A Magyar (Testvéri) Közösséget, a faji tisztaság megmentésére szervetett társaságot 1925-ben alakították Erdélyből Magyarországra menekült értelmiségiek. Az alapítók között volt dr. Csomóss Miklós, 1928-ban Szász Bélával az első magyar nemzetiszocialista párt megalapítója és a zöld ing bevezetője, 1937-től a Nyilaskeresztes Párt pártigazgatója, aki 1938-ban azért lépett ki a nyilasoktól, mert elviselhetetlennek tartotta a sváb és egyéb idegen elemek beáramlását a pártba. A Magyar Közösség szervezési alapelvei is feltűnő hasonlóságot mutatnak az 1928-ban szervezett Szász-Csomóss féle nemzetiszocialista párt ill. Szálasi Ferenc első, 1935-ben megalakult Nemzet Akaratának Pártja (NAP) felépítésével. Mindegyik mozgalmat sejtszerűen szervezték, a legkisebb egység a „család” vagy „fajpolitikai gyűrű” ill. „sátor” (Szálasi pártjában a tized) volt, ezeket „nemzetségekbe” (a NAP-ban Tízek tanácsába) és „hadakba” szervezték. A legfelsőbb vezetést a tízfős vezértanács végezte (A NAP-ban ugyanezt a funkciót az „Életszövetség” látta el). A Magyar Közösség a többi konspiratív egyesülettől abban viszont eltért, hogy tagnak csak olyan személyt vettek fel, akinek apja és nagyapja is magyar névvel bírt. Zsidó természetesen nem lehetett tag, de olyan sem, akinek házastársa zsidónak számított, mivel a Közösség a zsidók asszimilációját a gyakorlatban lehetetlennek tartotta (ennek ellenére a közösségnek is megvoltak a maga „házi zsidói”). A Közösség deklaráltan faji alapon szervezkedett és azt tűzte ki célul, hogy saját „fajmagyarnak” minősülő tagjait juttassa vezető állásokba az államigazgatás területén. A faj mentésének kérdését a keresztény értékek elé helyezte, a zsidókérdést pedig úgy kívánta megoldani, hogy az 1900 előtt letelepedettek %-os arányuknak megfelelő kisebbségi jogokra lennének jogosultak (de csak ebben az arányban vehetnének részt a különböző foglalkozási ágakban is), az 1900 után betelepültek számára viszont „itt hely nincs”. A Közösség rendszeres körleveleket bocsátott ki FÉB (Faji Élet Bölcselet), TK (Tagképző Anyag) és CSÉV (Cselekvő Élet Elvei) néven. A FÉB-anyagok havi rendszerességgel jelentek meg és a ”fajpolitikai gyűrűkben” megtartandó előadások és szemináriumok alapját képezték. A közösség parlamenti képviselőkkel is rendelkezett a kormánypárt, a nyilasok, a Magyar Megújulás Pártja és a függetlenek tagjai között. Donáth György vezetésével külön „sátrat” alkottak. Egy „sátorban” tevékenykedett az 1944-ben bátor kiállásával százakat megmentő Mester Miklós és a deportálásokat irányító Baky László (rajtuk kívül a négy pártot is megjárt Matolcsy Mátyás, a nyilas Szögi Géza, a kormánypárti majd imrédysta Incze Antal, János Áron, Szabó Gyula, Tömböly Dénes tartozott a „sátorhoz”).
Mind a külföldi szakirodalom egy része, mind a magyarországi visszaemlékezők hajlamosak összefüggést, sőt néha ok-okozati viszonyt felállítani antiszemitizmus és náci szimpátia között. Ezek szerint az antiszemita intézkedések helyeslőit a „jobboldaliság”, a „németbarátság” vagy a „náci-szimpátia” jellemezte volna. Ez az érvelés azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy Európában a fajvédelmi gondolat először Magyarországon jelentkezett és sokáig a többi szélsőjobb mozgalom példaképe volt. Német hatás tehát egyáltalán nem állapítható meg, ezzel szemben ismert tény, hogy több náci jelszó, pl. „Deutschland erwache” a magyar ébredők hasonló lózungja után született meg. Németországban még csak néhány fanatikus volt az NSDAP tagja akkor, amikor Magyarországon tízezrek tömörültek fajvédő szervezetekbe (ÉME, EX, stb.) és már 1920-tól jelentős számban parlamenti képviselőket is maguk mögött tudhattak, míg az NSDAP csak 1924-ben került be a Reichstagba, de 6%-os aránya még abban az évben 2,6%-ra esett vissza. A magyar fajvédelem tehát mindenképp önálló és független jelenség.
