A magyar forradalommal kapcsolatos nyugati politika olyan kérdés, amelyről a hazai közvéleményben máig nem alakult ki reális kép, így szilárdan tartja magát az a nézet, hogy 1956-ban a Nyugat elárulta, cserbenhagyta Magyarországot. Ennek az álláspontnak az alapja az a magyar forradalom leverése után keletkezett és mindmáig ható téves helyzetértékelés, amely szerint a magyarországi felkelés olyan világpolitikai jelentőségű esemény volt, amely kivételes alkalmat teremtett az európai status quo megváltoztatására, ám ezt a Nyugat elmulasztotta kihasználni. Ebben a tekintetben a legélesebb kritika természetesen az Egyesült Államok ellen irányul, hiszen az Eisenhower-kormányzat 1953 és 1956 között folytatott un. felszabadítási propagandája valóban nagy mértékben hozzájárult annak a kelet-európai tévképzetnek a kialakulásához, hogy Amerika csak a kedvező alkalomra vár, s ha az bekövetkezik, mindent megtesz, akár fegyveres segítség formájában is, hogy a második viágháború után a szovjet birodalomhoz csatolt kelet-európai népek visszanyerjék függetlenségüket. Ma már világos azonban, hogy a szovjet-amerikai illetve a kelet-nyugati viszony szilárdnak bizonyult alapja a hidegháború egész időszakában az európai staus quo kölcsönös elismerése és tiszteletben tartása volt. Ennek megfelelően, bár a két szuperhatalom között számos alkalommal került sor közvetett összeütközésre Európán kívüli konfliktusok esetében, az európai kommunista rendszerek összeomlásáig nem történt komoly kísérlet arra, hogy az európai status quo-t megkérdőjelezve beavatkozást kíséreljenek meg egymás érdekszférájában. Ez a racionális belátás tette lehetővé egy termonukleáris világháborúval fenyegető közvetlen kelet-nyugati konfliktus kitörését a hidegháború idején, így nem túlzás azt állítani, hogy a második világháború után létrejött európai status quo a világbéke fennmaradásának egyik legfontosabb pillére volt.

1945 után az amerikai kormányok Kelet-Európa-politikájának fő célja mindvégig a kommunizmus további terjeszkedésének megakadályozása, feltartóztatása volt (containment policy), s a mindenkori amerikai külpolitika a hidegháború egyes szakaszaiban csupán ennek az alapelvnek az adott körülmények között való alkalmazására törekedett. Az Eisenhower-kormányzat keleti politikája 1956 előtt valójában csak abban különbözött a későbbi évtizedek amerikai politikájától, hogy míg a hatvanas, hetvenes években az Egyesült Államok egyre közeledett az európai status quo de jure elfogadásához, addig a hidegháború kezdeti szakaszának logikája szerint ez még megengedhetetlen engedménynek számított. Ez vezetett az Eisenhower-kormányzat kétarcú külpolitikájának kialakulásához: 1953-1956 között jelentős összegeket költöttek a kelet-európába irányuló felforgató propaganda céljaira valamint emigráns szervezetek támogatására, a rab nemzetek felszabadításának ígérete pedig állandó tétel lett a legmagasabb szintű politikai nyilatkozatokban is, ezzel azta látszatot keltve, mintha a csatlós államok sorsa az amerikai külpolitika sarkalatos pontja lenne.

A valódi amerikai külpolitika ebben az időben ugyanakkor a realitások tudomásulvétele és az európai status quo de facto elismerésének alapján igyekezett maximálisan kihasználni a Sztálin halála utáni új szovjet vezetés tárgyalási hajlandóságát és megpróbált egyezséget kötni a Szovjetúnióval minél több területen. Eisenhower nem csak a propagandában, hanem a valóságban is arra törekedett, hogy a hidegháborús feszültség minél alacsonyabb szintre csökkenjen, s komoly reményeket fűzött a szovjetekkel folytatott fegyverzetkorlátozási tárgyalásokhoz, amelyektől a világban felhalmozott atomarzenál szintjének limitálását, s egyúttal a belső prosperitás fenntartása érdekében az amerikai hadikiadások csökkentését remélte. A kétoldalú szovjet-amerikai kapcsolatok 1955-1956 folyamán a háború vége óta nem tapasztalt fejlődésnek indultak; a kereskedelmi forgalom növekedésén túl ez mindenekelőtt a tudományos és kultúrális kapcsolatok létesítését jelentette, amit amerikai részről már ekkor igyekeztek az eszmék szabad áramlásának elősegítése érdekében kihasználni.

Mint látható, az Eisenhower-kormányzat külpolitikájában valójában -- az egyidejűleg folytatott hangos hidegháborús és antikommunista propaganda ellenére -- már az 1950-es évek közepén számos olyan tendencia jelen volt, amely aztán később, a hatvanas-hetvenes évek amerikai politikájában vált meghatározóvá. A új szovjet vezetésnek a korábbinál lényegesen pragmatikusabb hozzáállása mellett ez a realitásokkal nagyon is számoló amerikai külpolitika tette lehetővé az 1953-1956 közötti években kibontakozott első détante-korszak kibontakozását, amelynek legfontosabb eredményeiként a koreai háború lezárását, a genfi négyhatalmi csúcstalálkozót, az osztrák államszerződés megszületését, a leszerelési tárgyalások megkezdését kell megemlíteni.

