A Kádár-korszakban az 1956-os forradalom története nem képezhette tudományos kutatás tárgyát. A tiltás következtében olykor egymással homlokegyenest ellenkező sémák – 1956-ban nem volt antiszemitizmus, illetve felújult a szélsőjobboldali veszély – rögzültek. Az 1980-as évek végétől változott a helyzet, feltáratlan területek azonban jócskán maradtak, és a félmegoldások, manipulált értékelések száma sem kevés. A hamis múltértelmezés legutóbbi példájaként David Irving a Magyar Televízió 2003. október 23-i adásában kijelentette: „Az első két napon egy antiszemita pogrom volt ez a felkelés [...] a magyar kormányt [...] zsidó kormánynak tekintették.” E torzítás azért veszélyes, mert lovat ad azok alá, akik a kommunistákat a zsidókkal azonosítva 1956-ot zsidó- és kommunistaellenes felkelésnek szeretnék látni. Kádárék 1957-ben másként csúsztattak: propagandasorozatukban, a Fehér könyvekben azt igyekeztek bizonygatni, hogy az „ellenforradalom” győzelme esetén szörnyű sors várt volna a magyarországi maradék zsidóságra.

Elhamarkodott ítélkezések helyett az antiszemita jelenségek számbavétele, okainak feltárása vihet közelebb a történtek megértéséhez. A téma egyik legjobb ismerője, Kovács András szerint „a forradalom napjaiban valójában elenyésző volt az antiszemita jelenségek száma.”¹ A zsidóellenes megnyilvánulások közé nem csupán a zsidók tettleges bántalmazása, a lincselések, pogromok tartoznak, hanem a gesztusban, szóban és írásban elkövetett atrocitások is. Ezekkel megsokszorozódik a 15-20 körüli szám. Az antiszemitizmus esetében azonban a „kevés” is sok. A zsidóellenes atrocitások viszonylag ritka előfordulása és az antiszemita megnyilvánulások antikommunista jellege sem ok arra, hogy lekicsinyeljük a forradalom alatti zsidóellenességet. Az 1956-ban ismét nyíltan megjelenő zsidóellenesség – amely a társadalomban 1948 és 1956 között lefojtottan volt jelen – nem a forradalomról állít ki bizonyítványt: azt jelzi inkább, hogy az évtizedes kényszerű kitérő után az emberek ott folytathatták, ahol 1945–46-ben, de még inkább 1947–48-ban abbahagyatták velük. Amikor 1956-ban kiengedtek a hatalmi fékek, elszabadultak a csoportos és a személyes indulatok.

A forradalom idején Magyarországon az előítéletesség hagyományos és új formái egyszerre voltak jelen. A tradicionális zsidóellenesség inkább a csoportosan elkövetett bántalmazásokban és rongálásokban és azok helyi kezelési módjában követhető nyomon. A zsidóellenes atrocitások túlnyomó többsége a közbiztonság átmeneti lazulásához köthető: ahhoz a néhány naphoz, amikor a régi erőszakszervek – a rendőrség és a honvédség – elbizonytalanodtak, visszahúzódtak, az újak – a polgárőrség, a nemzetőrség – pedig még nem szerveződtek meg. A hatalomváltással járó bizonytalanság, a törvényi gátak leomlása kedvezett a lefojtott indulatok kirobbanásának. A következményektől való félelem immár nem tartott vissza a cselekvéstől.

A csőcselék-antiszemitizmus

Antiszemita atrocitásokra az esetek többségében azokon a vidéki településeken került sor, ahol nagyobb számban éltek a holokauszt után visszatérő, vallási hagyományaikat is őrző zsidók: elsősorban Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. A zsidók azért is irritáltak számos helybélit, mert már jelenlétükkel is saját emberségük csorbulására, be nem ismert bűneikre – közömbösségükre a zsidók deportálásakor, a zsidó ingóságok eltulajdonítása – emlékeztették őket. Számosan úgy próbáltak menekülni a lelküket nyomó teher alól, hogy felnagyították az általuk ismert zsidók ellenszenves tulajdonságait, visszatetszést keltő cselekedeteit, és ezek alapján ítélték meg a többieket. Sokakat nyomasztott, másokat viszont saját szenvedéseikre gondolva felháborított, ha az egykori üldözöttek veszteségeikről, elszenvedett sérelmeikről beszéltek. A Fehér könyvek I. és IV. kötetében említett 19 antiszemita atrocitás közül 11 a fentebb említett három megyéhez kötődik. Az Alföldön Pest és Bács-Kiskun megyében voltak még zsidóellenes megnyilvánulások –, öt Észak-Magyarországhoz köthető, a Dunántúlhoz csupán kettő sorolható. A Szolnok megyei antiszemita megnyilvánulásokról máshonnan tudunk. Cseh Géza derítette ki, hogy csak a Jászságban nem fordult elő zsidóellenesség, volt viszont Kunhegyesen, Tiszabőn és Szolnokon. „A Jászság zsidósága majdnem teljes egészében elpusztult, míg a tiszántúli és a szolnoki zsidó származású lakosok jó részét nem Auschwitzba, hanem Bécs környékére szállították” – indokolja az eltérést a történész.²

