesimulnak majd a népi szocializmusba. Leghatásosabb ideológusuk ismét Németh László lett, aki mögé 1939 és 1943 közötti értelmiségiek tömegei sorakoztak. Lényegében a nemzeti, népi szocializmus megvalósíthatóságában bíztak Nagy Imre kommunista hívei is, s nem látták, nem láthatták, hogy a népiek többségéhez hasonlóan ők is illúziókat dédelgetnek. Csicskó Mária és Körösényi András már a rendszerváltás évében pontos összegzését adta a népiek 1956-os szerepvállalásának, amikor a Századvégben megjelent tanulmányuknak a következő címet adták: Egy harmadikutas szocializmus – utópia földközelben.

A nemzeti elkötelezettségűeknek az 1956-os forradalomban nyilvánvalóvá vált előnyét az okozta, hogy a nem kompromittálódott, „bűntelen” népiek átvehették a stafétabotot a diktatúra idején besározódott társaiktól, amíg a bűnbánó, volt szektás, dogmatikus, a sztálinizmusban csalódott reformer írók mögül elolvadt a párt, s az új alakulat, az MSZMP pedig Lukács György invitálása ellenére sem vonzotta őket.

A népiek szolidárisak voltak a forradalom után börtönbe jutott kommunista társaikkal, nézeteik azonban nemigen módosultak, továbbra is azt vallották, s ennek szellemében cselekedtek, hogy a magyarság legfőbb hivatása a megmaradás, s az ő feladatuk pedig az, hogy védjék a magyarság érdekeit, ha nem megy másként, akár a hatalommal szövetkezve is. Megmaradt polgárellenességük, antiszemitizmusuk is. (1956 decemberében egy magát kommunista népinek valló író zsidóellenességgel akart Moszkvában érdemeket szerezni. Solohovnak írt levelében, amely természetszerűen a SZKP vezetőinek asztalán landolt, az akkortájt rossz regényeivel szinte évente jelentkező író a magyarországi sztálinizmusért és az „ellenforradalomért” egyaránt a „nyárspolgár”, „népet nem ismerő” értelmiségieket, a „pártjelvényükkel kérkedő” kispolgári intellektueleket tette felelőssé: zsidókat nem mert mondani, hiszen a Szovjetunióban és a csatlós államokban papíron tiltották az antiszemitizmust. (Szentiványi Kálmán 1957 januárjában írt levele M. Solohovnak, amely az SZKP Elnökségének iratait őrző moszkvai levéltárban maradt fönn. Publikálatlan. Lásd még Értelmiségi antiszemitizmus a korai Kádár-korszakban című tanulmányomat, amely az 1956-os Intézet 1999. évi évkönyvében jelent meg.)

A megtorlás idején az írók közül a legsúlyosabb retorzió a volt kommunistákat, a revizionistákat érte. A népiek, valamint a modernek, a keresztény szellemiségűek és a nyugatos, polgári írók, művészek ugyanakkor a korlátozott nyilvánosság elé kerülhettek, ami az ötvenes évek terrorja után jelentős enyhülésnek tűnt. A rendszer önkorrekciós készségét bizonyítja, hogy úgy semlegesítette az elburjánzó irányzatokat, hogy híveik többségét maga mellé állította.

A népi írókat megbíráló, kioktató, 1958 nyarán közzétett pártállásfoglalás, amelyről azóta is élénk vita folyik, nem mond ellent a fentieknek. Az állásfoglalás írásbeli megrovásnak, s egyben valamiféle kiegyezési okiratnak tekinthető, amivel együtt járt hosszabb–rövidebb időtartamú szilencium is. A retorziónak ez a formája azonban össze sem hasonlítható a kommunista renegátokat sújtó börtönbüntetéssel, majd a hazájukból való kiebrudalással.

A népi ideológia a kádárizmus évtizedeiben időnként még hatott, alakváltozatai feltehetően más előadásokban is szóba kerülnek majd. Az 1956-ban földközelinek tűnő népi írói utópia, amelynek éles eszű bírálója az egykor a maga is a mozgalom vezetői közé tartozó Kovács Imre lett, 1989 után szétfoszlott, eltűnt.

