___A népi írók és a kultúrpolitika az 1950 ...___Back
Standeisky Éva

A népi írók és a kultúrpolitika az 1950-es években

A XX. századi honi szellemi megosztottságból a mindenkori hatalom igyekezett hasznot húzni, de az értelmiségiek is abba a hitbe ringatták magukat, hogy képesek befolyásolni az uralmon lévőket. Az egyik markáns értelmiségi tömörülés, a népi mozgalom tagjai a népi-nemzeti, paraszti hagyományokhoz kötődtek elsősorban, vonzotta őket a szocializmus, zömük polgárellenes, antiliberális, zsidó- és svábellenes volt. A népiek, akik között több író és publicista is volt, aszerint csoportosíthatók, hogy a fentebb felsorolt felfogások, nézetek melyikéhez kötődtek inkább. Nézeteiket a harmadikutas, utópikus jelzővel is szokták illetni.

A népiek már a harmincas évek közepén kínos helyzetbe kerültek egy miniszterelnökkel folytatott megbeszélésük miatt. A második világháború éveiben többségük ellenzéki, félellenzéki volt: olyanok is akadtak köztük, akik nyilasok lettek. 1945-ben legfőbb kívánságuk – a paraszti tömegek földhöz juttatása – teljesült, s néhányan közülük irányító szerephez is jutottak. Legtöbben a Nemzeti Parasztpártban (Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Illyés Gyula és mások) tevékenykedtek, néhányukat a Kisgazdapárt vonzott (Kodolányi János), s voltak, akik különféle okok – elsősorban korábbi, jobboldali megnyilvánulásaik – miatt ezidőtájt a perifériára szorultak (Németh László, Féja Géza).

Az 1950-es években a politikai, majd kulturális hatalomátvétel következményeképp megszűnt a kommunistákkal együttműködő népiek második világháború utáni privilegizált helyzete. Közülük csupán azokra volt Rákosiéknak szükségük, akikre „szövetségi politikájukban” útitársként hivatkozhattak, mindenekelőtt Illyés Gyulára, Veres Péterre, Darvas Józsefre és Szabó Pálra. Illyés kivételezett helyzetű volt: őt Révai József nagy alkotónak és magával egyenrangú vitapartnernek tekintette, amiért Révai meg is kapta a magáét a szovjet birodalom központjában, miszerint nacionalistát dédelget. A kultúrdiktárornak volt minőségérzéke, hiszen Illyés maradandó életművet hozott létre, míg a többi kedvezményezett terjedelmes szépirodalmi alkotásait már alig olvassa valaki.

A népiek és a kommunisták közötti eszmei rokonságot mutatja, hogy az 1945-ös, illetve 1947-es rendszerváltozás után a népiek művein nevelődött fiatalok közül számosan beléptek a kommunista gyűjtőpártba, s ott az „internacionalista” (többnyire polgári és munkás eredetű) kommunisták mellett a nemzeti elkötelezettségű szárnyat képviselték, „nemzeti kommunisták” lettek. A nacionalizmus a szovjet tömb más országaiban sem volt ritka jelenség: a Szovjetunióban különösen nem. Sztálin halálával zavaros, hatalomváltó helyzet jött létre, ami kedvező légkört teremtett a nemzeti sérelmek szocialista típusú orvoslásához. Nagy Imre hatalomra juttatásával maguk a szovjetek indították el azt a kommunista párti keretek között maradó reformfolyamatot, melynek az útitárs népiek lelkes nézőivé, a kommunistává vált népiek pedig tevékeny alakítóivá váltak.