A csőcselék-antiszemitizmushoz sorolhatók a zsidóverések, lincselések, a pogrom határát súroló rombolások, a helyiek által felszámolt pogromkezdeményezések. Miskolcon 1956. október 26-án a differenciálásra képtelen tömeg a sortűz elrendelőinek tartott rendőrök-ávéhások mellett megtámadott egy ávéhásnak és zsidónak vélt járókelőt: ütlegelték, majd felakasztották. Kísértetiesen ismétlődött a helyi múlt, bár az indítékok eltérőek voltak: 1946-ban kommunista szervezésű, antikapitalista demonstráció fajult lincselésbe, tíz évvel később az utcán demonstrálók a nemzetietlennek tartott kommunista diktatúra képviselőin álltak bosszút. 1946-ban a feketézőket jelképezte az a két zsidó malomtulajdonos, akit a kommunista párt által felheccelt munkások vertek halálra. Ugyanez lett a sorsa 1946-ban annak a pincebeli rejtekhelyéből előhurcolt zsidó származású nyomozónak is, akit a felelősök számonkérésével bíztak meg. 1956-ban a helyi forradalmi szerv, a munkástanács egyik képviselője hiába próbálta a rendőrkapitányság pincéjében elrejteni a megyei főkapitányság bűnügyi helyettes vezetőjét: a tömeg előráncigálta, és brutális módon meggyilkolta. Mind az 1946-os, mind az 1956-os miskolci megmozdulások során a tömeg az erőszakszervek képviselői mellett egy kívülállót is meglincselt – mindketten zsidók voltak.

Szarvason a helyi – zsidó származású – orvost azért bántalmazták többen a tüntetők közül, mert az orvos tiltakozott az ellen, hogy az egybegyűlteknek egy „volt nyilas” szónokoljon. Az egykori leventeoktató és zászlós, aki 1956-os szereplése idején nyugdíjas tanító volt, 1957-ben a bíróság előtt így rekonstruálta a jelenetet: az orvos „felém kiabált: „Mi az, már megint a fő nyilasok fognak vezetni bennünket?”. Tekintettel arra, hogy én nyilas soha életemben nem voltam, felindultam [az orvos ] kijelentésén, és felszólítottam nevezettet, hogy jöjjön közelebb, és ismételje meg még egyszer az elmondottakat. Minthogy ő erre nem volt hajlandó, én ekkor azt kiáltottam neki: „piszkos zsidó”.”³

Tiszabercelen október 27-én este nyolc-tíz helybeli a kocsmai gyülekező után egy épülőfélben lévő háznál kövekkel fegyverkeztek fel, majd a „zsidó vallású cipészmester” (az 1957. április 26-i keltezésű vádirat megfogalmazása) háza elé vonultak. Egyikük bekiabált: „Te kutya jordán, gyere ki. Lőj ki, ha van puskád!” A többiek beverték kövekkel az ablakot. A cipész helyett a lakás őrzésével megbízott férfi jelent meg, akit a társaság magával hurcolt. Arra kényszerítették, hogy hangosan kiabálja: „ruszki, mars ki, haragszom a zsidókra, én zsidó talpnyaló vagyok”.⁴ Mátészalkán egy 56 éves kereskedőt vádoltak azzal, hogy fegyvereket rejteget. Felelősségrevonói megszavaztatták a tömeget: mit gondolnak, van-e nála fegyver, vagy nincs. Az emberek véleménye megoszlott. Volt, aki védeni próbálta, mire valaki megjegyezte: „Mindegy, ha jó ember is volt, de zsidó”.

