1945 után a szovjet csapatok magyarországi tartózkodására a szövetséges hatalmak megállapodása adott lehetőséget. Ezt a Szovjetunió és Magyarország közötti 1947-es békeszerződés megerősítette, amennyiben kimondta, hogy a szovjet erők mindaddig az országban maradnak, amíg Ausztriában is állomásoznak csapataik. Az 1955-ös államszerződés hatálybalépésétől viszont a Varsói Szerződés szabályozta a katonai jelenlétet. Mintegy négy hadosztálynyi erő tartózkodott az országban.

Október 23-án Andropov nagykövet észlelte, hogy Budapesten „a helyzet rendkívül veszélyes”, és telefonon kérte a hadsereg beavatkozását, majd ennek előkészületeit Hruscsov, az SZKP KB első titkára megtárgyalta Gerő Ernővel, az MDP első titkárával. Ekkor Zsukov honvédelmi miniszter kapott parancsot Budapest megszállására. (A többi városban és a falvakban nem látszott ilyen fenyegetőnek a helyzet.)

24-én hajnali 2 és 4 óra közt minden irányból a fővárosba érkezett egy csaknem hadosztálynyi szovjet alakulat: 6000 katona, 290 harckocsi, kb. 120 páncélozott szállító harcjármű és 156 ágyú. Az „ellenforradalmi lázadás” letörésére elsősorban a Lascsenko altábornagy által vezetett, Székesfehérváron állomásozó Különleges Hadtest kapott utasítást.

Már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal nem válik be a legfelsőbb politikai vezetés erődemonstrációra alapuló stratégiája. A szovjet-magyar politikai és katonai vezetés nem számított rá, hogy Budapesten komoly ellenállással kerül szembe. Hamar kiderült, hogy az elégedetlenkedők nem érik be a szovjet emlékművek ledöntögetésével. A páncélos járművek az utcai harcokban viszonylag könnyen sebezhetőkké váltak. Ez a haderő kevésnek bizonyult, noha a középületek nagy részét ellenőrzése alatt tartotta. 25-én megérkezett Budapestre három új hadosztály a Szovjetunióból és Romániából, 20 000 főnyi összlétszámmal. Súlyos harcok és komoly veszteségek után, október 30-án a szovjet pártvezetés elhatározta, hogy kivonja csapatait Budapestről. A döntésben a legfőbb szerepet a magyar politikai vezetés megváltozott helyzetértékelése játszotta. A kivonulás feltételeként (a magyar féllel egyeztetve) azt szabták meg, hogy a szovjet katonákat magyarok váltsák fel, és a felkelők az ő kezükbe tegyék le a fegyvert. 30-án a közvetlen harci érintkezésben lévő alakulatokat vonták ki, az akció teljes lebonyolítása 31-én a déli órákban fejeződött be. (A szovjet erők utoljára a Parlament környékét hagyták el.) Több forrás utal arra, hogy a Népligetben és másutt számos páncélos meghúzódott, tehát a kivonulás nem volt teljes.

Ugyanezen a napon azonban – részben a kínai pártvezetés nyomására – Hruscsovék az újabb agresszió mellett döntöttek. Ekkor már a határon folyamatosan szivárogtak be friss szovjet csapatok, Nagy Imre kormányfő tiltakozása ellenére, aki válaszul november 1-jén deklarálta Magyarország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépését. November 2–3-án, a szovjet manőverek hírére, magyar katonai egységek tüzelőállásokat foglaltak el a külvárosban és a peremkerületekben, így a Juta-dombnál, a Nagykőrösi és a Határ útnál, Soroksár határában, a Jászberényi és a Kőbányai útnál, a Zalka Máté téren, az Éles saroknál és a Csajkovszkij parkban. A Moszkva által kiszemelt két magyar politikus, Kádár János és Münnich Ferenc másnap már a Kremlbe tartott, miközben a szovjet erők egyre inkább körbezárták Budapestet.