Az 1956-os forradalom végeredményben a népi elképzelések győzelmét hozta: a kommunista reformerek egyre inkább háttérbe szorultak a szocializmus nemzeti formáját két évtizede következetesen hirdető népiek mellett. Ez a „győzelem” nem a változó összetételű kormányokban tükröződött elsősorban, bár Bibó István bekerülése a kormányba és november 4-e utáni politikusi tevékenysége ezt is bizonyítaná, hanem a forradalom alatti sajtó hangvételében, mindenekelőtt Németh László, Tamási Áron és Féja Géza magabiztos, győzelmi hangulatot árasztó, a szocializmus nemzeti formája mellett hitet tevő publicisztikájában. (Az első új irodalmi újságot, a Rendületlenült is a népiek jelentették meg a forradalom harmadik napján.) A forradalom alatt a vezetést az írószövetségben a népiek vették át, s ez a szerepük az ellenállás időszakában is megmaradt. A népiek némileg tartottak a második világháború előtti szellemiség visszatérésétől, de abban reménykedtek, hogy a visszafelé pörgő spirált valahol 1946 tájékán meg lehet állítani, s a Horthy-korszakbeli pozitív hagyományok belesimulnak majd a népi szocializmusba. Leghatásosabb ideológusuk ismét Németh László lett, aki mögé már korábban értelmiségiek tömegei sorakoztak. Lényegében a nemzeti, népi szocializmus megvalósíthatóságában bíztak Nagy Imre kommunista hívei is, s nem látták, nem láthatták, hogy a népiek többségéhez hasonlóan ők is illúziókat dédelgetnek. Csicskó Mária és Körösényi András már 1989-ben, a rendszerváltás évében pontosan minősítették a népiek 1956-os szerepvállalását, amikor a Századvégben megjelent tanulmányuknak a következő címet adták: Egy harmadikutas szocializmus – utópia földközelben.

A népi íróknak az 1956-os forradalomban nyilvánvalóvá vált előnyét az okozta, hogy a nem kompromittálódott, „bűntelen” népiek átvehették a stafétabotot a diktatúra idején besározódott társaiktól, amíg a bűnbánó, volt szektás, dogmatikus, a sztálinizmusban csalódott reformer írók mögül elolvadt a párt, s a november eleji új alakulat, az MSZMP pedig Lukács György invitálása ellenére sem vonzotta őket.

A népiek szolidárisak voltak a forradalom után börtönbe jutott kommunista társaikkal, nézeteik azonban nemigen módosultak: továbbra is azt vallották, hogy a magyarság legfőbb hivatása a megmaradás, s az ő feladatuk pedig, hogy védjék a magyarság érdekeit, ha másként nem, akár a hatalommal szövetkezve is, s ennek szellemében cselekedtek. Polgárellenességüket, antiszemitizmusukat is megtartották. 1956 decemberében egy magát kommunista népinek valló író zsidóellenességgel akart Moszkvában érdemeket szerezni. Solohovnak írt levelében, amely természetszerűen a SZKP vezetőinek asztalán landolt, az akkortájt rossz regényeivel szinte évente jelentkező író a magyarországi sztálinizmusért és az „ellenforradalomért” egyaránt a „nyárspolgár”, „népet nem ismerő” értelmiségieket, a „pártjelvényükkel kérkedő” kispolgári intellektueleket tette felelőssé: zsidókat nem mert mondani, hiszen a Szovjetunióban és a csatlós államokban papíron tiltották az antiszemitizmust. (Szentiványi Kálmán 1957 januárjában írt levele M. Solohovnak, amely az SZKP Elnökségének iratait őrző moszkvai levéltárban maradt fönn. Publikálatlan. Lásd még Értelmiségi antiszemitizmus a korai Kádár-korszakban című tanulmányomat, amely az 1956-os Intézet 2000. évi évkönyvében jelent meg.)

A megtorlás idején az írók közül a legsúlyosabb retorzió a volt kommunistákat, a revizionistákat érte. A népiek, a modernek, a keresztény szellemiségűek és a nyugatos, polgári írók, művészek ugyanakkor a korlátozott nyilvánosság elé kerülhettek, ami az ötvenes évek terrorja után jelentős enyhülésnek tűnt. A rendszer önkorrekciós készségét bizonyítja, hogy úgy semlegesítette az elburjánzó irányzatokat, hogy híveik többségét maga mellé állította.

A népi írókat megbíráló, kioktató, 1958 nyarán közzétett pártállásfoglalás, amelyről azóta is élénk vita folyik, nem mond ellent a fentieknek. Az állásfoglalás írásbeli megrovásnak, s egyben valamiféle kiegyezési okiratnak tekinthető, amivel együtt járt a hosszabb-rövidebb időtartamú szilencium is. A retorziónak ez a formája azonban össze sem hasonlítható a kommunista renegátokat sújtó börtönbüntetéssel, később pedig a hazájukból való kiebrudalással.