A fentieket bevezetőnek és háttérnek szántam ahhoz a két vázlathoz, melyekben a kommunista hatalom, valamint egy „bal-” és egy „jobboldali” népi író közötti viszony alakulását kívánom bemutatni. Ezt a megoldást nem csupán a rendelkezésemre álló idő szűkössége miatt választottam, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy a személyes példákon keresztül sokkal inkább megragadható az a bonyolult összefüggésrendszer, amely az egyént a közösséghez, a hatalomhoz kapcsolja. Mindkét esetben a történések súlypontja az ötvenes évekre esik.

A „realista sültparaszt”

„Közéleti szereplésedről, ha támadtak, ezt szoktam mondani: Péter bele- belecappant a sárba, de jó irányba gázolt, – mások jobban vigyáztak a cipellőjükre, de a maguk pecsenyéjét kerülgették” – írja Németh László 1957 elején Veres Péternek. (MTA Kézirattár, Ms 5497/328. 1957. február 13.) A fenti idézet mondandóm jóindulatú mottója is lehetne. Jóval kritikusabb vélekedést Veres Péterről Kassák ötvenes években kelt naplójegyzeteiben találhat az érdeklődő.

Veres Péter a második világháború befejezése után a Nemzeti Parasztpárt elnökeként az ország egyik vezető politikusa lett. Valóra vált régi álma, a földosztás, amelynek az Országos Földbirtokrendező Tanács élén egyik irányítója is lehetett. Lényegében egyetértett a kommunista párt célkitűzéseivel, ha megvalósításuk módjával olykor elégedetlen is volt. Alapvetően polgárellenessége, nemzetcentrikus szocializmus-képe volt rokon a kommunista eszményekkel.

1944 decemberétől folyamatosan képviselő volt (s az is maradt haláláig). Pályája látszólag felfelé ívelt: építésügyi, majd honvédelmi miniszter lett, a lakosság nem kis gaudiumára, hiszen jól tudták, hogy legkevésbé talán éppen erre a két posztra volt alkalmas. 1948 tavaszán látott napvilágot könyve, „A paraszti jövendő”, amely már megjelenése pillanatában időszerűtlenné vált, ugyanis Rákosiék éppen ekkor látták elérkezettnek az időt a szövetkezetisés megindítására, míg Veres Péter könyvében az egyéni gazdálkodást népszerűsítette. Különösebb bántódás nem érte, csupán a politikai életből ebrudalták ki, ami azért sem lehetett számára tragédia, mert bábszerepektől kellett megválnia. Végre lett ideje a szépirodalomra: életrajzi ihletésű, szociografikus jellegű regényfolyam írásába kezdett a szocialista realizmus szellemében. A vállalt feladat megoldhatatlan volt, s mint más kísérletezőket, Révai József őt is elmarasztalta, aki ugyanakkor a szövetségi politika jegyében számított Veres Péter rendszererősítő tevékenységére. (Veres Péter kétszer kapott Kossuth-díjat, könyvei több tízezres példányszámban kerültek az olvasók elé.) Az íróról így vélekedett: „Ha Veres Péter ma ír helyes dolgokat, akkor butaság volna felhánytorgatni félfasiszta nézeteit”. (Petőfi Irodalmi Múzeum, Horváth Márton-hagyaték.)

1953-ban Veres Péter „Laci” címmel elbeszélést írt egy ló hányattatásairól. A rejtett mondanivaló: a nép, ha jól bánnak vele a vezetők, minden áldozatra képes. A pazarló, rossz módszereken kell és lehet változtatni. „Mert igenis, válogatni és nevelni kell a kocsisokat is, mint a sofőröket, vagy a néptanítókat. Tompa, lomha, buta és gonosz emberekre nem lehet nemes és okos lovakat bízni.” (Veres Péter: Almáskert. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1954. 98.)