November 4-én hajnalban Konyevnek, a Varsói Szerződés főparancsnokának harcparancsa alapján megindították a „Forgószél” hadműveletet, amelyben KGB-csapatok is részt vettek Ivan Szerov személyes irányításával. A fegyveres ellenállást ismét túlnyomó részben a civil felkelők kísérelték meg. A nyugati, illetőleg az ENSZ-segítség csupán illúzió maradt, a hatalmas szovjet túlerő november 11-éig, súlyos pusztításokkal, befejezte Budapest ostromát. Csak 35 év múlva vonult ki ismét, akkor már harc nélkül.

Konyev marsall napiparancsa, 1956. november 4.

Katona, Tiszthelyettes, Tiszt és Tábornok Elvtársak!

Október végén a testvéri Magyarországon reakciós és ellenforradalmi erők lázadást szítottak azzal a céllal, hogy megsemmisítsék a népi demokratikus rendszert, a dolgozók forradalmi vívmányait, és visszaállítsák a régi földesúri-kapitalista rendet.

Az események megmutatták, hogy a volt horthysták aktív részvétele ebben a kalandban a fasizmus újjászületéséhez vezet Magyarországon, és közvetlen fenyegetést jelent Hazánk és az egész szocialista tábor számára. Nem szabad elfelejteni, hogy az előző háborúban a horthysta Magyarország a hitleri Németországgal együtt Hazánk ellen lépett harcba.

A Magyar Népköztársaság kormánya kérésének megfelelően, a szocialista tábor országai között fennálló Varsói Szerződés alapján, amely kötelez minket arra, hogy megtegyük „a megfelelő intézkedéseket védelmi képességük megszilárdításához, népeik békés munkájának megóvásához, garantáljuk területük és határaik sérthetetlenségét, és védelmet nyújtsunk egy lehetséges agresszióval szemben”, a szovjet csapatok megkezdték szövetségesi kötelezettségeik teljesítését.

Nem kétséges, hogy a Magyar Népköztársaság munkásosztálya és dolgozó parasztsága támogat minket ebben az igazságos harcban. A szovjet csapatok feladata az, hogy testvéri segítséget nyújtsanak a magyar népnek szocialista vívmányai megvédésében, az ellenforradalom szétzúzásában, a fasizmus fenyegető újjászületésének megakadályozásában.

Megparancsolom: A szovjet csapatok teljes személyi állománya katonai kötelmeinek teljes tudatában tanúsítson állhatatosságot és szilárdságot a parancsnokság által megszabott feladatok teljesítése során. Nyújtsanak segítséget a helyi hatalmi szerveknek a közrend megteremtésére és az ország normális életének helyreállítására irányuló tevékenységükben.

Őrizzék meg a szovjet katona becsületét és méltóságát, erősítsék a testvéri barátságot Magyarország dolgozóival, tartsák tiszteletben nemzeti hagyományaikat és szokásaikat.

Szilárd meggyőződésem, hogy a szovjet hadsereg katonái, tiszthelyettesei, tisztjei és tábornokai becsülettel teljesítik harci kötelességüket.

A felkelőcsoportok kialakulása

A forradalom kirobbanásától folyamatosan újabb és újabb felkelő-csoportok alakultak meg az egész főváros területén. Összétszámuk mintegy 15 000 főre tehető. Tagjai főleg fiatal munkásokból, segédmunkásokból rekrutálódtak, akiket meghurcolt, elkeserített, megalázott a sztálinista rendszer. Az idősebbek közül többen megjárták a szovjet fogolytáborokat is. Többségük egyetértett a forradalom követeléseivel. A nyolc évig tartó terror tapasztalatával a diktatúra megszüntetéséért és az ország függetlenségének kivívásáért fogtak fegyvert. A döntő többségük elég homályosan definiált „igazi szocializmust” akart, és a restaurációnak minden formáját elvetette. Mások inkább kalandvágyból, fegyverbirtoklásáért, később érvényesülési lehetőségekért csatlakoztak a forradalmárokhoz.

