___Bűnbocsánat. Erdélyi József pere....___Back
Standeisky Éva

Bűnbocsánat
Erdélyi József pere és költői rehabilitálása

Erdélyi Józsefet József Attilához mérhető tehetségnek vélték. Így emlegették: „Petőfi huszadik századi utódja”, „őstehetség”, „népi költő”.

A népi írók körébe tartozott. Időnként beléjük is belemart, de ők elnézőek voltak vele szemben. Amikor pedig bajba került, emberi gyengeségére és költői nagyságára hivatkozva menteni próbálták.

Egész tudatos életében antiszemita volt. Nyilasként elvakultan, mániákusan volt zsidóellenes.

A nézeteket különösen megosztó harmincas években a szélsőségesen jobboldali nézetek elkötelezett híve lett. A világháború idején rendületlenül hitt abban, hogy a magyarok Hitler oldalán győzni fognak, s a háborút követően szélsőséges szociális különbségektől mentes, zsidók nélküli társadalom jön létre. 1937 és 1944 között mindent meg is tett ennek érdekében.

A szovjet csapatok elől Ausztriába menekült, ahonnan nem Magyarországra tért vissza, hanem Romániába ment, ahol szülei és testvérei éltek. 1947-ben feladta magát a magyar politikai rendőrségnek. Sorsát a hatalom túlnyomó részét már birtokló kommunisták kezébe tette le, s nem csalódott. A hasonló bűnöket elkövetőkhöz képest jóval enyhébb büntetést kapott, majd jóval büntetésének lejárta előtt csendben szabadon engedték.

Költői rehabilitációjára várnia kellett Sztálin haláláig, Révai József menesztéséig. A kommunisták Erdélyi rehabilitálásával próbálták csökkenteni az általuk jobboldali opportunistának bélyegzett népi kommunista ellenfeleik befolyását. 1955-ben kötete is megjelent.

Az 1956-os forradalom idején nem lépett a nyilvánosság elé. 1958-ban az MSZMP vezetése a népi írókról szóló állásfoglalásában őt is megbírálta. A politikai-ideológiai elmarasztalást követően lassanként megjelenhettek korábban írott versei is, cenzúrázva és öncenzúrázva persze, hiszen a perében joggal inkriminált költeményei kimerítették a fasiszta izgatás fogalmát.

1956 utáni zsidóellenességéről már nem a nyomtatásban megjelent írásai, csupán az illegális módszerekkel felvett telefonlehallgatási jegyzőkönyvek és besúgójelentések tanúskodnak.

Antiszemita írásai, botrányos közéleti szereplései elfelejtődtek. Költőként ma már alig ismert, bár néhány verse mai magyar antológiákban is megtalálható.


„Szem a láncban”

Személyiségéhez a kulcsot önmaga adja meg önéletrajzi írásaiban: A harmadik fiúban és a Fegyvertelenben.

Egyszerre feszítette az öngyűlölet és a mértéktelen önszeretet.

Erdélyi, akkor még Argyelán József, 1896-ban harmadik gyermekként született. Édesanyja, aki elszegényedett magyar kisnemesi családból származott, apja akarata ellenére ment hozzá egy „oláh béreslegényhez” Apám meg anyám közt nagy harag volt néha-néha. Olyankor apám megverte anyámat. [...] Apám zsarnok, ő meg lázadó volt. [...] Nevelési, szokásbeli különbségek is feszítették a húrt a két ellentétes lélek között. A faji ellentétet is ezek ébresztették fel bennük. Anyám minden rossz szokást oláh szokásnak tartott apámban, az meg anyám büszkeségét, nagyravágyását tartotta rossz magyar természetnek.”

Úgy érezte, szülei, testvérei nem szeretik eléggé. Édesanyja a két fiú után kislányt várt, akit a házasságkötési megegyezés szerint saját vallására, reformátusnak keresztelhetett volna. (A fiúk apjuk vallása után görögkeletiek lettek.)

Túlsúlyos kisgyerek volt: amikor csúfoltak, egy környékbeli kövér zsidóhoz hasonlítottak: „Kövér kisfiú voltam, azért „csupahúsnak” hívtak mint Svarcot, az árpádi kövér zsidót, aki alatt egyszer leszakadt a reterát.”

Két bátyja nem vette be játékaikba, rokonai igazságtalanok voltak vele. (Emlékszem, egy szép meleg nyári napon Laci meg Jani párnát vitt a ház háta megé, a magas gaz közé, ott tanyáztak, s engemet elkergettek. [...] Életem első nagy keserűsége is ott ért. Jani keresztapja, Oláh Lajos, a csősz, akivel apám agyonlövette a kitömött nyúlbőrt, valami gumikarikát hozott, s annak ígérte, aki jobban tud nyávogni. Én tudtam legjobban nyávogni, mégis Jani kapta meg a „karikát.”) Nem találta helyét a világban a későbbiekben sem. Eszével, tehetségével kitűnt környezetéből, de a váltás a pusztai parasztlétből az értelmiségi létbe nem sikerült neki igazán: sem itt, sem ott nem érezte otthon magát. (Apja a pusztaiak „arisztokráciájához” tartozott: a birtok gazdája béresgazdaként, majd kulcsárként alkalmazta: „évi jövedelme nem állt a szalontai főgimnázium igazgatójának fizetése alatt”, amit még meg is duplázhatott volna, ha nem olyan becsületes – írja büszkén Erdélyi. Az apa hat hold saját földjén „móc harmadost” is foglalkoztathatott. Földtulajdonát az első világháború alatt tizenhét holdra növelte. „...én is úr, ha mindjárt csak kulcsár úr fia vagyok is” – írja Erdélyi.)

Az első világháború az ő életébe is beleszólt: a hetedik gimnáziumi év gyorsított befejezése után bevonult katonának. A Tanácsköztársaság alatt már hadnagyként szolgált, ekkor írott és a katonáknak felolvasott antiszemita verse miatt majdnem hadbíróság elé került: „dühös bolsik ellenforradalminak találták, de a század nagy része józan volt és antiszemita, mint én, letorkolták a tüzes bolsikat.” (Részletek az akkor írott Vörös májusból: „Ne féltsétek a zsidókat, / az Egyiptom pusztítókat! / Mit nekik a vörös terror? / Vörösebbet láttak egykor! / Ilyen-olyan kommunizmus / nem fog ki a héberen. / száraz lábbal ment át Mózes / már a Vörös-tengeren. [...] De csak tűrjünk: a türelem / sírhalmunkon rózsát terem. / Lovak vagyunk vörös hámba, / zsidót viszünk Kánaánba. / Így aztán a kommunizmus / nem fog ki a héberen....” stb., stb.)