Személyek szintjén sem igazolható összefüggés német szimpátia és antiszemitizmus között: Teleki Pál, a Magyarországra menekült lengyeleket támogató páter Varga Béla vagy Makkai János, a II. zsidótörvény parlamenti vezérszónoka és a népi írók mind németellenesek, és adott esetben antifasiszták is voltak. A magyar politikai élet résztvevői szinte kivétel nélkül a „magyarság vezető szerepét” hirdették és nem tudtak elszakadni az integer Magyarország fikciójától. A később imrédystává lett Oláh György egyben a németellenes Bartha Miklós Társaság alapító tagja is volt, hasonlóan a már említett Szász Bélához és dr. Csomóss Miklóshoz. Teleki politikai tevékenysége és öngyilkossága, valamint Makkai 1944-es Gestapo általi letartóztatása is azt bizonyítják, hogy antiszemitizmus és az antifasizmus korántsem volt összeegyeztethetetlen.
Akarata ellenére Szekfű Gyula is azok közé tartozott, aki 1944-ben hivatkozási alappá vált a deportálást szorgalmazók körében. 1920-ban jelent meg „Három Nemzedék” c. műve, melyben foglalkozott a szerinte túlzott mértéke miatt káros zsidó asszimiláció hatásaival is. Külön teret szentelt annak a tézisének, mely szerint az arisztokrácia tette lehetővé a zsidóság beáramlását Magyarországra. Szekfű a zsidókról negatív hangon írt, bár a zsidóságot nem biológiai értelemben tárgyalta és a „zsidókérdésért” sem csak őket tette felelőssé. Személye és munkájának magas szellemi színvonala azonban rasszista körökben is hivatkozási alappá vált, mivel történészi kvalitású számvetést készített az 1867-1918 közti időszakról. A szélsőjobb veszélyt érzékelő Szekfű a 30-as évek második fele után egyre inkább a polgári antifasiszta szellemi ellenálláshoz csatlakozott. Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a „Három nemzedék” téziseit továbbra is használja (pl. Schittenhelm c. 1937-ben megjelent írásában), csak éppen nem a zsidók hanem a svábok ellen, akik disszimilációját a magyarságra nézve ekkor már veszélyesebbnek tartotta – az elnyomó magyar nemzetiségi politikát, ami a svábokat a Volksbund karjaiba hajtotta, azonban nem kifogásolta.
Zilahy Lajos egyike volt az erkölcsi tisztességet mindvégig megtartó demokratikus meggyőződésű íróknak, de a faji közbeszéd köréből ő is csak részben tudta kivonni magát. A Törzsökös Magyarok Tábora vacsoráján elhangzott mondata, mely szerint egyenrangú magyarnak ismer el mindenkit, aki a magyarság céljait magáévá teszi, köztük a zsidóságot is, botrányt okozott. A Magyar Élet „Híd a zsidóság felé c. írásában pl. nem késlekedett leközölni hogy Zilahy lapjában mely munkatársak ill. feleségeik zsidók (Ortutay, Tersánszky, stb.). Ez ellen az eljárás ellen a lapban publikáló rangos értelmiségiek közül egyetlenegy sem tiltakozott.
Zilahy 1943-ban színpadra vitt „Fatornyok” c. drámája a zsidó és német asszimilációval foglalkozott. Műve kódolt németellenességével a kor haladó értelmisége körében kirobbanó sikert aratott. Zilahy azonban ugyanabba a csapdába esett bele, mint ellenségei. Kritikája tárgyát akaratlanul is faji alapon definiálta. Mentségére szolgál, hogy politikai darabot nem is vihetett volna színpadra. Bosnyák Zoltán pontosan tapintott rá Zilahy darabjának fonákjára:
„A Fatornyok” a legidőszerűbb magyar társadalmi kérdések kellős közepébe nyúl be merész és nagyon rutinos kézzel. A magyarság faji kapcsolatát akarja megvilágítani a vele együtt élő németséggel és zsidósággal. (...) Bárhogy értelmezzük, magyarázzuk Zilahy új színművét, bármennyire elhalványul és háttérbe húzódik a zsidókérdés, a végeredmény mégis csak az:
A magyar asszony nem képes több évtizedes együttlét után magyarrá asszimilálni egy jószándékú, jóindulatú németet, aki nyolcesztendős korától Magyarországon lakik.
A zsidó asszony ugyanennek egyéves kora óta Magyarországon tartózkodó öcssét teljesen magyarrá tette, még a nevét is megmagyarosította.