A zsidóellenesség elszórt jeleivel november 4-e, a második szovjet megszállás után találkozhattak az utcánjárók: röpcédulák és falfirkák árasztották a gyűlöletet. Az egyik változat: „Ki a hazaáruló zsidókkal az országból!” A legelterjedtebb szöveg: „Icig, nem jutsz el Auschwitzig!”, vagyis már itt, a hazádban pusztítunk el. 1957 februárjából való az a nemzeti ellenállásra buzdító röpirat, amelyet a Kék Párthoz (?!) köthető. „Tennivalók: mivel minden rossz mozgatója a zsidóság és a kommunista párt, ezért kórházba kell juttatni azokat a zsidókat, akik nem fizikai munkát végeznek, hanem a karhatalom tagjai, vagy hivatalokban ülnek, a párt működését pedig minden eszközzel akadályozni kell.”⁵ Egyetlen eszement személy irománya sem hagyható figyelmen kívül, hiszen nem tudható, hogy hányan olvasták el a röpiratot, s az még kevésbé, hogy a szöveg hány olvasójára hatott.

Kommunistaellenesség, zsidóellenesség

1956-ban a letűnt rendszer irányítóinak gyűlöletéhez gyakran kapcsolódott zsidóellenesség, amit az váltott ki, hogy a helyi párt- és állami vezetők, s nem ritkán az ávéhások között voltak olyan zsidó eredetűek, akik antihumánusak és kegyetlenek voltak. Az ő elvakult párthűségük, embertelenségük azonban nem különbözött hasonló nem zsidó társaiéiktól. Ez utóbbiakat mégis kevesebb atrocitás érte, mint zsidó származásúakat.

A kommunistaellenességgel összekapcsolódó zsidóellenesség alanyai azok a pártutasításokat elvakult meggyőződésből végrehajtó, többnyire a működési helyükön idegen párt- és állami alkalmazottak lettek, akik 1945-ben, a szörnyű múlt, a holokauszt után váltak a megváltónak hitt kommunista eszme híveivé, és „egyházának”, a „Pártnak” hű szolgáivá. Közéjük tartozhatott az alább idézendő, Pécsen íródott levél címzettje is: „[...] Fel vannak számolva a könnyek sokasága, amit neked, piszok zsidó ringyó, köszönhetünk. Azt hitted, elfelejtettünk, nem!!!. De majd a Te időd is elkövetkezik, és felelni fogsz azokért a keserves börtönben eltöltött időnkért, amit neked a magyarok iránti gyűlöletednek, amiért téged és a többi zsidókat elhurcolták, mi ártatlanok szenvedtünk, hogy pusztultál volna el a gázkamrában, a többi büdös zsidókkal együtt, akik a magyar apák és anyák ezreit megöltétek, börtönbe juttattátok, a jó zsidók azok elpusztultak. Nem felejtettünk el [...] Párttitkárnő!!! Jön a te időd is hamarosan.”⁶

A töményen antiszemita iromány hátterét nem ismerjük. Nem zárható ki, hogy a levélben emlegetett tények igazak. De miért társul hozzá elvakult rasszista gyűlölködés? Mintha a levélírónak az lenne a meggyőződése, hogy a párttitkárnő intézkedéseit származása magyarázza. A sérelem rasszista átszínezése – zsidó bánt magyart – a levél végén megakad. Mintha a sértett agyában felvillanna a józanság szikrája: mégsem lehet csupán faji eredetű egy embertelen intézkedés, s az ő szenvedése sem ugyanaz, mint a holokauszt áldozataié. A gyalázkodó levélíróban mocorkálni kezd a disztingváló bűntudat – a jó zsidókat ölték meg –, hogy megmaradhasson a mesterségesen felfokozott megtorlásvágy irracionális állapotában.

A fenti levélben emlegetett bűnöket nem zsidó származású párttitkárok és népnevelők százai is elkövették, mégsem maradt fenn ellenük irányuló, hasonló intenzitású dühről tanúskodó dokumentum.

A felvonulásokon, gyűléseken elhangzott indulatos, zsidóellenes kiszólásokat nehéz elválasztani a szovjet- és kommunistaellenes megnyilatkozásoktól. „Magyar testvérek, miénk az ország, a piszkos zsidókat és kommunistákat kizavarjuk az országból, mi vettük át a hatalmat.” (Elhangzott a nyírcsaholyi tanácsháza előtti tömeggyűlésen.) „Magyaroknak kenyeret, Rákosinak kötelet, zsidó kormányt nem tűrünk, ruszki, mars ki!” (Mátészalka) „Le a kommunistákkal, le a piroskönyvesekkel, le a zsidókkal!” (Szamossályi) Szinte szó szerint ugyanezeket kiabálták a tüntetők Cégénydányádon, Kölcsén, Nagyszekeresen, Tiszabecsen, Túrricsén, Fehérgyarmaton, Nábrádon, Tiszabercelen. „Ki kell nyírni a zsidókat és a kommunistákat!” (Balkány) „Nem kell zsidó kormány, mi magyarok vagyunk”; „Büdös kommunisták, fel kell a zsidókat akasztani”. (Nagyecsedi tüntetők) „Le a zsidó kormánnyal!” (Tiszavasvári) Az egyik nyírkarászi lakos a következő szavakkal ösztönzött cselekvésre: „Mire várunk, amikor már Pesten és más városokban folyik a harc a zsidók megsemmisítéséért.”