Tevékenységükre – különösen a forradalom első napjaiban – főleg a spontaneitás volt a jellemző, hiszen távolról sem a legtudatosabb, legtájékozottabb társadalmi rétegek vettek részt a harcokban.

A 23–24-ei éjszakától kezdődően a rendőröktől, katonáktól vagy raktárakból, laktanyákból szerzett kézifegyverekkel és benzines palackokkal többnyire kis létszámú felkelőcsoportok alakultak ki, egy-egy rátermett parancsnok irányítása alatt, főleg a munkások lakta körzetekben, amelyek közelében a szovjet csapatok felvonultak. A legerősebb ellenálló központok a VIII., IX. kerületben, a Baross és a Széna téren, Pesterzsébeten és Csepelen alakultak ki. A lakosság nagyobb része támogatta a csoportokat, amelyek összetétele szinte óránként cserélődött. Legfőbb tevékenységük a forradalom első időszakában a szovjetek (illetőleg lényegesen csekélyebb mértékben az ÁVH-s, rendőri és honvédségi erők) elleni harc volt, amelynek irrealitása a külső szemlélő számára teljesen egyértelműnek tűnt. A forradalom első időszakában a honvédség állományából még a sorkatonák közül is csak kevesen vállalták a felkelőkhöz való csatlakozással járó kockázatot: létszámban, fegyverzetben, képzettségben egyaránt súlyos hátrányban voltak mindvégig. Mindezeket lelkesedéssel és leleményességgel pótolták. A „szent suhancok” a világ ámulatára, az óriási túlerővel szemben – ha ideiglenesen is – győzelemre vitték a forradalmat.

Felkelők a fegyverszünet idején

Jelentősen megváltozott a felkelők helyzete az október 28-ai fordulat után, amikor a Központi Vezetőség elfogadta a Politikai Bizottságnak azt a határozatát, amely az eseményeket forradalomként, szabadságharcként értékelte. Ekkortól jelentősen megnövekedett a csoportok száma és létszáma: legtöbbjükhöz katonatisztek ia csatlakoztak mint tanácsadók és kiképzők, illetve sorkatonák, majd börtönökből szabadult politikai és közbűntényes elítéltek. (A felkelőcsoportok osztagai több büntető intézményt felszabadítottak.) Számos tárgyalás eredményeképpen, központi szervezéssel, katonai, rendőri és civil erők részvételével megkezdődött a nemzetőrség kialakítása. A főparancsnok Király Béla tábornok, helyettese Kopácsi Sándor rendőrezredes, Budapest rendőrfőkapitánya lett. November 2–3-án megválasztották a tízfős Operatív Bizottságot (a nemzetőrség irányító központját), amelyben a civil erők képviselői voltak többségben. A felkelőcsoportok nemzetőrségi egységként immár legális keretek közt tevékenykedtek. A káosz megelőzése érdekében megállapodtak, hogy mindazok, akik a nemzetőrségbe jelentkeznek (csak 18 év felettiek), karszalagot, Kopácsi aláírásával ellátott igazolványt kapnak, míg a többiektől elveszik a fegyvert. (Természetesen e problémákat nem sikerült maradéktalanul megoldani.) A nemzetőröknek rendszeres zsoldot és egyenruhát ígértek. A csoportok vezetői többnyire katonai szervezeti formának megfelelően szakaszokra, rajokra osztották egységeiket, megszervezték az őrszolgálatot, megerősítették a fegyelmet, igyekeztek megelőzni (olykor sikertelenül) a kihágásokat. Ebben az időszakban a fegyveres csoportok legfőbb feladata az volt, hogy fenntartsák a rendet, a közbiztonságot, és segítsék a lakosság ellátását. Ezenkívül előállították a Rákosi-diktatúra kiszolgálóit (főleg az ÁVH-sokat és a pártvezetőket), hogy majd független bíróság ítélkezzen felettük. A vétkesek kézrekerítésére szinte mindenütt „különleges csoportok” alakultak (bár nem mindig nevezték így őket), amelyek főleg a lakosság segítségével dolgoztak. (Előfordultak téves, sőt rosszindulatú bejelentések is.) A gyanús személyeknél a nemzetőrök előírás szerint házkutatást tartottak a fegyverek, egyenruhák begyűjtése céljából. (Aligha lehet vitás, hogy a kutatást végző csoportokban akadtak olyanok is, akik más értékeket is „találtak” a lakásokban.) A nemzetőrségi csoportok a belső kerületekben általában lazább, a külvárosban szorosabb kapcsolatot létesítettek a körzeti Forradalmi Bizottmányokkal.