A darabban – mint nagy központi probléma – szerepel az a nagy per, amely, az író szerint a magyar és a német faj között folyik, és amely – ezt nyíltan kimondja – teljesen és tökéletesen megoldhatatlan. Ugyanakkor egyetlen szó sincs arról, hogy a másik, ennél sokkal nagyobb és égetőbb pör, a köztünk élő egymillió zsidónak velünk folytatott faji pöre, megoldhatatlan volna. Sőt, amint a Kis Ottó-féle házaspár életéből látszik, a zsidóság az idegent is magyarrá képesek tenni, tehát ők beolvadó-képesek magyarságba a négyzeten.”
A szovjet légierő 1942 nyarán végrehajtott bombatámadása Budapest ellen csak néhány épületet döntött romba. Zilahy villája viszont ezek közé tartozott. A háború kimenetelét mindig is pesszimistán megítélő író ennek hatására 1942 szeptember 15-én közzétette Híd című lapjában, hogy teljes megmaradt vagyonát, jövedelmeit és szerzői jogait a magyar államnak ajánja fel, azzal a meghagyással, hogy azt a magyar ifjúság magyar és keresztény szellemű nevelésére fordítsák. Zilahy döntésének indoklására azt hozta fel, hogy „A magyar faj, de elsősorban a magyar nép azokon a helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztően kis arányban szerepel.” Zilahy tehát nem szociális, hanem faji kérdésnek tartotta a Magyarországon kialakult, csakugyan anakronisztikus állapotokat.
A rasszista paradigma hihetetlen erejét bizonyítja az is, hogy a nyilas és nemzetiszocialista penetráció ellen 1938-ban alakított társaság gyakorlatilag ugyanazokat a kliséket használta, mint a legvadabb magyar szélsőjobboldal. Az egyébként jelentéktelen egyesület neve Magyar Fajvédők Országos Szövetsége volt, elnökségében Görgey György, és Magasházy László nyugállományú tábornokok és Somogyi Béla (mindhárman 1919-es fajvédők) foglaltak helyet.
A zsidók és németek elleni kétfrontos harc jegyében indult az ország legfontosabb ellenzéki (nota bene zsidó tőkéből pénzelt) lapja, a Magyar Nemzet is. 1938 augusztus 25-én Pethő Sándor bemutatkozó cikkében meghirdette, hogy a lap küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon, és félreértések elkerülése végett leszögezte azt is, hogy „nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elől sem. Erre nézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsőbbségének szerves és intézményes megalapozása.” Ezután azonban arra célzott, hogy hiba volna csak a zsidókérdéssel foglalkozni, hiszen „nemcsak zsidó imperializmus fenyegeti a magyar érdekeket.” Megállapításával nem lett volna semmi baj, hiszen a III. Birodalom csakugyan súlyos fenyegetést jelentett. Ez azonban semmiképp sem legitimálhatta a hazai nemzetiségek kulturális és politikai jogainak csorbítását, amit Pethő és szerkesztősége viszont összekapcsolt a zsidókérdéssel.
Hasonló szemlélet uralkodott a sok szempontból progresszív Turul Szövetségen belül is. Ambrus József, a Turul Szövetség országos fővezére „Teljes rendszerváltozást követelünk” c. cikkében feudalizmus és zsidóság gyalázása mellett fajbiológiai és tehetségkutató intézet felállítását követelte, majd leszögezte, hogy „Mérhetetlenül aggaszt bennünket a Dunántúl sora, amelynek 42%-a nagybirtok. Amikor a Dunántúl egyes vidékein kihal a tisztafajú magyarság, azt kell látnunk, hogy a szapora és szorgalmas sváb családok lépésről lépésre elfoglalják a magyar földet.”
Ez az ellenségkép még Bibó István és Reitzer Béla 1938-ban írt pont-tervezetében is visszaköszön, melyet a Márciusi Front számára készítettek. Bibó a zsidóság kapcsán egy vázlatában apósához, Ravasz Lászlóhoz hasonlóan leszögezte, hogy kulturális szempontból „nem a saját országunkban vagyunk”: éleslátása azonban már ekkor sem engedte meg neki, hogy a zsidókat politikai és gazdasági szerepükért tegye felelőssé. Emellett azonban követelte a „külön érdekvédelmet folytató német és zsidó eredetű rétegek közéleti vezető szerepének és hangoskodásának a megszüntetését.” A „hangoskodás” kifejezést Bibó később ugyan átjavította „hatalmi helyzet”-re, de ezzel is csak azt bizonyította, hogy hisz a zsidó és a sváb disszimiláció veszélyében, ami nem volt egyéb vad kényszerképzetnél. Ekkor még a Volksbund sem létezett, voltak ezzel szemben állandó iskolabezárások és a német nemzetiségűeket sújtó szekatúrák. Éppen a magyar kormány asszimilálást erőltető intézkedései voltak azok, amelyek előkészítették a talajt a náci eszméket terjesztő Volksbundnak, amely a német nemzetiségűek számára egyedül hatásos érdekképviseleti szervnek tűnt. Zsidó vagy cionista „hangoskodásról” a tények ismeretében nem lehet beszélni, a német nemzetiségi vezetők radikalizálódása pedig csak 1938 végétől kezdett veszélyes méreteket ölteni.
