1. A magyar megszálló csapatok kiküldésének politikai és katonai előzményei

1941 őszéig német részről a magyar hadsereg értékét elsősorban a pacifikáló feladatok megoldásában látták. Rabe von Pappenheim budapesti német katonai attasé Greiffenberg vezérőrnagynak 1941. szeptember 20-án írt levelében a következő javaslatot tette:

„A német katona harcos a csatában de nem csendőr. Ilyen ”pacifikáló feladatokra„ a magyarok sokkal alkalmasabbak. (...) Horvátország jó példa arra hogy sem a horvátok akik mindenkit kivégeznek, sem az olaszok akik csak félnek, nem alkalmasak a rendteremtésre. Talán nem hallják szívesen, de az a véleményem hogy a Balkán egyetlen jó katonája a magyar. Legelsősorban azért, mert tisztikara kiváló.”

Szerencsére magyar részről 1941-ben és a későbbi évek folyamán is elutasították a Balkán megszállásában való részvételt, bár ezt a német vezérkar többször is követelte. A magyar külpolitika jól sejtette, hogy ezzel tovább rontaná az angolszász hatalmakkal szemben kialakult rossz viszonyt. Feltételezhetően szerepet játszott az a megfontolás is, hogy nem tanácsos megszállással tovább terhelni az egyébként is feszült magyar–szerb viszonyt. Az egyetlen terület., melyet Magyarország szívesen megszállt volna, a Bánát volt: ezt azonban a németek maguknak tartották fenn.

Az első megszálló csapatok az eredetileg frontbevetésre alkalmazott „Kárpát-csoport” seregtesteiből alakultak, melyeket a német hadvezetés 1941 őszéig visszatartott (8. határvadász, 1. hegyidandár). 1941 nyarán a német vezérkar már kifejezetten kérte a Honvédséget, hogy legalább gyengébben felszerelt megszálló alakulatokkal járuljon hozzá a keleti hadjárathoz. A magyar poltikai vezetés a Kárpát-csoport leváltását pótlandó, 5 dandárt ajánlott fel, remélve hogy ezzel letudhatja a későbbi német követeléseket is. A 121. és 124. dandárt Vinnyicába, a 105. és 108. dandárt Bergyicsevbe irányították.

A magyar részvétel értékét növelendő a Kormányzó 1942. február 12-én a megszálló gyalogdandároknak a „könnyűhadosztály” nevet adományozta – látszólag ezzel a csapatok harcértéke majdnem megduplázódott. Mindez azonban semmit sem változtatott azon, hogy az alakulatok létszáma alig haladta meg egy megerősített ezredét. A kiküldött alakulatokat idősebb évfolyamokból, 30–40%-ban nemzetiségi legénységgel töltötték fel. A rendelkezésre álló fegyverzetből is csak az elavult eszközöket adták a megszállóknak, a páncélelhárítás és a tüzérség pedig egyáltalán nem szerepelt hadrendjükben, mondván hogy arra úgysem lesz szükség. Ennek a takarékoskodásnak az oka valójában más volt – tekintettel Dél-Erdély későbbi visszaszerzésének lehetőségére, a rendkívül kevés modern felszerelést igyekeztek az országban tartani. Az ország szűkös ipari kapacitása még ezeknek az erőknek a modern felszerelését sem tette lehetővé.

A német vezérkar 1941. novemberében azonban újabb 2 dandárt és további kisebb egységeket kért, hogy pótolni tudja a magyar Kárpát-csoport mellett bevetett „Gyorshadtest” hazaszállítása után keletkező hiányt. 1941. október 6-án alakult meg Vinnyicában a Magyar Megszálló Csoport Parancsnokság melyhez 1942 januárjára már 5 dandár és számos kisebb egység tartozott, összesen kb. 40.000 fős élelmezési létszámmal. 1942 február 5-től keleti és nyugati „Megszálló Csoport Parancsnokság”-ra osztották az elsősorban vasútbiztosítással megbízott magyar csapatokat, miután a főparancsnokságot már január 17-én Kijevbe helyezték. A nyugati csoport (111., 121., 124. gyalogdandár) aránylag békés körülmények között tevékenykedett a Dnyeper folyótól nyugatra. Ezzel szemben a keleti csoport (102., 105., 108. gyalogdandár) Brjansz–Kurszk–Csernyigov térségében már kezdettől fogva harcba került nagyobb partizánalakulatokkal melyeket reguláris szovjet erők is támogattak.

2. Magyarok és a német megszállási politika

A magyar egységek taktikailag a helyi német parancsnokságoknak lettek alárendelve, nem központi vezetés alatt harcoltak: a magyar főparancsnokság csak ellátási és fegyelmi ügyekben volt illetékes. A magyarok által megszállt területeken számos német és helybeliekből felállított segédszolgálatos egység is tevékenykedett. Ezeknek, valamint a területileg illetékes SD (Sicherheitsdienst, biztonsági szolgálat), GFP (Geheime Feldpolizei, titkos tábori rendőrség) egységeinek szorosan együtt kellett működniük a megszállás során.

A náci ideológia szociáldarvinista elveiből következően minden olyan intézkedés legitimnek számított, melyet az erő pozíciójából hajtottak végre, jog és igazság nem játszott szerepet. A keleti területek lakóira semmilyen mértékben sem kellett tekintettel lenni. Ennek megfelelően a Szovjetuniót német részről gyarmatként kívánták kihasználni. Míg a Baltikumban és a Kaukázusban bizonyos mértékig tekintettel voltak a helyi lakosság érdekeire is, Ukrajna északi és keleti részét, Belorussziát és az elfolglalt orosz területeket a legdurvább módon kívánták igazgatni. Utóbbiak élelmiszertermelési szempontból behozatalra szorultak, ezért gazdasági jelentőségük minimális volt. Német közgazdászok a „Generalplan Ost” tervben előírták, hogy ezeket a területeket el kell szigetelni az élelmiszerfelesleggel rendelkező területektől. A villámháborús koncepció számára a lakosság munkaereje sem számított értéknek. Németország több millió tonna gabona behozatalára szorult a háború előtt: ezt a mennyiséget a Szovjetunióból tervezték kiszállítani, úgy, hogy csak azok a körzetek részesüljenek ellátásban, melyek feleslegek termelésére is képesek. Az egyéb területek számára semmilyen pozitív koncepció sem létezett.

Politikai koncessziók híján viszont kézenfekvő volt hogy a szovjet területek megszállása és igazgatása csak a terror eszközével lehetséges: másra amúgy sem lett volna mód mivel a szervezett megszálláshoz hiányoztak a kellő létszámú csapatok. Hitler utasításai ezért a lakosság brutális elnyomását és elrettentését követelték: együttműködésben nem volt érdekelt hiszen az ellentmondott volna a felsőbb fajról vallott szociáldarvinista nézeteinek.