Speciális csoport jött létre október 30-ától a Szabad Nép székházában. Az épületet Dudás József gépészmérnök, volt illegális kommunista, és az általa létrehozott „Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány – az ottani munkástanáccsal megállapodva – tette meg bázisává. A „Nemzeti Bizottmány” nemcsak több száz fegyveressel, hanem értelmiségi támogatókkal, jelentős nyomdai kapacitással is rendelkezett. Ám a mindig külön utakon járó Dudás mindinkább elszigetelődött a többi fegyveres egységtől, és a november 3-ai nemzetőrségi értekezleten már valamennyi csoport képviselője megtagadta vele az együttműködést.

Szintén október 30-án következett be a tűzszüneti időszak egyetlen jelentős fegyveres összecsapása: a Budapesti Pártbizottság épületének ostroma. Ebben főként a VII. és a VIII. kerületi felkelők vettek részt. A Köztársaság téri épületet a környéken a már feloszlatott ÁVH és a pártapparátus forradalomellenes központjának tartották. A pártház védelmére kiküldött honvédségi harckocsizók tévedésből az ostromlókat támogatták. Segítségükkel a tömeg elfoglalta az épületet, és elvakult dühében 24 foglyot (döntően sorozott ÁVH-s kiskatonákat) meglincselt.

Fegyveres ellenállás november 4-étől

A szovjet csapatok támadásának következtében a felkelőcsoportok száma, összlétszáma csökkent. (Bár voltak újonnan alakult osztagok is.) Több nemzetőregység az új agresszió hírére szétoszlott. Főleg a katonák távoztak gyorsan – nemritkán még a harcok előtt –, vagy mert belátták az ellenállás kilátástalanságát, illetőleg tűrhetetlennek tartották a fegyelmezetlenséget és a kaotikus viszonyokat, vagy azért, mert viszonylag háttérbe kerültek, mivel a csoportokra a radikálisabb civil vezetők nagyobb befolyást gyakoroltak. Ez a tendencia nemcsak a központi régiókban érvényesült, ahol a tisztek tanácsadóként vagy a civil csoportokba olvadva tevékenykedtek, hanem a külső kerületekben (Csepelen, Pesterzsébeten, Újpesten) is, pedig a katonaság emitt nagy létszámban önálló alakulatként vett részt a fegyveres eseményekben. A magas rendfokozatú tisztek túlnyomó többsége – így a nemzetőrparancsnok-helyettes Kopácsi Sándor ezredes is – eleve kilátástalannak érezte, így ellenezte a fegyveres ellenállást. Király Béla tábornok, a Nemzetőrség parancsnoka embereivel a budai hegyekbe vonult, bár mások a harcot részesítették volna előnyben. Az ellenálló csoportok lassanként elveszítették a lakosság támogatását, növekedni kezdett körükben az elkeseredés, a gyanakvás; az árulók lázas keresése több esetben személyes tragédiához vezetett. A legtöbb felkelő nyugati vagy ENSZ-támogatásra számítva tartott ki az óriási túlerővel szemben. Legtovább (november 10–11) Pesterzsébeten folytak a harcok, de Csepel központjában, az Óbudai Schmidt kastélynál, az újpesti Szent László tér környékén, Kőbányán az Élessaroknál, Erzsébetvárosban, a József-és Ferencváros középső részén (ezeknél jóval kisebb egységekkel másutt is) szinte a végsőkig (november 7–10) védekeztek a szabadságharcosok. Az elfogott felkelők vagy felkelőgyanús lakók közül többeket a helyszínen agyonlőttek, másokat pedig Ungvárra és Sztrijbe deportáltak.