Az ellenforradalom idején beállt karhatalmistának, majd egyetemi zászlóaljban szolgált: „Céltalan volt az életem. A többiek mind egyetemi hallgatók voltak, a katonáskodás nekik anyagi támogatás volt tanulmányaik folytatásához. Nekem csak nyűg, puszta, sivár kenyérkereset volt a fegyverviselés.”

A húszas évek elején tűnt fel verseivel. A Nyugat révén vált ismertté. A siker elkapatta. Úgy gondolta, hogy írásaiból fog megélni, de számítása nem vált be. Létbizonytalanságáért a zsidó lapkiadókat, szerkesztőket tette felelőssé, akik nem látják el (a szerinte a tehetségét megillető) rendszeres havi apanázzsal. Életmódja, mindenekelőtt a mértéktelen italozás miatt gyakran maradt pénz nélkül. Többször is kapott Baumgarten-díjat, amelyet elherdált, valamint időközben felhalmozódott adósságai rendezésére fordított. Kevesellte a tehetségét megillető juttatást. 1933-ban végképp összeveszett Babits Mihállyal. Kijelentette neki, hogy csak akkor fogad el újabb díjat – Babits a Baumgarten-díj egyik kurátora volt –, ha hat évig megszakítás nélkül neki ítélik.

Főként díjakból, segélyekből, valamint felesége óvónői fizetéséből élt: munkát vállalni nem akart, s ez a létfenntartáshoz kevésnek bizonyult. Önmaga előidézte kiszolgáltatottságát leplezte azzal, hogy támogatói ellen fordult. Antiszemitizmusa a koráramot követte. Mérhetetlen gyűlöletet leginkább azok ellen a zsidók ellen érzett, akiknek a legtöbbet köszönhetett. Szabadsága, függetlensége csorbítóit láthatta azokban, akikre rá volt utalva, s akiket végső soron kihasznált.

Önéletrajzában így fogalmazza meg crédóját: „Hiszem, hogy tiszta lelkiismerettel, becsületesen, híven, eredményesen csakis a jobboldalon képviselhetem népem, a legalsóbb népréteg érdekeit.” A harmincas évek közepén belépett Gömbös Gyula Nemzeti Egység Pártjába, de sértődötten ott is hagyta, mert egy banketten az utolsók közé ültették, s vacsora sem jutott neki. Tartósabbnak bizonyult kapcsolata Salló Imre szélsőjobboldali pártjával, a Nemzeti Fronttal. „Naiv, kedves gyerekek vettek körül, ki is adták mesetárgyú költői elbeszéléseimet a Solymosi Eszter vére miatt Örök kenyér címen. Csapnivaló egy nyomtatvány volt, fedelén nyilaskeresztben a párt monogramjával. Egy nagy hajókirándulásra készült el azzal a számítással, hogy a kirándulók majd elkapkodják az olcsó könyvet. El is kapkodták volna, ha Salló János vagy Rajniss Ferenc felszólította volna őket megafonon, de egyikük sem ajánlotta be a párthíveknek a pártjuk jelvényét fedelén viselő új könyvet. Az volt a hála, mikor lapot indítottak, napilapot, melynek előfizetésére velem buzdíttatták törzseiket, s nem szerződtettek munkatársnak.” (Két újabb számontarható sérelem!)

A második világháború éveiben a szélsőjobboldali és a nyilas lapok ünnepelt szerzője lett, antiszemita és a háborús kitartásra buzdító verseit gyakran sugározta a rádió.

Gyűlöletének legfőbb tárgya mindig is a zsidó volt. Perében azt állította, hogy környezete fertőzte meg: olyan vidéken nőtt fel, ahol a lakosság erősen antiszemita érzelmű volt. Gyermekkorában azzal ijesztgették, ha rossz lesz, elviszik a zsidók. Azt is emlegette: Tiszaeszlár a közelükben volt, s akár édesanyjával is megeshetett volna, amit a zsidók Solymosi Eszterrel tettek: megölték, mert rituális szokásaikhoz keresztény ember vérére volt szükségük. (Solymosi Eszter vére című, 1937-ben megjelent hírhedt versében elevenítette fel a régen megcáfolt rémtörténetet. Versének oly nagy hatása volt, hogy az alig olvasott szélsőjobboldali lap, a Virradat eladott példányszáma hirtelen több ezerrel megugrott.)

Ezermester anyai nagyapjáról büszkén írja, hogy mindent ajándékba adott ismerőseinek, ezért nem tudott meggazdagodni soha. „Nem vagyok én zsidó”, mondotta nagyapám, ha venni akartak tőle. Nagyapjához hasonlóan Erdélyi is megvetette a pénzzel bánni tudó zsidókat, talán azért, mert nem volt képes erre: fogyatékosságából erényt kovácsolt. Ugyanakkor gondolatai szinte mániákusan a pénz körül forogtak, amelyet nem alkotó tevékenységgel megszerezni nem volt képes, de elvárta, hogy magát a tehetségét busásan honorálják.

1942-ben megjelent önéletrajzában a nem zsidó birtokosokról megértéssel, már-már szeretettel ír, míg a zsidó földbirtokosokat csak mélységes lenézéssel és gyűlölettel emlegeti. (A jogfosztó zsidótörvények után vagyunk!)

Antiszemitizmusa mániává fokozódott: a hozzá legközelebb álló népi írókról is úgy vélte, hogy behálózták őket a zsidók: A dózsáskodó, szociográfiába, falukutatásba burkolt Viharsarok című, zsidó bűnökről hallgató, sarkadi zsidó cukorgyarmatot, makói zsidó hagymagyarmatot nem, csak keresztény világi, egyházi és állami nagybirtokot támadó, gátat csak a kereszténység felé átvágó, zsidó kiadású könyv, Kovács Imre miniszterelnökhetjékje, gyanússá tették, elárulták az egész új, magyar, népi-nemzeti irodalmat, legfőképpen engem, mint az irányzat elindítóját.”

Szeretni talán csak egyedül Illyés Gyulát tudta a maga módján (őt is többször megbántotta), akiről úgy gondolta, hogy megérti őt, mivel hozzá hasonlóan pusztai származású. Leghíresebb versét, a Lovaspóló a Vérmezőnt is neki ajánlotta. Illyéssel ellentétben Erdélyi a pusztai rendet, a szigorú, üzemszerű hierarchiát nem tartotta megalázónak, embernyomorítónak. Szerinte az ésszerű szervezettség teremt igazi szabadságot, szemben a csak maguknak élő egyéni parasztgazdákkal vagy az egymástól elkülönülten tevékenykedő városiakkal. A gyári munkásokat a pusztai cselédekhez hasonlította.