A megszállt szovjet területeket katonai vagy civil közigazgatás alá helyezték, annak megfelelően hogy milyen távolságra esett a harcoktól. A megszállási politika legdurvább gyakorlata a partizánveszélyes vidékeken és a civil közigazgatás területein alakult ki: Ukrajnában a Dnyepertől nyugatra fekvő térséget Erich Koch vezetése alá helyezték „Ukrajna Birodalmi Komisszariátus” néven, míg a Dnyepertől keletre fekvő területeket a „B” ill. a „Közép” Hadseregcsoport mögöttes parancsnoksága igazgatta. A hadseregcsoportok mögöttes parancsnokságain belül tábori és helyi kommandantúrákat alakítottak, melyek mindegyike többtucat várost vagy falut fogott össze. Az arcvonalhoz közelebb eső területeket pedig a hadseregek mögöttes parancsnokságainak rendelték alá. Ezeknek a hatóságoknak kellett gondoskodniuk a beszolgáltatás felögyeléséről, a helyi közigazgatás megteremtéséről, a közoktatás megindításáról (csak általános iskolák voltak engedélyezve), és a rend fenntartásáról. Emellett koordinálniuk kellett a munkaerőtoborzást és az SS– és rendőri vezetőkkel történő együttműködést a partizánharc és a zsidóüldözés területén.

A korabeli hadijog nem tiltotta az ellenséges fél harcosainak kivégzését abban az esetben, ha azok nem viseltek egyenruhát ill. megkülönböztető jelzést, nem álltak felelős vezető parancsnoksága alatt, fegyvereiket nem nyíltan viselték és nem tartották be a nemzetközi egyezményekben kodifikált háborús viselkedés normáit. Ennek értelmében a világháború folyamán minden hadsereg kivégezte azokat a személyeket, akik a partizán harcmodort választották. A hadijog azonban nem engedélyezte a kivégzést pusztán gyanú miatt, a túszok kivégzését pedig csak abban az esetben engedte meg, amennyiben azt az ellenség jogsértő tevékenysége teszi szükségessé és a megtorlás arányban áll a másik fél jogsértésével. Falvak felgyújtása és a lakosság lemészárlása nem volt megengedett. Ennek ellenére német részről kezdettől fogva úgy kívántak hadat viselni a Szovjetunióval szemben, hogy ezeket a szabályokat megszegik. Német parancsok megengedték, sőt adott esetben előírták a kollektív büntetések alkalmazását, túszok és gyanúsak kivégzését. Kivégzendőnek számítottak a politikai tisztek és az összes partizán, még azok is, akik önként megadták magukat vagy át akartak állni német oldalra.

Az ukrajnai megszálló alakulatok 1941-ben légüres térbe kerültek: semmilyen hivatalos információt nem kaptak arról, hogy a gondjaikra bízott területeknek mi lesz a későbbi sorsa. A német gyarmatosító tervekről csak kevesen tudtak, de ezek a tervek is teljesen használhatatlanok voltak a térség kezelése szempontjából. A felsőbb német vezetéstől állandóan egymásnak ellentmondó parancsok érkeztek. Egyszer kíméletlen bánásmódot követeltek meg, máskor pedig a lakossággal kiépítendő jó viszonyra hívták fel a figyelmet: „Az ukrán területet egy baráti nép éllettereként kell kezelni”, „Az ukránok árják és német vérrel (keleti gótok) vanak átitatva” állt a különböző német katonai tájékoztatókban, míg más gazdasági szakemberek tízmilliók tervszerű éhenhalatásáról írtak.

Bár a megszállók földet és szabadságot ígértek, gyakorlatilag minden élelmet elvettek, a kolhozrendszert pedig nem szüntették meg. Mivel a megszállást politikai eszközökkel nem lehetett vonzóvá tenni, csak az elrettentés maradt az egyetlen fegyver. Részletes nyomozásra, vizsgálatokra, a konkrét bűnösök felkutatására amúgy sem volt mód: a terület nagysága, és a magyarok csapnivaló felszereltsége eleve lehetetlenné tette a partizánok megfékezését. Ezt tükrözték az OKH (a német véderő szárazföldi parancsnoksága) által kiadott parancsok is, melynek szellemiségét jól érzékeltetik a bevezető mondatok: „Ismeretessé vált, hogy nem minden esetben intézkednek a szükséges szigorral (...) Az orosz mindig is megszokta a keménységet és a tekintély kíméletlen beavatkozását.”. Az előbb idézett parancs szerint a gyanúsakat is át kellett adni az Einsatzgruppéknak (ez gyakorlatilag a kivégzést jelentette). Partizánnak minősült mindenki, aki bármilyen módon ellenszegült a megszálló hatóságoknak, vagy megtámadott a németeknek dolgozó személyeket. Ugyanígy partizánként kellett kezelni azokat a szovjet katonákat is, akik nem azonnal jelentkeztek a megszálló hatóságoknál, függetlenül attól, hogy elkövettek e valamit, vagy sem.

Az 1941 őszén lezajlott bekerítő hadműveletek nem tudták megtisztítani a brjanszki erdőt az oda szorult szovjet hadseregcsoport maradványaitól. Katonák tízezrei bujkáltak az erdőben, sejtve hogy a fogságbaesésre és túlélésre már az előbb említett parancs miatt sincsen nagy esélyük. Belőlük külső irányítással hamar szervezett partizán–harccsoportokat alakítottak. Felszereltségükre jellemző, hogy az egyik ilyen alakulatnak még páncélos javító üzeme is volt! Nemcsak aknavetőkkel, hanem komolyabb közepes tüzérségi lövegekkel is rendelkeztek. Ezzel szemben a magyar megszálló csapatokat egyáltalán nem szerelték fel tüzérséggel, mondván hogy erre úgysem lesz szükségük, páncélelhárító fegyvereik sem voltak, még géppuskákból is a szükséges mennyiség töredékét kapták csak meg – az ezredek lövészszázadai például egyáltalán nem rendelkeztek golyószórókkal és géppuskákkal, csak a hadosztályok nehézfegyverszázadai kaptak összesen 42 darabot (összehasonlításul jegyezzük meg, hogy a szovjet lövészhadosztályban 166 géppuska volt rendszeresítve). Még gyatrábban szerelték fel a hadosztályközvetlen alakulatokat: az utászszázad 220 katonájára 170 puska jutott. A helyzetet súlyosbította, hogy a magyar vezetés minden jel szerint szükséges rossznak ítélte a megszálló hadosztályok ellátását, és ezért a rendkívül szűkösen rendelkezésre álló hadianyagból csak a legrosszabb minőségűt juttatta ezekhez az alakulatokhoz, ellentétben a frontra szánt csapatokkal, melyeket a lehetőségekhez képest jól szereltek fel. A megszállók sanyarú fegyverzetüket a csatatereken talált elhagyott hadianyaggal próbálták kiegészíteni: így például a 105. hadosztálynál az ott tolmácsként alkalmazott szovjet hadifogoly tüzér százados segítségével a talált roncsokból úgy–ahogy rendbe hoztak négy löveget és ez alkotta a gyalogdandár teljes tüzérségét. Ugyanígy járt el a 102. hadosztály is mely ezen felül 30 db. Maxim géppuskát és nyolc 8,2 cm. gránátvetőt állított csatasorban a talált vagy zsákmányolt fegyverzetből. Német részről a hadizsákmánygyűjtő állomásokat utasították a feltalált fegyverzet átadására. A magyar puskatöltény sokszor kifogyott és ezért sokszor orosz lőszert használtak a katonák annak ellenére hogy ez viszont tönkretette a fegyvert.