A szétoszlott csoportok számos tagja azonban fegyvertelenül is folytatta az ellenállást a régi-új hatalom ellen, belföldön és külföldön egyaránt.

A forradalom kezdetén kialakuló legfőbb fegyveres ellenálló központok a Józsefvárosban, a Középső-Ferencvárosban, a VII. kerületi Baross téren, a II. kerületi Széna téren, valamint Csepel és Pesterzsébet északi részén jöttek létre.

A VIII. kerületi felkelők

A forradalom legtöbb áldozatot követelő csatái a Józsefvárost és Ferencvárost elválasztó Üllői úton, a Nagykörút–Nagyvárad tér közti részen, valamint a Nagykörútnak a Boráros tér–Baross utcai szakaszán voltak.

Ezen a területen már a forradalom első napjaiban kialakultak kisebb-nagyobb létszámú felkelőcsoportok, amelyek (mint másutt is) főleg benzines palackokkal, géppisztolyokkal, kézigránátokkal vették fel a harcot a szovjet páncélosok ellen. A legsúlyosabb összecsapásokra a Nagykörút–Üllői út kereszteződésében került sor: a szovjet csapatok itt szenvedték el a legnagyobb veszteségeket, becslésem szerint az októberi harcokban 20–25 páncélost és mintegy százötven katonát. A legnagyobb hírnevet a stratégiai szempontból kiváló adottságú Corvin moziban összegyűlt csoport szerezte. Olyannyira, hogy a magyar politikai és katonai vezetés szovjet segédlettel már október 25-étől meg akarta szervezni e bázis megsemmisítését, és a 28-ára tervezett akciót Nagy Imre miniszterelnök tiltakozása hiúsította meg. Természetesen a Corvin-köziek harci sikereihez hozzájárultak a közvetlen környezetükben lévő VIII. és IX. kerületi felkelők, beleértve a Kilián laktanya fegyvereseit is. A VIII. kerületben kiemelkedő jelentőségre tett szert a Práter utcai általános iskolában berendezkedett csoport, Ö. Nagy János lakatos parancsnoksága alatt (helyettese: Lassan György). Ez volt valószínűleg a legnépesebb felkelőbázis. Ugyanebben az utcában még két jelentősebb osztag is berendezkedett Ritecz József („Jocó”), illetőleg Schmidt László („Rigó”) kocsifényező vezetésével. Ezenkívül a környéken tevékenykedett még a Vajdahunyad utcai egység (parancsnokok: Kiss Károly honvéd és Jánoki Attila) és a Kisfaludy utcai két csoport (parancsnokok: Kasza János és Fáncsik György [„Vadászkalapos”], anyagellenőr). Elvileg ezek az egységek is a Corvin parancsnoksága alá tartoztak, valójában azonban – különösen a forradalom első időszakában – bár kölcsönösen biztosították egymást, és egyeztették a jelszavaikat, egymástól függetlenül tevékenykedtek. Ugyanez volt a helyzet a IX. kerületi csoportoknál is, de a két kerület felkelői között – bár gyakran harcoltak együtt – a rendelkezésünkre álló adatok szerint semmilyen egyeztetés nem történt.

A Corvin közben október 26-ig, amíg a felkelők Iván Kovács László („Ivánkovics”) gödi munkást ismerték el parancsnokuknak, teljesen spontán módon jöttek-mentek a fegyveresek, és vezetőik is gyakran cserélődtek. Ezután viszont már szervezettebbé vált a Corvin közi csoport működése. Ekkoriban kerültek oda a Pongrátz fivérek is (életkor szerint Ernő, Ödön, Kristóf, Gergely és András), akik rövid időn belül vezető szerepet vívtak ki maguknak.