A kelet-európai országok sorsa ebben az enyhülési folyamatban szükségszerűen alárendelődött a szovjet-amerikai viszony alakulásának, így a két szuperhatalom közeledésével az amerikai vezetés számára kezdett mindinkább tehertételt jelenteni a rab nemzetek felszabadítása ügyében vállalt elkötelezettsége. A szovjetekkel folytatott tárgyalások során ugyanis hamar kiderült, hogy a csatlós államok státuszának megvitatásától Moszkva mereven elzárkózik, így a kérdés további erőltetése csak veszélyeztetné az amúgy ígéretesen alakuló enyhülési folyamatot. Ennek a helyzetnek a belátása, valamint az időközben végbement szovjet-jugoszláv kibékülési folyamat hatása voltak a fő motívumai annak az amerikai külpolitikában végbement átértékelési folyamatnak, amely 1955 őszétől 1956 júliusáig tartott, s amelynek eredményeként megszületett a Nemzetbiztonsági Tanács ... sz. dokumentuma a csatlós államokkal kapcsolatban követendő amerikai politika alapelveiről. A dokumentum megállapította, hogy az adott világpolitikai helyzetben Egyesült Államoknak rendkívül korlátozottak a lehetőségei arra, hogy elősegítse a kelet-európai országok függetlenségének visszaállítását, ezért az amerikai kormánynak arra kell törekednie, hogy ezekben az államokban első lépésként a nemzeti kommunista politikai erők hatalomrajutását segítse elő. A szovjet-jugoszláv viszony alakulása ugyanis azt a reményt keltette az amerikai politikusokban, hogy a jugoszláv példa követőkre talál a kelet-európai országokban, és hogy adott esetben a szovjetek hajlandók lennének tolerálni egy az addiginál nagyobb külső és belső önállósággal rendelkező nemzeti kommunista rendszert.

Az 1956 októberében kirobbant lengyelországi és magyarországi válság előestéjén tehát az érvényben lévő amerikai politika arra irányult, hogy Kelet-Európában olyan politikai változásokat segítsen elő, amelyek az adott társadalom nagyobb szabadságát eredményezik, ám amelyek egyúttal még a Szovjetunió számára is elfogadhatók.

II.

A lengyelországi eseményeket így érthetően rendkívül nagy megelégedéssel vették tudomásul Washingtonban, hiszen Varsóban néhány nap alatt pontosan olyan változások mentek végbe, mint amilyenek elősegítése a fent vázolt aktuális amerikai politika célja volt. Ráadásul mindezért az Egyesült Államoknak semmit sem kellett tennie, s ami még fontosabb, a változásokat, ha nem is örömmel, végül a szovjetek is elfogadták.

Annál nagyobb lett a zavarodottság az amerikai kormányzatban a magyarországi fegyveres felkelés hírére, hiszen nem csak hogy a társadalmi elégedetlenség ilyen radikális kitörésére nem számítottak, de ilyen esetre semmiféle stratégiájuk nem létezett. Minél inkább nyilvánvalóvá vált a felkelés antikommunista és szovjetellenes jellege, annál kényelmetlenebb problémát kezdett ez jelenteni az amerikai vezetés részére. Az elmúlt években kutathatóvá vált elnöki és külügyminisztériumi iratok vizsgálata alapján a magyar forradalom zavarbaejtő jellege mindenekelőtt az alábbi három területen mutatkozott meg:

1. Az Eisenhower-kormányzatnak ekkor kellett szembesülnie azzal, hogy az évek óta folytatott felszabadítási propaganda által kelet-európában keltett elvárásokkal szemben az Egyesült Államok, a világ legerősebb katonai hatalma valójában milyen rendkívül korlátozott lehetőségekkel rendelkezik bármiféle beavatkozásra a szovjet érdekszférához tartozó területeken. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy amennyiben Amerika, a rab nemzetek védőszentje egy ilyen nem várt kihívásra nem tud megfelelően válaszolni, azaz nem képes megakadályozni, hogy a szovjetek a felkelést leverjék, az Egyesült Államok presztizse mind a nyugati mind pedig a harmadik világban jelentősen csökkenhet.
2. A State Department elemzői már a magyar forradalom első napjaiban jelezték azt az aggodalmukat, hogy a budapesti események hatására a szovjetek esetleg keményebb fellépésre kényszerülnek Lengyelországban is, hogy legalább ott megelőzzék a magyarországihoz hasonló súlyos válság kialakulását. Ez egyértelműen az addig legreménytkeltőbbnek tekintett kelet-európai nemzeti kommunista kísérlet bukását, s egyben a fent vázolt új amerikai politika kudarcát jelentette volna. Ráadásul a magyar forradalom várható fegyveres leverése önmagában is annak veszélyét vetítette előre, hogy az az egész kelet-európai térségben visszaveti az SZKP XX. kongresszusa utáni időszakban megindult liberalizálódási folyamatot, s így a kelet-európai kommunista rendszerek evolúciós úton történő felbomlásához fűzött amerikai remények legalábbis jó időre megalapozatlannak bizonyulnak.
3. A hidegháborús feszültség csökkentésére és az enyhülési folyamat elmélyítésére törekvő amerikai külpolitika számára a magyarországi felkelés a legnagyobb gondot azonban abban a tekintetben jelentette, hogy a válság elmélyülésével egyre kisebb lett annak az esélye, hogy az Egyesült Államok elkerülheti, hogy a Szovjetunióval, ha csak a propaganda szintjén is, konfliktusba bonyolódjon. A magyarországi fejlemények, s különösen az október utolsó és november legelső napjaiban bekövetkezett politikai változások ugyanis sajátos csapda-helyzetet teremtettek az amerikai vezetés számára, amelyben Eisenhowernek és munkatársainak a következő két, saját szempontjukból egyformán rossz megoldás között kellett választaniuk:

a./ A szovjetekkel való jó viszony fenntartása érdekében nem tesznek semmit, hogy még a látszatát is elkerüljék annak, hogy az Egyesült Államoknak bármi köze van a magyarországi felkelés kirobbantásához. Egy ilyen passziv magatartás azonban az évek óta folytatott felszabadítási propaganda következtében mind az amerikai társadalom, mind a világ közvéleménye számára érthetően komoly csalódást okozott volna. A harmadik világ országaiban pedig egyenesen annak a meggyőződésnek a megerősödéséhez vezethetett volna, hogy mivel Amerika, ígéretei ellenére, konkrét válsághelyzetben meg sem próbálja megvédelmezni egy kis állam függetlenségét, jobb lesz a másik szuperhatalom, a Szovjetunió felé orientálódni.