A lakossággal szemben a megszállók számtalan atrocitást követtek el. A helyzetet mindenképpen radikalizálta, hogy a katonák ellátása sokszor csapnivaló volt. Természetszerű jelenség, hogy ilyen helyzetekben mindig a lakosságnak kell viselnie az összes ezzel járó szenvedést, hiszen a katona fegyver és hatalom birtokában mindent megszerezhet magának. A helyzet elfajulásának elsődleges oka azonban a politikai ellenőrzés teljes hiánya volt: a megszálló hatóságok a kapott parancsok elszabotálása vagy a kegyetlenkedések eltűrése és támogatása között választhattak.

1942 elejétől egyre szaporodott azoknak a német parancsoknak a száma, melyek a hadifoglyokkal és a lakossággal való emberséges bánásmódra hívták fel a figyelmet. Visszatérő jelenség volt, hogy folyamatosan újra és újra definiálták, ki számít partizánnak, segítőnek, átállónak, hadifogolynak, ki lőhető agyon és ki nem (minél későbiek a parancsok, annál inkább szűkítették az érintettek körét).

A német és magyar parancsnokságok pontosan tudták, hogy a partizánok jelentős része egyáltalán nem önként vállalta a fegyveres harcot: sokakat szabályos kényszersorozással vittek el lakóhelyükről. A partizántáborokban már az átállás gyanúja miatt is gyakran előfordultak kivégzések, az emberek sokszor éheztek, esetenként az alapvető gyógyszerek is hiányoztak. A rettenetes állapotok miatt sokan megkockáztatták a szökést, míg rá nem jöttek arra, hogy a másik oldal továbbra is partizánként kezeli őket, ami 1943-ig egyenlő volt a halálos ítélettel.

A partizánok parancsainak megtagadása véres megtorlás vont maga után. A partizánveszélyes területen található falvaknak rendszeresen élelmiszert kellett szállítaniuk a partizánok részére. Ennek elmaradása esetén a partizánok, ellenkező esetben pedig a megszállók torolták meg a civil lakosságon azt, hogy együttműködött az ellenséggel. A brjanszki erdőben a partizánok 1942. tavaszára az összes kinevezett polgármestert agyonlőtték gyakran családjukkal együtt: a megszállók hasonlóan jártak el akkor, ha valaki nem teljesítette követeléseiket, sőt általában a polgármestereket tették meg túsznak arra az esetre, ha a falu határán belül merénylet történik. 

3. A magyar megszálló alakulatok tevékenysége Ukrajnában 1941–1942

Míg a nyugati megszálló csoport tevékenysége teljesen eseménytelenül alakult, a keleti megszálló csoportba szervezett 105. és 102. hadosztály Brjansz térségében a háború leginkáb partizánveszélyes területére került. A Dunántúlnyi területű erdőség területén 1941 októberében három szovjet hadsereget kerítettek be a német csapatok. Sok szovjet katona el tudott rejtőzni az erdőségben, hozzájuk hamarosan ejtőernyősök és partizánok is csatlakoztak. Német részről erő és fegyverzet hiányában nem volt lehetséges az erdőség támpontszerű ellenőrzése sem: a megszállók csak az erdőség szélét tudták valamelyest kontrollálni. A partizánok szervezettségére és fegyverzetére jellemző, hogy egyes partizánalakulatok még páncélos–javító üzemmel is rendelkeztek. Ebben a térségben tevékenykedett a két leghíresebb szovjet partizánvezér: Kolpak és Fjodorov tábornokok harccsoportja is. A partizánok 26 nagyobb csoportba, ill. 130 századerejű osztagba szerveződtek.

A magyar megszálló hadosztályok feladata az erdőség déli kijáratainak lezárása és a térég pacifikálása volt. Magát az erdőt német részről mint megszállhatatlant kezdettől fogva feladták. A megszállóknak csak a fegyveres erő biztosítása volt feladatuk: a rendőri nyomozás és a közigazgatási feladatok nagyrészt a német szervekre hárultak. Ennek megfelelően a különböző partizánvadász akciók esetében a magyar csapatok mellé mindig kirendeltek egy német tábori csendőr vagy SD-kommandót. Esetenként azonban a magyar csapatoknak kellett gondoskodniuk a polgármesterek kinevezéséről és a helyi alsófokú közigazgatás megszervezéséről is.

A 105. gyalogdandár

A 105 gyalogdandár Bergyicsevben rakodott ki október 30-november 5 között. November 27-ig tartott a 202. német gyalogdandár leváltása, miközben napi 22–39 km. meneteket tettek meg a katonák. Az alakulatnak összesen 26.000 km területet kellett ellenőrzése alatt tartani, ez azonban 1942. márciusára már 46.000 2km-ra növekedett melyből 16.000 km volt erdő és mocsár, becslések szerint áprilisban kb. 10.000 partizán bujkált ezen a területen. Ezzel szemben kb. 5200 magyar katona és kb. 2000 német és helyi fegyveres állt.

December 23–24 között a magyarok Karjukova térségében bekerítettek egy komolyabb partizánalakulatot: 200 partizán fogságba esett, 700–1200 elesett, 20–30 vagon lőszer felrobbant. Január 10-ig a dandár 27 vállalkozás folyamán 1800 partizánt ill. „partizánsegítőt”, egy titkos rádióadót és több vagon lőszert semmisített meg. A „partizánsegítő” terminus gyakori használatából arra következtethetünk hogy az esetek többségében mindenkit agyonlőttek azokban a községekben ahol partizántevékenységet gyanítottak.

Az első komolyabb saját veszteségről február 15-án volt jelentés: három összecsapásban (Muricka, Turja, Ivanovka) összesen 8 saját halott mellett 63 harcban elesett, 10 kivégzett és 179 elfogott partizánról és egy falu felgyújtásáról tudósított a hadinapló. Ezen teljesítményt annak ellenére érte el a hadosztály, hogy parancsnoka Bogányi Károly vezérőrnagy már február elsején részletes jelentésben számolt be arról hogy 70%-ban nemzetiségekből álló alakulata a fegyverzet és a ruházat alapvető hiányosságai miatt alkalmatlan nagyobb hadműveletek vezetésére. Február 17-én a hadosztály egységei egy partizánrajtaütés miatt 31 halottat és sebesültet vesztettek Jelino térségében. Megtorlásképp még aznap felgyújtották Luky Hutort és agyonlőttek 139 „partizánsegítőt”.