A corvinisták képviselői még a tűzszüneti határozat előtt tárgyalásba bocsátkoztak a „barikád túlsó oldalával”. A szovjet főparancsnokság és a BM képviselője rá akarta bírni a felkelőket a fegyverletételre, szabad elvonulás fejében. A corvinista vezetők azonban 10 pontos ellenkövetelést fogalmaztak meg; ebből az is kiderült, hogy Nagy Imre helyett Veres Péter írót tartották legalkalmasabbnak egy új ideiglenes kormány megalakítására. (Nagy Imre ebben az időben más csoportoknál sem volt népszerű, részint a statárium-rendelet, másrészt a Szabad Európa ellene irányuló kampánya miatt.)

A fegyverszüneti tárgyalásokban a felkelőcsoportok közül a Corvin-közieknek kitüntetett szerep jutott. Számos alkalommal különböző helyszíneken értekeztek a politikai, a honvédségi, a rendőrségi vezetőkkel önállóan (a Práter utcaiakat is képviselve), vagy más egységek küldötteivel együtt. A pártközpontban tárgyalva az MDP vezetőivel szembenálló felek közös nyilatkozatban állapodtak meg: ők elismerik a Nagy Imre-kormányt, a kormány leszereli az ÁVH-t, a harcokban részt vevők pedig amnesztiában részesülnek. Megígérték nekik, hogy a felhívást közzéteszik a rádióban. Mivel ez elmaradt, a fegyverletételre sem került sor. Ebben a Váradi Gyula vezérőrnagy vezette katonai delegáció Corvin közi látogatása (október 29–30-ai éjszaka) sem tudott áttörést kicsikarni. A felkelők túlnyomó része egyetértett abban, hogy a szovjet csapatok budapesti kivonásáig nem adják ki kezükből a fegyvert, de a kivonás megtörténte után a katonákkal és a rendőrökkel együtt közreműködnek a rend helyreállításában. A Corvin közben azonban ekkorra már Iván Kováccsal szemben kialakult egy befolyásos csoport, amelyet a Pongrátz testvérek, Antalóczi Sándor („Doki”) orvos és Bornemissza Tibor egyetemi tanársegéd vezettek. Ők árulást gyanítva még a kivonuló szovjet csapatok biztosításában sem voltak hajlandóak közreműködni. A konfliktus később csak éleződött a Corvin vezetésén belül, mivel Pongrátzék lassanként mindenkiben árulót láttak. Maléter Pál ezredest, a „Kilián legendás parancsnokát” közellenségnek kiáltották ki, Iván Kovács viszont méltónak vélte őt a honvédelmi miniszterségre. Ellenlábasai azt szerették volna, ha ezt a tisztséget Márton András ezredes tölti be. November 1-jén (vagy 2-án) Márton és Solymosi János alezredes közreműködésével Pongrátzék leváltották Iván Kovácsot, és főparancsnoknak Pongrátz Gergelyt („Bajusz”) nevezték ki. A megosztottság, a széthúzás azonban a továbbiakban sem szűnt meg.

Október 31-étől egyre jobban érvényesült a katonai szervezettség. Ehhez segítséget nyújtottak a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia tisztjei is, Márton András és Dienes Ödön ezredesek vezetésével. Négy századot hoztak létre a Corvin moziban, a Kisfaludy utcában és a Práter utcában lévő felkelők bevonásával. (Egyébként a közeli és szintén jelentékeny Vajdahunyad utcai csoport továbbra is teljes függetlenséget élvezett, bár a Práter és a Kisfaludy utcai csoportoknak is maradt tényleges önállóságuk.) A főparancsnok mellett kinevezték a parancsnokhelyetteseket, század-, szakasz- és rajparancsnokokat, katonai tanácsadókat (10–15 tisztet), az összekötőket, a páncélos-, a tüzér-, a hadtáp-parancsnokot, a gépkocsik és a kötözőhely parancsnokát. Rádiósokat, gépírónőket is alkalmaztak. A Práter utcai iskolában 30–40 ÁVH-s, pártfunkcionárius foglyot őriztek, a fogdaparancsnok Konstantinidisz Andréj „politikai tiszt” volt.