Az 1956-ban földközelinek tűnő népi írói utópia, amelynek éles eszű bírálója az egykor a maga is a mozgalom vezetői közé tartozó Kovács Imre lett, 1989 után szétfoszlott, eltűnt.

 

A fentieket bevezetőnek és háttérnek szántam ahhoz a két vázlathoz, melyekben a kommunista hatalom, illetve egy „bal-” és egy „jobboldali” népi író közötti viszony alakulását kívánom bemutatni. A személyes példákon keresztül inkább megragadható az a bonyolult összefüggésrendszer, amely az egyént a közösséghez, a hatalomhoz kapcsolja. A történések súlypontja mindkét esetben az ötvenes évekre esik.

 

 

A „realista sültparaszt”

„Közéleti szereplésedről, ha támadtak, ezt szoktam mondani: Péter bele- belecappant a sárba, de jó irányba gázolt, – mások jobban vigyáztak a cipellőjükre, de a maguk pecsenyéjét kerülgették” – írja Németh László 1957 elején Veres Péternek. (MTA Kézirattár, Ms 5497/328. 1957. február 13.) Jóval kritikusabb vélekedést Veres Péterről Kassák 1955-ben kelt naplójegyzeteiben találhat az érdeklődő. Egyet idézek közülük. „És ma, mikor Veres Péter a Nyugat körüli írókat majdnem hazaárulással, gyarmattartók kiszolgálásával vádolja, mi van ma, mikor Veres Péter és egyéb népfiak szabadon írhatnak? Mit mond ma Veres Péter, illetve mit ír ma országunk belső viszonyairól, mennyiben emel szót a politikai tévedések és ostobaságok ellen, külpolitikai szempontból hol és hogyan emel szót kegyetlenül függő helyzetünk ellen […] Veres Péter és társai nem tudják, hogy jóformán süketen és vakon élünk? Miképp és miképpen szolgálják a nemzet ügyét? (Kassák Lajos: Szénaboglya, Budapest, Szépirodalmi K. 1988. 252. o.)

Veres Péter a második világháború befejezése után a Nemzeti Parasztpárt elnökeként az ország egyik vezető politikusa lett. Valóra vált régi álma, a földosztás, amelynek az Országos Földbirtokrendező Tanács élén egyik irányítója is volt. Egyetértett a kommunista párt célkitűzéseivel, ha megvalósításuk módjával olykor elégedetlen is volt. Ideológiája: polgárellenessége, nemzetcentrikus szocializmus-képe rokonította a kommunista eszményekkel.

1944 decemberétől folyamatosan képviselő volt (s az is maradt haláláig). Pályája látszólag felfelé ívelt: építésügyi, majd honvédelmi miniszter lett, a lakosság nem kis gaudiumára, hiszen jól tudták, hogy legkevésbé talán éppen erre a két posztra volt alkalmas. 1948 tavaszán látott napvilágot könyve, A paraszti jövendő, amely már megjelenése pillanatában időszerűtlenné vált, ugyanis Rákosiék éppen ekkor látták elérkezettnek az időt a szövetkezetisés megindítására, míg Veres Péter könyvében az egyéni gazdálkodást népszerűsítette. Különösebb bántódás nem érte, csupán a politikai életből ebrudalták ki, ami azért sem lehetett számára tragédia, mert bábszerepektől kellett megválnia. Végre maradt ideje a szépirodalomra: életrajzi ihletésű, szociografikus jellegű regényfolyam írásába kezdett a szocialista realizmus szellemében. A vállalt feladat megoldhatatlan volt, s mint más kísérletezőket, Révai József őt is elmarasztalta, aki ugyanakkor a szövetségi politika jegyében számított Veres Péter rendszererősítő tevékenységére. (Veres Péter kétszer kapott Kossuth-díjat, könyvei több tízezres példányszámban kerültek az olvasók elé.) Az íróról így vélekedett: „Ha Veres Péter ma ír helyes dolgokat, akkor butaság volna felhánytorgatni félfasiszta nézeteit”. (Petőfi Irodalmi Múzeum, Horváth Márton-hagyaték.)