A századok létszáma azonban a fagyások és egyéb okok miatt 80–100 főre csökkent, miközben a dandárnak 1100 kilométer vasútvonalat kellett biztosítani és a falvak jelentős részében is helyőrséget kellett tartani. Az időjárási viszontagságok miatt márciusra a bakancsok 80, a nadrágok 50, az alsónemű 100%-a tönkrement és cserére szorult. A katonák március végéig 2500 kilométert tettek meg gyalogmenetben, mivel a hadosztály területe megnövekedett.

A hadosztály szempontjából tipikusnak tekinthető a Jelino község ellen folytatott hadművelet. A falu melletti erdőben egy kb. 1000 fős partizáncsoport táborozott, létszámuk felderítési adatok szerint 300–400 ejtőernyős, 100–200 „bolsevista” és 200–400 kényszersorozott falusi lakos, parancsnokuk a később híressé vált Fjodorov volt. A tábort az erdőben erődszerűen építették ki és repülőtér is tartozott hozzá. A magyar jelentés kiemelte hogy a közeli falu lakossága teljesen ki van szolgáltatva a partizánoknak és csak kényszerből működik velük együtt. Először február 5-én majd február 12–18-án próbálkozott egy német egység a partizántábor megsemmisítésével, de mindkét esetben kudarcot vallott, annak ellenére hogy másodszorra egy zászlóalj és egy megerősített század mellett még légi támogatásban is részesült.

Március 26-án a II/55. zlj és a német 703. őrzászlóalj koncentrált támadást indított Jelinó község ellen. Néhány házból szórványos lövöldözés fogadta a csapatokat, ezeket azonnal „elintézték”. Utána a magyar zászlóalj razziát tartott a faluban, 230 „partizánt” elfogtak melyek közül 30-at rögtön agyonlőttek (feltehetően azért mert fegyvert, lőszert vagy katonai felszerelési tárgyakat találtak náluk vagy abban az épületben ahol tartózkodtak), a többieket átadták a GFP-nek és végül felgyújtották a falut, mely a jelentés szerint a házakban elrejtett lőszer miatt szüntelen robbanásokkal járt. A jelentés a továbbiakban egy szót sem ejtett az erdőben található táborról: nyilván azért mert a támadók nem merték rászánni magukat az áttekinthetetlen terepen történő harcra. A megtorló akciónak tehát csak a falu nagyrészt kényszerített lakossága esett áldozatul.

Július 4-én Friderici tábornok, a hadosztályt a brjanszki erdőben tevékenykedő partizánok elszigetelésére vetette be. A melléjük beosztott német parancsnokságok feladata a politikai és közigazgatási kérdések megoldása volt, míg a megerősített 105. hadosztály velük együttműködve a tisztogatás lebonyolításáért lett felelős. Az alakulatnak „zárt zónát (Sperrzone)” kellett létrehoznia Szeregyina Buda és Gremjatsch között mely felfogja a partizánok esetleges kitöréseit. Ez azt jelentette, hogy térség összes lakott települését el kellett pusztítani és a lakosságot ki kellett telepíteni, hogy a partizánok ne tudják élelmezni magukat a parasztok készleteiből.

A „Sperrzone” elv a megszállás csődjének beismerése volt: azért került rá sor, mert a német–magyar csapatok képtelenek voltak folyamatos ellenőrzésük alatt tartani a megszállt terület nagy részét. Ez már a tavasz folyamán nyilvánvalóvá vált, amikor a hadosztály által ideiglenesen elfoglalt falvakban a lakosság nem volt hajlandó polgármestert választani és faluőrséget szervezni, mert tudta hogy a megszálók nem tudják megvédeni őket a partizánoktól, akik mindenkit kivégeztek, aki a megszállókkal együttműködött.

A 102 gyalogdandár és a Baumann csoport

A 102. gyalogdandár részei 1941 december 6–14 között érkeztek be Bergyicsevbe és január 3–12 között vették át a 105. gyalogdandár területét Neshin székhellyel. Hozzájuk csatlakozott a 105. gyalogdandárból kikülönített 46. gyalogezred is „Bauman-csoport” néven. Jelentések szerint Shurawka–Essmann–Ssopitschi–Amon–Chomtovka és Ssewsk 6 km. délre ill. Szeregyina Budától 10 km délre teljesen a partizánok ellenőrzése alatt állt.

A magyar csapatoknak a partizánok megsemmisítése mellett gondoskodniuk kellett a helyi közigazgatás megszervezéséről is azokban a falvakban melyeket nem semmisítettek meg: jelentéseik szerint a lakosság azonban itt sem volt hajlandó sztarosztát választani és segédrendőröket szervezni, mert tudták hogy a magyarok csak ideiglenesen képesek a terület biztosítására és a partizánok minden kollaboránst agyonlőttek.

A Baumann csoport és a 102. gyalogdandár 1942. áprilisában 1380 partizánt és segítőt „intézett el”, miközben 51 halottat 67 eltűntet és 99 sebesültet vesztett: a hónap folyamán a két egység összesen 25 falut gyújtott fel és pusztított el. A hadosztálynak áprilisban 150 kilométer széles arcvonalban kellett lezárniuk a partizánok kitöréseit a brjanszki erdőből. Egy zászlóaljnak 15 kilométeres szakaszt kellett védenie melyre csak két géppuska jutott. Ilyen fegyverzet mellett csak az ártatlan lakosságon lehetett megtorolni a partizánok támadásait.

Ezt a helyzetet a partizánok is tudták és ezért a hónap elején ellentámadásba mentek át: Shichowban meglepték az 51/III zászlóaljat mely a teljes hadikasszáját, 90 foglyot, 62 halottat és sebesültet vesztett és a falut elhagyva Csernackojéba menekült, ahol bekerítették és csak a Szeregyina–Budáról küldött erősítésnek sikerült őket felmentenie. A válságos helyzetet mutatta 102. hadosztály jelentése, mely szerint a parizánok túlereje nehézfegyverek területén 8:1 Az 51/III zászlóalj, melynek egyetlen aktív tisztje sem volt és legénysége 30%-ban román, 30%-ban pedig rutén nemzetiségű tartalékosokból állt, Csernackojét is kiűrítette egy újabb támadás után. Parancsnoka idegsokkot kapott és az egységet ideiglenesen egy tartalékos hadnagy vezette tovább.