Füzesgyarmaton október 28-án sokan attól tartottak, hogy fegyveres kommunisták – „zsidók” – jönnek a községbe: azt feltételezték, hogy a helyi zsidók hívták be őket. A nemzetőrparancsnok sajátos módját választotta a tömegindulat lecsillapításának: „átkutattatta a község két kommunista, egyben zsidó származású lakosának – a földműves-szövetkezet pénztárosának és a cipőbolt vezetőjének – a házát”. A pogromhangulat ezzel nem szűnt meg: a másnapi piacnapon kikergették a „a magyarok boltjaiból” a zsidó származású Moskovitz-testvérpárt, s csak a nemzetőrök beavatkozásának volt köszönhető, hogy nem lincselték meg őket.⁷ Kiskunmajsán a tanács zsidó begyűjtési felügyelőjét agyonverte a feldühödött tömeg. A legbrutálisabb ütlegelők lumpenek voltak, akik vagyontalanságuk okán eleve nem lehettek kárvallottjai az embertelen beszolgáltatási, rekvirálási akcióknak. (A párttitkárt és a VB-elnököt, vagyis a meggyilkolt hivatalbeli feletteseit megkímélte a tömegharag.)

A kommunistaellenességgel összefonódott zsidóellenességhez olykor zsidókra sem volt szükség. Az egyik Fejér megyei községben a felvonulók akkor kezdtek el antiszemita kijelentéseket tenni a kormányra és a községben lakó országgyűlési képviselőnőre, amikor az asszony háza elé értek, aki nem volt zsidó, „csupán” kommunista párttag és a kommunista rendszer híve.⁸

A kommunisták és a zsidók azonosításának jellemző tévképzete, amikor Lenint zsidónak vélték. Baktalórántházán a járási nemzetőrség vezetője felháborodottan konstatálta, hogy a járási rendőrkapitányságon még mindig ott függ Lenin képe: „a zsidó kommunista fényképe mit keres a falon, mikor már az a rendszer megváltozott”. Előfordult, hogy a zsidók közötti szolidaritás antiszemita kliséjét összekapcsolták a kommunista rémuralommal, és Rákosit a zsidók védelmezőjeként emlegették. Nem akartak tudni arról, hogy a pártvezér önmagát nem tekintette zsidónak, s a „szocializmus alapjainak lerakása”, vagyis a polgári rend gazdasági és ideológiai felszámolásakor a terror egyaránt sújtotta a zsidókat és a nem zsidókat.

A leegyszerűsítő előítéletességet néha a személyesség is képes oldani. Tiszakécskén izgatott tömeg – ezernél is többen lehettek – gyülekezett a tanácsháza előtt. A kiabált jelszavak között az is elhangzott: „ki a zsidókkal a kormányból!” – emlékezett vissza a pap. „De ezt nem kell antiszemita megnyilvánulásnak tekinteni, mert velük menetelt a szódavizes Oppenheim lánya is, és magam hallottam, amikor valaki odaszólt neki, hogy nehogy magára vegye, Mancika!”⁹

A kommunista = zsidó-tévképzet Kádár kapcsán is felbukkant. „A keszthelyi járás területén az a hír terjedt el, hogy a sztrájkot tíz napra meghosszabbítják, mert a Kádár-kormányt nem ismerik el. Ezt azzal indokolják, hogy Kádár zsidó, nekik ilyen miniszter nem kell.”¹⁰ Egy vásárosnaményi lakos így reagált a november 4-i hatalomváltásra: „Nem fog sokáig tartani, zsidó bábkormány.” A tiszakóródi tanító összevonta gyűlölete tárgyait: „Nem bízok én Kádárban sem, köztudatban az van, hogy Kádár is zsidó, csak magyarosította a nevét.”