1942-ben a fasiszta korporációs rendszert a pusztai nagyüzemi termelési móddal és a tekintélyen alapuló ottani életformával igazolta: „minden uradalom ország volt az országban, megye a megyében. Szembetűnően mutatta benne magát a feudalizmus tekintélylépcsőzete, hierarchiája, rendi élete, az éves, hónapos, hetes, napszámos, harmados és részes munkásság szigorú, katonás munkafegyelem alatt élő serege. A puszta, az uradalom fiát ez a kép kíséri végig az életen, ebbe vágyik vissza, ezt akarja látni, megvalósítani mindenütt egy eszményi alapon, ahol birtokos maga az Isten. Egy új feudalizmus, neofeudalizmus álmát álmodják és hirdetik az ország szellemi életében vezetőszerepre törő pusztafiak, s ebben találkoznak a nagyvárosok, nagyipari üzemek munkásfiaival.” Az alkalmi munkavállalók keserves sorsa, kiszolgáltatottsága Erdélyi Józsefnél már-már idill. („Felejthetetlen népvándorláskorabeli látvány is az, mikor megérkeznek egy bihari pusztára a hevesi magyar, békési tót, vagy bihari részes aratók, cséplők. Megszállják a nyáron át üres, nagy ököristállókat, színeket górékat. Különösen a régi magyar pásztorviseletű, hosszúhajú, pörgekalapos, kurtainges-gatyás, tüszős, bocskoros, szumános mócok, kik esténként hegedű-, furulyaszóra járják az ősi kóló-, taposótáncot, toborzót, és vasárnaponként századba sorakozva, katonai gyakorlatokkal szórakoznak a volt őrmester aratógazda vezényszavára. Jó időben az akácosban táboroznak, rőzsetüzeknél főznek. A munkahadsereg gondolata nem új, sem nekik, sem nekem... Tél idején egy nap száz sertést is ölet a gazdaság: kell a szalonna a munkásoknak, részeseknek. [...] Elképelem a jövő uradalmát, melyben mindenki egy munkás úricsalád tagja, munka után ír, olvas, zenél, szórakozik, fürdik, teniszezik, lovagol, versenyt rendez a szomszéd uradalom fiaival-leányaival. Talán még lovaspólózik is... Elképzelem, hogy csip-csup kisbirtokok, falvak nem is lesznek, hanem nagy egységekben műveli a nép a földet, akár állami, akár szövetkezeti alapon. Hiszem, hogy ez a jövő, a föld és a nép, a magyarság és minden földmíves nép jövője. Nem kell ehhez Marx és Engels, kialakul ez a gondolkozás, ez az ország- és világkép minden ilyen emberben, mint én...” Mintha a Rákosi- és kora Kádár-korabeli szövetkezeti propagandaszólamokat hallanók! A szóhasználat azonban a nemzetközi fasizmust idézi, s a magyar szélsőjobboldaliság sikereire emlékeztet. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején több százezer ember gondolkodott Erdélyihez hasonlóan. (A népi írók közül Féja Géza gondolkozása áll talán Erdélyiéhez a legközelebb. A népiek közül Féja üdvözölte leghangosabban a kádári szövetkezetesítést, s ebben az is szerepet játszhatott, hogy uradalmi tiszttartó fia volt.)

Erdélyi a személyiségvonásává merevült tekintélytisztelet és tekintélyellenesség között vergődött. A „jó felettes” csak nem-zsidó lehetett, míg a zsidók egyértelműen bűnbakok lettek. Az ország legfőbb ura, Horthy kormányzó iránti szeretetét – némileg áttételesen – a Cs. István üzenete című versében énekelte meg. A rangban, vagyonban, esetleg műveltségben felette állók, az urak iránti ambivalenciáját egyik verse tárja elénk a legleplezetlenebbül. „Féltem az uraságtól, / nem is tudtam: miért. / Talán, mert a kastélyban, / csaknem az égben élt. [...] Nem féltem úgy apámtól, / bár az is szigorú, / maga volt az égzengés, / az égiháború. // De ő: nagyságos úr volt, / apámnak is ura, / s én olyan semmi voltam, / mint az ég madara. [...] A szolgai alázat / futni sem engedett, / cipeltem hát a táskát, / s benn a töltényeket... // Azért lett énbelőlem / olyan nagy lázadó, / világgal szembeszálló / és istentagadó. // S azért leszek halálig / hitvalló, istenes, / mert lelkem halhatatlan / uraságot keres...” (Az uraság. Felhívnám a figyelmet az utolsó előtti sornak a szöveget többértelművé tevő szép áthajlására...) Az idézett költemény második önéletrajzi kötete címének megértését is segíti. Erdélyi József is kiszolgáltatottnak, Fegyvertelennek érezte magát: verse szerint az ég madara volt ő, „fürj és fogolymadár”, melyekre az uraság vadászott, s lőtt le azzal a tölténnyel, amelyet szolgálatkészen ő nyújtott át neki.

Már egyik, 1920-ban írott költeményének is a Fegyvertelen címet adta. Az önjellemzésként és hitvallásként egyaránt értelmezhető verset az első szakaszt megismétlő befejezés nélkül idézem: „Fegyvertelen / világhódítót ki látott? „ / Fegyvertelen / hódítom meg a világot. // Felindulok, / örök béke harcosaként; / felindulok, / s úrrá vívok minden szegényt. // Én ellenem, / ki vagyok lelki meztelen, / én ellenem / hasztalan minden küzdelem. // Az alázat / lobogó rongya testemen; / az alázat / az én vezérlő istenem.” A fegyvertelen ambivalenciájának, belső ellentmondásainak a szimbóluma.

A fegyvernek központi hely jutott gondolkodásában. 1935-ben egy váratlan 2500 pengős adományból Fegyver címmel lapot indított, amely saját értékelése szerint „nyílt hadüzenet volt a zsidóságnak”. A második számot tízezer példányban nyomtattatta ki, de csúfosan megbukott vele. A kudarcot azzal magyarázta, hogy az ígéretek ellenére nem kapott lapengedélyt.

 

A per

A kommunista Dr. Décsi Gyula, a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának egyik vezető munkatársa hallgatta ki először az önként jelentkező bűnöst. 1947. március 1-jei Jelentése csupa jóindulat: Erdélyi József az új magyar irodalom talán legnagyobb költője. Mindenesetre [a kurzívval szedett szavakat Décsi utólag áthúzta] az ún. népi íróknak legtehetségesebb lírikusa. Életpályája és költői pályája közismert, amiért is tanúkihallgatások foganatosítását nem tartom szükségesnek, annál is kevésbé, mert Erdélyi lényegében teljes beismerésben van, s a kihallgatható tanúk (Illyés Gyula, Tóth Aladár, valamint az irodalmi és művészeti élet mai szereplői) valamennyien inkább mentő, mint terhelő vallomást tennének ügyében. Mint költő különben is bűncselekményét műveivel követte el, és így mentő szempontok és enyhítő körülmények kihangsúlyozása a védelem feladata lesz. Életpályáját egyébként személyi vallomásában a közismert valósághoz híven adja elő.  Az ávós rendőr őrnagy, mint látni fogjuk, tévedett. Lehet, hogy csupán felületes volt, ami szintén nem lehetett véletlen: a politikai rendőrség feltehetően minél előbb le akarta zárni az ügyet.