Az április 10-én kezdődő olvadási időszakban szinte lehetetlen volt nagyobb hadműveletek vezetése. Magyar részről ezért csak a közvetlenül elérhető falvak felégetésével foglalkoztak. A németekkel kollaboráló Bronyiszlav Kaminski fehérorosz önkéntesei (lokoti milícia), a 552. n. őrzászlóalj és a 41/II zlj valamint egy utász század az utak felszáradása után tisztogató hadműveletre kapott parancsot.

Borisszovót 1942. április 17-én a 43/III zlj. nehézgéppuskákkal és gránátvetőkkel támadta meg. Az acéllapokkal is megerősített házakat a zászlóalj végül nem tudta elfoglalni és visszavonult, majd másnap ismét támadott és elpusztította a falut. A hadosztály egységei jelentéseik szerint vagy saját veszteség nélkül, vagy 1-5 sebesült ill. halott árán 20-30 partizánt semmisített meg ezekben a napokban. Pawlowitschi és Mala Pawlowitschi elfoglalásánál, melyet német vadászrepülők is támogattak, a magyar egységek 4 partizánt fogtak el és 350 „partizánt” lőttek agyon „szökés közben”, míg a légitámadásnak 120 áldozata volt. A zsákmány mennyiségéből (1 géppuska, 15 puska és 4 automata puska és néhány használhatatlan fegyver valamint 4 (!) elfogott partizán) arra következtethetünk, hogy a támadás során a falu lakóinak zömét válogatás nélkül agyonlőtték. Hasonló légitámadással egybekötött hadműveletre több más alkalommal is sor került, 1942. április 25-én pl. a „gyalogság segítségével” 1000 „partizánt” semmisített meg a magyar támadás.

Mindez a partizánoknak nem okozhatott jelentékenyebb veszteséget mert erejükből még arra is tellett hogy április 27/28-án a magyarok ellen kb. 2 ezer emberrel nehézfegyverekkel támadásba menjenek át, melynek eredményeképp másnap reggelre az 53. gy.e. kénytelen volt kiűríteni az elmúlt napokban állandóan támadott Csernackojét és Szeregyina Budát. Az így kialakult résen nagyobbb partizánegységek törtek át a Chinelj erdő felé. Súlyos helyzetbe kerültek a Pigarjevkában körbezárt 46. gyalogezred részei is, melyek két nap alatt 23 halottat, 43 sebesültet és vonatalakulataik nagy részét elvesztették. Maga a hadosztályparancsnokság csak az erélyes német parancsok hatására nem hagyta el Ssewsk-i székhelyét. Agricola tábornok, a felettes német parancsnokság vezetőjének jelentése szerint „a 102. könnyűhadosztály hosszú távra még arra sem alkalmas, hogy a szemből támadó partizánokkal szemben eredménnyel lépjen fel.” Agricolának végül Szeregyina Budától 10 kilométerre délre sikerült két német század segítségével egy ideiglenes állást kiépítenie, majd másnap 29-én a várost visszafoglalnia. Becslések szerint 6–8 partizáncsoport legalább 5000 fegyverese támadta a hadosztály állásait

Magyar jelentések szerint a Chinelj erdő megtisztításáért folytatott többhetes hadművelet május 30-ig a következő eredményekkel járt: 4375 partizánt és „segítőt” megsemmisítettek. A „partizánok” összvesztesége majdnem kilencszerese volt a támadókénak miközben a zsákmányolt fegyverek alapján legfeljebb 600–700 tényleges partizán eshetett a harcok áldozatául.

A 2. magyar hadsereg alakulatai közül először kiérkező 6. hadosztályt a súlyos helyzet miatt szintén partizánvadászatra vetették be. Partizáncsapatok május 9-re elfoglalták Filipowo, Orlija és Torlopow falvakat, melyeket néhány nap múlva a magyarok visszafoglaltak. Az egységes vezetés érdekében a 6. hadosztály alá rendelték a 102. könnyűhadosztály egy ezredét és a lokoti milíciát. Megfigyelések szerint az ellenfél folyamatosan kapott légi utánpótlást, és Igziczkoje térségében páncélosokkal és lövegekkel is rendelkezett.

Május 14-án sikerült elfoglalni Igrizkojét, a magyarok 14 halottat és 70 sebesültet, a partizánok 80 halottat vesztettek. Május 16-ig ezek a számok 21 halottra, 114 sebesültre és 3 eltűntre növekedtek, mellyel szemben 236 kivégzett partizán és „segítő” állt. A 6. hadosztály megtisztította a Dimitrijew–Lokot közötti vasútvonal és a Szeregyina–Buda–Nerussa közti szakasz közti területet. A Jampol délén rejtőzködő partizáncsoportot sikerült bekeríteni és kitörési kísérleteiket visszaverni.

Ennek ellenére állandóan újabb és újabb partizáncsoportok törtek ki a brjanszki erdőből és portyáikkal komoly zavart okoztak a német–magyar megszállók által igazgatott területeken. Ezért a népmet vezetés július folyamán megparancsolta a Nawlja–Nerussa közti összes település elpusztítását és a lakosság teljes kitelepítését. A 102. és 108. hadosztályoknak kellett Kaminskival együttműködve gyűjtőtáborokat felállítani a lakosság számára. 15–60 év közötti férfiakat külön elkülönítve kellett őrizni. A hadműveletben 7 magyar és 6 német ill. orosz Schuma–zászlóalj vett részt. Augusztus 29-én a „Dreieck” és „Viereck” hadművelet véget ért: 1037 partizánt és „segítőt” megsemmisítettek, 58 foglyot ejtettek. 329 partizán átállt és 15870 helyi lakost telepítettek ki: közülük csak 260 volt férfi, ami arra utalt hogy a harcképes lakosságot a partizánok mind besorozták.

A megszállt terület teljesen lepusztított volt élelemszerzés szempontájából. Alapvető élelmiszerek hiánya miatt a városi lakosság éhezett. Az ipari termelés csak néhány üzemben indult meg: ezek döntően a hadsereg szükségleteinek termeltek. Lótáp alig állt rendelkezésre és benzinhiány következtében a motorizált egységek sem voltak mozgathatóak. A partizánokkal szembeni elrettentő hadviselés csődjét bizonyítja Bakay altábornagy javaslata, melyben a teljes lakosság kitelepítését kérte a német megszálló parancsnokságtól. Ez az ötlet a későbbiek során újra és újra felmerült. A 102. gyalogdandár által megszállt kb. 30.000 négyzetkilométernyi területen az összeírások alapján a Vörös Hadsereg 896 volt tisztjét és 26.201 katonáját és 106.853 be nem hívott hadkötelest tartottak nyilván. Ezek közül a partizánparancsnokok folyamatosan soroztak be alakulataikba embereket, elsősorban a 15–19 év közötti korosztályt. A sorozás részben kiküldött bizottságok által történt, de a kettős hódoltságú területeken az érintett községek sztarosztái csak egy levelet kaptak, a következő szöveggel:

„Aki nyomós ok nélkül vonja ki magát a német területrablókkal szembeni harcból, azt úgy tekintjük mint egy árulót, mint egy zsidót [ !] . Aki e levél kézhezvételétől számított tizedik napon túl is szolgál a németeknek, kivégezzük. Aki ezt a lapot az ellenség kezére juttatja, családjával együtt kivégezzük.”