b./ A másik megoldás az volt, hogy -- mivel a status quo politikából adódóan katonai, vagy akár komolyabb politikai beavatkozás szóba se jött -- az Egyesült Államok a propaganda szintjén igyekszik meggyőzni a világot, hogy számára milyen fontos a magyar forradalom ügye, úgy azonban, hogy ezzel minél kevésbé terhelje meg az amerikai-szovjet viszonyt.

Az amerikai vezetés ezt az utóbbi forgatókönyvet választotta, s így lett a magyarországi helyzettel kapcsolatos nemzetközi tárgyalások egyetlen színhelye az Egyesült Nemzetek Szervezete, ahol a Biztonsági Tanács október 28-án napirendre tűzte a kérdést. Ez a megoldás azonban szintén számos veszélyt rejtett magában az Egyesült Államok számára: előszöris, a szovjetek még ezt a rendkívül visszafogott amerikai magatartást is úgy értékelték, mint a saját érdekszférájukban történő illetéktelen beavatkozást, és ez önmagában is elég volt ahhoz, hogy azonnal az amerikai imperializmust tegyék meg felelősnek a felkelés kirobbantásáért. Ez a „kézenfekvő” moszkvai interpretáció, amely valójában alig függött attól, hogy az Egyesült Államok ténylegesen mit tett, vagy mit nem tett, egyben a szovjetek számára „jogalapot” szolgáltatott ahhoz, hogy a rend helyreállítása érdekében szükség esetén akár a legkeményebb eszközöket is igénybe vegyék. Minél valószínűbbé vált ugyanakkor, hogy a szovjetek az egyre radikálisabb magyarországi változásokat nem fogadhatják el, így nem marad más választásuk, mint a felkelés leverése, illetve az addig általuk is legitimnek tekintett Nagy Imre-kormány megbuktatása, annál világosabb volt, hogy az Egyesült Államok egy ilyen szovjet lépést kénytelen lesz élesen elítélni. A szovjetek érzékenységének ismeretében azonban várható volt, hogy a moszkvai vezetés ezt nem hagyná válasz nélkül; így a magyar forradalom valójában az amerikai külpolitika számára kezdettől fogva azt a veszélyt rejtette magában, hogy az, ha csak időlegesen is, a szovjet-amerikai viszony megromlását eredményezi és ezáltal visszaveti a kelet-nyugati viszonyban bekövetkezett enyhülési folyamatot.

Ebben az összefüggésben Washington számára a legváratlanabb fordulatot és egyben a legnagyobb kihívást a magyar kormány november 1-jei semlegességi nyilatkozata jelentette. Addig ugyanis Nagy Imre és kormánya tevékenységét nagyfokú bizalmatlansággal kezelték, és az október végéig bejelentett politikai változások mögött is jobbára a felkelők leszerelését célzó és a szovjetekkel egyeztetett manővert sejtettek. Nagy Imrének az ENSZ főtitkárához még ugyanazaznap eljuttatott távirata azonban a semlegesség deklarálásán túl egyben azt is kérte, hogy a négy nagyhatalom nyújtson segítséget az ország semlegességének megvédelmezésére. Ez azt jelentette, hogy a szovjet érdekszférába tartozó Magyarország kormánya, s annak kommunista miniszterelnöke, ha közvetve is, Nagy-Britannia és Franciaország mellett az Egyesült Államok segítségét kéri függetlensége megőrzése érdekében. Ez a nem várt fejlemény alaposan feladta a leckét az amerikai politikusok számára, hogy az új helyzetben hogyan lehet a régi, be nem avatkozási politikát folytatani.

A magyar kormány semlegességi nyilatkozata

Az 1956. október 24-én a tömegnyomás hatására miniszterelnökké kinevezett Nagy Imrének nem csak az ország belső életének átalakítását célzó, napról napról-napra radikálisabb társadalmi követelésekkel kellett szembenéznie, hanem már kezdettől fogva olyanokkal is, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg Magyarorzág adott nemzetközi státuszát, illetve a szovjet szövetségi rendszerben elfoglalt helyét.

A szovjet csapatok távozásának követelése, ami csak néhány héttel korábban is a legnagyobb eretnekségnek számított volna, már a felkelés első napjaiban országszerte általánossá vált, és mivel az általuk végrehajtott fegyveres beavatkozás elvi alapjául a Varsói Szerződés Szervezete szolgált, várható volt, hogy a forradalmi közvéleményben előbb-utóbb megfogalmazódik a katonai szövetségből való kilépés igénye is. Ez nagyon rövid idő alatt be is következett és október legvégén már nem csak a különféle forradalmi szevezetek, hanem az újjáalakuló pártok részéről is rendkívül erős nyomás nehezedett a Nagy Imre-kormányra, hogy mondja fel a Varsói Szerződést és deklarálja az ország semlegességét. A semlegesség követelése látszólag logikusan következett a katonai tömbből való kiválás lehetőségének felvetődéséből; ebben a tekintetben egyrészt a jugoszláv el nem kötelezett külpolitika 1955-1956 folyamán elért látványos sikerei, másrészt pedig az osztrák államszerződés létrejötte, illetve az ország örökös semlegességének kinyilvánítása jelentettek vonzó példát. Csakhogy ezeknek az elképzeléseknek az adott nemzetközi helyzetben semmiféle realitásuk nem volt: a szovjetek számára ugyanis Magyarország státusza nem volt összetéveszthető Jugoszláviáéval, még kevésbé Ausztriáéval, és a moszkvai vezetés számára valójában fel sem merült, hogy beleegyezzen bármelyik csatlós országnak a szovjet blokkból történő kiválásába.