A pártközpontban így vélekedtek az íróról: „Veres Péternél sohasem lehet biztosan tudni: a párt irodalmi véleményét értékeli-e többre, avagy Németh Lászlóét és Sinkáét.” (Magyar Országos Levéltár 276. f. 89. cs. 405. ő.e.) Ha a kommunista vezetőkön nem hatalmasodott volna el az ellenségkereső fóbia, rájöhettek volna, hogy Veres Péterre vonatkozó feltételezésük túlzó.

1954-ben a miniszterré kinevezett Darvas Józsefet váltva lett a Magyar Írók Szövetségének elnöke. A hatalmon lévők és a reformellenzékiek küzdelmei elkerülték őt: a harc a kommunista pártszervezetekben és a pártközpontban zajlott. A változásokról megoszlott a véleménye. Örült az addig mellőzött népi írók megszólalásának, az írói autonómia megteremtése felé tett ellenzéki lépéseknek, a kommunista lázadókkal azonban nem mindenben érzett közösséget. Taszította őt rákosista múltjuk, neofita túlbuzgóságuk. Ugyanakkor bízott abban, hogy a kommunisták kijavítják hibáikat, s így továbbra is méltók az ország vezetésére.

Amikor 1955 szeptemberében a kommunista reformellenzék szembeszegült a pártvezetéssel az Irodalmi Újság egyik számának elkobzása miatt, Veres Péter nem állt ki a lázadók mellett: „Elmagyarázta, hogy ők, párton kívüliek nem vehetnek részt ebben a fellépésben, mert a vita valójában pártvita, várható a kemény megtorlás, nem lenne jó, ha az írószövetséget feloszlatnák Rákosiék, ez minden további ellenállás szétverését jelentené, márpedig éppen ezért van szükség a fennmaradásra.” (Kuczka Péter: Barlangkutatás. Tekintet, 1996, 5–6. sz. 128–129. o.)

Az elbizonytalanodását növekvő agresszivitással kompenzáló pártvezetés érzéketlenné vált az árnyalatok iránt, s őt is felelőssé tette az írók lázadásáért. Hegedüs András miniszterelnök a Politikai Bizottság október 18-i ülésén így beszélt: „Szégyellhetjük magunkat, hogy engedtük odáig elmenni a dolgokat, hogy az ellenséges nézetek ennyire tért hódítsanak. [...] Révai elvtárs kezéből az irodalom vezetése kiesett, és mi pedig ezekre a teljesen helytelen nézetekre nem helyesen reagáltunk. Itt van például a Veres Péter-kérdés. Az az érzésem, hogy e mögött az ellenállás mögött Veres Péter van.” Gerő közbeszólt: „Én már régen mondtam Rákosi elvtársnak, hogy Veres Péter kétszínű játékot játszik.” „Veres Péter elleni fellépésünk – folytatta Hegedüs – értelmiségi ifjúság, hanem a paraszt ifjúság között is a párt számára negatív szerepet játszik.” „Mi csináltunk neki kolosszális népszerűséget” – vetette közbe Gerő. Veres azt állítja, folytatta felszólalását Hegedüs, hogy „a népies irodalom egészében véve progresszív szerepet játszik a felszabadulás előtti időszakban. Ez részben a párt szerepének háttérbeszorítását jelenti és jobboldali, nacionalista nézeteknek a feléledését jelenti. [...] az Írószövetség ennek az irányzatnak a kezében van.” Hozzászólásában Gerô többek között a következőket mondta: „Kiszolgáltattuk a fiatal és a régi kommunista írókat ezeknek a narodnyikoknak és antimarxista-antileninista beállítottságú íróknak [...] Veres Péterből az utóbbi két évben nem a legnagyobb magyar prózaíró lett, hanem valóságos orákulum, amely bármilyen kérdésről van szó, kinyilatkoztatott minden népiességet, és mi ezt lenyeljük, a fiatal írók is hasra fekszenek előtte. Veres Pétert én nem tartom ellenségnek. Ő útitárs, szövetséges [...] a mi oldalunkra lehetne hozni, de én őt nagy írónak nem tartom”. (MOL PB (film) 2173.)