A helyi forradalmi vezetők reagálása a zsidóellenességre

A tömegmegmozdulásokon elhangzott antiszemita kijelentésekkel ellentétben az írásba foglalt jelentésekben csak elvétve találunk zsidóellenes kitételeket: a fogalmazás aktusa egyben mentális kontrollt is jelent. Aki egy felvonuláson vagy népgyűlésen a tömeggel azonosul, átveszi az embermassza személytelen felelőtlenségét, és olyat is megenged magának, amit egyébként nem tenne meg. Testületi iratban rögzített kormányellenesség antiszemita megjelenési formájával Szajla Munkástanácsának (forradalmi bizottságának) október 29-i, eredeti aláírásokkal hitelesített követeléseiben találkozunk: „Új magyar, független, zsidómentes kormány alakuljon.”¹¹ Józsa Forradalmi Bizottságának október 27-i 33 pontja egyikében a zsidóellenesség áttételes: „Józsa község dogozó népe kéri, hogy a megalakult új kormányban csak magyar nemzetiség legyen, ne legyen úgy, mint az elmúltban volt, hogy vezető pozíciót töltöttek be, de állampolgárságuk magyar nem volt.”¹²

A forradalmi bizottságok igyekeztek visszaszorítani a spontán feltörő antiszemitizmust. Olykor megoldhatatlan feladatnak tűnt, hogyan egyeztessék össze a nép bizalmából megválasztott vezetők az antiszemita tömegindulatok leszerelését a megtámadottak védelmével. Itt csak egy példára van terünk, és ez Hajdúnánás.¹³ 1956. október, amikor a csőcselékből valaki kiadta a jelszót a zsidóverésre, a felgerjedt tömeg nem csupán a vélt szovjetbérencek keresésére indult, hanem megrohanta a „zsidóutcát”, és súlyosan bántalmazta a vallási közösség vezetőit, majd a zsidók házait kereste föl. A zsidóüldözések – elszigeteltebben – másnap és harmadnap is folytatódtak. A nánási forradalmi bizottság a tömegindulatok megfékezését vélte a legsürgősebbnek. Ennek érdekében átszervezte, „megrendszabályozta” a nemzetőrséggé átkeresztelt polgárőrséget. Erre azért volt szükség, mert közülük többen részt vettek a zsidóüldözésekben és a fosztogatásokban – ők kikerültek a testületből. A polgárőrség más tagjai pedig – például az egyik szovjetbérencnek tartott, hajdani zsidó munkaszolgálatos – a népharag célpontjai lettek. A forradalmi bizottság vezetője – Szilágyi Gyula 1954-től volt a település tanácselnöke, korábban asztalosként dolgozott – a nép megnyugtatása érdekében engedményeket tett a tömeghangulatnak: azzal az érvvel szerelte le a lincselőket, hogy a megtámadott zsidók közül néhányat lefogatott, mondván, hogy „bűnükért” majd bíróság előtt felelnek, majd a zsidókat a település elhagyására szólította fel. A zsidók előtt azzal érvelt, hogy csak így tudja megóvni őket a népharagtól.

A hajdunánási forradalmi bizottság 1956-os magatartása a kunmadarasi nemzeti bizottság 1946-os magatartására emlékeztet. A kunmadarasi, halálos áldozatokat is követelő pogrom túlélőinek a helyi pártokból alakult néphatalmi szerv képviselői azt tanácsolták, hogy a tömegindulatok leszerelése érdekében a zsidók hagyják el szülőhelyüket, s ezzel mintegy jóváhagyták azt az antiszemita vélekedést, hogy a pogromért közvetve – létükkel – ők is felelősek. 1946-ban az államhatalomnak elsősorban azért nem volt érdeke az antiszemita tömegmegmozdulások reális értékelése, mert Rákosiék a kunmadarasi pogrom adta lehetőségek kihasználásával legfőbb politikai ellenfelükre, a kisgazdapártra kívántak csapást mérni, s nem a valódi bűnösöket (akik között szép számmal voltak kommunisták és parasztpártiak) akarták felelősségre vonni. 1957-ben pedig Kádárék azért ódzkodtak a hajdúnánási események reális értékelésétől, mert kínos lett volna bevallaniuk, hogy mégiscsak az „ellenforradalmi” helyi vezetőin, mindenekelőtt a „revizionista” kommunistákon múlott, hogy az antiszemita tömeghangulat – melynek gerjesztői között még a kádárista igazságszolgáltató szervek sem tudtak volna „osztályidegent” vagy „kulákot” kimutatni – Nánáson lecsillapodott.