Kihallgatása alkalmával a költő kettős taktikát választott: egyrészt mélységes bűnbánatot tanúsított, másrészt igyekezett életének egyes eseményeit a kommunisták számára kedvező színben feltüntetni. Kihangsúlyozta például, hogy önként vonult be vörös katonának, s szegénységét, nyomorgásait részletezte (Baráti kölcsönökből, az irodalmi kávéházak pincéreinek – Centrál, New York „ hiteléből tengődtem, az Istenhegyen laktam kidőlt-bedőlt kertészviskóban, télen át is fűtetlen, ablaktalan helyiségben.”) Kegyvesztettségét az Est-lapoknál verseinek forradalmiságával, kurzusellenességével magyarázta, nem pedig nagyzási mániájából, összeférhetetlenségéből eredő sértettségével. Valójában ő bántott meg másokat, miközben azt terjesztette, hogy a zsidók üldözik őt tehetsége, paraszti származása, új, népi hangja miatt. A harmincas évek első felében évente jelentek meg kötetei. Második Baumgarten-díjból négy hónapig Párizsban élt. „Üldözési mániám csak fokozódott. Tudtam magamról, hogy az ország legnagyobb élő költője vagyok, és ennek ellenére egyetlen kiadóvállalat nem adta ki, egyetlen könyvesbolt nem terjesztette műveimet” – indokolta megbántottságát. A Solymosi Eszter vére megjelenése utáni baloldali bírálatokat „túlhajtottnak” tartotta: „a Pesti Naplóban megjelent az az emlékezetes cikk: Egy költő halálára, amelyben egy írótársam [Rónai Mihály András] – történetesen zsidó – kijelentette, hogy sohasem voltam költő. A bírálatokat hajszának éreztem...”. Erdélyi költői sérelme hangsúlyozásával jó érzékkel terelte el a figyelmet vérvádas verséről. Harmincas évekbeli kritikusai, a polgári, urbánus írók – Ignotus Pál, Márai Sándor és a többiek – 1947-ben a kommunista ideológusok és publicisták célpontjai voltak.

„Ösztönös antiszemitizmusának” (?! „ maga nevezte így a rendőrség előtt tett vallomásában az életét végigkísérő érzést, amit bírósági ítéletének megszövegezői is átvettek) felerősödését a harmincas évek közepétől a korszellem rovására írta, aminek hatására a szélsőjobboldali lapok állandó munkatársa lett, 1943-ban pedig az állami kiadó, a Stádium adta ki „zsidózó és háborús” verseit tartalmazó kötetét, a Riadót. „Én magam természetszerűleg mindinkább igaznak éreztem azt, amit írtam, s lassanként antiszemitizmusom szinte zsidómániává fejlődött, olyannyira, hogy mániákus zsidózásom miatt még a nyilasok is kicsúfoltak” „ vallotta bűntudatosan. Hozzátette azonban, s ezzel vélt jó pontot szerezni kihallgatóinál, hogy antiszemita indulatait Hatvany Lajos mélyítette el, aki közzétette Ady pénzkérő levelét. „A pénzért mindent eladó, vallását, lelkiismeretét is feláldozó nagypolgárt kívántam példázni” – indokolta Erdélyi antiszemita verseit. Alkoholizmusával, gyenge idegzetével mentegette fasiszta korszakát. „Mámoros fővel befolyásolható és heccelhető voltam. Ekkori verseimnek jelentős része ilyen állapotban keletkezett.”

Bűnbánata vallomása végén a legteátrálisabb: „Átérzem az író fokozott felelősségét, nem akarok tovább bujkálni, a demokráciában megnyugodott Magyarország az én hazám, a magyar nép bírái legyenek bíráim, miután saját lelkiismeretem már elítélte bűnös gyengeségemet, a nyilvánosság elé kívántam állni, hogy ott is feleljek írásaimért. Teli bűnbánattal, mert érzem, hogy sokat vétettem az emberség és a magyar nép ellen, várom a Népbíróság ítéletét.”

A vádiratban található Erdélyi-idézetek (versek, versrészletek, illetve két önéletrajzi könyvének passzusai) az elvakult zsidóellenesség elborzasztó példái.

A költőt népellenes és háborús bűnökért vonták felelősségre. Vallomásától eltérően, amely mindenekelőtt a kommunista irányítású államrendőrségnek, illetve politikai feletteseinek szólt, a népbíróság 1947. május 19-én tartott elsőfokú tárgyalásán a hallgatóság érzelmeire kívánt hatni, s mintha az általa megbántott zsidóságot akarta volna megkövetni. (A vádat megértettem, bűnösnek érzem magam. Amikor azonban a vádiratban szereplő verseket írtam, elfogult voltam, és nem éreztem bűnnek azt, amit csináltam, másképp nem is tudtam volna megírni verseimet. Én semmiféle jobboldali pártnak tagja nem voltam. Nem voltam a jobboldali rendszernek kiszolgálója sem. Nem kaptam tőlük semmit, csak arra voltam jó nekik, hogy kompromittáljanak. Nem akartam ezekkel a förmedvényekkel hírnevet szerezni magamnak. Elfogultságom és meggyengült akaraterőm okozta, hogy ezeket a verseket megírtam. [...] 1929-ben a Baumgarten-díjat is megkaptam. Ez 4 000 pengőt jelentett nekem. A díjból egy éven keresztül havonként 300 pengőt kaptam kézhez. A felét a családomnak adtam, a másik feléből itt nyomorogtam [?!] Pesten. Később még két alakalommal kaptam meg egy-egy évre a Baumgarten-díjat, évi 3 000–3 000 pengő összegben. Ezt az összeget is havi részletekben kaptam kézhez. Elismerem, hogy ez volt az egyetlen támogatás, amit költői működésem folyamán kaptam. Mégis a zsidóság ellen fordultam később: ez hálátlanság volt részemről, és ezért érzem most magam bűnösnek. Közben az állandó nyomorúság, szegénység, az otthonról hozott emlékek egy lelkihasadást idéztek elő bennem. A keresztény sajtó is megtagadott, de ezenkívül zsidó szerkesztők, költők és újságírók is állandóan bántottak. Ezek a személyes sérelmek voltak az indító okai a verseimnek. Az országos rossz példa szerint én is károsan általánosítottam, és megtámadtam a zsidóságot alaposan a verseimben. Beláttam, hogy közönséges dolog volt ez tőlem, elítélem és megbánom azt, amit tettem.”)