1953-ban Veres Péter Laci címmel elbeszélést írt egy ló hányattatásairól. A rejtett mondanivaló: a nép, ha jól bánnak vele a vezetők, minden áldozatra képes. A pazarló, rossz módszereken kell és lehet változtatni. „Mert igenis, válogatni és nevelni kell a kocsisokat is, mint a sofőröket, vagy a néptanítókat. Tompa, lomha, buta és gonosz emberekre nem lehet nemes és okos lovakat bízni.” (Veres Péter: Almáskert. Szépirodalmi K., Budapest, 1954. 98. o.)

A pártközpontban így vélekedtek az íróról: „Veres Péternél sohasem lehet biztosan tudni: a párt irodalmi véleményét értékeli-e többre, avagy Németh Lászlóét és Sinkáét.” (Magyar Országos Levéltár 276. f. 89. cs. 405. ő. e.) Ha a kommunista vezetőkön nem hatalmasodott volna el az ellenségkereső fóbia, rájöhettek volna, hogy Veres Péterre vonatkozó feltételezésük nem helytálló.

1954-ben a miniszterré kinevezett Darvas József utódjaként lett a Magyar Írók Szövetségének elnöke. A hatalmon lévők és a reformellenzékiek küzdelmei elkerülték: a harc a kommunista pártszervezetekben és a pártközpontban zajlott. A változásokról megoszlott a véleménye. Örült az addig mellőzött népi írók megszólalásának, az írói autonómia megteremtése felé tett ellenzéki lépéseknek, a kommunista lázadókkal azonban nem mindenben érzett közösséget. Taszította őt rákosista múltjuk, neofita túlbuzgóságuk. Ugyanakkor bízott abban, hogy a kommunisták kijavítják hibáikat, s így továbbra is méltók az ország vezetésére.

Amikor 1955 szeptemberében a kommunista reformellenzék szembeszegült a pártvezetéssel az Irodalmi Újság egyik számának elkobzása miatt, Veres Péter nem állt ki a lázadók mellett: „Elmagyarázta, hogy ők, párton kívüliek nem vehetnek részt ebben a fellépésben, mert a vita valójában pártvita, várható a kemény megtorlás, nem lenne jó, ha az írószövetséget feloszlatnák Rákosiék, ez minden további ellenállás szétverését jelentené, márpedig éppen ezért van szükség a fennmaradásra.” (Kuczka Péter: Barlangkutatás. Tekintet, 1996, 5–6. sz. 128–129. o.)

Az elbizonytalanodását növekvő agresszivitással kompenzáló pártvezetés érzéketlenné vált az árnyalatok iránt, s őt is felelőssé tette az írók lázadásáért. Hegedüs András miniszterelnök a Politikai Bizottság 1955. október 18-i ülésén így beszélt: „Szégyellhetjük magunkat, hogy engedtük odáig elmenni a dolgokat, hogy az ellenséges nézetek ennyire tért hódítsanak. [...] Révai elvtárs kezéből az irodalom vezetése kiesett, és mi pedig ezekre a teljesen helytelen nézetekre nem helyesen reagáltunk. Itt van például a Veres Péter-kérdés. Az az érzésem, hogy e mögött az ellenállás mögött Veres Péter van.” Gerő közbeszólt: „Én már régen mondtam Rákosi elvtársnak, hogy Veres Péter kétszínű játékot játszik […] Mi csináltunk neki kolosszális népszerűséget.” Veres azt állítja, folytatta felszólalását Hegedüs, hogy „a népies irodalom egészében véve progresszív szerepet játszik a felszabadulás előtti időszakban. Ez részben a párt szerepének háttérbeszorítását jelenti és jobboldali, nacionalista nézeteknek a feléledését jelenti. [...] az Írószövetség ennek az irányzatnak a kezében van.” Hozzászólásában Gerô többek között a következőket mondta: „Kiszolgáltattuk a fiatal és a régi kommunista írókat ezeknek a narodnyikoknak és antimarxista-antileninista beállítottságú íróknak [...] Veres Péterből az utóbbi két évben nem a legnagyobb magyar prózaíró lett, hanem valóságos orákulum, amely bármilyen kérdésről van szó, kinyilatkoztatott minden népiességet, és mi ezt lenyeljük, a fiatal írók is hasra fekszenek előtte. Veres Pétert én nem tartom ellenségnek. Ő útitárs, szövetséges [...] a mi oldalunkra lehetne hozni, de én őt nagy írónak nem tartom”. (MOL PB (film) 2173.)

