A magyar történelem meghatározó és évtizedeken keresztül átpolitizált eseménye volt az a hatalmi átrendeződés, ami 1945-ben Magyarországon történt. Ötven éven át elsősorban ehhez viszonyította magát a mindenkori hatalom. Az, hogy Magyarország 1945-ben felszabadult, szinte kezdettől fogva dogmának számított. Ellenvélemények kifejtésére nem volt mód – ez a tény már önmagában is megkérdőjelezi azt, hogy 1945-ben felszabadulás történt. Csak a rendszerváltás tette lehetővé, hogy a nyilvánosság előtt is megindulhasson a vita arról, mit is jelent 1945 valójában. A kérdés eldöntéséhez elengedhetetlen az 1944-1945-ös nemzetközi politikai helyzetet és a szovjet külpolitika stratégiai elképzeléseinek bemutatása.

Magyarország 1945-ös sorsát a Szovjetunió döntötte el. Amennyiben Sztálin eredetileg nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy a térségre rákényszerítse rendszerét, akkor a szovjet csapatok csakugyan felszabadíthatták volna Kelet-Európát. Sztálin szándékairól azonban megoszlik a szakirodalom véleménye.

Már a kortársak sem voltak egységesek abban, hogy mi várható a Szovjetuniótól és ez a megosztottság a tudományos életben is tovább él. A nemzetközi történészvilágban két markáns értelmezés variációi mentén foglalnak állást a történészek: a „revizionista” vagy „ortodox” értelmezés szerint a Szovjetunió hagyománya, ideológiája és stratégiai céljai miatt kezdettől fogva bolsevizálni akarta a térséget. Ezzel áll szemben a baloldali „revizionista” álláspont, amely szerint az USA részben pénzügyi-gazdasági erejére támaszkodva informális birodalmat akart kiépíteni a szovjet érdekszférában is. Emiatt kényszerült a Szovjetunió arra, hogy politikailag biztosítsa saját érdekeinek érvényesülését. Egyes történészek úgy vélik, hogy Magyarország bolsevizálása nem volt eleve eldöntött tény. Szerintük létezett a szabadság kezdeti szakasza, mely csak a hidegháború miatt szűkült folyamatosan addig, míg Magyarország is a keleti blokk részévé nem vált. A hidegháború kirobbanásáról viszont az említett szerzők szerint nem a Szovjetunió tehet. Sztálin „biztonsági okokból” kényszerült Kelet-Közép Európa bolsevizálására, miután pl. az USA nem engedte, hogy Olaszországban a választásokon relatív többséget szerzett kommunista párt 1946-ban kormányt alakítson. Másik közkedvelt példa Irán esete, ahonnan a szovjet katonaság „a béke kedvéért” kivonult, de ezután az USA zsoldjában álló erők minden baloldali politikust megsemmisítettek.

A revizionisták nézetei alapvetően a következő állításokkal foglalhatóak össze:

1. A hidegháború kirobbanásáért elsősorban az USA felelős, a Szovjetunió nem ideológiai hanem pragmatikus szempontok alapján politizált, kompromisszumokra és a békés megegyezésre törekedett, mivel rendkívül meggyengítette a II. világháború vérvesztesége.

2. Amennyiben a Szovjetunió nem ragadja magához Kelet-Európában a kezdeményezést, akkor az USA gazdasági hatalmának köszönhetően, pl. a Marshall-segély által „informális birodalmat” épített volna ki és ezzel érdekszférájába vonta volna a vasfüggöny mögé kerülő országokat is.

3. A kelet- és közép-európai országokban lezajlott gazdasági-politikai átalakulások tekintélyes része „csak a későbbi évek fejleményeinek ismeretében tűnik a kommunista hatalomátvétel közvetlen előkészítésének.” Ezek a változások nem tekinthetőek a „menetrend” részének, létrejöttükben belső gazdasági tényezők játszottak szerepet.

4. 1945-1946 között még nem létezett előre megszabott menetrend a demokráciák átalakítására. A szovjet vezetés ekkor még úgy gondolta, hogy „a háború után egy hosszabb békés időszak következik, amelyben majd együtt lehet működni a nyugattal.”

5. Központi irányításról azért sem lehet szó, mivel a helyi kommunista erők túlkapásaira a szovjet vezetés több esetben fékezően hatott.

6. A magyar kommunisták jelentős önállóságot élveztek, ezért nem lehet a nemzetközi kommunista mozgalmat már ekkor mint homogén, kizárólag Moszkva parancsait végrehajtó szervezetként értelmezni. „A népfront (...) reális történelmi alternatíva volt, s a koalíciós pártok, a népi szervek és más demokratikus formák és intézmények felszámolása korántsem volt történelmileg elkerülhetetlen.(...) A többpártrendszerrel kapcsolatos viták a magyar kommunista pártban is csak 1948-49-ben zárultak le.” állítja pl. Huszár Tibor.

7. A Szovjetunió politikáját nem a bolsevik ideológia, hanem a pragmatikus szemlélet határozta meg.

Fenti állításokban több részigazság fedezhető fel. Cáfolhatatlan, hogy az USA gazdasági erejéből adódó kifinomultabb hatalomgyakorló és érdekérvényesítő módszereivel szemben a Szovjetunió csak a nyers politikai-katonai elnyomást állíthatta. Nyilvánvaló, hogy pl. a Marshall-segélyekkel az USA módot kapott arra, hogy beavatkozzon a segélyt igénybe vevő országok politikájába, mivel a segély megadását feltételekhez kötötte és felhasználását figyelemmel kísérte. Szovjet részről ugyan szerettek volna amerikai tőkéhez jutni, de nem voltak hajlandóak arra, hogy a segély felhasználását az USA ellenőrizhesse. Ezért nem lehet az USA-t hibáztatni, hogy a külpolitikailag teljesen megbízhatatlan Szovjetuniót nem részesítette Marshall-segélyben. Igaz, hogy a Szovjetunió politikájában a pragmatizmus döntő szerepet játszott. Az is cáfolhatatlan, hogy a helyi kommunista pártok kezdettől fogva rendelkeztek némi „mozgástérrel”. Ennek a „mozgástérnek” az értéke azonban igencsak relativizálódik akkor, ha összehasonlítjuk azzal a mozgástérrel, amivel pl. a belorusz szövetségi köztársaság vezetői rendelkeztek. Ők is önállóan eszközölhettek letartóztatásokat, sőt kivégzéseket, nevezhettek ki és válthattak le funkcionáriusokat. Rákosi nyilván szélesebb körben dönthetett önállóan, mint egy szovjet szövetségi köztársaság miniszterelnöke. De erre az „önálló” döntésre egyébként maga a szovjet vezetés kényszerítette rá a magyar kommunistákat (!), amennyiben ideiglenesen megtiltotta számukra a szovjet minta átvételét. Abban azonban minden kommunista párttag osztozott, hogy a központnak nem mondhatott ellent, nem tudta befolyásolni az aktuális pártvonalat és azt nem is kritizálhatta. Így pl. amikor a magyar pártvezetést 1948 elején megrótták „nacionalista hibáiért”, akkor valójában az elmarasztalásnak a szovjet vezetésre kellett volna szállnia, hiszen ők instruálták Rákosit, hogy a propagandában mérsékelni kell a kommunista párt internacionalista jellegét és el kell tagadni a hosszútávra tervezett kommunista gazdasági programot. Ezek helyett a párt nemzeti jellegét kellett kidomborítani. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programjába a magántulajdon védelméről szóló passzus is Sztálin javaslatára került be. A „központ” és kiszolgálóik ellentéte tehát látszólagos: valójában csak arról van szó, hogy az aktuális pártvonal változása a helyi végrehajtók szintjén mindig úgy csapódik le, mintha nekik e változásokat előre kellett volna látniuk. Ez a felső- és középszintű vezetést túlteljesítésre, az alsó szintű kádereket pedig a teljes szervilizmusra ösztönözte. A beosztott soha sem tudhatta, hogy főnöke mikor fogja elhajlásnak minősíteni önálló döntéseit, ezért állandóan készen kellett lennie az önkritikára. A Moszkvában szocializálódott kommunista garnitúra ennek megfelelően önállóságát az önkéntes szervilizmus kifejlesztésére használta fel. Hasonló totális függésre a náci diktatúrában sem volt példa, az USA hatalomgyakorlási módszerei pedig egyáltalán nem tették szükségessé az alattvalók totális szellemi szolgaságban tartását.