Így az adott helyzetben a Varsói Szerződés felmondásának és a semlegesség deklarálásának követelése, bármilyen nemes célok is motiválták ezeket, valójában a forradalmi eufória öngerjesztő mechanizmusának irracionális termékei voltak, amelyek még akkor is a helyzet destabilizálásának és egy újabb szovjet beavatkozásnak a veszélyét növelték volna, ha azokat a Nagy Imre-kormány nem fogadta volna el. A szovjeteknek azonban október utolsó napjaiban az addig bekövetkezett politikai változások ismeretében már nem volt szükségük további bizonyítékokra ahhoz, hogy meggyőződjenek róla, Magyarországon a „szocializmus ügye”, azaz a szovjet típusú kommunista rendszer végveszélybe jutott, s így az SZKP Elnöksége október 31-i ülésén megszületett a döntés a fegyveres rendteremtés szükségességéről.

A magyar kormány semlegességi nyilatkozatának megszületésével kapcsolatban még számos fontos részletkérdést kell tisztáznia a további kutatásnak, (j.) a lényeg azonban az elérhető források alapján is világos: erre a radikális lépésre csak azután került sor, miután az újabb csapatok beözönlése, valamint Andropov nagykövet magatartása alapján egyértelművé vált, hogy küszöbön áll a felkelés leverését célzó újabb szovjet invázió. Nagy Imre ugyan már egy 1956 januárjában írott tanulmányában állást foglalt amellett, hogy Magyarországnak a nemzeti függetlenség megvalósítása érdekében a Jugoszlávia által gyakorolt „aktív egymás melett élés” politikáját, azaz el nem kötelezett külpolitikát kell folytatnia, ennek megvalósítását azonban korántsem valamiféle egyoldalú lépés következményeként képzelte el, hanem egy evolúciós folyamat eredményeként, amit a kelet-nyugati viszonyban bekövetkezett enyhülés valamint a szovjet vezetés rugalmas magatartása tesz majd lehetővé.(j) Nagy Imre a szovjet párt Budapestre érkezett kiküldötteivel folytatott tárgyalásain mindvégig arra törekedett, hogy a tömegnyomást is felhasználva egyre nagyobb engedményeket csikarjon ki a moszkvai vezetésből, egyúttal azonban igyekezett a szovjetek bizalmát is megőrízni. Mint a szovjet birodalmi politikát jól ismerő politikus, ugyanis jól tudta, hogy a forradalom sorsa attól függ, Moszkvában meddig hajlandók tolerálni a magyarországi változásokat, és mikor döntenek úgy, hogy a politikai megoldás keretei végképp kimerültek. Ebben a helyzetben tehát aligha valószínű, hogy Nagy Imre akár önszántából, akár a forradalmi közvélemény nyomásának engedve rászánta volna magát egy ilyen kifejezetten provokatívnak számító lépésre, ha továbbra is látott volna komoly reményt a szovjetekkel való megegyezésre. November elsejére azonban ebben a tekinteteben a helyzet annyira kilátástalanná vált, hogy azon a magyar kormány bármiféle intézkedése valójában tovább már nem ronthatott. Nem helytállóak tehát azok a nézetek, amelyek szerint a Varsói Szerződés felmondása és a semlegesség deklarálása elsietett, átgondolatlan lépések voltak. Ellenkezőleg; paradox módon, amennyire irreális és irracionális volt a forradalmi közvéleménynek ez a követelése a Nagy Imre-kormánnyal szemben, az adott helyzetben annyira racionális volt maga a kormány által végül meghozott döntés. Jogosan merül fel azonban a kérdés, hogy egy ilyen, a szovjet blokk történetében precedens nélküli lépés után Nagy Imre miben reménykedett, mi módon próbálta megakadályozni az összeomlást. Arra természetesen nem sok esély volt, hogy a szovjet vezetők komolyan veszik a magyar semlegességet és szomorúan bár, de beletörődnek a helyzetbe és az országot sorsára hagyva kivonják csapataikat. Annak ellenére, hogy november 1-én és 2-án az ENSZ főtitkárnak küldött üzeneteiben a magyar miniszterelnök a négy nagyhatalom segítségét kérte az ország semlegességének megvédéséhez, a valóságban nem sok reményt fűzött a Nyugat, vagy akár az ENSZ támogatásához sem. A közelmúltban ismertté vált szovjet források alapján egyre világosabb, hogy Nagy Imre, akit korábban gyakran jellemeztek határozatlan, ... politikusnak, a november 1-je és 3-a közötti válságos napokban jó érzékkel talált rá az egyetlen lehetőségre, ami a reménytelen helyzetben a sikernek legalább a minimális esélyét ígérte: megpróbált taktikázni és alkudozni a szovjetekkel.