Az elsőfokú ítéletben Erdélyi József háborús és népellenes bűntett miatt három év börtönbüntetést kapott. (Egy évvel korábban a szintén a népiek táborából indult Matolcsy Mátyást tíz évre ítélték.) A büntetőparagrafusok nem tették volna lehetővé az enyhe ítéletet, ezért a törvénynek a kivételt lehetővé tevő szakaszát alkalmazták. „A népbíróság – figyelemmel az enyhítő körülmények nagy számára és igen nyomatékos voltára, főként pedig a vádlott jelenlegi magatartására – úgy találta, hogy a fenti bűntettekre [vagyis a népellenes és háborús bűnökre] a törvényre emelt népbírósági rendeletben megállapított legkisebb tartamú szabadságvesztés-büntetés is aránytalanul súlyos lenne.” Az ítélkezők egyik legfőbb indoka az volt, hogy Erdélyi „fiatal éveit éppen úgy, mint egész gyermekkorát a szegénység és a létért való küzdelem jellemezte”, „nagy tehetsége ellenére csaknem egész élete folyamán nélkülözött és kínlódott”, ami nem volt igaz. Méltányolták „túlzott érzékenységét”, amely előidézője lett annak, hogy „néhány baloldali és zsidó származású személytől elszenvedett egyéni sérelme és a gyermekkorától kezdve benne szunnyadó antiszemita ösztönök hatása alatt a zsidóság ellen fordult”. Ezek a sérelmek mondvacsináltak voltak. Azáltal, hogy erre az ítélkezők nem tértek ki, azt a látszatot keltették, mintha Erdélyit valódi sérelmek érték volna, s nem csupán maga kreálta volna azokat. A legtöbbet „részletes beismerő vallomása” nyomott a latban: „Védelmére semmit sem kért figyelembe venni, magatartását maga is elítélte, és kijelentette, hogy Romániából csak azért jött Magyarországra, hogy a demokráciában megnyugodott magyar nép bíróságától a rá kiszabandó igazságod büntetést elszenvedje.”

A „demokráciában megnyugodott magyar nép” éppen addigra vesztette el maradék önállóságát: a kisgazda vezetésű kormány szétverése a végső szakaszába jutott: az FKgP főtitkára, Kovács Béla már szovjet fogságban volt, s a kommunisták éppen Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatásának körülményeit szervezték.

Másodfokú ítéletében a Népbíróságok Országos Tanácsa, melynek élén Major Ákos „ nem sokkal előbb még nyilas hadbíró, a Budapesti Néptörvényszék első elnöke „ állt, helybenhagyta az ítéletet, bár az ítélkezők leszögezték: „a vádlott cselekményének tárgyi súlya, irodalmi működésének vád tárgyává tett anyagában megnyilatkozó csaknem példátlan alpári hangja és hatásának széles köre folytán nagy”, de a háborús bűntett alól felmentették a költőt, mert szerintük a bizonyítékként megnevezett versek „nem izgatnak a háború fokozottabb folytatása mellett”, ami szintén nem fedte a valóságot, bár az igaz, hogy ezek is „fasiszta, fajgyűlöletet keltő író művei”.

Az elsőfokú ítélet kelte 1947. május 19-e, a másodfokúé 1948. május 28-a. A költő alig néhány nap múlva (június 2-án) félbeszakíthatta büntetését, ami szinte szó szerint értendő: a három évből egy év, nyolc hónap és 28 nap maradt kitöltetlen. A másodfokú tárgyalás után a költő felesége kegyelmi kérvényt nyújtott be, amelyben férje rossz egészségi állapotára hivatkozott. Feltehetően ez szolgálhatott a büntetés megszakításának indokául. Újabb egy év múlva (1949. február 16-án) a Magyar Köztársaság akkori elnöke „ Szakasits Árpád „ Erdélyi büntetésének hátralévő részét kegyelemből elengedte.

A népügyész véleménye más volt. Sárkány György a kegyelmi kérvény elutasítását javasolta. Indokai alaposak és megfontoltak: „Bár minden lehetősége megvolt annak, hogy [Erdélyi] nagy tehetségével az irodalmon keresztül a nép érdekeit szolgálja, a fasiszta irányzatok megerősödésével aljas opportunizmusból elárulta tehetségét, múltját, és nem csak követőjévé, hanem fáklyahordozójává vált a legalpáribb, a legvérlázítóbb uszításnak. Álláspontom szerint mindaz, amit a bíróság ítélete [az] elítélt tehetségével és múltjával kapcsolatban enyhítőkörülményként mérlegelt, súlyosbító körülményként lett volna mérlegelendő, mert ha valaki, úgy [az] elítélt volt az, aki felismerhette az igazságot, és neki mint népi származású írónak kellett volna a helytállásban példát mutatni. Ugyanakkor, amikor polgári származású, ún. intellektuel írók közeledtek a munkásmozgalomhoz, tömörültek a Márciusi Frontba, [az] elítélt nemcsak hogy távol tartotta magát ezektől a mozgalmaktól, hanem eladta magát a fasiszta nyilas sajtónak, és tehetségét a történelem legnagyobb gazsága szolgálatába állította. Nyomatékosan esik [az] elítélt terhére az, hogy éppen országosan elismert tehetségére hivatkozott a nyilas sajtó, és büszkélkedhetett vele. [Az] Elítélt bűnössége egészen más fokú, mint pl. Bágyoni Váró Andor vagy más nyilas tollforgatók[é] és tehetségtelen akarnokoké, mert ezek sokkal kisebb mértékben befolyásolták a közvéleményt, mint [az] elítélt. Nem hivatkozhatik [az] elítélt a nyomorára vagy érzékenységére, mert az igazi emberek, az igazi magyarok és igazi költők, mint pl. József Attila nemhogy nem szegődtek a fasiszta uszítás szolgálatába, hanem élharcosai voltak és maradtak az emberiség jobb életéért folytatott küzdelemben. [Sic!] [Az] Elítélt azon védekezése, hogy ő kora gyermekkorától kezdve fertőzve volt az antiszemitizmustól, s ez robbant ki személyes sérelme folytán, kizárólag pertechnikai okból született. [Az] Elítélt költői múltja bizonyítja, hogy [az] 1930-as évekig nem volt nyoma ennek a gyűlöletnek írásaiban [?!], csak akkor jött elő, amikor ez divat volt és érvényesülési lehetőség. Éppúgy nem fogadható el őszintének megbánása és önkritikája. Vajon mi késztette [az] elítéltet annak felismerésére, hogy rossz úton jár? Amikor [az] elítélt a leguszítóbb verseit írta, már mindenki tudta, hogy a fasiszta háború egyik célkitűzése a tízmilliós európai zsidóság teljes kiirtása. Ezt Hitler [a] rádióban és [a] sajtóban nyíltan hangoztatta. Ekkor már a magyar zsidóság sok tízezer áldozata pusztult el a munkaszolgálatnak nevezett rabszolgaságban, és útban volt a hazai zsidóság teljes kiirtása. Ezt sürgette, ezt követelte és erre készítette elő mindenkinél eredményesebben [az] elítélt. Ilyen felfogású embert vajon mi késztetett megbánásra? Nem fogadhatom el őszintének [az] elítélt önkéntes jelentkezését sem. Ő a népi demokratikus Romániából jött haza, tehát oly országból, amely a háborús bűnösöket Magyarországnak kiadja. Ezt kívánta megelőzni, és miután bűnét tagadni nem tudta, hiszen a tárgyi bizonyítékok rendelkezésre álltak, kívánta a bírósággal elhitetni az őszinte megbánást. [...] nemcsak a Szovjetunió, hanem a háborús bűnösökkel szemben eléggé sajnálatos módon oly elnézést és kegyelmet gyakorló nyugat-európai államok, pl. Franciaország és Belgium, százával ítélték halálra és végezték ki a kollaboráns újságírókat, írókat és költőket, mert felismerték, hogy mindenkinél nagyobb felelősség terheli a szellem embereit, mert csak az ő szisztematikus uszításuk tette alkalmassá a széles közvéleményt a fasizmus mérgének befogadására és arra, hogy a fölizgatott, föllázított tömegek nemcsak vak eszközévé váltak a náci bitangoknak, hanem öntevékenyen, meggyőződésszerűen vették ki részüket az embertelenségekből. Erdélyi József működése nélkül nem kerülhetett volna sor a Don melletti állati kegyetlenkedésekre és a Duna parti mészárlásokra.”