A pragmatizmus Sztálin esetében határtalan cinizmussal párosult. Ennek jegyében mondhatta pl. 1930-ban hogy „a forradalom sokszor éles fordulatokat vesz, ezért a kommunista párt politikájának is éles fordulatokat kell vennie.” 1939-ben is sokat sejtetően erre utalt, amikor azt mondta hogy a Baltikumban nem kell a szovjetizálásra törekedni, mert „eljön majd az idő, amikor ők maguk is megteszik ezt.” Okulva a korábbi évek tapasztalataiból, az SZKP vezetésében a háború vége felé kidolgozták a szocializmushoz vezető békés, fokozatos út koncepcióját. Taktikai okokból lemondtak a kommunista doktrína leggyűlöltebb tételeiről, a proletárdiktatúra bevezetéséről és a nemzeti sajátosságok tagadásáról.

A revizionisták érvei nem adnak magyarázatot olyan kérdésekre, amelyek tisztázása nélkül nem dönthető el, hogy Sztálin milyen sorsot szánt Kelet-Európának. Megválaszolatlanul marad pl. a „Szovjetunió minimális biztonsági igénye” fogalom. Igaz, ez nehezen értelmezhető egy paranoiásan bizalmatlan diktátor esetében. A belügy totális kommunista kontrollja pl. csak akkor értelmezhető biztonsági igényként, ha nem vesszük figyelembe, hogy effajta egypártrendszer által végrehajtott kontrollhoz csak diktatorikus rezsimek ragaszkodtak, az USA nem. Számtalan tény nem egyeztethető össze a „békülékeny Szovjetunió” tézisével. Sztálin 1945 nyarán hajthatatlannak mutatkozott. Molotovot így instruálta a szövetséges külügyminiszterekkel folytatandó tárgyalásra: „A szövetségesek azért szorongatnak téged, hogy megtörjenek és engedményeket tegyél. Nyilvánvaló hogy teljes hajthatatlanságot kell tanúsítanod. Lehet hogy a tanácskozás teljes kudarcba fullad. De nekünk akkor sincs mit bánkódnunk.”

A Szovjetunió volt az egyetlen európai állam, amely már 1945-ben semleges diplomatákat rabolt el. A hírhedt Wallenberg-ügy korántsem az egyetlen ilyen eset. Magyarországról Mayer és Feller svájci ügyvivő, Königsbergből pedig az ott szolgáló svájci konzul került az NKVD őrizetébe. A szovjet hatóságok hónapokon keresztül tagadták, hogy tudnának valamit az érintettekről, majd amikor 1945 nyarán Svájc politikai menedékjogot adott egy szovjet vadászrepülő-hadnagynak, elővették a diplomaták ügyét és zsaroláshoz folyamodtak. A svájci kormány ennek hatására ki is szolgáltatta a pilótát. A szovjet hadsereg majd mindegyik semleges állam követségét feldúlta, diplomatáit inzultálta és a nemzetközi diplomáciai jogokat súlyosan megsértette. Amennyiben a Szovjetunió a nemzetközi együttműködést részesítette volna előnyben, akkor tartózkodnia kellett volna az effajta akcióktól. Bethlen István szintén a szovjet „együttműködés” áldozatául esett: mivel tartani kellett attól, hogy politikai szerepvállalása a nem kommunista erőket erősíti, a szovjetek első dolga Bethlen kikapcsolása volt. A magyar politika „grand old man”-jének esélye sem lehetett arra, hogy részt vehessen a kibontakozásban, szovjet fogságban kellett elpusztulnia.

Az a kérdés sem nyer tisztázást, hogy miért szakadt volna meg az a külpolitikai kontinuitás, amely 1939-ig a bolsevizmus exportálásáról továbbra sem tett le, de ezt a mindenkori politikai helyzet függvényében értelmezte, azaz az ideológiai célokat mindig a pragmatikus lehetőségekhez igazította. Hiszen Sztálin 1939-ben a Molotov-Ribbentropp-paktum megkötésével hasonló érdekszférákat követelt, mint hat évvel később. Ma már tudható, hogy a paktum megkötésében Sztálint nem a németektől való félelem, hanem a háború kirobbantásának lehetősége és a „nevető harmadik” kockázatmentesnek látszó szerepe megszerzésének reménye vezette. Sztálin a háborútól az imperialisták legyengülését és az osztályharc fokozódását várta. „Biztonsági igények” helyett 1940 novemberében további követelésekkel lépett fel Berlinben, mivel maximálisan ki akarta használni a német fél kiszolgáltatottságát. Ugyanez a koncepció bújt meg a „szociálfasizmus” elvének meghirdetése mögött. 1927-1934- között a szovjet vezetők ahelyett, hogy a baloldali pártok összefogását támogatták volna, a szociáldemokrata pártokat jelölték meg a legfontosabb ellenfélnek és ezzel maguk is hozzájárultak az NSDAP hatalomra jutásához. Sztálin Hitlert a forradalom „jégtörőjének” tekintette. A lángokba boruló Európa a szovjet diktátor kedvenc víziói közé tartozott és erre beszédeiben többször célzott. Igaz, Sztálin 1944-ben maga sem tudhatta, hogy pontosan mikor és milyen sebességgel valósul meg a „menetrend”. Menetrend alatt nem sebességet, hanem elérendő célállomásokat értett a politikai köznyelv: ebben az értelemben ez már évek óta kész volt és létezéséről mindenki tudhatott, aki elolvasta a Magyar Kommunista Párt második 1944-ben kiadott magyarországi kötetét a Szovjetunió kommunista (bolsevik) pártjának történetéről, mely a sokatmondó „Rövid tanfolyam” alcímet viselte. Balogh István, aki egyszerű plébánosból lett miniszterelnökségi államtitkár, tökéletesen tisztában volt a „menetrenddel” és már 1944 végén azzal kínálta fel az együttműködést Révai Józsefnek, hogy „Józsi, én olvastam a Bolsevik Párt rövid történetét, tudom, melyik lap után melyik következik: azt kérem csak, hogy lassabban lapozzatok, és én ezen fogok munkálkodni.”

A menetrend megvalósítása minden országban hasonlóan történt. Az erre szolgáló elméleti alapokat Lenin „Mi a teendő” (1901-1902), „Egy lépést előre, két lépést hátra” (1904), „A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban” (1904) c. írásaiban lefektette még jóval 1917 előtt. A bolsevikiek ezek alapján jártak el 1917-ben, és ezt a lenini taktikát fejlesztették tovább az összes területi expanzió lebonyolítása során.

A taktika gyakorlati elemei egyszerűek voltak. Első lépésként fel kellett számolni a helyi kommunista párton belül a másként gondolkodás formáit. Ezután ideiglenes kormányt kellett megszervezni, amely látszólag „népfrontos” alapon a társadalom különböző rétegeiből szerveződik, ámde a kommunista párt vezetése alatt. Ennek megfelelően a belügyi tárca kommunista irányítás alá kerül. A „menetrend” lényege, hogy a politikai nyilvánosság miden szintjét a kommunista pártnak kell uralnia. Egyrészt azáltal, hogy minden politikai képződménybe titkos kommunista párttagok épülnek be, másrészt azáltal, hogy a túlságosan polgári-liberális vagy egyházhoz kötődő pártok már a népfrontból is ki lesznek zárva. A népfrontba bekerülő pártok közül a „társutasságot” jobban elfogadókból külön erőcsoportot kell alkotni. Ennek segítségével kollektív fellépésekkel őrölhető fel a népfront polgári szárnya, anélkül hogy a kommunista pártnak túlságosan exponálnia kellene magát. Erre a forgatókönyvre a Szovjetunió különleges pártiskoláiban képezték a hallgatókat: Franciák, spanyolok, németek, lengyelek, bulgárok, csehek, magyarok, szerbek egy éven keresztül csak a nemzeti bizottságok megalakítását gyakorolták a kusznarenkovói titkos pártképzés során. A szovjet vezetés „előrelátásáról” tanúskodik, hogy a többiektől hermetikusan elkülönítve már 1943-tól elkezdődött a koreai politikusok képzése is...