1955 végén a „Szabad Nép” megbírálta, pontosabban együtt emlegette nevét a kommunista ellenzékiekkel. A félelem a pártvezetésnek szóló levél megírására késztette: „...mondjátok meg nyíltan, mit csináljak, mert ezekben a vitákban lelkibeteggé válok én is, és nem tudok írni se. Nem tudom, kell-e ismételni, hogy mint 1948 után is bebizonyult – művekben és nem nyilatkozatokban –, hogy a forradalom mellett való hűségemet semmi sem ingatja meg, még az se, ha a forradalom néha felfalja némely gyermekeit, mert ennek ellenében felemeli a népeket, mondom, semmi mást nem kérek, csak annak a nyílt kimondását: folytassam tovább vagy álljak félre?

Ui.: A budapesti kávéházakban tenyésző burzsoá restaurációs ügynökök hazugságai és torzításai – amihez nem csatlakoztam – nem szünetelnek, ezért jó lenne, ha baj van velem, közvetlenül velem megbeszélni.” (PIM Horváth Márton-hagyaték.)

Horváth Márton a következő kommentár kíséretében küldte át Rákosi Mátyásnak Veres Péter levelének másolatát: „A levélből minden zavarossága mellett is kiderül, hogy Veres Péter [...] részt kér (a marxizmus-leninizmus alapján folytatandó!) nevelőmunkából. [...] Megfelelő formában be kellene vonni, méghozzá nemcsak irodalmi munkába. El tudnám képzelni – ha például Rákosi elvtárs beszélne vele –, hogy kidolgoztatnánk vele egy előadást a parasztság további útjáról...” (Uo.)

A „párton kivüli bolsevik” pozíciójából következő alattvaló-mentalitást tükröződik Veres Péter idézett levélrészletében. Az író végrehajtja – s elvileg egyet is ért azzal, amivel a párt megbízza. Érzi, tudja ugyanakkor, hogy függetlenségét csak az alkotómunkában őrizheti meg, ezért szinte könyörög az alkotószabadságért. Az író jól bevált taktikát alkalmazott: érezve a politikai-ideológiai szorítást, deklarálta, hogy ő „csak” író. Mihelyt enyhültek a viszonyok, azonnal rácáfolt e kijelentésére, s újra hirdetni kezdte nemzetjavító, parasztcentrikus, kollektivista nézeteit. A hatalom pedig nem volt annyira korlátolt, hogy ne jött volna rá a veresi taktikára. Az író érzékelte a pártvezetők növekvő elégedetlenségét, s többnyire elébe ment a komolyabb dorgálásnak. Ahogy a viharfelhők elvonultak, ott folytatta, ahol kényszerűségből abbahagyta.

Az író 1955 végére arra a következtetésre jutott, hogy valami nincs rendjén nemcsak az írók között, hanem a társadalomban sem: a vágyott szocializmus nem hogy közelebb, de egyre messzebb került. Nem magát az eszmét kérdőjelezte meg, hanem a „kozmopolita múltjuktól” megszabadulni nem tudó emberformáló művészeket kárhoztatta: „...a művészek nem hisznek a szocializmusban és nem hisznek a közösségben. Nincs bennük szeretet a nép, a nemzet iránt. Karrier individualisták és kozmopolita nihilisták, vagy pedig tehetségtelenek.”(Veres Péter: Olvasónapló 1953-1956. I. m. 402.)

Az 1956 szeptemberi írószövetségi közgyűlésen a titkosan választott írószövetségi vezetőség névsorában a kapott szavazatok alapján a tizenegyedik volt. Elnöknek újra őt választották.

Az immár a közvélemény nyilvánossága előtt folyó reformküzdelmekben nem tűnt ki aktivitásával.