Öt hónap múlva Reitzer Béla kétségbeesett levelekkel bombázta Erdei Ferencet és kérlelte, hogy írja alá a Makay Miklós által szervezett zsidótörvény ellen tiltakozó ívet. Erdei azonban Bibóra hallgatott, aki kétszer is megírta Erdeinek, mennyire „életbevágóan” fontos kimaradni az aláírók sorából. Ugyanez ismétlődött meg 1938 december 24-én, amikor Erdei megtagadta a tiltakozást az újabb zsidótörvény ellen Sárközi Györgytől is, mondván, zsidókért nem kapható „keresztes lovaggá” lenni, azonban mindenre amit tehet, kész „azokért a zsidókért, akik már nem azok(...)”.
A magyar antifasizmusról készült feldolgozások sajnos elhallgatják az a tényt, hogy az antifasiszták jelentős része rasszista, faji alapon volt antifasiszta. A népiek mellett jó példa erre a magatartásra a Makay Miklós és a Mauthausenben mártírhalált halt baráti Huszár Aladár által életre hívott „Törzsökös magyarok Tömörülése – Sárkányos Mozgalom” amely az „ értelmiség magyar származású kisebbségének” (!) védmozgalmaként definiálta magát. A Törzsökösök 1938 november 15-én alakultak meg és időszaki lapként „Sárkány” címmel folyóiratot is adtak ki. Politikai programjukban numerus clausus helyett „Numerus Hungaricust” követeltek, azaz a zsidó és az árja (értsd: nem „turáni magyar”) elemek párhuzamos korlátozását és a „fajmagyar” népesség pozitív diszkriminációját. A törzsökösöknek azonban volt koncepciójuk a „hasonultak” azaz a „magyar lelkiséggel azonosult” zsidók és árják sorsára is. A Sárkány 1939 január-februári száma lelkes tudósításban adott hírt arról, hogy „A svábság és zsidóság becsületes nemzethű rétegei maguk is szervezkednek (...) Akik már szívben magyarokká váltak, de nem lehetnek a sárkányosok tagjai a felvételi szabályok miatt – testvérszervezetekbe tömörülnek, s maguk közösítik ki soraikból a disszimiláltakat, az alkotmányellenes forradalmár elemeket.” A „hasonultak” mindjárt négy szövetséget is alakítottak: A Nemzethű Árjamagyarok Tömörülésébe és az Ankerschmidt társaságba a szláv és német származásúak, a Pálos Szövetségbe a kikeresztelkedett zsidók (Saulus-Paulus), az Izraelita Vallású Nemzethű Zsidók Szervezkedésébe pedig a nem kikeresztelkedett zsidóság „hasonult” tagjai léphettek be. Emellett „Petőfi tábor” néven is alakult egy szervezet az 1848 előtt betelepült „hasonultak” részére. Makay és baráti Huszár mozgalma és a „hasonultak” társaságai kezdeti felfutás után 1940-től elhaltak, de a törzsökösök továbbra is élénk náci- és nyilasellenes tevékenységet fejtettek ki.