Tompított változatban Ivan Majszkij külügyi népbiztos-helyettes „A jövendő világ kívánatos alapelveiről” c. Molotovnak címzett tanulmánya foglalta össze 1944 elején a szovjet külpolitika stratégiai céljait. Ezek között éppúgy szerepelt a szovjet birodalom kiterjesztése, mint a győztes angol-amerikai hatalmakkal történő együttműködés és egy 30-50 éves békeperiódus iránti igény. Szovjet szempontból a béke soha sem lehet öncél, nem véletlen, hogy arról hogy ezután mi fog következni, a terv nem nyilatkozik. Minden jel szerint Majszkij is arra számított hogy legkésőbb a békeperiódus nyugalmát kihasználva eljön majd az ideje a bolsevik világforradalom kirobbantásának.

A Majszkij-tervet egyesek a békülékenység jeleként értelmezik. A terv valójában abszolút pragmatikus formában tárgyalta a kommunista expanzió lehetőségeit. Ezért téves „békülékenységet” vagy „kompromisszumkészséget” tulajdonítani a javaslatnak, hiszen figyelmes olvasat után egyértelmű, hogy Majszkij csak annyit állított, hogy a Szovjetuniónak lehetőleg fegyveres konfliktus nélkül kell biztosítania érdekszféráját. A pragmatizmus mellett azonban több helyütt feltűnik a bolsevik világforradalom terve is: Majszkij céloz arra, hogy nem kizárt hogy a kontinentális Európa szocialistává váljon és leszögezi azt is, hogy egy esetleges Németországban kirobbanó és az egész kontinensre kiterjedő proletárforradalom esetén az egész tervet át kell gondolni. Emellett leszögezi azt is, hogy a jövő Európájában „nem lehet megengedni erős szárazföldi hadseregekkel rendelkező különálló államok vagy államcsoportok létrejöttét. (...) csak egyetlen szárazföldi hatalom - a Szovjetunió, és egyetlen erős tengeri hatalom – Anglia maradhat.” A kisállamok föderációi sem kívánatosak. Majszkij tehát olyan rendezés alapjait vázolta fel, amelyben az összes európai ország, beleértve Franciaországot is, katonailag csak a Szovjetunió árnyékában élhet, független politikai szövetségeket nem alkothat. Megvalósulása esetén ez a koncepció az európai államok teljes kiszolgáltatottságát eredményezte volna. A szovjet külpolitika számára Bulgária, Románia, Jugoszlávia esetében „kölcsönös segítségnyújtási szerződéseket” kell kötni – feltehetően ugyanúgy, mint korábban a balti államok esetében...

Ez az agresszív külpolitika nem magyarázható biztonsági igényekkel, tekintve hogy pl. egy megreformált Kisantant jellegű kelet-európai szövetség egyáltalán nem lett volna abban a helyzetben, hogy katonai fenyegetést jelentsen a Szovjetuniónak. Leleplezőek Majszkij kiszólásai, melyek a Szovjetunióval hadiállapotban sem lévő bulgár „vezető réteg likvidálását” prognosztizálták. A javaslatban olyan, biztonsági igényekkel igazán nem magyarázható követelések is szerepeltek, mint hogy a Szovjetunió Norvégia atlanti partjainál is kapjon bázisokat. Majszkij javaslata tehát egyáltalán nem a hosszútávú békés egymás mellett élést készítette elő!

Hozzá kell tennünk: sem az USA, sem Nagy-Britannia nem kívánta tőle független európai államszövetségek betiltását.

Majszkij koncepciójának relevanciáját növeli, hogy Sztálin már korábban is hasonló gondolatokat osztott. 1943 novemberében a teheráni konferencián pl. leszögezte, hogy „a legostobább dolog volna új kombinációkat” azaz konföderációkat vagy más szövetségi rendszereket létrehozni Európában. Számára tehát az európai kontinens, legalábbis annak közép-kelet-európai része afféle „közel-külföldnek” számított, kb. abban az értelemben, ahogyan az USA-nak korábban Közép-Amerika banánköztársaságai vagy Kuba.

A bolsevik világforradalom 1917-1922 között a Szovjetunió külpolitikai premisszái közé tartozott. Marx és Engels tanításainak megfelelően elvileg a legfejlettebb tőkés államokban kellett volna kirobbannia a forradalomnak és megszületnie az új munkás-paraszt hatalomnak, ami majd elmaradottabb területekre is átterjed. A kommunisták ezért az októberi oroszországi bolsevik hatalomátvételt sokáig csak ideiglenes mozzanatként, történelmi tévedésként értékelték. 1922 után pragmatikus okokból megszületett a „Szocializmus egy országban” elve de a szovjet vezetők továbbra is csak az alkalomra vártak, hogy forradalmakat robbanthassanak ki más országokban, elsősorban Németországban. Ennek megfelelően a „Világ proletárjai egyesüljetek” jelmondatot sem törölték a Pravda fejlécéről és a szovjet címert sem változtatták meg, holott utóbbi is egyértelműen azt a szimbolikus üzenetet hordozta, hogy a proletariátus forradalma előbb-utóbb a teljes földgömbön hatalomra jut (a búzakoszorúba foglalt földgömbön Európa, Afrika és Ázsia felett terpeszkedik a sarló és a kalapács). Mindez azért is figyelemre méltó, mert más esetekben (p. kitüntetés, egyenruha, film) a szovjet kultúrpolitika kitüntetett figyelemmel kísérte a szimbólumok jelentését.

Szálin logikája szerint az imperialista államok belső ellentéteik és kríziseik eltussolása végett a Szovjetunió megtámadására próbálnak egységfrontba tömörülni. Ezért a Szovjetunió külpolitikájának legfontosabb feladata a tőkés államok közötti kapcsolatok fellazítása és az imperialisták közti háború kirobbantása. 1925 január 19-i beszédében kifejtette, hogy a forradalmi erők keleten és nyugaton is egyre erősödnek. Lehet hogy egyes helyeken hatalomra is fognak jutni, de a burzsoázia még túl erős. Ezért állandó készenlétben kell tartani a szovjet hadsereget. „... a háború (...) néhány év múlva elkerülhetetlenné válhat (...) kiélezi a belső forradalmi válságot, mégpedig keleten és nyugaton egyaránt. (...)Ha a háború kitör, nem ülhetünk ölbe tett kézzel- fel kell lépnünk, de utolsónak fogunk fellépni.” Hasonló idézeteket más beszédeiben is találhatunk. Levelezésében állandóan élénk figyelemmel kísérte az angol vagy az amerikai munkásság helyzetét és csak a kedvező lehetőségre várt. Az 1935-ben meghirdetett népfrontkoncepció is abból a felismerésből fakadt, hogy a baloldali pártok integrálásával elsősorban Franciaországban ill. Spanyolországban sikerül destabilzálni a fennálló politikai rendszert. A spanyol polgárháború bizonyította, hogy a szovjetek azonnal felrúgták a népfrontkoncepciót, amint úgy tűnt számukra, hogy baloldali szövetségeseikre nincs szükségük. Spanyolországban ennek jegyében végezték ki az anarchista ill. nem kommunista baloldali politikai vezetőket a moszkvából instruált komisszárok, akik között vezető szerepet vitt több magyar is, mint pl. Gerő Ernő vagy Farkas Mihály. Sztálint 1939-ben is Európa destabilizálásának lehetősége vezette a Molotov-Ribbentropp paktum megkötésében. A világháború kommunista szempontból a tőkés rendszer újabb, mindennél hatalmasabb válságának bizonyítéka volt, amiből következett az is, hogy a válság előbb-utóbb forradalmi változásokat is elindíthat. A Pravda 1939 augusztus 14-i száma nyíltan meg is írta, hogy a szovjet külpolitika célja Lenin jóslatának megvalósítása, mely szerint „a második világháború után az egész emberiség szabad lesz”. Öt nap múlva Sztálin kifejtette a politikai bizottság ülésén, hogy a Molotov-Ribbentropp paktum megkötésére a világháború kirobbantása és Európa destabilizálása miatt van szükség. Majszkij tanulmánya bizonyíték arra, hogy a bolsevik világforradalom lehetősége még 1944-ben is tovább élt és a szovjet vezetők titkos reményei közé tartozott.