1956. október 23-án a Petőfi szobornál és a Bem téren is felolvasta az írószövetség kiáltványát. A forradalom csodálattal és lelkesedéssel töltötte el: „...csuda nap, csuda esemény: íme a forradalom. Petőfi: Feltámadott a tenger! [...] De, ó, most hallom a rádióból 24-én reggel, hogy vér is folyt [...] ó, hallgatag, gyermeteg magyar népem, sokáig aludsz, és aztán elveszíted a fejed” – írta naplójába. (Olvasónapló, 1956–1969. Szépirodalmi, 1988. 103. o.)

A forradalom alatt és az ellenállás időszakában becsületesen helytállt mint írószövetségi elnök. Az indulatoktól fűtött légkörben fontos volt, hogy legyen valaki, aki mederben tartja a szenvedélyeket, akit a vitatkozó felek is elfogadnak. Veres alkalmasnak mutatkozott erre a szerepre. Minőség érzékének, józanságának is köszönhető, hogy az írószövetség a forradalom leverése utáni hetekben is méltóan képviselte a reformeszméket. (Lásd erről bővebben: Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 29– 191. o.)

1957-ben ott folytatta, ahol Rákosiéknál abbahagyta. Elfogadta a hatalom bírálatát a népiekről, megköszönte a neki juttatott közéleti funkciókat. Személyes kapcsolatát az uralmon lévőkkel – 1957-től Kádár Jánosnak és Aczél Györgynek írt leveleket (lásd Sipos Levente írását: Veres Péter levelezése Kádár Jánossal és Aczél Györggyel. Múltunk, 1997. 2.) – arra is felhasználta, hogy bajbajutott eszme- és írótársain segítsen, de természetesen arra is, hogy nézeteit népszerűsítse. Egyike lett a pártvonalat követő, a nyugati kulturális hatások ellen legélesebben tiltakozóknak: szidta a tánczenét, a nyegle beszédet, elítélte az anyagi javakat fetisizáló „kispolgárokat”, dicsőítette a puritán paraszti erkölcsöket, s a néphagyományok megbecsülésére szólított fel. Járta az országot, szeretett népes hallgatóság előtt beszélni: el- elkalandozva tárgyától egyre bőbeszédűbben hirdette az igét.

A haza „éneklő madara”

„Szólhat már a rádió: / itt a villanyáram... / A népé a hatalom, / a népé az állam” – szedte rímbe rendszerhűségét 1949-ben Erdélyi József. A sokak által ma is nagyra tartott költőt 1947-ben népellenes bűntett miatt három év börtönbüntetésre ítélték, melynek nagy részét nem kellett letöltenie: amnesztiával szabadult. Hiába írta azonban megváltozását bizonyítandó szocreál verseit, 1954-ig nem kapott publikálási lehetőséget. Túl közel volt még 1944, még sokan emlékeztek a nyilas Erdélyi szélsőségesen antiszemita műveire.

A pártközpont akkor engedélyezte Erdélyi rehabilitálását, amikor a költőt eszközként fel tudták használni a Sztálin halála után ocsúdó kommunista reformellenzékiek ellen, akik a korábban hallgatásra ítélt népiek megszólaltatásával szerették volna erősíteni pozícióikat. Törekvésüket a kommunista vezetők jobboldali, fasisztoid kísérlenek értékeltek.