Zsidó félelmek

A forradalom napjaiban a zsidók közül sokan rettegtek, a nem zsidók közül számosan tartottak az antiszemitizmus kiújulásától. A félelem rémhíreket szült, a szorongó felnagyította, félreértelmezte a baljósnak ítélt jeleket. „A zsidók menekülése tart, s ma már 50, mások 80 családról tudnak, köztük Lányi Barna, a Nemzeti Bank volt igazgatója, mindkét zsidó sahter. A Pásti utca 2. számú házból már 10 család ment el” – olvassuk egy 1956. december eleji naplófeljegyzésben.¹⁴

A forradalom után a szabolcsi zsidók zöme kivándorolt. A zsidók tömeges emigrálása önmagában nem bizonyíték a forradalom idején erősödő antiszemitizmus mellett, hiszen a korábbi években az állam nem engedélyezte kivándorlásukat: sokan régi terveiket válthatták valóra a határzár lazulásával és a kivándorlás megkönnyítésével. Nehéz azonban megállapítani, hogy a Magyarországot 1956 október végétől elhagyó zsidó származásúak közül hányan voltak azok, akik már korábban is a távozást fontolgatták, s hányan olyanok, akik megrémültek az antiszemita megnyilvánulásoktól, akik zsidóellenes felhangokat véltek felfedezni a kiszabadult hercegprímás nyilvános szózatában: akikben minden „felfordulás” zsigeri félelmeket keltett, hiszen ők átélték 1944-et, voltak emlékeik a „hivatalos” és a népi antiszemitizmusról, s sokukat az 1945 utáni változások sem győztek meg arról, hogy a zsidók társadalmi megítélése javukra változott volna. A zsidók vagyonát is államosították, sok zsidót is kitelepítettek.

Az MSZMP és a zsidóellenes atrocitások

A kommunisták a háború utáni koalíciós években nem mertek szembenézni az antiszemitizmussal, sőt rövidtávú politikai érdekektől is vezettetve a pártban is megtűrték az alkalmazkodó, a hatalmi harcban őket segítő antiszemitákat, a „kisnyilasokat”. A kommunista hatalomátvétel után az antiszemitizmus betokozódott, hogy válságidőszakban felszínre törve tovább mérgezze a közéletet.

A kommunista párt elnéző volt a lojális nacionalizmussal. Vezetői azt remélték, hogy a nacionalizmusnak tett engedménnyel – ennek megnyilvánulási formája volt az antiszemitizmus hallgatólagos eltűrése, illetve a zsidóellenesség kibeszélhetetlensége – el tudja fogadtatni magát azokkal, akik idegenkednek tőle, vagy ellenségesek vele szemben.

Rákosi a szélsőségesen önkényes megoldásokat, a terrort részesítette előnyben: ő döntötte el, ki és mikor számít zsidónak – a „polgári reakció” elleni harcban, illetve a kapitalista viszonyok felszámolásakor nem tett különbséget a „kizsákmányolók” között, híveiről viszont maga döntötte el, hogy származásuk az adott pillanatban számára hátrány. Ha politikai érdekei úgy kívánták meg, még legközelebbi munkatársát is képes volt ellenségévé – cionista összeesküvővé – minősíteni. A Sztálin halála utáni szovjetunióbeli olvadás átmenetileg szalonképessé tette Magyarországon a nemzeti kommunizmust, aminek következménye a párton belül zsidóellenesség felerősödése lehetett volna, ha az újra megerősödő rákosisták elleni közös fellépés nem prolongálta volna a problémát.

A forradalom lerombolta a gátakat, elöntötte a közéletet a sokféle lefojtott indulat: a demokratikus és az antidemokratikus irányultságúak egyaránt, így a konzervatívok, a szélsőjobboldaliak és a kommunisták antiszemitizmusa is.

Hatalomra kerülése után Kádár is a bevált módszerekhez tért vissza: leplezte, eltussolta az antiszemitizmust, a nemzeti sérelmek orvoslásával pedig igyekezett maga mellé állítani a tömegeket. Jó érzékkel lovagolta meg a Rákosi-Gerő-ellenes érzelmeket, amiből kettős haszna származott: egyrészt diszkreditálta potenciális vetélytársait, másrészt sokakban azt a reményt keltette, hogy kényszerű visszalépésekkel ugyan, de folytatni képes a Nagy Imre-féle nemzeti kommunista vonalat. Ebben – feltehetően szándéka ellenére – Révai József is a kezére játszott, aki 1957 nyarán sürgette a pártot, hogy lépjen fel az antiszemitizmus ellen. Kádárt és politikustársait Révai ideológusi aspirációi, a párttagok közötti tekintélye miatti félelem késztethette arra, hogy félreállítsák a hírhedt kommunista kultúrpolitikust, akit maga Kádár kért fel a hazatérésre (a forradalom alatt ő is Moszkvába menekült).