Majszkij tervezetének pragmatizmusa tükröződik a szovjet vezérkar terveiben is. Styemenko vezérezredes, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke 1944 október folyamán készített stratégiai terve szerint a 2. Ukrán Frontnak 1944 decemberére Bécset, 1945 márciusában pedig Bajorországot kell elérnie. Figyelemre méltó, hogy a haditerv Churchill október 8-18 közti moszkvai látogatása után, részben annak hatására született. Chuchill ugyanis ismét felvetette kedvenc ötletét, az adriai angol-amerikai adriai partraszállás tervét (először 1943-ban a teheráni konferencián hozakodott elő ezzel, de szovjet részről már ekkor elutasításra talált). Sztálin számára ez a hadművelet elfogadhatatlan volt, de ezt nem mondhatta ki nyíltan. „Biztonsági érdekeit” elvileg nem sérthette, ha abban az érdekszférában, ahol a szövetségeseknek 50-80%-os „részesedést” ígért (Magyarország, Jugoszlávia) angol-amerikai csapatok is megjelennek, különös tekintettel arra, hogy szovjet részről Belgrádot már október 14-én bevették és heteken belül várható volt a teljes Duna-Tisza közének elfoglalása is (az érdekszféra 50%-a tehát már eleve szovjet kézben volt). Ausztria és Bajorország tekintetében addig szó sem volt arról, hogy ezek a területek is a szovjet „érdekszféra” részét képezhetik. Hogy mégis meg akarta előzni szövetségeseit, az csak azzal magyarázható, hogy adott szavát nem vette komolyan.

A szovjet diktátor „biztonsági érdekeit” igen tágan értelmezte. Érdemes összevetni, hogy a szovjet külpolitika állítólagos „biztonsági érdekeire” hivatkozva milyen követeléseket támasztott szomszédaival szemben 1939-1940-ben és 1944-ben. Sztálin 1944-es minimális programja szinte teljesen megegyezett azzal, amit 1940 novemberében Molotov útján Hitlertől is követelt: az „érdekszféra” kiterjesztése Magyarország, Románia, Bulgária, Görögország valamint a tengerszorosok területére. Ez a lista 1944-re Jugoszlávia és Albánia területével gyarapodott és ezeket leszámítva meglepő egyezést mutatott azzal, amit Karl Marx egy évszázaddal korábban Oroszország „természetes határaként” fogott fel... Ennek a minimális programnak érdekében Sztálin nem sajnált komoly katonai kockázatokat is vállalni: Budapest elfoglalását is politikai érdekekre hivatkozva parancsolta meg Malinovszkij marsallnak, és amikor a marsall az előkészítetlen támadás kockázataira hivatkozva tiltakozni próbált, torkára forrasztotta a szót. Budapest birtoklása nemcsak az angol-amerikai hatalmakkal szembeni versenyfutás szempontjából volt fontos: a „menetrend” meggyorsítása érdekében is szükség volt a magyar főváros birtoklására. Zaharov marsall könyvében be is vallja, hogy a „főváros német fasiszta iga alól való felszabadulása meggyorsította volna ... a demokratikus kormány ... megalakulását és előnyös hatással lett volna a burzsoá pártok és csoportok néhány ingadozó elemére.”

A Szovjetunió imperialista szándékait bizonyítja, hogy a „versenyfutás” mint szempont mennyire más helyértékkel bírt az angol-amerikai és a szovjet vezetés esetében. Előbbiek esetében Churchill adriai partraszállása volt az egyetlen ilyen jellegű hadművelet, ami Sztálin szándékaival ellentétben nem célozta a térség politikai állapotának forradalmi megváltoztatását, hanem pusztán a beígért „százalékok” biztosítását szolgálta volna. Az USA számára Nyugat-Európa politikai kontrollja sokáig nem volt szempont. Az 1944 június 6-i normandiai invázió körüli huzavonák ill. az angol-amerikai hadsereg teljes tétlensége 1944 októbere és 1945 márciusa között mind arra utalnak, hogy az angolszász vezérkarok számára a szovjetek megelőzése nem merült fel hadműveleti szempontként.

A gyakorlat

A „menetrend” a legtisztább formában Lengyelországban játszódott le: Sztálin annak ellenére hozatta létre 1944 július 21-én a lublini kommunista kormányt, hogy Londonban létezett egy olyan lengyel emigráns kormány, amelynek kompetenciáját és legitimitását sem a lengyel lakosság zöme, sem az angol-amerikai szövetségesek nem vonták kétségbe. Lengyelországban a demokrácia egy percre sem kapott esélyt a kibontakozásra.

Magyarországon a „menetrend” nem ennyire nyíltan zajlott. Egyes történészek szerint a szovjet koncepció itt 10-15-30 éves átmenettel számolt, és a folyamatot csak a nemzetközi események miatt gyorsította meg. Az effajta spekulációk hibája, hogy semmilyen forrással sem támaszthatóak alá, sőt számtalan forrás homlokegyenest ellentmond ennek. Az, hogy átmeneti korszakot terveztek, tény. De ennek tervezett időtartamáról egyetlen szovjet politikus sem készített hitelesnek elfogadható feljegyzéseket. Magyar részről pedig nem kaptak tájékoztatást a központ hosszútávú terveiről. Így lehetséges, hogy Nemes Dezső, a kevés kiválasztott kommunisták egyike azt kérdezte a kommunista vezetés programmegbeszélésén 1944 szeptemberében, hogy „nem tudja, mennyi ideig, 2-3 év vagy 15-20 évig meg fogják akadályozni a proletárdiktatúrát.” Révai ugyanitt utalt arra, hogy az átállítás sebessége nem lehet olyan gyors, mint Bulgária esetében – ez arra utal, hogy ő legalább részben ismerte az erre vonatkozó, igen radikális szovjet elképzeléseket. A „menetrend” taktikájáról és az ellenfelek megsemmisítésének módjáról az ideológus Révai mellett gyakorlati információkkal is rendelkeztek a spanyol polgárháborúban is részt vett párttagok, mint pl. Gerő Ernő, Farkas Mihály vagy Rajk László. A kommunisták közül a legtájékozottabb és bennfentesebb Gerő volt végül az, aki elmagyarázta társainak, hogy egyelőre miért nem aktuális a proletárdiktatúra közvetlen előkészítése.

A pragmatikus külpolitikának nem volt szüksége arra, hogy a „menetrend” pontos időtartamát lefektesse. Az elérendő cél, az ország bolsevizálása adott volt, a hozzá vezető utat pedig a mindenkori erőviszonyoknak megfelelő sebességgel kellett megtenni.

Magyarország esetében a „menetrendet” nem befolyásolta az USA magyarországi tevékenysége. Az amerikai külpolitika a térség sorsával szemben érdektelenséget árult el. Sem politikai, sem anyagi támogatást nem adott a helyi demokratikus erőknek és nem kezdett „informális birodalom” kiépítésébe sem.

A „menetrend” tervezett sebességét illetően sokatmondó tény, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításakor a kommunista párt 39%-os (!) többséget szerzett, miközben az országban az illegális kommunista párttagság csupán néhány száz főből állt, és ők is zömmel Budapesten tartózkodtak, ami még harcok színtere volt és nem vehettek részt a választásban. Gerő Ernő a későbbiekben be is vallotta: „ami a kommunista képviselők arányszámát illeti, ezt bizony egy kicsit túlméreteztük. De ennek részben a sietség részben a helyi elvtársak túlbuzgósága az oka.” Ennek a „mérsékletnek”, illetve a választási színjáték módosításának volt köszönhető, hogy a Dunántúlon és Budapesten megtartott pótválasztások után a kommunista képviselők aránya 34%-ra csökkent. Ugyanennek a menetrendnek része volt az a kísérlet is, amikor 1944 október 10-én a moszkovita funkcionáriusok „egységmegállapodást” kíséreltek kötni az SZDP képviselőivel. A megállapodás célja az lett volna, hogy az akkor még teljesen súlytalan kommunisták gyakorlatilag paritásos alapon bekerüljenek az SZDP vezetésébe és ott átvehessék a hatalmat.