A bukott Révai, a hatalmát féltő Rákosi és a népiek iránt bizalmatlan Horváth Márton Erdélyi politikai célú rehabilitálásáról azonosan vélekedett. „Erdélyi összehasonlíthatatlanul jelentékenyebb költő, mint az egész volt, vagy jelenlegi fasiszta társaság. Súlyos bűnt követett el, de ő az egyetlen, aki meg is lakolt a bűnéért: három évig börtönben volt [sic!]. Ő az egyetlen az egész társaságból, aki minden jel szerint őszintén a népi demokrácia felé fordul. Azok az írók (Illyés, Veres, Szabó Pál és mások), akik most ügyvédkednek a „hallgató” írók érdekében, csak Sinkát, Németh Lászlót, Weörest, esetleg Kodolányit emlegetik, de Erdélyi Józsefről az a véleményük, hogy „elitta az eszét”. Az a gyanúm, hogy ennek fő tünetét abban látják, hogy Erdélyi dicséri a népi demokráciát. Mutassuk meg tehát Erdélyi példáján, hogy van út a „hallgató írók” számára az irodalmi életbe való új bekapcsolódásra, de ez nem „kölcsönös” engedményeken, nem „nagyhatalmak” közötti diplomáciai tárgyalásokon, hanem egyedül és kizárólag a népi demokrácia platformjának feltétel nélküli elfogadásán át vezet” – írta Horváth Révainak, aki nem sokáig késlekedett a válasszal: „Elvileg helyes megpróbálni megbontani ezt a társaságot, és ha lehet, Erdélyit szembefordítani velük. [...] De ugyanilyen fontos vigyázni arra, hogy ezt a lépést ne használhassák ki ellenünk, ne magyarázhassák gyengeségünk jelének és saját támadásaik első eredményének. Ezért feltétlenül szükségesnek tartom, hogy az első versek között, amelyeket közölnénk tőle, legyenek valóban „önkritikai” versek. Ebben a csomagban, amit nekem elküldtél, ilyen versek nincsenek. [...] Semmi esetre se hivatkozzunk [...] arra, hogy „ő az egyetlen, aki meg is lakolt a bűnéért”, nem kell az ő 3 éves börtönbüntetését még célzás formájában sem felhánytorgatni. [...] Németh Lászlót nem sorolnám a „hallgató írók” közé, viszont Sinka, Kodolányi, Weöres dolgában semmiféle engedményt nem tartok helyesnek” – írta Révai. Rákosi is rábólintott a javaslatra.

A költő rehabilitálói készséges partnerének bizonyult: nem okozott gondot neki, hogy kívánalmaikat bűnbánó versben teljesítse. A Visszatérés címet adta a megrendelt költeménynek. Az Írószövetség párttitkára sokallta benne a mea culpát, a rendszer melletti kiállást azonban kevesellte. Erdélyi tehát elhagyta a kifogásolt versszakot, s írt egy újat. Íme ez utóbbi: „A haladó eszmének és hazámnak, / a magyarnak hűséggel tartozom; / az ő éneklő madara vagyok / e ráköszöntött világtavaszon.” 1954. február 10-i Irodalmi Újság sokak meglepetésére Erdélyi-verseket közölt... Még ebben az évben kötete is megjelent, amit a rákövetkezőben egy újabb követett, természetesen az 1947-es elítélése alapjául szolgáló antiszemita versek nélkül. A látszat az volt, mintha a költő valóban megváltozott volna. Nem így volt. Egy 1962. március 31-én kelt besúgójelentésében olvashatjuk, hogy Erdélyi József panaszolta, hogy őt nem, csak a „pártdalnokokat” engedik nyilvánosan szerepelni, pedig a közönség őrá vágyik, hiszen az emberek manapság csak „műanyagot” kapnak. „Ennek az oka a zsidóság, amelyik az 1945-ben kezdődött népi forradalom elhalványítására kialakította a maga „civista forradalmát”, és felébe kerekedett a munkásoknak, a parasztokról nem is szólva. A zsidó polgár kihirdette, hogy ő kommunista, és gátlástalanul elnyomta a proletáriátus forradalmát. Aki ezt nem látja, az vak. [...] A kulturális vezetés, a sajtó, színház, könyvkiadás nem a proletáriátus kezében van, hanem a zsidó polgárság kezében” – adja vissza Erdélyi szavait az ügynök. (Az Erdélyiről szóló rész megírásakor saját, a 2000 2001. júniusi számában megjelent tanulmányomra – Bűnbocsánat. Erdélyi József pere és költői rehabilitálása – támaszkodtam.)

Nem kívánok semmiféle tanulságot levonni, mert csak közhelyes általánosság telne tőlem. Például ez: a hatalom megrontja a szellem embereit és ez fordítva is így van. Lehet, hogy másoknak más történetei vannak, s azok talán szívderítőbbek.

In Jankovics József–Nyerges Judit (szerk.): Hatalom és kultúrpolitika, II. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2004. 1135–1142. o.