Külön meg kell említenünk baráti Huszár Aladár tevékenységét. Ő a Magyar Nemzet cikkírójaként Imrédy és a magyar szélsőjobb legkérlelhetetlenebb ellenfelének számított. Imrédy ellen felhozott kritikájában azonban fő érvként szerepelt, hogy „a magyar élet problémáihoz csak annak szabad nyúlnia, akinek lelke, vérsége és fajisága teljesen azonosult a magyarsággal.” Huszár a nyilasokkal szemben arra hivatkozott, hogy már csak a Gömbös Gyula iránti tisztelet és a gömbösi eszmékkel való azonosulása miatt is el kell utasítania a nyilasmozgalmat. Sajátos, hogy Huszárral szemben a nyilasok voltak azok, aki arra hivatkoztak, hogy három millió idegen nemzetiségű mindig hű volt Magyarországhoz és ezért nekik teljes körű politikai jogokat kell kapniuk, míg Huszár „magyar fajvédelmet” követelt, ami számára a sváb elem háttérbe szorítását jelentette. A harmincas évek végére tehát előállt az a paradox helyzet, hogy a nyilasmozgalom legsikeresebb kritikusai a volt szélsőjobboldali fajvédők táborából kerültek ki és nyilasellenes cikkeiket a polgári értékeket is felvállaló Magyar Nemzet és Magyarország hasábjain publikálták. Ez a tényt sem akkor, sem később nem tudta feldolgozni az antifasiszta ellenállás. A magyar antifasiszták többsége nem azért támadta a nyilasokat, mert azok számára semmit sem jelentettek az emberi és polgári jogok, hanem azért, mert rendszerük számukra „idegenszerűnek”, „magyartalannak”, „kópiának” tűnt. A Magyar Nemzet, 1939 után a „szellemi honvédelem” antifasiszta értelmiségieket tömörítő lapjában az „idegenek” elleni kirohanások jelentették a leghatásosabb „antifasizmust”: a közönyös, önző magyarok mellett „vannak aztán sokan, akik lélekben sohasem voltak magyarok, akiknél a magyarság csak külszín, beszéd vagy külső keret, de sem felfogni, sem megérteni, sem mélyébe hatolni a magyar lélek misztériumának sohasem tudtak. Ezek egy része nyíltan disszimilál s bontott lobogóval áll oda fajtája és vérsége (...) szolgálatába. Vannak olyanok, akik idegen vérségük dacára magyarnak érzik magukat, őszintén és sokszor becsületesen akarják a magyar életet szolgálni, de nem tehetnek róla, amit akarnak, amint akarják és ahogy akarják, az nem magyar, mert lelkük nem a magyar élet dallamára van hangolva.” – írta baráti Huszár Aladár. 1945 után a pártállam e rasszista szemléletet hirdetők egy részét integrálta (népi írók), másik részének, a halott fajvédőknek helyet biztosított az antifasizmus panteonjának alagsorában (Bajcsy-Zsilinszky és 1956 után Teleki Pál) míg az élő fajvédőket, akik egyúttal kommunistaellenesek is voltak, bebörtönözte, kivégeztette vagy elüldözte az országból.
Sajátos adalékot nyújt ehhez a kérdéshez a kommunista párt által dominált rendőrség és a népbíróságok tevékenysége is. Frank László népügyész a Szálasi-per zárszavában a sváb telepeseket a Volksbundisák elődeinek nevezte és oldalakon keresztül igyekezett bizonygatni, hogy a német nemzetiség és a nácizmusra való hajlam között szerves összefüggés van. Nagy Vince, a Szálasi-per politikai ügyésze költői kérdése szerint „nem a katyni és auschwitzi SS-legények ősei voltak ezek a barbár germánok, akiknek a szadista vadságuk a későbbi német kultúra, a Schillerek, Goethék és a Thomas Mannok vézna kis kultúrrétege alatt sikerült átörökíteni a késői utódokra?” Bár Hóman Bálint ellen nem lehetett felhozni azt, hogy a nemzetiszocializmussal és a náci fajelmélettel rokonszenvezett volna (történeti munkáiban kifejezetten szembeszállt a német fajelmélettel), a német kultúra és a német-magyar sorsközösség hirdetése a politikai rendőrség számára egyet jelentett a nácizmussal: a kihallgató szerint Hóman „tagadja hogy imádta a nácikat, és olyan kísérleteket próbált tenni, hogy vallomása során a germán fajt és a náci rendszert különválasztva, irántuk való imádatát a kitűnő germánságra és nem annak politikai rendszerére redukálja. Csak nagy vita után ismerte el a két fogalom - sajnálatos módon – azonos voltát.” Ez a szemlélet tette bohózattá Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök és Jány Gusztáv doni hadseregparancsnok népbírósági pereit is: a kommunista pártsajtó és a népügyészek egyaránt régi családnevükön (Knausz és Hautzinger) emlegették a két tábornokot, holott mindkettőjük kifejezetten büszke volt magyarságára és azt sohasem tagadta meg. Bár Jány esetében lett volna mód arra hogy valós vádak alapján ítéljék el őt, jog és igazság a népbírák számára nem volt fontos szempont. A rasszista közbeszéd 1945 utáni akadálytalan átvétele ahhoz vezetett, hogy sokszor valós bűnösöket is ártatlanul ítéljenek el és előkészítette a terepet egy újabb népcsoport deportálásának szellemi legitimálásához. A tanulmány végleges formájában a Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham professzor 80. születésnapjára, 731–750.o.
|