Hasonló sietség és kizárólagosság volt tapasztalható a kommunista párt megtisztítása és a politikai rendőrség felállítása tekintetében. Budán még dörögtek a fegyverek, amikor Demény Pál és Weisshaus Aladár már a „párt” foglya volt. Az Államvédelmi hatóság jogelődje, a politikai rendőrség Pest elfoglalásának napján, január 18-án alakult meg a fővárosban. Tagja kezdettől fogva csak megbízható kommunista lehetett. Még az ország miniszterelnöke sem volt abban a helyzetben, hogy ezt a testületet ellenőrizze, vagy tagjait felelősségre vonja.

A rendőrség maradék részében is elszigetelték a nem megbízható kádereket, a honvédség állományába kezdettől fogva rendszeresítették a politikai tiszt magyar megfelelőjét, a „nevelőtiszti” intézményt és már 1945 tavaszán megkezdték koncepciós eljárásokkal a kommunista szempontból megbízhatatlan személyek eltávolítását.

A „menetrend” értelmében már az első hónapokban gondoskodtak arról, hogy csak kommunista szempontból infiltrált pártok vehessenek részt a politikai életben. Jellemző, és sokatmondó az, ahogyan egyes vidéki pártszervezetek megalakultak: Csongrádban pl. először a kommunista párt alault meg, de megalakítója Túri István csakhamar kilépett saját alapszervezetéből és megalakította a szociáldemokrata párt helyi csoportját. Ugyanez a taktika érvényesült a látszólag pártok feletti intézmények esetében is. Hegedüs András későbbi miniszterelnök 1945-ben kommunista ifjúsági szövetséget szervezett, de Vas Zoltán utasítására szervezetét át kellett keresztelnie MADISZ-nak, mivel a kommunista koncepció szerint egységek ifjúsági szervezetet kellett létrehozni kommunista vezetés alatt. Mindez teljesen megfelel annak a taktikának, amit korábban a már említett kusznarenkovói kominterniskolában oktattak.

Amikor az infiltrálás nem járt sikerrel, akkor durvább eszközök következtek. 1945 nyarán pl. kizárták a Polgári Demokrata Pártot a függetlenségi frontból, mivel ebben a pártban hiteles polgári-liberális politikusok tömörültek és soraik közé nem sikerült kellő számú kommunista ügynököt beépíteni. A „menetrend” része volt, hogy a kommunisták titkos párttagsága már 1944 végétől minden elképzelhető politikai szerveződésbe belépett és onnan titkos jelentéseket küldött. Hasonló tevékenységet Magyarországon semmilyen más párt sem folytatott. Ezzel függött össze az MKP azon ötlete, hogy az újságokat a pártok közösen jelentessék meg. A politikai nyilvánosság megragadásának másik módja a népfronton belüli népfront szervezése volt. A kommunista, szociáldemokrata és parasztpárti képviselőkből 1946 tavaszán szervezett „Baloldali Blokk” hatásos ellensúlyt képezett a polgári erőkkel szemben. A „Baloldali Blokk” azonban csak látszólag volt pártszövetség. Valójában a beépített ügynökök miatt a szervezet csak a kommunista politikai célok leplezésére szolgált.

Hangsúlyoznunk kell: ezeket az intézkedéseket a magyar kommunisták nem moszkvai parancsra hajtották végre. Senki sem szabta meg számukra, hogy a nemzeti bizottságokban pontosan hány kommunista tag legyen és szovjet részről a letartóztatandók nevét sem közölték a rendőrséggel – akit ugyanis ők akartak letartóztatni, azt saját szerveikkel hurcoltatták el.

A kommunista párt önállósága azonban csak látszólagos volt. Egyrészt azért, mert Dimitrov vagy Zsdanov útján minden kommunista vezető folyamatosan irányelveket kapott. Másrészt azért, mert állandó és intenzív szovjet támogatás nélkül Rákosi és társai nem lettek volna képesek arra, hogy hónapok alatt megszervezzék pártjukat. 1944-ben a kommunistákhoz sorolható személyek száma a rendőrségi nyilvántartások szerint nem tett ki többet, mint ötezer fő. Tényleges moszkovita szempontból is kommunista párttag 1942-ben csak 400-450 személy volt. Ehhez képest 1945 februárjában már 30 ezer, májusban 150 ezer, októberben pedig félmillió „kommunista” szerepelt a párt nyilvántartásában. Ez az eredmény csak azért volt lehetséges, mert a szovjet hadsereg a kommunista párt részére közvetlenül és szinte korlátlanul biztosított autót, üzemanyagot, nyomdát és élelmiszert. Más pártoknak mindezt a SZEB-től kellett igényelni. A létszám növekedését pedig a karrieristák és a bűnbánó „kisnyilasok” integrálása tette lehetővé. Az anyagi haszonlesők számára különösen az tűnhetett vonzónak, hogy az „Elhagyott Javak Kormánybiztossága” valamint pl. Budapesten a lakások, moziengedélyek, kiosztása kezdettől fogva kommunista ellenőrzés alá került.

Az a tény, hogy a szovjet hadsereg a pártok szelektív támogatásával durván beavatkozott a magyar politikai életbe, cáfolja azt a tézist, mely szerint szovjet részről Magyarországon évtizedes békés átmenettel számoltak volna. Igaz, a kommunista pártot egy percre sem lehetett magára hagyni. „Piaci” azaz teljesen szabad körülmények között a kommunisták nem lettek volna képesek a működésükhöz szükséges anyagiak előteremtésére és esélyük sem lett volna arra, hogy részt kapjanak a kormányzásban.

A szovjet katonai elhárítás is kezdettől fogva hidegháborús légkört teremtett. Semmi jele sincs annak, hogy a szovjet vezetés más normákat kívánt volna alkalmazni a kelet-európai országokban, mint amilyen normák alapján addig saját hazájában tevékenykedett. Ennek megfelelően ellenséges személynek számított mindenki, akinek nyugati kapcsolatai voltak. A nyugati segélyszervezetek, pl. a War Refuggee Board (Háborús Menekültügyi Hivatal) alkalmazottait kémekként kezelték. A szovjet szervek bizalmatlansága odáig fajult, hogy a pártvonalhoz hű kommunista ellenállókat is először letartóztatták és a cionista ellenállókat németeknek való kémkedéssel gyanúsították. „Mindenki gyanús volt, s bárkit elfogtak, a noteszében talált összes ismerőseit, barátait, rokonait, adósait, üzletfeleit letartóztatták. Minden exportőrben kémet gyanítottak, különös előszeretettel kutattak irataik között: jaj volt annak a polgárnak, aki valamilyen ok miatt egy export-vállalat dossziéjában szerepelt: akár tisztet viselő, szakértő, érdeklődő, ügyvéd vagy ajánlattevő volt, a frontbörtönbe zárták.”

A szovjet NKVD bizonyos szempontból logikusan járt el. Hiszen csak abból indult ki, hogy a másik fél éppúgy kémkedésre és diverzióra használja fel az ártalmatlan civil kapcsolatokat, mint ahogyan azt az NKVD, a Cseka vagy a GRU tette. Szovjet részről a diplomáciai testületek és a külkereskedelmi képviseletek a kémkedés és felderítés fedőszervei voltak és ellentétben a hasonló nyugati intézményekkel, a szovjet rendszerben minden külföldi megbízatást végző személy potenciálisan be lett kapcsolva ebbe a munkába.