Valójában ez a megközelítés jellemezte Nagy Imrének már a november 1-i lépéseit is: az újabb szovjet csapatok bevonulásának hírére még a délelőtt folyamán két ízben személyesen, egyszer pedig telefonon beszélt Andropov nagykövettel, akitől mindannyiszor megpróbált biztosítékot szerezni arra, hogy az akciót leállítják és további csapatok nem lépik át a határt. Miután azonban Andropov magatartása alapján nyilvánvalóvá vált számára, hogy többé nem élvezi a szovjetek bizalmát és megpróbálják őt félrevezetni, összehívta az MSZMP vezetőségét, amelynek tagjai Lukács György és Szántó Zoltán kivételével egyetértettek abban, hogy a Szovjetunió szerződésszegésére hivatkozva azonnali hatállyal fel kell mondani a Varsói Szerződést és deklarálni kell az ország semlegeségét. Noha ennek a politikai felhatalmazásnak a birtokában Nagy Imre akár el is szánhatta volna magát a végső lépésre, ő azonban várt, így az azonnal, még a délelőtt folyamán összehívott kabinet ugyan szintén megvitatta a kérdést, de konkrét döntést csak arról hozott, hogy a kormányfő ismételten tiltakozzon Andropovnál az újabb csapatok bevonulása ellen. A kormány további lépéseit a nagykövet válaszától tették függővé, azaz feltételes döntést hoztak arról, hogy amennyiben a válasz nem lesz kielégítő, a tiltakozást „meg kell küldeni a követeknek, valamint az ENSZ-nek és nyilvános közleményt kell róla kiadni”(j). Figyelemre méltó, hogy bár a kabinet bizonyosan tárgyalt a Varsói Szerződés felmondásáról és a semlegességről is(j), az ülés jegyzőkönyvében ennek semmi nyoma sincs(j), így elképzelhető, hogy „a beavatkozás elleni tiltakozás” eredetileg ezeket a lépéseket nem tartalmazta volna. Ez a megoldás egy két lépcsős eljárást tett volna lehetővé: először csak az újabb szovjet csapatok bevonulása elleni tiltakozását hozta volna nyilvánosságra a kormány abban a reményben, hogy a szovjetek a világ közvéleménye előtt nem vállalják egy nyílt agresszió előkészítését, s ha ez mégsem hozna eredményt, akkor bejelentik a szakítást a szovjet szövetséggel és deklarálják az ország semlegességét.

Nagy Imre a kabinet határozatától eltérően nem egyedül fogadta Andropovot, hanem meghívta a testület délután 5 órakor kezdődő újabb ülésére. Ezzel valószínűleg az volt a célja, hogy a nagykövet személyesen győződjön meg róla, a kormány egységes a helyzet megítélésében, így a szovjeteknek egy invázió esetén nem csak a magyar társadalom, hanem a politikai vezetés ellenállásával is számolniuk kell. Mivel a kabinet tagjai nem tartották kielégítőnek Andropovnak az újabb szovjet csapatok bevonulásával kapcsolatban adott magyarázatát, a testület Nagy Imre javaslatára úgy határozott, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, kinyilvánítja az ország semlegességét, az ENSZ-hez fordul azzal a kéréssel, hogy a négy nagyhatalom nyújtson segítséget az ország semlegességének védelmére, egyben kéri a magyar kérés soron kívüli tárgyalását.(j) Nagy Imre azonban, aki mindvégig arra törekedett, hogy a szovjetekkel való tárgyalások lehetőségét a legreménytelenebb helyzetben is fenntartsa, még ebben a drámai pillanatban is tartogatott egy meglepetést: jól érzékelve, hogy a szovjetek számára az adott helyzetben mindebből egyedül az ENSZ bevonása okozhat komolyabb kellemetlenséget, felajánlotta Andropovnak, hogy amennyiben a Szovjetunió leállítja csapatainak előnyomulását és azokat visszavonja saját határaihoz, cserébe a magyar kormány azonnal visszavonja az ENSZ-hez intézett kérését, bár Magyarország akkor is semleges marad.

Ugyanez a taktikázás figyelhető meg az ENSZ főtitkárhoz küldött üzenet megszövegezésénél is. Habár a kabinet arról döntött, hogy a magyar kérés soron kívüli tárgyalását kell kérni, Nagy Imre november 1-jei táviratában az szerepelt, hogy azt a magyar kormány a Közgyűlés soron következő -- azaz a november 12-én kezdődő rendes -- ülésszakán kéri napirendre tűzni. Holott az ENSZ Biztonsági Tanácsa már október 28-án napirendre tűzte a magyaroroszági helyzet megtárgyalását, az ENSZ rendkívüli közgyűlése pedig éppen ezen a napon ült össze a közel-keleti válság megvitatására. Nagy Imre ugyanis minden valószínűség szerint időt akart adni a szovjeteknek, hogy az Andropovnak tett alku-ajánlatát megfontolják, hiszen annak esetleges elfogadása -- elvben legalábbis -- sokkal komolyabb reményekkel kecsegtetett, mint a Világszervezet bármilyen állásfoglalása. Ehhez azonban el kellett kerülni, hogy az ENSZ azonnal akcióba lépjen, mert egy gyorsan meghozott és a Szovjetunót elítélő határozat -- ma már tudjuk, ennek a veszélye valójában egyáltalán nem fenyegetett -- Nagy Imre ajánlatának csereértékét szüntette volna meg. Ezt a feltételezést erősíti meg az is, hogy a távirat tervezetében eredetileg szerepelt egy olyan bekezdés, amely szerint „a Magyar Népköztársaságot fegyveres agresszó érte” a Szovjetunió részéről, ezért a magyar kormány kéri „az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsának azonnali közbelépését.”(j) Az ENSZ főtitkárnak küldött üzenetből azonban ez a pont végül kimaradt, mivel

az a fent vázolt logika szerint jelentősen növelte volna egy esetleges nem kívánatos gyors ENSZ-akció lehetőségét.