A 108. hadosztály harcai

Az 1942 tavaszán előretörő szovjet csapatok miatt válságos helyzet alakult ki a déli német arcvonalon, melynek elhárítására ezt a megszálló alakulatot is bevetették Harkov térségében. Március 16–25 között sikerrel vette fel a harcot, és két fontosabb helyéget is visszafoglalt. Páncélelhárítás és tüzérség teljes hiánya miatt azonban néhány nap alatt elvesztette létszáma és fegyverzete 40%-át. A megtépázott alakulat júniusban Putiwl térségébe került. Felderítési adatok szerint vele szemben a Kolpak partizáncsoport kb. 1200 fegyverese rejtőzött 80–120 fős csoportokba osztva az erdőben. A hadosztálynak rendelték alá az 52/II. zászlóaljat (105.ho), és több német különleges alakulatot. A partizánok aktivitására jellemző hogy még felvonulás közben megtámadták Chinski helyőrségét Konotoptól 28 kilométerrel északra ahol megölték a milicisták hozzátatozóit és három tábori csendőrt.

Júnuis 19-én Friderici tábornok, a terület német parancsnoka kiadta a tervezett hadművelet irányelveit: a 108. hadosztálynak Konotop ÉK térségében délről északi irányba át kell fésülnie a hadseregcsoport mögöttes területét, elsősorban a Dessna–Wotka–Iwot–Iwotka térségét. A hadművelet befejezése után az alakulat a 2. páncéloshadsereg alárendeltségébe lépett át Szeregyina Buda térségében. Az akció politikai és közigazgatási lebonyolítása a német mögöttes parancsnokságok, a katonai tisztogató hadművelet irányítása pedig a magyar Keleti Megszálló Csoport feladata volt. Az akció időtartamára a német kommandanturákhoz kirendelt GFP-egységeket megerősítették, és a magyar 105. hadosztályhoz is kirendeltek egy GFP-szakaszt.

A bekerítő hadművelet azonban kudarcot vallot, mert a Putiwl-i erdőt a partizánok idejekorán kiűrítették. Bogányi vezérőrnagy 1942. július 7-i jelentése szerint a Putivl környéki harcok során 250 partizánt öltek meg a harcok során, és fogságbaesés után további 143 főt akasztottak fel vagy lőttek agyon. Ehhez képest az akció során összesen csak 6 gránátvetőt, 24 löszeresgurtnit, 6000 darab gyalogsági lőszert két takarót, egy teherautót, egy rádió adóvevőt, 420 molotov-koktélt, 17 disznót és egy tehenet zsákmányoltak, amiből következik, hogy a „harcban” elesettek többségének valójában semmilyen fegyvere sem volt. Szovjet források szerint Nowaja Sszloboda elpusztítása június 6-án történt, a falu lakosai közül 407 személyt lőttek agyon vagy égettek el házaikban a magyar katonák és a segítségükre küldött német páncélossszázad.

A brjanszki erdő déli lezárása elől a partizánok nyugati irányú támadásokkal tértek ki, melyek során július 18-án Gremjatsch-t is elfoglalták és ott azonnal hidat építve a Gyesznán is átkeltek. Ezzel káoszt idéztek elő az addig német szempontból békés és haszonnal működtetett nyugati területeken is.

Augusztus 31-én a 105. hadosztály 3 megerősített zászlóaljjal „Rex” fedőnévvel vállalkozást indított a Ssnob vasútállomásra befészkelődött partizáncsoport megsemmisítésére. Az akció azonban teljes kudarcot vallott: a magyar katonák el sem jutottak Ssnob vaasútállomásig sőt a Gyeszna keleti felén nagy áldozatokkal létrehozott hídfőt is fel kellett adniuk és a hidat is fel kellett robbantaniuk mert különben tartani kellet volna hogy a partizánok a másik oldalra is átkelnek. A partizánok lényegesen jobb fegyverzetüknek köszönhetően alig szenvedtek veszteségeket, míg magyar részről csak egy zászlóalj 15 halottat, 64 sebesültet és 2 eltűntet vesztett a vállalkozás során.

Állandó problémát okozott, hogy a magyar alakulatokat kivették a magyar megszálló csoport parancsnoksága alól és különféle német alakulatoknak rendelték alá őket. Így 1942. áprilisában 19 magyar zászlóalj közül csak néggyel rendelkezhetett a magyar parancsnokság: a 108. hadosztály a 6. hads. a II. kerékpáros zlj. a XI. hadtest, a 40. gy.e. utászszázada a XXIX hadtest, a 102. hadosztály és a Baumann csoport a 580. német Mögöttes Parancsnokság alárendeltségében harcolt.

1942. november folyamán a Kolpak-partizáncsoport áttört a B Hadseregcsoport területéről nyugati irányba a Pripjaty-mocsarak déli térségébe, ahol hamarosan szinte teljesen átvette az uralmat. Ezzel újabb százezer négyzetkilométernyi terület csúszott ki a náci hadigazdaság irányítása alól. A 108. hadosztályt, hasonlóan a többi magyar egységhez már nem lehetett bevetni aktív partizánvadászatra: ehhez nemcsak az eszközök, hanem a kiképzettség is hiányzott. A hadihelyzet változásával a megtorló akciók is egyre inkább abbamaradtak. A magyar csapatokat zászlóalj, sőt századerejű kötelékekre darabolták fel és vasút– valamint helységbiztosítással bízták meg. 1943-ra gyökeresen megváltozott a megszállók viselkedése: míg eleinte az önként átálló partizánokat is agyonlőtték a magyar és német hatóságok, ekkorra már szigorúan tiltották az effajta bánásmódot. Mindezt elsősorban az a felismerés idézte elő, hogy a lakossággal szemben engedmények és koncessziók nélkül háborút viselni nem lehet. Emellett szerepet játszott az is, hogy a teljesen elégtelenül felszerelt, 60%-ban idősebb nemzetiségiekből összeállított, rosszul kiképzett magyar megszálló alakulatok képtelenek voltak a „kemény kéz” taktikájának folytatására.

4. A német hadvezetés további próbálkozásai magyar megszálló alakulatok kiküldéséért

Pappenheim ezredes 1942 nyarán folyamatos nyomást gyakorolt a magyar vezérkarra további csapatok ügyében. A megváltozott helyzetet jellemzi, hogy a magyar fél ragaszkodhatott ahhoz, hogy Németország legalább formailag diplomáciai úton nyújtsa be kérését további magyar csapatokért. Pappenheim feletteseinek panaszkodott hogy magyar részről nem kapja meg a honvédség készleteinek és mozgósítható létszámának ill. rendelkezésre álló alakulatainak tényleges adatait: véleménye szerint azért, mert a magyarok titokban Románia ellen fegyverkeznek. (RH 2/2925, 1942. június 23., 27–28.o.)