1957-ben az MSZMP viszonya az 1956. október 23-a utáni antiszemita megnyilvánulásokhoz ambivalens volt. Akadtak a pártvezetők között olyanok, akik a probléma nyílt feltárását kívánták – zömmel nem zsidó származásúak –, míg a többség ráérzett arra, hogy a párt egyeduralmát veszélyeztetné a történtekkel való szembenézés: egyértelműen kiderülne, hogy egyedül a demokratikus társadalom képes felvetni és kibeszélni a „zsidókérdést”, vagyis véleményszabadság és a politikai pluralizmus nélkül az előítéletek csak rendőri úton, hatalmi eljárásokkal szoríthatók háttérbe. A forradalom napjaiban ugyanis számos példa volt arra, hogy bár 1956. október 23-a után felszínre tört az 1945 után mesterségesen lefojtott antiszemitizmus, de egyben a tisztulási folyamat is megindult.

A szabad nyilvánosságnak teret adó plurális demokrácia volt az, amitől a restaurálódni vágyó diktatórikus hatalom leginkább rettegett. A véleményszabadság együtt járt volna az addig mesterségesen elfojtott antiszemitizmus feléledésével, s ez is elriasztotta a kommunistákat a demokráciától. Az antiszemitizmus ellen az MSZMP vezetői az antiszemitáknak tett engedménnyel védekeztek: vezetői kinevezésekkor ügyeltek arra – a zsidó származásúak különösen –, hogy a zsidó eredetűek száma viszonylag alacsony legyen. A vélt zsidóellenes közhangulat méltánylása érdekében még kommunista szakemberekről is képesek voltak lemondani.

Logikailag tetszetős, de megtévesztő az a feltételezés, hogy a hatalomnak érdeke fűződött az „ellenforradalom” bestialitásának bemutatásához, vagyis ha több antiszemita atrocitás lett volna a forradalom alatt, mint amennyi a propaganda-kiadványokban szerepel, azokat is felhánytorgatták volna. Valójában a hatalom ellenérdekelt volt az antiszemitizmus feltárásában alapvetően azért, mert nem akarta felhívni a figyelmet arra, hogy számos zsidóellenes atrocitás kommunistaellenesnek is minősíthető. A hatalmi szándék ezért az esetek többségében nem terjedt túl a hagyományos antiszemitizmus jelzésén. Kádárék jobban féltek attól, hogy kontinuusnak tartott hatalmuk zsidó származású szereplőire közfigyelem esik, mint attól, hogy a jobboldali, szélsőjobb megnyilvánulások eltussolásával a vetélytársuknak tekintett „reakció” cinkosaivá válnak. A kora Kádár-kori propagandakiadványok manipulálnak kétesen tálalt adataikkal. Kínosan kerülik, hogy az antiszemitizmus, valamint az ávéhás- és a kommunistaellenesség esetleges összefüggésére fény derüljön. Kommunisták esetében elhallgatják a zsidó származást, vagy az arra utaló tényeket, valamint a megtámadott „beszédes” foglalkozását, és az is előfordul, hogy nyelvi eszközökkel – a megfogalmazás módjával – érik el a kívánt propagandahatást. A kiskunmajsai meglincselt zsidó származású begyűjtési felügyelőről csak az derül ki, hogy kommunista veterán és tanácsi dolgozó.