A magyar kommunista vezetőkre már a kezdetekkor jellemző volt, hogy Moszkvába küldött jelentéseikben már-már az üldözési mánia határát súrolva írtak az angol-amerikai kémek magyarországi felforgató tevékenységéről és a reakció vagy valamely párt „jobbszárnyának” fokozódó támadásairól. A szociáldemokraták polgári szárnya (pl. Peyer Károly) Rajk számára már 1946-ban „félfasiszta” elem volt. A magyar kommunista vezetők személyüknél fogva is alkalmatlanok voltak arra, hogy 15-30 éven keresztül demokratikus pártokkal együtt, közösen kormányozzanak és tartsanak fenn demokratikus viszonyokat.

Felszabadulás: egy szó és jelentései.

A szovjet hadsereg magyarországi megjelenése óta ötvenhat, távozása óta pedig tíz év telt el. Ennek ellenére mind a mai napig nincsen konszenzus abban a kérdésben, hogy hogyan nevezzük azt, amit 1945 változásai okoztak. Politikai pártállástól, vérmérséklettől és személyes élményektől függően van aki felszabadulásnak, van aki „beszabadulásnak”, elszabadulásnak vagy megszállásnak, van aki megszabadulásnak vagy félszabadulásnak nevezi a történteket.

Az egyéni élmény szintjén mindegyik állítás igaz: hiszen volt akinek a szovjet katonák megjelenése az életet, volt akinek viszont a hadifogságot, a megerőszakolást, a teljes lét- és vagyonbizonytalanságot jelentette. Ha azonban arra keresünk választ, hogy mit jelentett 1945 az országnak, nem térhetünk ki a pontos és általános definíció elől. Olyan fogalmat kell találnunk, mely egyszerre méltányos a náci-nyilas és a szovjet atrocitások áldozataival szemben.

Magyarországon a „felszabadulás” dogmája nem csak azért volt megkérdőjelezhetetlen, mert minden más kifejezés rossz fényt vetett volna a szovjet hadseregre. A „felszabadulás” kettős politikai jelentést kapott. Egyrészt jelezte azt, hogy a Szálasi-rendszer és az 1945 előtti korszak elnyomó diktatúra volt (ki-ki vérmérséklete szerint beleértette ebbe az egész Horthy-korszakot vagy akár a ’bús ezer évet’), másrészt arra is utalt, hogy a szabadság körülményei többé-kevésbé megteremtődtek. Mivel a felszabadulás sokak részéről ma is használt fogalom, ezért érdemes megvizsgálni, hogy az érintettek milyen szempontból és hogyan gondolják 1945-öt felszabadulásnak.

A „felszabadulás” szó érzelmi töltetű. Használói nyilván nem gondolják hogy a szovjet hadsereg megjelenésével beköszöntött a politikai szabadság kora. Arra az önfeledt örömre utalnak ezzel a szóval, amit a közvetlen életveszély megszűnése váltott ki az áldozatokban. A német és nyilas uralom alatt faji és politikai szempontok alapján a magyar társadalom egy része halálra volt ítélve. Ehhez képest a szovjet atrocitások bármennyire rettenetesek is voltak, mégiscsak más túlélési esélyeket teremtettek.

Sokan vannak azonban akiben az első szovjet katona látványa más érzelmeket keltett: és itt elsősorban nem a politikailag kompromittált személyekre gondolok. A frontátvonulás pokla arra elég volt ugyan, hogy még a lelkes németbarátok is a harcok megszűnését kívánják akár szovjet győzelem árán is: hiszen senkinek sem volt kedve az összeomló házak pincéjében megfulladni vagy a víz- és élelemszerző körutakon kockára tenni az életét. A győztes jogán engedélyezett szabad rablás és megerőszakolás, a lakosság „málenkij robotra” hurcolása és az ország közintézményeinek tervszerű kifosztása azonban sokakkal nemcsak a szovjet rendszert, hanem ami ennél sokkal rosszabb, az orosz népet is meggyűlöltette. A felszabadulás szó bántó, sértő annak, akinek családját a szovjetek hurcolták el vagy tették földönfutóvá.

Egyesek azt mondják, a szovjetek által intézményesen és egyéni szinten elkövetett atrocitások csak reakciók arra, amit korábban a nácik és a magyar megszállók műveltek a Szovjetunióban. Ebben a gondolatmenetben azonban kétszeres a logikai bukfenc. Egyrészt a hadijog betartása minden félre egyaránt kötelező függetlenül attól hogy az „igazságos” vagy az „igazságtalan” oldalon harcol. Másrészt a II. világháború nem ott kezdődött hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót. A konfliktus ott kezdődött amikor Sztálin lepaktált Hitlerrel felosztva egymás közt Közép-Kelet-Európát, majd közösen (néhány nap különbséggel) lerohanták Lengyelországot.

A két totális diktatúra között a jogtalanságok és a népirtás módjában és mértékében jelentős különbségek állapíthatók meg. Az a pesti bon mot, amely szerint a nyilasok és a kommunisták csak ingeik színében különböznek egymástól, fontos különbségeket mos össze. Ennek ellenére nehéz felszabadulásként értelmezni azoknak a sorsát, akik a pesti gettóból vagy akár Auschwitzból egyenesen Kolimára vagy a Szolovszki szigetekre kerültek. Márpedig ilyen esetekre több példa is van. A szovjetek nem tettek különbséget zsidó és nemzsidó között: a munkaszolgálatosokat ugyanúgy hadifogságba hurcolták mint a katonákat. Ha az illető külföldi, nyugati kapcsolataira hivatkozott, könnyen a szovjet kémelhárítók elé került, akik minden gyanús esetet azonnal a Gulagra küldtek. Így járt az a 17 éves lány is, aki Auschwitzban szovjet felszabadítói előtt megjegyezte, hogy nyugati segítség nélkül nem jutottak volna idáig. Szerencsétlen nemsokára ismét egy marhavagonban majd szögesdróttal körülvett táborban találta magát és csak tíz év múlva térhetett vissza. Nem járt jobban az sem, aki üldöztetésére, kommunista párttagságára hivatkozott: a sztálini logika szerint az ilyen esetek biztosan az ellenség ügynökei, hiszen egy igazi kommunista a nácik alatt semmiképpen sem maradhatott életben. Marosi Béla a munkaszolgálat elől menekült a Szovjetunióba. Érettségizni akart és azt hitte, a szocializmus országában a tanulás mindenkinek ingyenes. Neki hét évig Vorkuta lett az iskolája. A kommunista Demény Pál részére sem hozták el elvtársai a szabadságot: a szovjet szervek első dolga a Párt teljes kontrollálása és az elhajlók letartóztatása volt.

Ezzel szemben voltak olyanok, akiknek a szovjet hadsereg akaratlanul is a szabadságot hozta el. A nyilas Kun páter, a hírhedt szadista tömeggyilkos még az ostrom alatt börtönbe került, mert nemcsak zsidókat hanem keresztényeket is gyilkolt és rendőröket is letartóztatott. Csak Szálasi kegyelme mentette meg a kivégzésről. Börtönéből a szovjet katonák szabadították ki és bántatlanul útnak is engedték, hiszen nem tudták hogy azzal a nyilas pappal van dolguk, aki nővérek megerőszakolásával és „Krisztus nevében - tűz” jelszavával tette rettegetté nevét. Kun páter tehát a szovjet hadseregnek köszönhetően „felszabadult”, hogy néhány hónap múlva egy volt pártszolgálatos lebuktassa. Felszabadultnak érezhették magukat a heteken át pincébe zárt gyerekek is, akik a harcok elültével végre kimehettek játszani és csatangolni a romos házak közé és kenyeret kaptak a szovjet katonáktól.

Az előbb felsorolt példák érzékeltetik, hogy a „felszabadulás” szó legfeljebb az egyéni élmények leírására lehet alkalmas. Történelmi kategóriaként azonban ebben az esetben nem használható. A szó jelentése ugyanis egyértelműen az elnyomás megszűnésére utal. Az elnyomás 1945-ben nem szűnt meg, legfeljebb átalakult. Több-kevesebb idő ugyan eltelt a német katonák eltűnése és a kommunista párt diktatúrájának megjelenése között. Sztálin azonban világosan megmondta: „Ez a háború nem olyan mint a korábbiak voltak. Az elfoglalt területekre a győztes most saját társadalmi rendjét is rá fogja kényszeríteni. Mindenki a saját társadalmi rendjét vezeti be mindenütt, ameddig csak seregei eljutnak. Ez csakis így lehet.” Ennek megfelelően a rendőrség már az első pillanatban kommunista irányítás alá került és néhány év alatt az országban már csak „népi demokrácia” létezett.