1955 végén a Szabad Nép megbírálta, pontosabban együtt emlegette nevét a kommunista ellenzékiekkel. A félelem a pártvezetésnek szóló levél megírására késztette: „...mondjátok meg nyíltan, mit csináljak, mert ezekben a vitákban lelkibeteggé válok én is, és nem tudok írni se. Nem tudom, kell-e ismételni, hogy mint 1948 után is bebizonyult – művekben és nem nyilatkozatokban –, hogy a forradalom mellett való hűségemet semmi sem ingatja meg, még az se, ha a forradalom néha felfalja némely gyermekeit, mert ennek ellenében felemeli a népeket, mondom, semmi mást nem kérek, csak annak a nyílt kimondását: folytassam tovább vagy álljak félre?

Ui.: A budapesti kávéházakban tenyésző burzsoá restaurációs ügynökök hazugságai és torzításai – amihez nem csatlakoztam – nem szünetelnek, ezért jó lenne, ha baj van velem, közvetlenül velem megbeszélni.” (PIM Horváth Márton-hagyaték.)

Horváth Márton a következő kommentár kíséretében küldte át Rákosi Mátyásnak Veres Péter levelének másolatát: „A levélből minden zavarossága mellett is kiderül, hogy Veres Péter [...] részt kér (a marxizmus-leninizmus alapján folytatandó!) nevelő munkából. [...] Megfelelő formában be kellene vonni, méghozzá nemcsak irodalmi munkába. El tudnám képzelni – ha például Rákosi elvtárs beszélne vele –, hogy kidolgoztatnánk vele egy előadást a parasztság további útjáról...” (Uo.)

A „párton kivüli bolsevik” pozíciójából következő alattvaló-mentalitás tükröződik Veres Péter idézett levélrészletében. Az író végrehajtja – s elvileg egyet is ért azzal, amivel a párt megbízza. Érzi, tudja ugyanakkor, hogy függetlenségét csak az alkotómunkában őrizheti meg, ezért szinte könyörög az alkotószabadságért. Az író jól bevált taktikát alkalmazott: érezve a politikai-ideológiai szorítást, deklarálta, hogy ő „csak” író. Mihelyt enyhültek a viszonyok, azonnal rácáfolt e kijelentésére, s újra hirdetni kezdte nemzetjavító, parasztcentrikus, kollektivista nézeteit. A hatalom pedig nem volt annyira korlátolt, hogy ne jött volna rá a veresi taktikára. Az író érzékelte a pártvezetők növekvő elégedetlenségét, s többnyire elébe ment a komolyabb dorgálásnak. Ahogy a viharfelhők elvonultak, ott folytatta, ahol kényszerűségből abbahagyta.

Az író 1955 végére arra a következtetésre jutott, hogy valami nincs rendjén nemcsak az írók között, hanem a társadalomban sem: a vágyott szocializmus nem hogy közelebb, de egyre messzebb került. Nem magát az eszmét kérdőjelezte meg, hanem a „kozmopolita múltjuktól” megszabadulni nem tudó emberformáló művészeket kárhoztatta: „...a művészek nem hisznek a szocializmusban és nem hisznek a közösségben. Nincs bennük szeretet a nép, a nemzet iránt. Karrier individualisták és kozmopolita nihilisták, vagy pedig tehetségtelenek.” (Veres Péter: Olvasónapló 1953–1956. Szépirodalmi K., Budapest, 1986. 402. o.)

Az 1956 szeptemberi írószövetségi közgyűlésen a titkosan választott írószövetségi vezetőség névsorában a kapott szavazatok alapján a tizenegyedik volt. Elnöknek újra őt választották.