Mi magyarázza a feltűnően enyhe ítéletet, s miért nem kellett a büntetést letöltenie?

A viszonylag enyhe ítéletnek egyik oka az lehetett, hogy akik Erdélyit felelősségre vonták, méltányolták antikapitalista indulatait, fasiszta megnyilvánulásait viszont eljelentéktelenítették. Erdélyi zsidóellenességének fő célpontjai a polgári liberális sajtó fenntartói és újságírói voltak, akiket a kommunisták is – élükön Lukács Györggyel – legyőzendő, elnémítandó ellenségnek tartottak. Éppen a per idején folyt a személyeskedésbe menő vita a polgári radikális Haladás és a radikális kommunista Tovább között. A két lap publicistáinak vitájába Lukács György is bekapcsolódott. Egy rossz regény margójára című cikkében jelentek meg a következő sorok: „azt a sajtózüllést, azt a cinikus hazudozást, azt az elvi elvtelenséget, azt a szabad vásárát a meggyőződéseknek, amelyet utoljára undorral tapasztalhattunk Erdélyi József pörében, amely nálunk a fasizmus alatt tombolt: ezt Miklós Andor és társai teremtették meg. [...] Ha most már ma, amikor a fasizmus gyökereinek kiirtásáról (velük tehát az antiszemitizmus gyökereinek kiirtásáról) van szó, máskülönben demokratikus érzelmű emberek át akarják festeni ezt a múltat, csak azért, mert ebben a dzsentroid mocsárban a zsidóság egy része is fontos szerepet játszott; ha a jelent illetőleg ellentállnak azoknak az intézkedéseknek, amelyek az antiszemitizmus objektív gyökereit kiirtják (a bankok államosítása, Miklós Andorék Athenaeuma) nemcsak objektíve állnak helytelen és káros, demokráciaellenes állásponton, de egyúttal komolyan megnehezítik az antiszemitizmus szubjektív oldalai elleni harcot”. (Miklós Andornak, az Est-lapok és az Athenaeum könyvkiadó tulajdonosának neve a Horthy-korszakbeli bulvársajtót jelképezte, de ő adta ki számos népi író, köztük Erdélyi József írásait is. Erdélyi legfőbb ellenségének e „zsidó konszern” vezetőit tekintette, mivel szerinte nem teljesítették szóbeli ígéretüket: nem látták el leadandó versei fejében rendszeres havi jövedelemmel. Miklós Andort a zsidóüldözések idején megfosztották kiadóvállalatától, s amikor 1947-ben özvegye visszaigényelte azt, a kommunisták a „munkástulajdonosok” elleni támadásnak nyilvánították próbálkozását, s a kérés jogosulatlanságát azzal próbálták alátámasztani, hogy a sajtóbirodalom az eltorzult kapitalizmus, vagyis a fasizmus szálláscsinálója volt.). Lukács „objektíve” Erdélyit védte, amikor a fogyatékos polgári demokráciát és a totális fasiszta diktatúrát (a Bethlen-érát és a Szálasi-rémuralmat) azonosította: a szocialista morál nevében mindent, ami polgári a káros és megsemmisítendő múltmaradványok közé sorolt. Lukács legkeményebb vitapartnerét, Zsolt Bélát polgári humanista meggyőződése és szociális igazságérzete sodorta már-már kilátástalan helyzetbe. Jól érzékelte, hogy az antikapitalista hatalmi erők felülkerekedése növelte a társadalomban amúgy is meglévő zsidóellenességet, s a népiek és a kommunisták között 1947 tavaszán megújuló kapcsolat különösen ez utóbbi pártban hozta felszínre az addig többnyire lefojtott antiszemitizmust. Nem a zsidó nagytőkést, hanem a zsidó kispolgárt védte, és nem tett különbséget a fasizmus áldozatai között. A demokrata Zsolt és az antidemokrata Lukács nem egy nyelvet beszéltek.

A másik ok: a kommunista vezetők a hatalomért folytatott harcukban az írók közül leginkább a népiekre számítottak. Feléjük tettek gesztust, amikor a csoportjukba tartozó Erdélyi felett nem ítélkeztek szigorúan. Erdélyi perére éppen akkor került sor, amikor a kommunistáknak sikerült kiszorítaniuk a hatalomból legfőbb politikai ellenfelüket, a kisgazdapártot, s úgy érezték, hogy további elképzeléseik megvalósításához a korábbiaknál is nagyobb szükségük van a parasztpárt támogatásra. Rákosi Mátyás és Révai József ennek érdekében találkoztak Illyés Gyulával és az addig támadott Németh Lászlóval, ami nagy felzúdulást okozott a találkozóban politikai praktikát gyanító szociáldemokraták és polgári baloldaliak körében. Erdélyi enyhe ítéletében ez a találkozó is szerepet játszhatott.

A költő szabadon engedése abba az amnesztiafolyamatba illeszkedett, amelynek során mindenekelőtt az erőszakos cselekedetekért elítélt kommunisták előtt nyílt meg a börtön kapuja. Ekkor, vagyis a teljes kommunista hatalomátvételt követően kerültek például szabadlábra a szentesi rendőrgyilkosság elítéltjei és a kunmadarasi antiszemita pogrom agrárproletár résztvevői. Tetteik – amelyekért az esetek többségében enyhe büntetést róttak ki rájuk – az amnesztiát elrendelők szerint a korabeli politikai csatározásokkal függtek össze: az elítéltek köztörvényesnek is minősíthető bűncselekményeiket kommunista párttagként a kommunisták politikai céljainak megvalósítása érdekében követték el.