November 2-án Nagy Imre ismét magához kérette Andropovot és határozottan tiltakozott amiatt, hogy újabb és újabb szovjet csapatok lépik át a magyar határt, de egyúttal azt is kifejtette, hogy a Magyarország hosszú távú baráti kapcsolatokat kíván fentartani a Szovjetunióval. Közölte a nagykövettel, hogy a magyar kormány a legújabb fejleményekről tájékoztatni fogja a budapesti külképviseleteket valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsát is. Valóban, a miniszterelnök ezen a napon újabb táviratot küldött az ENSZ főtitkárának, ám abban még mindíg nem a Biztonsági Tanács „azonnali közbelépését” kérte, hanem csupán azt, hogy a főtitkár szólítsa fel a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére és hogy a Biztonsági Tanács utasítsa a szovjet és a magyar kormányt a szovjet csapatok kivonásával kapcsolatos tárgyalások azonnali megkezdésére. Nagy Imrének ugyanis nem az volt a fő célja, hogy a folyamatban lévő szovjet inváziót az ENSZ elítélje, hanem hogy a Biztonsági Tanács nyomását felhasználva rávegye a szovjeteket, hogy tárgyaljanak kormányával.

November 3-án a miniszterelnök táviratban utasította a magyar ENSZ-küldöttség vezetésével megbízott Szabó Jánost, hogy a Biztonsági Tanács aznapi ülésén nyomatékosan kérje fel a Tanácsot, hogy az „szólítsa fel a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére, és haladéktalanul szólítsa fel a szovjet és a magyar kormányt a tárgyalások megkezdésére”. Szabónak egyúttal arról is be kellett számolnia, hogy Budapesten a két hadsereg parancsnoksága között megkezdődtek a tárgyalások a csapatkivonás technikai feltételeiről, illetve, hogy a szovjet delegáció ígéretet tett, hogy további szovjet csapatok nem lépik át a magyar határt. Nagy Imre tehát az utolsó pillanatban még egy kétségbeesett kísérletett tett arra, hogy -- ezúttal már közvetlenül a magyar ENSZ-képviselő útján -- megkísérelje az ENSZ fórumát felhasználni a fenyegető szovjet intervenció megakadályozására. A Biztonsági Tanács azonnali tájékoztatása a fenti ígéretről valószínűleg azt a célt szolgálta, hogy így annak megszegése minél több bonyodalmat okozzon a szovjetek számára. Ha így volt, Nagy Imre számítása nem jött be: Szabó, aki vélhetően már ekkor konzultált Szoboljev szovjet ENSZ-megbízottal a másnapra várható fejleményekről, a Biztonsági Tanács november 3-i ülésén a miniszterelnök utasításának szándékosan csak a „pozitív”, azaz a tárgyalások megkezdésére vonatkozó részét tolmácsolta, a semlegesség kérdését pedig meg sem említette. Ez azután nagyban megkönnyítette a halogató taktikát folytató amerikai és jugoszláv képviselő dolgát, így némi vita után a Tanács ülését november 5-re napolták el.

Az amerikai kormány és a magyar semlegesség

A lengyelországi események és különösen a magyar felkelés során érzékelt egyre határozottabb antikommunista tendenciák azt eredményezték, hogy az amerikai kormány, amely, mint láttuk, néhány hónappal korábban „belső használatra” már átértékelte a csatlós államokkal kapcsolatos politikáját, most arra kényszerült, hogy ugyanezt a nyilvánosság előtt is megtegye. Csakhogy míg a Nemzetbiztonsági Tanács ... számú határozatának megszületését több heti szakértői előkészítő munka előzte meg, erre az október végi zavaros napokban nem volt idő, így az új irányvonal kialakítására végül a legfelső politikai vezetők meglehetősen ad hoc jellegű megbeszéléseinek eredményeképpen került sor.

Az átértékelés igénye először a Nemzetbiztonsági Tanács október 26-i ülésén merült fel, ahol Harold Stassen, az elnök leszerelési tanácsadója azt javasolta, biztosítani kellene a szovjeteket arról, hogy amennyiben a kelet-európai országok elnyernék szabadágukat, ez nem veszélyeztetné a Szovjetunió biztonsági érdekeit, mivel egy ilyen helyzetet a nyugati hatalmak nem használnának ki a Szovjetunió elleni katonai lépésekre.(j US, Holmi) Bár a javaslatot a Tanács nem fogadta el, Stassen nem adta fel, és még aznap felkereste Dulles külügyminisztert, az elnöknek pedig levélben fejtette ki tervének továbbfejlesztett változatát. E szerint tudatni kellene a szovjetekkel, hogy az Egyesült Államok kormánya elfogadná, ha a csatlós országok Ausztriához hasonló semleges státuszt kapnának, és beleegyezne, hogy ne legyenek tagjai a NATO-nak. Ennek a javaslatnak az alapját az a megfontolás képezte, hogy mivel az osztrák államszerződést előkészítő négyhatalmi tárgyalások során a semlegesség kinyilvánítása és a NATO-tagság tilalma a szovjetek által támasztott feltételek voltak, Stassen feltételezte, hogy a csatlós államok vonatkozásában tett hasonló nyugati engedmények megnyugtatják a Szovjetunió biztonsági érdekei miatt aggódó moszkvai vezetőket. A hasonlat persze sántított, hiszen míg Ausztria esetében valódi nagyhatalmi alkuról volt szó, a szovjet érdekszférába tartozó csatlós államok „semlegesítése” fejében a Nyugat valójában nem tudott mit felajánlani. Mivel azonban a javaslatban foglalt látszólagos alku-ajánlat még mindíg a legtöbbnek tűnt, amit az adott helyzetben az amerikai kormány a kelet-európai országokért, s mindenekelőtt Magyarországért tehetett, Eisenhower magáévá tette az elképzelést. Még ugyanaznap, október 26-án felszólította Dulles külügyminisztert, hogy a másnap Dallasban tartandó választási beszédébe építsen be egy olyan passzust, amely szerint az Egyesült Államok nem kívánja a kelet-európai országokat a NATO-ba bevonni és azokat katonai szövetségeseivé tenni, mindössze azt reméli, hogy ezek az országok Ausztriához hasonló státuszt kaphatnak. Dulles azonban, aki a javaslattal kezdettől fogva nem értett egyet, mert azt túlzott elvi engedménynek tartotta, részben az elnököt meggyőzve, részben pedig önhatalmúlag jelentősen letompította a javaslat élét, kihagyva abból mind a semleges státusz, és az osztrák példa, mind pedig a NATO-tagság tilalmának tételes említését.Az amerikai külügyminiszter beszédének azóta híressé vált mondata így aztán végül mindössze ennyit tartalmazott: „Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek.” Ezért aztán ezt a kifejezetten defenzív hangvételűre módosult időzített üzenetet Moszkvában nem volt nehéz az adott helyzetre úgy értelmezni, hogy az Egyesült Államok nem szándékozik semmit sem tenni a Lengyelország vagy Magyarország érdekében.