A zsidóellenesség problémájával a pártvezetésnek az ENSZ elleni kampány szervezése során kellett szembenéznie. El kellett dönteniük ugyanis, mire hivatkozzanak, amikor azt követelik, hogy az ENSZ vegye le napirendjéről a „magyar ügy”– a forradalom és a megtorlás – tárgyalását. A Politikai Bizottság elé került előterjesztés többek között azzal indokolta az „ellenforradalom” elleni fellépés szükségességét, hogy 1956 októbere után veszélyes méreteket öltött a tettlegességben megnyilvánuló zsidóellenesség. Rá kell mutatni, olvasható a dokumentumban, „hogyan éledt fel ebben az időben az antiszemitizmus, milyen atrocitások voltak, pogromok készültek, melynek következtében több ezer zsidó hagyta el az országot. Hivatkozni lehet a zsidók nemzetközi szervezetének nemrég lezajlott konferenciáján elhangzott adatokra.”¹⁵ Marosán György egyértelműen támogatta, Nemes Dezső inkább ellenezte az antiszemitizmus felemlegetését: a többség ez utóbbi véleményét fogadta el. Marosán tudni vélte, hogy a forradalom alatt „felülről” leintették az antiszemitizmust arra hivatkozva, hogy a Nyugat nem támogat olyan országot, ahol üldözik a zsidókat – Marosán pogromokról beszélt –, az ország elesne a segélyektől, amelyekre pedig égetően szüksége lenne. „Hogy Magyarországon volt-e ellenforradalom, volt-e fasiszta veszély kérdezzék meg azt a 25 ezer zsidót, aki kimenekült innen. Ezek pontosan tudták, mi következik. Miért hallgatunk erről?” – fakadt ki Marosán. A kommunistává lett egykori szociáldemokrata nem akart tudomást venni arról, hogy 1956. október 23-a után nem a kormányzat – amely valójában gyenge volt, és önmaga elfogadtatása kötötte le energiáját – „fújta le” a „pogromokat”, hanem a helyi forradalmi bizottságok számolták fel az antiszemita megnyilvánulásokat. Nemes Dezső ráérzett arra, hogy a Nagy Imre-kormányra vonatkozó bármilyen pozitív utalás is a restaurálódó hatalmat gyengítené. A döntéshozatalkor újra működésbe lépett az 1945-ös kommunista reflex: ha elhallgatják a zsidóellenességet, a kommunisták iránt bizalmatlan nemzet inkább elfogadja uralmukat. A zsidó származású kommunistákat a zsidótörvények, a munkaszolgálat, a holokauszt, a nyilas éra önkéntelenül is túl óvatossá, nem egyszer megalkuvóvá tették, amikor a hatalom megszerzésekor, illetve megtartásakor szembekerültek az antiszemitizmussal.

(Ez az írás a Bibó Műhelyben 2004. február 12-én megvitatott tanulmány rövidített változata.)

[1] Kovács a Fehér könyvek IV. kötetét említi, amely 15 zsidóellenes megnyilvánulásról tud, majd saját kutatásaira hivatkozva hozzáteszi: „Azóta néhány más esetről is napvilágot láttak dokumentumok. Összességében véve a dokumentált esetek száma kb. 20-22 lehet”. Kovács András: Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig. Múlt és Jövő, 2003. 3. sz. 32. o.

[2] Cseh Géza: Szolnok megye. In A vidék forradalma, 1956. I. Szerk. Szakolczai Attila – Á. Varga László. 1956-os Intézet–Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2003. 362. o.

[3] A szarvasi eseményekre lásd Standeisky Éva: Libikóka. Egy 1956-os forradalmi bizottsági elnök ellentmondásos élete. In Évkönyv 2003, XI. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János és Standeisky Éva, Budapest, 2003, 1956-os Intézet. 181–196. o.   

[4] Dikán Nóra 1993 és 1997 között Nyíregyházán, a Jósa András Múzeum kiadásában 11 kötetből álló sorozatban tette közzé a forradalom és a megtorlás Szabolcs-Szatmár megyei dokumentumait: írásunkban az e megyéhez kapcsolódó idézetek innen valók.

[5] Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 8. őrzési egység.

[6] PIL 290. f. 61. ő. e.

[7] Somlai Katalin: Békés megye, In A vidék forradalma. I. m. 101. o.

[8] Dinnyés Illés-interjú. Készítette Standeisky Éva 2000-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma. 729. sz.

[9] Sombor Judit cikke nyomán idézi Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001. 271. o.

[10] Rendőrségi napi jelentések. Összeállította Kajári Erzsébet. 2. köt. Budapest, Belügyminisztérium–1956-os Intézet, 1997. 50. o.

[10] 1956 plakátjai és röplapjai. Szerk. Izsák Lajos és mások. Budapest, Zrínyi, 199l. 429. o.

[12] 1956 dokumentumai Hajdú-Biharban. Szerk. Filep Tibor és Valuch Tibor. Debrecen, 1993. 75. o.

[13] Lásd bővebben Völgyesi Zoltán: Kisvárosi történet. Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

[14] Balogh István: Debrecen a forradalom után. Kiadó nélkül, Debrecen, 1994. 82. o.

[15] Magyar Országos Levéltár 288. f. 5. cs. 37. ő. e.  

Élet és Irodalom, 2004. február 27. 14–15. o.