Ez a politikai ok ideológiai és lélektani okkal is kiegészíthető. A kommunista vezetőknek bonyolult volt a viszonyuk a zsidókérdéshez, s ez is motiválhatta az enyhe ítéletet. Rákosiéknak számolniuk kellett azzal a ténnyel, hogy a magyar társadalom antiszemita fertőzöttségű. Azzal is tisztában kellett lenniük, hogy a kommunista pártban nagy számban voltak antiszemiták (az 1939-es választás több százezer főnyi szélsőjobb, nyilas szavazóinak jelentős hányada), akiket némi megbocsátó felhanggal kisnyilasokként emlegettek. A holokausztot túlélt kommunistáknak el kellett felejteniük a megalázó üldöztetés éveit, tudatuk alá kellett szorítaniuk az őket ért traumákat ahhoz, hogy hinni tudjanak abban: volt üldözőikkel együttmunkálkodva képesek lesznek létrehozni a múltbelinél emberségesebb és igazságosabb társadalmi rendet. A kényszerű kollektív amnézia az antiszemiták bűneinek elhallgatására is kiterjedt. Akiknek mégis valamilyen formában szembesülniük kellett a zsidóellenességgel, mint például a politikai rendőrségen Décsi Gyulának, feszélyezve és kényelmetlenül érezték magukat, s nem nézve a dolgok mélyére mintegy menekültek a problémától. Kevesen voltak olyanok, mint Sárkány György népügyész, aki az antiszemita izgatás ártalmasságához viszonyított büntetést követelt.

Az engedélyezett visszatérés

1953 őszén a szovjet és a magyar politika változásai nyomán megbolydult a hivatalos irodalmi élet. A Rákosi-diktatúra kiszolgálásában élenjáró írók egy része lelkiismeret-viszgálatot tartott: sokan közülük a reformokat ígérő Nagy Imre miniszterelnök hívévé szegődtek, mások visszahúzódtak. Voltak közöttük olyanok, akik Nagy Imre hatalomra kerülését a nacionalizmus veszélyének feléledésével kapcsolták össze.

A zavarnak, összevisszaságnak az is oka volt, hogy váratlanul menesztették a kultúrát erős kézzel, ellentmondást nem tűrően irányító Révai Józsefet. Moszkvában alapvetően „nacionalizmusa”, „jobboldalisága” miatt nehezteltek rá, itthon azonban elsősorban proletárdiktatúrás merevsége, a szovjet vonal szolgai másolásának követelése miatt volt népszerűtlen. Hirtelen távozása tartós zavart okozott a kommunista kultúrairányításban. Révai mesterien értett vállalt feladatához, amelyhez megvolt a kellő tekintélye és műveltsége. Utódai vagy nála is merevebbek voltak (Farkas Mihály, Andics Erzsébet), vagy nem tudták eldönteni, hogy az új helyzetben mi a teendő (Horváth Márton). Nem kellettek hónapok sem hozzá, hogy rájöjjenek: Révai tapasztalatát, tanácsait nem nélkülözhetik.

Erdélyi költői rehabilitációját is alapvetően a bukott Révai döntötte el. Az előzményekhez tartozik, hogy 1953 őszén és telén a hatalomba beilleszkedő, a Rákosi rendszerhez kénytelen-kelletlen alkalmazkodó népi írók és a velük szellemi rokonságot érző kommunista írók, írószövetségi funkcionáriusok megérezve a kínálkozó lehetőséget, kísérletet tettek arra, hogy visszacsempésszék az irodalomba azokat a népi írókat, akiket Révai igaztalanul és szűkkeblűen hallgatásra kárhoztatott. Mindenekelőtt Kodolányi Jánosról és Sinka Istvánról volt szó. A Csillag nemzeti kommunista szerkesztője, Király István rajtuk kívül még Németh Lászlót szerette volna rehabilitálni. Németh ugyan nem volt annyira háttérbe szorítva, mint a fentebb említettek, de kétségtelen, hogy Révai regnálása idején igencsak korlátozottak voltak a Németh-művek megjelenési lehetőségei. Erdélyi József önként jelentkezett verseinek publikálási szándékával: mintegy megérezte, hogy Révai menesztésével megnyílt az út az ő visszatéréséhez is. A Nők Lapjához nyújtotta be közlésre szánt költeményeit. A lap szerkesztőjének azonban meg sem fordult a fejében az önálló döntés lehetősége, s a szokásoknak megfelelően a kéziratköteget véleményeztetésre eljuttatta a pártközpontba. A versek akkor kerültek az Agitációs és Propaganda Osztályt vezető Horváth Márton elé, amikor annak fülébe jutott, hogy az írószövetség kommunista vezetői hajlanak Sinka írói rehabilitálására, s egyben nehezményezik, hogy az ebben az irányban tett kezdeményező lépéseiket az ÁVH asszisztenciájával voltak kénytelenek megtenni. Horváth mindkét problémával a partvonalon túlra került volt főnökéhez, Révai Józsefhez fordult, bár lépéséről tájékoztatta a párt első emberét, Rákosi Mátyást is, s még Révainak írott levele másolatát is elküldte neki.

A „Kedves Józsi”-nak szóló 1954. január 13-i levelében felvetette, hogy Erdélyi néhány versét esetleg közölhetné az Írószövetség lapja, az Irodalmi Ujság: „Különösen Sinkával kapcsolatban most folyó gyalázatos akció miatt tartom ezt időszerűnek. Erdélyi összehasonlíthatatlanul jelentékenyebb költő, mint az egész volt, vagy jelenlegi fasiszta társaság. Súlyos bűnt követett el, de ő az egyetlen, aki meg is lakolt a bűnéért: három évig börtönben volt [sic!]. Ő az egyetlen az egész társaságból, aki minden jel szerint őszintén a népi demokrácia felé fordul. Azok az írók (Illyés, Veres, Szabó Pál és mások), akik most ügyvédkednek a „hallgató” írók érdekében, csak Sinkát, Németh Lászlót, Weörest, esetleg Kodolányit emlegetik, de Erdélyi Józsefről az a véleményük, hogy „elitta az eszét”. Az a gyanúm, hogy ennek fő tünetét abban látják, hogy Erdélyi dicséri a népi demokráciát. Mutassuk meg tehát Erdélyi példáján, hogy van út a „hallgató írók” számára az irodalmi életbe való új bekapcsolódásra, de ez nem „kölcsönös” engedményeken, nem „nagyhatalmak” közötti diplomáciai tárgyalásokon, hanem egyedül és kizárólag a népi demokrácia platformjának feltétel nélküli elfogadásán át vezet.” Révai a Központi Vezetőség fejléces levélpapírján már másnap válaszolt (Révainak 1953 nyarán csak a politikai bizottsági tagsága szűnt meg, a KV-nek továbbra is tagja maradt):

„1. Elvileg helyes megpróbálni megbontani ezt a társaságot, és ha lehet, Erdélyit szembefordítani velük. [...]