Az idézett kijelentés azonban -- amelyet még november 4. előtt számos alkalommal nyilvánosan megismételtek az amerikai politikusok és azt közvetlen úton is a moszkvai vezetők tudomására hoztak -- még ebben a radikálisan módosított változatban is történelmi jelentőségű volt. Ezt megelőzően ugyanis az Eisenhower adminisztráció valamennyi Kelet-Európával foglakozó nyilvános kijelentése arra a feltevésre alapult, hogy amennyiben ezek az országok egy napon visszanyernék szabadságukat, ez egyet jelentene a nyugati világhoz való csatlakozásukkal, ami a hidegháború kontextusában a NATO tagságot is magában foglalta. Annak kinyilvánítása tehát, hogy az Egyesült Államok nem tekinti a csatlós országokat potenciális katonai szövetségesének, lényegében ennek a korábbi álláspontnak a feladását jelentette és a kiindulópontja volt annak a hatvanas és hetvenes években végbement folyamatnak, amelynek eredményeként az Egyesült Államok fokozatosan tudomásul vette a realitásokat és elismerte az európai statusz quo-t.

Ez a rendkívül tömören megfogalmazott új amerikai politika ugyanakkor még a fent idézett formában is magában foglalt egy olyan, néhány nappal később nagyonis aktuálissá vált potenciális ígéretet, hogy amennyiben a kelet-európai országok függetlenné válnának a Szovjetuniótól, Amerika támogatná, hogy semleges státuszt kapjanak. Mint láthattuk, ez az olvasat nagyon is megfelelt Stassen és Eisenhower eredeti szándékának, Dulles külügyminiszter azonban, aki legszívesebben az említett részt teljes egészében kihagyta volna beszédéből, valójában egy percig sem gondolta komolyan, amit a csatlós országokkal kapcsolatban az elnök nyomására végül mégis el kellett mondania. Eisenhower és Dulles ugyanis, amint az részben már az eddigiekből is kiderült, korántsem egyformán ítélték meg a semlegesség kérdését. Dulles morális alapon utasította el a semlegességet, arra hivatkozva, hogy jó és rossz között nincsen középút, az el nem kötelezett államok mozgalmát pedig kifejezetten veszélyesnek tekintette az Egyesült Államok érdekei szempontjából. Az elnök viszont 1955-1956 folyamán egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy a semlegesség nem feltétlenül elítélendő dolog, s arra törekedett, hogy a harmadik világ országaiban Amerika gazdasági segítségnyújtás révén növelje befolyását. Eisenhower ezt a véleményét 1956 júliusában egy sajtókonferencián olyan őszintén fejtette ki, hogy -- mivel az korántsem egyezett a hivatalos állásponttal -- másnap Dulles közbenjárására a Fehér Háznak külön sajtóközleményt kellett kiadnia az elnök szavainak pontos értelmezése céljából. A külügyminiszter ugyanakkor a semlegességet nem csupán az el nem kötelezett államok vonatkozásában utasította el, hanem úgy vélte, az nem lehet követendő példa a csatlós országok számára sem. Dulles október 26-án, véleményét előzőleg egyeztetve testvérével, Allen Dulles-szel, a CIA főnökével, a Stassennel folytatott megbeszélése során lényegében azt fejtette ki, hogy ha a kelet-európai országok valami módon kiszabadulnának a szovjet fennhatóság alól, akkor függetlenségüket teljes mértékben helyre kell állítani és azt nem szabad olyan kötöttségekkel korlátozni, mint amilyeneket Ausztriának kellett vállalnia a semlegesség kinyilvánításával. Eisenhower viszont három nappal később, október 30-án arról beszélt a budapesti állomáshelyére induló Wailes követnek, hogy amennyiben a csatlós államok függetlenek és semlegesek lehetnének, ez nagy mértékben elősegítené, hogy a világpolitikában egy konstruktív korszak következzék be.