5. A megszálló csapatok további tevékenysége Ukrajnában és Lengyelországban

1942 novembere után a magyar megszálló alakulatok egyre kevésbé hajtottak végre nagyobb vállalkozásokat a partizánok ellen. Mind német, mind magyar részről felismerték, hogy az alakulatok erre sem fegyverzet, sem kiképzettség szempontjából nem alkalmasak. Az egyetlen többé–kevésbé megvalósítható feladat a vasutak biztosítása volt: ezért a magyar egységket többezer kilométeres távolságokra osztották szét. A hatalmas terület miatt a vasutak őrzése is csak támpontszerűen volt megoldható: többszáz méterenként egy–egy megerősített őrs biztosította a növényzettől megtisztított terepet a vasuti töltés mindkét oldalán.

Mindez cseppet sem akadályozta a partizánokat abban, hogy egy nap akár többszáz helyen is felrobbantsák a síneket és ezzel megbénítsák a front ellátását. Német szempontból a Brjanszk térségétől keletre harcoló 2. és 2. páncéloshadsereg ellátása vált különösen kritikussá, mivel ezek számára csak a brjanszki erdőn keresztülvezető egyetlen vasútvonalon lehetett utánpótlást szállítani.

Német részről már 1941-ben is csak minimális erőkkel kívánták biztosítani a megszállt területeket. A villámháború kudarca után még azokat a gyenge erőket is csökkenteni kellett, melyek megszállásra voltak alkalmazva. A német hadvezetés ezért egyre erőteljesebben szorgalmazta a helyi lakosság és a szövetségesek bevonását a partizánok elleni hadműveletekbe. Követelésükre a magyar hadvezetés is újabb csapatokat szállított ki a térségbe: 1943. január 5–30 között az 1. és a 201. könnyű hadosztályt, április 15. és május 15. között pedig a 18. és a 25. könnyű hadosztályt bocsájtották a német hadvezetés rendelkezésére, utóbbiakat a hazaszállított 2. hadsereg „ellenértékeként”. Fegyverzet szempontjából továbbra is csak a legminimálisabb felszerelést osztották ki: az első két hadosztály esetében még a közvetlen huszárszázad felállításától is eltekintettek, arra hivatkozva hogy a 2. magyar hadsereg felszerelése minden erőt elvont. Újdonság volt viszont, hogy az alakulatok legalább hadosztályonként 12 db. 7,5 cm hegyiágyút kaptak.

1943. május 1-én a 2. hadsereg parancsnokságából megalakult Kijevben a m. kir. Megszálló Erők Parancsnoksága, Lakatos Géza vezérezredes vezetésével. A Nyugati Megszálló Csoport Parancsnokságból a VII. hadtestet (parancsnoka László Dezső altábornagy, 18., 25., 121., 124. könnyűhadosztály, 2. repülődandár), a Keleti Megszálló Csoport Parancsnokságból a VIII. hadtestet (parancsnoka Kiss István altábornagy, 1., 102., 105., 108., 201. könyűhadosztály) szervezték meg. Az év folyamán a hadosztályok számozását is megváltoztatták, a 102-t 12, a 108-at 9., a 105-öt 5., a 121-et 21, a 124-et 23. és a 25-öt 19. könyűhadosztályra keresztelték át és megkezdték az egységek átszervezését is: a „Szabolcs” hadrend szerint a megszálló hadosztályokat háromezredes, tüzérséggel és közvetlen alakulatokkal megerősített tartalékhadosztályokká kívánták átalakítani. Németek által átadott francia ill. belga zsákmányolt páncélosokból két önálló harckocsiszázadot és a Dél-Erdélyből átszökött magyar nemzetiségű katonákból egy zászlóaljat bocsájtottak a megszálló parancsnokság rendelkezésére. 1943 nyarán a megszállók létszáma meghaladta a 90.000 főt.

Az 1943 telén ill. tavaszán indított szovjet offenzíva jelentős előretörésekkel járt: ezek során került a frontvonalba a 105. és a 108. hadosztály több alakulata Szeregyina Buda-Novgorod Szeverszkij térségében ill. a Gyeszna folyó védelme során. Bár a magyar parancsnokság mindent megtett azért hogy alakulatait kivonja az egyenlőtlen küzdelemből, német részről habozás nélkül kész helyzetet teremtettek amikor csak lehetett, és bevetették a megszállókat. Erre annál könnyebben nyílt lehetőségük, mivel a front visszavételével párhuzamosan a magyar egységeket egyre inkább német frontparancsnokságoknak rendelték alá. 1943. március 3-6 között Szeregyina Buda védelmében a 34. gyalogezred nagy része megsemmisült. Bakay altábornagy erélyes közbelépésére voltak a németek csak hajlandóak arra, hogy a kötött megállapodások értelmében kivonják a magyarokat a reguláris erőkkel szembeni harcból.

Bakay és a magyar vezérkar is állandóan kérte a német hadvezetést, hogy a magyar csapatokat egységes parancsnokság alatt, összefüggő területen vessék be. Ennek német részről katonai szempontból nem tudtak, politikai szempontból nem is akartak eleget tenni mivel tartottak a magyarok „különutas” megszállási politikájától. Az OKW ugyan tett ilyen jellegű igéretet, de az OKH, mely a területen illetékes volt, megtagadta a magyarok követeléseinek teljesítését. Emiatt Szombathelyi vezérezredes ideiglenesen le is állította a 18. könnyűhadosztály szállítmányait, és csak akkor engedelmeskedett, amikor német részről figyelmeztették: ez a lépés a 2. hadsereg hazaszállításának késleltetésével jár.

1943 nyarán a tarthatatlan állapotok miatt a német hadvezetés elszánta magát a brjanszki erdő megtisztítására. Brjanszk–Szeregyina Buda–Gyeszna–Lokot térségében öt német gyalog–, egy páncéloshadosztály, a 102. magyar gyaloghadosztály, valamint számos egyéb alakulat segítségével „Cigánybáró” néven három hetes hadműveletet indítottak a partizánok megsemmisítésére. Május 15 és június 6. között 1568 foglyot ejtettek, 1584 partizánt megsemmisítettek és 15.812 lakost evakuáltak. Jelentések kiemelték, hogy az átállást elősegítette az a parancs, mely megtiltotta a válogatás nélküli kivégzéseket: 869 partizán ezért az átállást választotta. Kolpak és Fjodorov partizáncsapatának azonban nem okozott jelentős veszteséget az akció. Előbbi már korábban elhagyta a bekerített területet és Fjodorov is kicsúszott a bekerítésből. Német részről ezért újabb és újabb akciókat kellett indítani a terep átfésülésére. Hasonlóan eredménytelennek bizonyultak a Pripjaty mocsarakba kiszállított 18. és 25. könnyűhadosztály részvételével lebonyolított hadműveletek. A „Seydlitz” vállalkozás, melynek célja Szaburov 20.000 fős partizáncsapatának megsemmisítése volt, kudarcot vallot, mert a partizánok idejekorán elvonultak.