2. De ugyanilyen fontos vigyázni arra, hogy ezt a lépést ne használhassák ki ellenünk, ne magyarázhassák gyengeségünk jelének és saját támadásaik első eredményének. Ezért feltétlenül szükségesnek tartom, hogy az első versek között, amelyeket közölnénk tőle, legyenek valóban „önkritikai” versek. Ebben a csomagban, amit nekem elküldtél, ilyen versek nincsenek. [...]

3. [...] Semmi esetre se hivatkozzunk [...] arra, hogy „ő az egyetlen, aki meg is lakolt a bűnéért”, nem kell az ő 3 éves börtönbüntetését még célzás formájában sem felhánytorgatni.

4. Arra is gondoltam, hogy talán okosabb volna [...] Erdélyi visszatérését az irodalmi életbe nem az Irodalmi Ujság hasábjain elkezdeni, hanem máshol, esetleg az Új Hangban, vagy valóban a Nők Lapjában? Bár ez az utóbbi variáns kissé úgy festene, mintha nem hivatalos irodalompolitikai lépésről, hanem suttyomban történő visszacsempészésről, ellenzéki lépésről lenne szó.

5. Németh Lászlót nem sorolnám a „hallgató írók” közé, viszont Sinka, Kodolányi, Weöres dolgában semmiféle engedményt nem tartok helyesnek.”

Révai javaslata, miután megjárta Rákosi Mátyás íróasztalát, megvalósult. 1955-ben Csipkebokor címmel gyűjteményes kötet jelent meg Erdélyi verseiből. A nyilas Erdélyire természetesen nem emlékeztettek az 1945 előtti versek. A kötetben olvasható az 1949-ben írott Villany című verse, amelyet Révai 1954 januárjában nem talált eléggé önkritikusnak, viszont kényszeredettnek és csináltnak ítélte. Az esztétikai érzékét meg nem tagadó Révai túl sokat várt el a politikus-ideológus Révaitól. A Villany keletkezése évében is megjelenhetett volna.

Íme a hétszakaszos vers ötödik szakasza: „Szólhat már a rádió: / itt a villanyáram... / A népé a hatalom, / a népé az állam; / a népé a dicsőség, / s azoké a szégyen, / kik tartanák örökké / síri sötétségben.”


Antiszemitizmus „ magánhasználatra”

Erdélyi a politikai rendőrségen tett vallomásában azt állította, hogy „privát érintkezésben” sohasem zsidózott. Egy csaknem másfél évtizeddel később keletkezett politikai rendőrségi dokumentumból tudható a következő.

„Harmath” fedőnevű ügynök 1962. március 31-én kelt besúgójelentésében olvashatjuk, hogy Erdélyi József panaszkodott neki, hogy őt nem, csak a „pártdalnokokat” engedik nyilvánosan szerepelni, pedig a közönség őrá vágyik, hiszen az emberek manapság csak „műanyagot” kapnak. „Ennek az oka a zsidóság, amelyik az 1945-ben kezdődött népi forradalom elhalványítására kialakította a maga „civista forradalmát”, és felébe kerekedett a munkásoknak, a parasztokról nem is szólva. A zsidó polgár kihirdette, hogy ő kommunista, és gátlástalanul elnyomta a proletáriátus forradalmát. Aki ezt nem látja, az vak, hangsúlyozta Erdélyi József. A kulturális vezetés, a sajtó, színház, könyvkiadás nem a proletáriátus kezében van, hanem a zsidó polgárság kezében” – adja vissza Erdélyi szavait az ügynök.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” – írta Ady. De kik az őrzők? A rendőrök és a bírák? A politikusok? Az írók?


Jegyzet:

Erdélyi József periratai Budapest Főváros Levéltárában vannak. Számuk: Nb 1668/47. A költői rehabilitációjával kapcsolatos kommunista pártiratok magántulajdonban maradtak fenn. Az Erdélyire is vonatkozó lakás- és telefonlehallgatási jegyzőkönyveket, valamint a besúgójelentéseket a Történeti Hivatal őrzi a V-11 803 szám alatti dossziékban.

Az 1945 előtti Erdélyi-művek néhány országos könyvtárban megtalálhatók. Számos közülük korabeli lapokban jelent meg először. Önéletrajzát, melyet az Egyedül vagyunk szerkesztőjének felkérésére írt, a hetilap közölte folytatásokban, majd a Turul jelentette meg 1942-ben. Új kiadása: Önéletrajzi írások. 1. A harmadik fiú. 2. Fegyvertelen. Gede Testvérek Bt., Budapest, 2001.

Lukács György idézett 1947-es írása Az új magyar kultúráért (Szikra Kiadó, Budapest, 1948) című cikkgyűjteményének 189„195. oldalán olvasható. A Lukács–Zsolt-vitát korrekten ismerteti Király István A Lukács modell, Lukács György és Zsolt Béla vitája című írásában (Kritika, 1989. 7. és 8. szám). Királyt azonban a szíve a „polgárokkal” szemben a népieket szövetségesül fogadó kommunistákhoz vonzotta, akikhez maga is tartozott. A kommunista párt irodalompolitikájának ellentmondásaival A Magyar Kommunista Párt irodalompolitikája, 1944–1948 (Kossuth Kiadó, Budapest, 1986) című könyvemben foglalkoztam.

Erdélyi első 1945 utáni kötetét, a Csipkebokort a Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki 1955-ben, amelyet 1959-ben követett az Arany ménes. A hatvanas években további három kötete látott napvilágot. Megjelent írásainak jegyzéke, a műveiről, közéleti szerepléséről szóló írások bibliográfiai adatai Botka Ferenc–Vargha Balázs: A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1905–1945 Személyi rész I. A–K. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. 342–347. oldalán találhatók. Nézeteiről, közéleti szerepléséről számos információ nyerhető Nyerges András: Senkiföldje:, irodalom, Szúrópróbák című kötetében (Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999. Különösen 106–111 és 312–313. oldal.), amely Nyergesnek a Magyar Hírlapban megjelent publicisztikai írásait tartalmazza. Erdélyi József összegyűjtött verseit két kötetben Fehér torony címmel, Medvigy Endre szerkesztésében a Püski Kiadó adta ki 1993-ban.

2000 című irodalmi és társadalmi havilap, 2001. június, 49–62. o.


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 18-September-2006

Search website