Az immár a közvélemény nyilvánossága előtt folyó reformküzdelmekben nem tűnt ki aktivitásával.

1956. október 23-án a Petőfi szobornál és a Bem téren is felolvasta az írószövetség kiáltványát. A forradalom csodálattal és lelkesedéssel töltötte el: „...csuda nap, csuda esemény: íme a forradalom. Petőfi: Feltámadott a tenger! [...] De, ó, most hallom a rádióból 24-én reggel, hogy vér is folyt [...] ó, hallgatag, gyermeteg magyar népem, sokáig aludsz, és aztán elveszíted a fejed” – írta naplójába. (Veres Péter: Olvasónapló, 1956–1969. Szépirodalmi K., Budapest, 1988. 103. o.)

A forradalom alatt és az ellenállás időszakában becsületesen helytállt mint írószövetségi elnök. Az indulatoktól fűtött légkörben fontos volt, hogy legyen valaki, aki mederben tartja a szenvedélyeket, akit a vitatkozó felek is elfogadnak. Veres alkalmasnak mutatkozott erre a szerepre. Minőségérzékének, józanságának is köszönhető, hogy az írószövetség a forradalom leverése utáni hetekben is méltóan képviselte a reformeszméket. (Lásd erről bővebben: Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 29–191. o.)

1957-ben ott folytatta, ahol Rákosiéknál abbahagyta. Elfogadta a hatalom bírálatát a népiekről, megköszönte a neki juttatott közéleti funkciókat. Személyes kapcsolatát az uralmon lévőkkel – 1957-től Kádár Jánosnak és Aczél Györgynek írt leveleket (lásd Sipos Levente írását: Veres Péter levelezése Kádár Jánossal és Aczél Györggyel. Múltunk, 1997. 2.) – arra is felhasználta, hogy bajbajutott írótársain segítsen, de természetesen arra is, hogy nézeteit népszerűsítse. Egyike lett a pártvonalat követő, a nyugati kulturális hatások ellen legélesebben tiltakozóknak: szidta a tánczenét, a nyegle beszédet, elítélte az anyagi javakat fetisizáló „kispolgárokat”, dicsőítette a puritán paraszti erkölcsöket, s a néphagyományok megbecsülésére szólított fel. Járta az országot, szeretett népes hallgatóság előtt beszélni: el- elkalandozva tárgyától, egyre bőbeszédűbben hirdette az igét.

 

A haza „éneklő madara”

„Szólhat már a rádió: / itt a villanyáram... / A népé a hatalom, / a népé az állam” – szedte rímbe rendszerhűségét 1949-ben Erdélyi József. A sokak által ma is nagyra tartott költőt 1947-ben népellenes bűntett miatt három év börtönbüntetésre ítélték, melynek nagy részét nem kellett letöltenie: amnesztiával szabadult. Hiába írta azonban megváltozását bizonyítandó szocreál verseit, 1954-ig nem kapott publikálási lehetőséget. Túl közel volt még 1944, még sokan emlékeztek a nyilas Erdélyi szélsőségesen antiszemita műveire.

A pártközpont akkor engedélyezte Erdélyi rehabilitálását, amikor a költőt eszközként fel tudták használni a Sztálin halála után ocsúdó kommunista reformellenzékiek ellen, akik a korábban hallgatásra ítélt népiek megszólaltatásával szerették volna erősíteni pozícióikat. Törekvésüket a kommunista vezetők jobboldali, fasisztoid kísérlenek értékeltek.