Bibó István és kortársainak felszabadulás-értelmezése

A „felszabadulás” szót 1945 után egy politikai koreográfia elemeként, afféle pedigré céljából használták. Nem eseményt és nem állapotot neveztek el vele, mert sem az esemény, sem az állapot, mely az esemény után bekövetkezett, nem elégítette ki a demokratikus értelemben vett felszabadulás fogalmát. Bibó István - mint sokan mások is - minden jel szerint azt értette rajta, hogy a felszabadulással megjelölt esemény majd remélhetően távlatilag vezet el a szabadsághoz és a szocializmushoz. Ez az értelmezés pedig szervesen illeszkedett a kommunisták elképzeléseihez, mely szerint a társadalom folyamatosan jut el a teljes szabadság birodalmába.

Bibó és sokan mások tehát nem azért használják 1945-re a „felszabadulás” kategóriát, mert az elnyomás megszűnt és a politikai szabadság helyreállt, hanem azért, mert egy „zsákutcás”, rendszert zárt le:

„1945 nem azért felszabadulás, mert zavartalan örömöt és boldogságot hozott a magyar társadalom túlnyomó többségének (...). De mégis felszabadulás, azért, mert a magyar társadalom mozdulatlanná merevedett társadalmi erőviszonyai 1514 óta most mozdultak meg először, éspedig a nagyobb szabadság irányában”. Másutt is hasonlóan fogalmaz: 1945 azért felszabadulás, mert „megszűnt két dolog, amelynek megléte idestova száz esztendő óta megakadályozott nálunk minden előrehaladást: a magyar társadalmi világ időn túli fennmaradása és a történeti Magyarország illúziójának fenntartására irányuló erőfeszítés.” A legfontosabb változásnak talán a földreform tekinthető, hiszen ez alapjaiban zúzta szét az addigi félfeudális rendszer érdekviszonyait és oldott meg egy már évtizedek óta akut társadalmi problémát.

Maga Bibó is sejthette valahol, hogy a felszabadulás fogalmának relativizálása milyen veszélyeket rejt, és ezért máshol „félfelszabadulást”, „félforradalmat” emleget.

A „felszabadulás” szót egy politikai koreográfia elemeként, afféle pedigré céljából használták. Nem eseményt és nem állapotot neveztek el vele, mert sem az esemény, sem az állapot, mely az esemény után bekövetkezett, nem elégítette ki a demokratikus értelemben vett felszabadulás fogalmát. Bibó - mint sokan mások is - minden jel szerint azt értette rajta, hogy a felszabadulással megjelölt esemény majd remélhetően távlatilag vezet el a szabadsághoz. Nem véletlen, hogy Bibó a szovjet hadsereget általában megszállóknak és nem felszabadítóknak, magyarországi jelenlétüket megszállásnak és nem felszabadításnak nevezi (mint ahogyan a szovjet hadsereg belső szóhasználata is a helységek „bevételéről”, Magyarország „megszállásáról” beszélt és Gerő Ernő is első beszédeiben még „megszállásnak” nevezte felszabadítás helyett). Bibó és számos más demokratikusan gondolkodó társa az utóbbi a szóval folyamatra ill. ennek a folyamatnak a lehetőségére akartak utalni - nevezetesen arra, hogy mivel sikerült kikerülni a „zsákutcás magyar múltból” most végre itt a lehetőség a „felszabadulásra”, azaz a társadalmi viszonyok modernizálására.

Sokan a francia „libération” értelmében a felszabadulás fogalmát arra az önfeledt állapotra vonatkoztatták, amit az előző nyilas diktatúra megszűnése okozott. De ahogyan a fertőzött tűvel beadott védőoltás is gyógyítás helyett csak a betegség fajtáját változtatja meg, úgy a Szovjetunió hadserege is csak más - igaz, sok szempontból enyhébb - elnyomási formákat tudott bevezetni.

„Létkérdés hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetőleg felszabadulássá legyen.” Bibó sejthette: nem elég az elnyomásnak megszűnnie ahhoz, hogy a felszabadulás bekövetkezzék - értelmezésében a szovjet hadsereg jelenléte és az ancien régime szétverése csupán lehetőséget kínál a felszabadulásra és a magyar demokrácián múlik, hogy ezt mennyiben lesz képes kihasználni. Csak feltételezzük: reménykedett abban, hogy majd mások is ebben az értelemben használják majd e kifejezést, melyet aztán mégis a kommunisták töltöttek meg tartalommal. A „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után” című megrendítő tanulmányában kellett arra rámutatnia, hogy a magyar demokráciának nem sikerült a lehetőséget kihasználnia, és a zsidóság viszonya Magyarországhoz az üldözések után sem felhőtlen, felszabadult.

A „felszabadulás” relativizáló használata félrevezető. Ha ugyanis jelenben egy jövőidejű állapot reményében használjuk, bármikor ki vagyunk téve annak a csalódásnak amely Bibót is érte: ti. annak, hogy a jövőt tévesen mérjük fel, és a felszabadulás mégsem következik be, vagy ha mégis, akkor sem amiatt, ami miatt szerintünk kellett volna. Ebben az esetben viszont minden korábbi felszabadulásra vonatkozó állítás visszamenőleg is értelmét veszti. Ugyanennyire relativizáló, ha a múltbeli állapot megszűnésének tényét - függetlenül attól ami követi - „felszabadulásnak” nevezzük.

A „felszabadulás” szó jelentéstartalma nem folyamatra és lehetőségre, hanem az állapotra utal. Éppen ezért - ha a változásra iletve a lehetőségre akarunk utalni - helyesebb 1945-öt „félszabadulásnak” vagy még pontosabban „megszabadulásnak” nevezni.

Nemcsak Bibó, hanem a magyar értelmiség jelentős része felszabadulásként definiálta az 1945 évi változást, kivéve a keresztény középosztály néhány — ennek a nyilvánosság előtt burkolt formában hangot adni merő — képviselőjét.

Mindszenty József hercegprímás azon kevesek közé tartozott, akik viszonylag nyíltan és folyamatosan vállalták a kommunista párt módszereivel szembeni konfrontációt. A teljesen nyílt kritikát ugyan ő sem engedhette meg magának, de 1948-ig mégis sikeresen tudta szervezni a fennálló rendszerrel szembeni politikai és szellemi ellenállást. Igaz, neki mint egyházfőnek viszonylag könnyebb volt ezt megtenni - státusa négy évig bizonyos védelmet biztosított számára.

Az összeomlás és „a magyar társadalom totális csődje” után a középosztály defenzívába szorult és a közszereplés helyett inkább a hallgatást választotta. Azok, akik (még ha nem is voltak jobboldaliak, „reakciósok”, hanem a nyugati polgári demokráciák hívei mint Jászi Oszkár) sejtették a Szovjetunió céljait és a kommunizmus lényegét, szintén hallgatásra kényszerültek, hiszen az előző nyilas propaganda után még a valós kritikai megjegyzéseknek is minimálisra csökkent a hitele is és a lehetősége is (a háttérben működő szovjet befolyás nyílt bírálata már a „felszabadulás” pillanatától lehetetlen volt). Ebből az okból is következett, hogy nem volt könnyű felvállalni a Horthy-rendszerrel lélekben nem szakító és ezért „hiteltelen” Mindszenty személyét. Még inkább hallgattak azok, akik 1939-1945 között kompromittálták magukat. A Moszkvából hazatérő kommunista emigránsok befolyása és közismertsége is meglehetősen kicsi volt, nem az ő véleményüket tekintették a kortársak mérvadónak. Lukács György a Szovjetunióban felismerhette a rendszer valódi lényegét, véleményét azonban megtartotta magának. „nem szabad keresztülhazudni magunkat az igazságig” jegyezte meg a célok és eszközök kapcsán már 1919-ben, majd erre némileg cáfolva belépett a „cél szentesíti az eszközt” elvét valló kommunista pártba. A hazai kommunisták közül pl. Déry Tibor „Alvilági játékok” című elbeszélése tartalmazott némi reflexiót a szovjet katonák viselkedésére. A mű természetesen felszabadulásként ismertette a történteket, de írt az erőszakoskodásokról is. Ez megengedhetetlennek bizonyult: a későbbi kiadásokból az érintett részt kihúzták.