Jelentős változások történtek a partizánokkal szembeni bánásmód területén: 1943 nyarától már a fogságbaesett partizánokat sem volt szabad kivégezni. Az intézkedést nem humanizmus, hanem praktikus megfontolások váltották ki: a háború elhúzódásával a munkaerő mind értékesebbé vált és a könyörtelen harcmodor a német–magyar félre is visszaütött.

A kurszki páncélos csata után megkezdődött a német „Dél” hadseregcsoport visszavonulása. Augusztus 5.-19. között az 1. könnyűhadosztálynak kellett ellátnia 15 kilométer szélességben a Gyeszna folyamvédelmét. Nehézfegyvereket a német ígéretek ellenére sem kapott. A csak nevében „hadosztály” élelmezési létszáma alig volt több mint egy ezredé: 4660 katonáját viszont két feltöltött szovjet hadosztály támadta meg. Néhány nap alatt az egység elvesztette a harcos létszám 40%-át. Szeptember 17-én a főparancsnokságnak el kellett hagynia Kijevet és Rovnótól délre, Kremenyec városába települt. Novemberben a 18. és 25. könnyűhadosztály térségét is veszélyeztették szovjet csapatok. Szombathelyi ismételten kérte a német vezérkartól a magyar megszállók Galícia térségébe történő visszavonását és kifogásolta, hogy csapatai hét különféle német parancsnokság alárendeltségében harcolnak. Kérését ismét elutasították, a két hadosztálynak a Pripjaty-mocsarakba kellett hátrálnia a szovjet páncélosok elől..

A német–magyar viszony a megszállás kérdésében egyre feszültebbé vált. Súlyos botrányt okozott Pappenheim ezredes, budapesti német katonai attasé távirata, melyet tévedésből a magyar parancsnokságnak is kézbesítettek. Ebben Pappenheim „zálognak” nevezte a megszállókat, átállási szándékkal gyanusította a magyarokat és azt kérte hogy mögéjük titokban német csapatokat állítsanak. Pappenheimet emiatt leváltották és a német főhadiszállás bocsánatot kért az incidensért, de a bizalmatlanság ezután már tagadhatatlan volt.

1944. januárjában a szovjet csapatok elérték Luck térségében a Pripjaty-mocsártól délre húzódó vasútvonalat, melyet a VII. hadtest biztosított. A magyar fél szerencséje volt, hogy a terepadottságok nem tették lehetővé páncélosalakulatok bevetését. Ennek ellenére súlyos veszteségek keletkeztek a 19., 21. és a 201. hadosztálynál, melyeknek a Dnyeszter déli partját kellett biztosítaniuk. A folyamatos szovjet támadások szétszakították a német arcvonalat és ennek következtében a VIII. hadtest északnyugati, a VII. hadtest pedig délnyugati irányba sodródott. Lakatos vezérzeredes felismerte, hogy csak idő kérdése hogy mikor jelennek meg szovjet csapatok a Kárpátok előterében. Január végétől folyamatosan sürgette alakulatai egyesítését és visszavonását Nyugat-Galícia területére. Éppen ez volt az, amit német részről feltétlenül el akartak kerülni. A Generalgouvernement (Főkormányzóság) vezetése és az SS számára fontos szempont volt az ukrán nacionalistákkal történő együttműködés, melyet nem akartak veszélyeztetni magyar csapatok jelenlétével. Mind ukrán, mind német részről sok előítélet élt a magyarokkal szemben, melyek részben a magyar fél galíciai kilengéseiből és határmódosító kísérleteiből fakadtak. Lakatos ezért csak a legutolsó pillanatban, március elején vonhatta vissza parancsnokságát és a VII. hadtestet Lemberg körzetébe. A hadtest áprilisban az 1. magyar hadsereg kötelékébe került, ahol a mögöttes terület biztosítását látta el, hadosztályait később feloszlatták.

Ebben az időben már mind magyar, mind német részről előfordult, hogy a megszállók megállapodásokat kötöttek a kommunistaellenes lengyel vagy ukrán partizánokkal, sőt fegyvert is juttattak nekik. A Pripjaty-mocsarakban többszázezer kilométeres területen nem létezett német–magyar ellenőrzés. Ezeken a területeken a kommunista és az antikommunista partizánok, ill. a lengyel és az ukrán felkelők vívták magánháborújukat. Különös kegyetlenséggel zajlottak a lengyel–ukrán összecsapások: hadifogság itt nem fordult elő.

A VIII. hadtest márciusra Breszt–Kovel–Pinsk–Luniniec térségében látott el vasútbiztosítási feladatokat 24.000 négyzetkilométernyi területen. A partizántevékenységet jellemzi, hogy csak áprilisban 395 vasútrobbantás és 31 sorozatrobbantás történt: 1301 robbantást a magyar csapatok meg tudtak akadályozni. Május 1-én II. tartalék hadtestnek keresztelték át az egységet és hat hadosztályából három tartalékhadosztályt alakítottak. Június 22-én „Bagration” fedőnévvel megindult a háború egyik legnagyobb szovjet offenzívája, mely napok alatt darabokra szaggatta a „Közép” hadseregcsoport arcvonalát. A magyar megszálló erők szerencséjére a jelentősebb harci események a Pripjaty-mocsaraktól délre játszódtak le, ezért a hadtest nagyobb veszteségek nélkül vissza tudott vonulni Varsó felé. Német részről egyre elégedetlenebbek voltak a magyar megszállók teljesítményeivel: Bor Jenő altábornagy, aki április 5-től a megszálló erők főparancsnoka volt, mindent megtett, hogy alakulatait kivonja a harcokból. Emellett a németek számára közismert volt, hogy Bor és a magyar tisztikar rokonszenvezik a lengyel lakossággal. Több esetben az is előfordult, hogy magyarok fegyverrel látták el a lengyel Armija Krajova tagjait. Német részről azt is feltételezték, hogy magyar csapatok is bekapcsolódhatnak a Varsói felkelésbe és ezért előkészítették az összes magyar hadosztály lefegyverzését. Bár erre nem került sor, a megszállók egyre inkább csak terhet jelentettek és ezért Románia kiugrása után német részről is engedélyezték hazaszállításukat az 5. tartalékhadosztály kivételével. Utóbbi volt az utolsó magyar megszálló alakulat: 1944. decemberéig Varsó térségében, majd az Ondava völgyén keresztül a cseh–Morva Protektorátuson és Ausztria területén át Bajorországba szorult vissza, ahol 1945. májusában kapitulált.