A bukott Révai, a hatalmát féltő Rákosi és a népiek iránt bizalmatlan Horváth Márton Erdélyi politikai célú rehabilitálásáról azonos módon vélekedett. „Erdélyi összehasonlíthatatlanul jelentékenyebb költő, mint az egész volt, vagy jelenlegi fasiszta társaság. Súlyos bűnt követett el, de ő az egyetlen, aki meg is lakolt a bűnéért: három évig börtönben volt [sic!]. Ő az egyetlen az egész társaságból, aki minden jel szerint őszintén a népi demokrácia felé fordul. Azok az írók (Illyés, Veres, Szabó Pál és mások), akik most ügyvédkednek a ťhallgatóŤ írók érdekében, csak Sinkát, Németh Lászlót, Weörest, esetleg Kodolányit emlegetik, de Erdélyi Józsefről az a véleményük, hogy ťelitta az eszétŤ. Az a gyanúm, hogy ennek fő tünetét abban látják, hogy Erdélyi dicséri a népi demokráciát. Mutassuk meg tehát Erdélyi példáján, hogy van út a ťhallgató írókŤ számára az irodalmi életbe való új bekapcsolódásra, de ez nem ťkölcsönösŤ engedményeken, nem ťnagyhatalmakŤ közötti diplomáciai tárgyalásokon, hanem egyedül és kizárólag a népi demokrácia platformjának feltétel nélküli elfogadásán át vezet” – írta Horváth Révainak, aki nem sokáig késlekedett a válasszal: „Elvileg helyes megpróbálni megbontani ezt a társaságot, és ha lehet, Erdélyit szembefordítani velük. [...] De ugyanilyen fontos vigyázni arra, hogy ezt a lépést ne használhassák ki ellenünk, ne magyarázhassák gyengeségünk jelének és saját támadásaik első eredményének. Ezért feltétlenül szükségesnek tartom, hogy az első versek között, amelyeket közölnénk tőle, legyenek valóban ťönkritikaiŤ versek. Ebben a csomagban, amit nekem elküldtél, ilyen versek nincsenek. [...] Semmi esetre se hivatkozzunk [...] arra, hogy ťő az egyetlen, aki meg is lakolt a bűnéértŤ, nem kell az ő 3 éves börtönbüntetését még célzás formájában sem felhánytorgatni. [...] Németh Lászlót nem sorolnám a ťhallgató írókŤ közé, viszont Sinka, Kodolányi, Weöres dolgában semmiféle engedményt nem tartok helyesnek” – írta Révai. Rákosi is rábólintott a javaslatra.

A költő rehabilitálói készséges partnerének bizonyult: nem okozott gondot, hogy kívánalmaikat bűnbánó versben teljesítse. Erdélyi a Visszatérés címet adta a megrendelt költeménynek. Méray Tibor, az Írószövetség párttitkára sokallta benne a mea culpát, a rendszer melletti kiállást azonban kevesellte. Erdélyi el is hagyta a kifogásolt versszakot, s egy újat írt. Íme: „A haladó eszmének és hazámnak, / a magyarnak hűséggel tartozom; / az ő éneklő madara vagyok / e ráköszöntött világtavaszon.” Az 1954. február 10-i Irodalmi Újság sokak meglepetésére Erdélyi-verseket közölt... Még ebben az évben kötete is megjelent, amit a rákövetkezőben egy újabb követett, természetesen az 1947-es elítélése alapjául szolgáló antiszemita versek nélkül. A látszat az volt, mintha a költő valóban megváltozott volna. Nem így volt. Egy 1962. március 31-én kelt besúgójelentésben olvashatjuk, hogy Erdélyi József panaszolta, hogy őt nem, csak a „pártdalnokokat” engedik nyilvánosan szerepelni, pedig a közönség őrá vágyik, hiszen az emberek manapság csak „műanyagot” kapnak. Ennek az oka a zsidóság, amelyik az 1945-ben kezdődött népi forradalom elhalványítására kialakította a maga „civista forradalmát”, és felébe kerekedett a munkásoknak, a parasztokról nem is szólva. A zsidó polgár kihirdette, hogy ő kommunista, és gátlástalanul elnyomta a proletáriátus forradalmát. Aki ezt nem látja, az vak. [...] A kulturális vezetés, a sajtó, színház, könyvkiadás nem a proletáriátus kezében van, hanem a zsidó polgárság kezében” – adja vissza Erdélyi szavait az ügynök.
(Az Erdélyiről szóló rész megírásakor saját, a 2000 2001. júniusi számában megjelent tanulmányomra – Bűnbocsánat. Erdélyi József pere és költői rehabilitálása – támaszkodtam.)

Standeisky Éva előadása a 2001. augusztus 4–10-e között Jyväskyläben rendezett Hungarológiai Kongresszuson.


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 18-September-2006

Search website