A progresszív értelmiség ekkor talán leginkább meghatározó csoportjának, a népi íróknak köszönhető, hogy 1945 mint „felszabadulás” vonulhatott be a magyar köztudatba. Bibóhoz hasonlóan sokan mások is úgy vélték: végre megszűnik a latifundiumok, a csendőrök világa, lezárul a zsákutcás fejlődés, és elindulhat a népi szocializmus építése: ezért szabadult fel a magyar társadalom. Ezen a véleményen volt pl. Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László. A szovjet megszállás anomáliái már csak azért sem sértették annyira a népieket, mert a polgári-liberális értékek számukra nem bírtak különösebb vonzerővel. Ez a szellemi közösség tette lehetővé számukra a kommunista rezsimmel történő kiegyezést is.

A népiekhez hasonló véleményen voltak a polgári radikális vagy polgári szociáldemokrata értelmiség képviselői is: Csécsy Imre, Kéthly Anna, Bőhm Vilmos, azzal a különbséggel, hogy ők nem szocialista hanem polgári plattformon álltak és ezért hamarabb ismerték fel a kommunisták valós céljait. A teljes szakításra azonban még így sem tudták elszánni magukat. Erről tanúskodik Csécsy Imre 1947-es önvallomása is: „...ezt a sok piszkosságot, aminek árán bekerülök majd a parlamentbe, egyedül az a a cél mentheti, hogy csakugyan közérdek, hogy bent legyek, hogy talán csakugyan vár rám valami feladat. Machiavelli joggal kérdezhetné: ha ennyi amoralitást sem bírsz el, hogy akarsz akkor politizálni? (...) - Hát jó, ördögi mester, belenyugszom, majd meglátjuk, hogy rossz úton elért cél jóra válhatik-e. Rajtam nem fog múlni.” Csécsyn csakugyan nem múlt. 1949 nyarán kizárták az általa alapított pártból, amely akkorra már teljesen a kommunisták irányítása alá került.

Külön csoportot képeznek azok, akik a Horthy-rendszer okozta traumájuk következtében, Károlyi Mihályhoz hasonlóan minden kritikai érzéküket elvesztették, és hosszabb-rövidebb ideig teljesen a kommunista propaganda szolgálatára adták magukat.

Külön csoportot képeznek azok is, akik kezdettől fogva tudták hogy Magyarországot nem felszabadították, hanem megszállták, de a nyilvánosság előtt mást mondtak, azaz tudatosan pragmatikus álláspontot foglaltak el, adott esetben hazudtak is. Ennek a csoportnak jellegzetes képviselője volt a magánbeszélgetésekben az új politikai rendszert a török hódoltsághoz hasonlító Szekfű Gyula, aki „Forradalom után” c. művében már-már nyíltan bevallotta opportunista álláspontját: „Nem lehet a térképen színek szerint válogatni a partnereket, aszerint hogy melyik ország van nekem szimpatikus színre festve”, „...mindnyájan szomszédai vagyunk a Szovjetuniónak és ennélfogva az ő gazdasági politikai és társadalmi befolyása alá kerültünk. Ennek bizonyítékait könnyű volna az egyes államok legújabb fejlődésében kimutatni, de erre nincs szükség, mindnyájan ismerjük az irányt és az eredményeket abban a vonalban, melyet ma gyakran - nem minden mellékíz nélkül - szovjet szférának szokás nevezni. A valóságban csak a háború következményeinek a változtathatatlan földrajzi helyzettel való kombinációjáról van szó (...) Eurázsia újra elért bennünket ...”, a Szovjetunió „nélkül további történetünk el sem képzelhető.”

Moór Gyula, a híres jogászprofesszor felszabadulás helyett némi eufemizmussal inkább forradalomról beszélt - így nem kényszerült olyan jelző használatára, amely önmagában véve pozitív. A forradalomnak szerinte „lényeges vonása csupán az, hogy vele a jogfejlődés folytonossága megszakad.” Valóban, ebben az értelemben 1945 mindenképpen forradalomnak nevezhető, mint ahogyan ilyen alapon bármilyen erőszakos és az előző rendszer hatalmi struktúráit megsemmisítő mozgalom is forradalmat valósít meg.

Kovács Imre példája bizonyíték arra, hogy autonóm értelmiségiként már 1945-ben is lehetett pontosan prognosztizálni a „népi demokráciák” fejlődésének programját. Ő elegendő civilkurázsival is rendelkezett ahhoz, hogy nyíltan beszéljen a kommunista párt módszereiről és programjáról, és ebben személyes elfogultságok sem kötötték. 1946-ban publikált írásában világosan kifejtette: a szovjetek által favorizált kommunisták távlati célja a proletárdiktatúra, a „totális demokrácia”, az „álszocializmus” melyet „menetrendszerűen”, formailag demokratikus koalíciós viszonyokkal vezetnek majd be.

Nagyon csekély azoknak a száma, akik eredeti, őszintén felszabadulást valló véleményüket a későbbiek folyamán megváltoztatták. Nagy Ferenc, Kovács Béla és számos más kisgazdapárti politikus feltehetően annyira viszolygott a kommunistáktól és a szovjet hadsereg magyarországi viselkedésétől, hogy már kezdettől fogva őszintétlenül használta a „felszabadulás” kifejezést. Az emigrációba kényszerített politikusok között aztán egy sem akadt, aki fenntartotta volna korábbi, pozitív értékelését.

Márai Sándor volt talán az egyetlen, aki kezdettől fogva nem csatlakozott sem nyilvánosan, sem belsőleg a felszabadulást vallók csoportjához. Íróként ezt könnyebben is tehette, mint az előbb felsorolt politikusok. Eltérő véleményét azonban ő is csak saját magának írhatta le, műveiben több passzust is találhatunk ezzel kapcsolatos elmélkedéseiről.

„Személy szerint nem éreztem semmiféle 'felszabadulást'. Nem is volt módom sebeket mutogatni, mások mérhetetlenül többet szenvedtek és vesztettek. De most, amikor a magasból megláttam a romokat, ahol nemrégen éltem, megértettem, hogy a mélyben, a nyomorúság és az enyészet közepette, a történelmi szemétdombon nemcsak az otthonom semmisült meg, hanem elpusztult egy karikatúra [ azaz az 1945 előtti „úri” Magyarország U.K.] . 'Felszabadulás' nem volt sehol - bennem sem, a környező világban sem -, de 'megszabadulás' volt, mert végre megsemmisült a karikatúra.”

Vagyis Márai is pontosan tudatában volt a Bibó által említett „zsákutcás” magyar helyzetnek - nem véletlenül nevezte saját osztályát és az egész rendszert karikatúrának. Bibótól eltérően indíttatásai mégis más véleményre hangolták. Felszabadításról csak egy bizonyos kontextusban, és csak rövid ideig beszélt:

„A problémák zsidó része az oroszok bevonulásával hosszú időre lezárult: a zsidók felszabadítása megtörtént. Most kezdődik a problémák nehezebb része: a keresztények felszabadítása”, írta még reménykedve 1945 elején naplójában. Nemsokára azonban véleményét felül kellett vizsgálnia. Az 1945 utáni kunmadarasi, ózdi, miskolci antiszemita kilengések - melyek mögött gyakran a kommunista párt emberei álltak - lesújtó bizonyítékai voltak annak, hogy társadalmi-politikai szinten nem történt meg a felszabadulás. Ami történt, legfeljebb megszabadulásként értelmezhető. Ez az egyetlen olyan szó, amely egyrészt kifejezi, hogy az ország egy szörnyű tehertől szabadult meg, másrészt kellően méltányos a diktatúrák összes áldozatával szemben.