Ilyen előzmények után értesültek november 1-én a szuezi válság lázában égő Washingtonban a magyar kormány lépéseiről; a Varsói Szerződés felmondásáról, a semlegesség deklarálásáról, valamint arról, hogy Nagy Imre az ENSZ-hez fordult és a semlegesség védelmére a négy nagyhatalom segítségét kéri. Nagy Imre, akinek tevékenységét az amerikai vezetők mindezidáig maximális gyanakvással figyelték, ennél nagyobb meglepetést aligha tudott volna okozni számukra. Dulles fent vázolt álláspontja alapján nem meglepő, hogy ő egyáltalán nem igyekezett eleget tenni a magyar kérésnek, bár kérdéses volt, az amerikai kormány milyen indokkal tartózkodjon a semlegeség elismerésétől, különösen, miután tudomást szerzett róla, hogy Nagy-Britannia és Franciaország hajlandónak mutatkozott a kérelem támogatására. Az elnöknek a semlegesség kérdésében elfoglalt jóval rugalmasabb álláspontja alapján elvileg feltételezhető lett volna, hogy ő másként ítéli meg a helyzetet, csakhogy a dolgot ő sem így képzelte el. Eisenhower valójában abban reménykedett, hogy az enyhülési folyamat eredményeként, fokozatosan jön létre az az állapot, amelyben a szovjetekkel tárgyalásos úton lehet majd megegyezni a csatlós államok függetlenségének visszaállításáról. A magyar kormány egyoldalú radikális lépésének nyílt támogatása, azaz a semlegesség elismerése azzal fenyegetett, hogy az amerikai kormány ezzel olyan nemzetközi kötelezettséget vállal magára, amelytől a magyar felkelés várható leverése után nehéz lenne megszabadulni. S ami Eisenhower számára még fontosabb volt, egy ilyen lépés a szovjetek kiszámíthatalan, de várhatóan vehemens reagálása miatt komolyan veszélyeztethette volna az amerikai-szovjet viszony, s közvetve az egész enyhülési folyamat alakulását. ìgy nem csoda, hogy az elnöki iratokban nincs nyoma annak, hogy november 1-je és 3-a között Eisenhower akár csak foglalkozott volna a magyar semlegesség kérdésével. Ezekben a napokban az elnök figyelmét amúgy is teljes mértékben a közel-keleti válság kötötte le, hiszen jól tudta, hogy ott, eltérően Kelet-Európától, az Egyesült Államoknak vannak eszközei a válság sikeres rendezésére. A magyarországi fejlemények figyelemmel kísérése így ezekben a válságos napokban a Dulles testvérekre maradt, akik hamar megtalálták a megoldást arra, hogy miként lehet elkerülni a semlegesség elismerését: rájöttek, a legjobb, ha nem vesznek róla tudomást. Ennek megfelelően a State Departmentben egyszerűen nem foglalkoztak azokkal a különböző javaslatokkal, amelyek a magyar kormány kérelmének támogatását indítványozták, a nyilvánosság előtt kifejezetten mellőzték a téma felvetését, sőt még a külügyminisztérium belső irataiban is, ahol csak lehetett, elkerülték a semlegesség említését.

Ennek a taktikának az alkalmazására került sor az ENSZ Biztonsági Tanácsának november 2-án és 3-án a magyar kérdéssel foglalkozó ülésén is. A három nyugati nagyhatalom ENSZ-képviselői a magyarországi helyzettel kapcsolatban október 27-étől folyamatos titkos egyeztető tárgyalásokat folytattak, de az Egyiptom elleni izraeli (majd angol-francia) támadás után az Egyesült Államok érdekei ebben a kérdésben is szembekerültek Nagy-Britannia és Franciaország céljaival. Utóbbiak ugyanis ettől fogva mindent elkövettek annak érdekében, hogy a magyar ügy a Biztonsági Tanácsból kerüljön át a szuezi válság tárgyalására november 1-jén összehívott rendkívüli közgyűlésbe, ahol reményeik szerint a két válság együttes tárgyalása jelentősen javította volna pozícióikat. Ez magyarázza, hogy az Egyesült Államoktól eltérően Anglia és Franciaország azonnal hajlandónak mutatkoztak a magyar semlegesség elismerésére, mivel ezt olyan horderejű eseménynek tekintették, amely egyértelműen indokolja az „egyesülés a békéért” eljárás lefolytatását, majd annak eredményeként a magyar kérdésnek a rendkívüli közgyűlés elé való utalását. Az amerikai taktika viszont egészen november 4-ig éppen ennek a lépésnek a megakadályozására irányult, és ennek megfelelően Henry Cabot Lodge, az amerikai képviselő szándékosan késleltette a határozathozatali folyamatot. Ezért az angolok és a franciák azt tervezték, hogy a Biztonsági Tanács november 3-i ülésén olyan határozati javaslatot terjesztenek be, amely tartalmazza a magyar semlegesség elismerését, s amelyet -- figyelembe véve a világ közvéleményének egyértelmű szimpátiáját a magyarokkal szemben -- az amerikai képviselőnek nehéz lesz nem megszavazni. Lodge diplomáciai erőfeszítéseinek és még inkább a rendkívüli közgyűlésben zajló közel-keleti vita „jótékony” visszatartó hatásának köszönhetően azonban a nyugat-európai szövetségeseket végül sikerült visszavonulásra kényszeríteni, így aztán ő maga terjeszthetett be egy olyan határozati javaslatot, amely természetesen meg sem említette a magyar kormány semlegességi nyilatkozatát, sőt még ezt a javaslatot sem bocsátotta szavazásra.

Nem tudjuk, az amerikai kormánynak milyen hosszú ideig sikerült volna folytatnia még ezt a politikát; a november 4-i magyarországi szovjet intervenió mindenesetre végleg megoldotta számukra a problémát, s ettől fogva végképp úgy tehettek, mintha a magyar kormány semlegességi nyilatkozata soha nem is létezett volna.