A Corvin főparancsnokság mindvégig a legrangosabb csoport maradt: a Karhatalmi Bizottságokban, a nemzetőrségi értekezleteken legnagyobb létszámban a corvinista küldöttek vettek részt, és közülük a 10 fős Operatív Bizottságba – Antalóczi és Iván Kovács révén – ketten is bekerültek.

A november 4-ei szovjet támadás – az előzetes hírek ellenére – váratlanul érte az 1500–2000 corvinista nemzetőrt. A bevonuló csapatok legelőször és leginkább e körzet ellen vetették be erőiket, elsősorban a Corvin mozit és a Kilián laktanyát vették célba. Hamarosan beindították az aknázást is, ami ellen végképp nem volt védekezési lehetőség. Bár a corvinisták még korábban zsákmányoltak 2–3 harckocsit, nem tudunk arról, hogy ezeket bevetették volna, azonban a rendelkezésükre álló 5–6 löveget és mintegy 15 géppuskát eredményesen használták.

A Corvin-köziek és néhány környező csoport 1–2 napos ellenállás után, a névsorokat, igazolványokat megsemmisítve, parancsnokaik vezetésével kiürítették bázishelyeiket. Ám a Kisfaludy utcai Kasza-csoport, valamint a Práter utcaiak és a Vajdahunyad utcaiak egyes részlegei folytatták a körzetben a fegyveres harcot, egészen november 7–8-áig. A corvinisták a novemberi harcokban kb. hat páncélost lőttek ki, és mindkét oldalról 25–30-an vesztették életüket (természetesen a lakosság soraiból is több áldozatot követeltek a harcok).

A Szabad Nép székházában lévő felkelők is a fegyveres ellenállás mellett döntöttek (és elhatározásukat érvényesítették Dudás Józseffel szemben). E harci eseményekről rendkívül kevés forrásunk van. A csoport, Kovács András egyetemi hallgató parancsnokságával, 5-én a Blaha Lujza téri Éjjel-nappal közért épületében rendezkedett be és foglalt el tüzelőállást. Innen és a környező házakból szálltak szembe a szovjet erőkkel november 8-áig, amikor az osztag (amelyből már korábban is számosan lemorzsolódtak) feloszlott.

Motolov-koktéllal a tankok ellen

A Corvin mozi a Kisfaludy közben azért volt ideális hely a harcoló forradalmárok számára, mert a Kisfaludy köz 4. számú épületében üresen álltak egy volt munkásszállás helyiségei, a közvetlen szomszédságban, a Práter utcai iskola alagsorában volt egy hatalmas konyha és hozzá tartozó étkezőhelyiség. De a Kisfaludy köz legfontosabb előnye az volt, hogy a mozi mögötti benzinkútból literszám lehetett hordani vödrökben a benzint, ami azokban a napokban nem üzemanyagként szolgált, hanem harci eszközként, lőszerként a támadó Vörös Hadsereg ellen. Mostanában általában Corvin közről beszélünk, ám ilyenkor a tulajdonképpen Kisfaludy közről van szó, amelynek még az is hatalmas előnye volt, hogy ívben görbül, így kijárata van mind a Körútra, mind az Üllői útra. De nem erről akarok most írni, hanem a harcok során kialakult gyakorlatról, a Molotov-koktél készítésének és felhasználásának gyakorlatáról.

Először talán a készítésről. Üveg kell hozzá dugóval, rongy és benzin. Az üveg nem volt probléma, mert a pincékben, padlásokon volt elég régi üres üveg, és a srácok hoztak mindig eleget a legkülönbözőbb méretekben. A literes, hétdecis és félliteres dugós üvegek voltak a legjobbak, mert azokat a nyakuknál fogva úgy lehetett dobni, mint a nyeles kézigránátot, és azokhoz illettek rendszerint legjobban a dugók is. A literes csatos üvegek – ez kiderült az első napokban – kevésbé voltak alkalmasak, mert súlyuk miatt a gyerekek célzottan alig tudtak dobni, és a távolság miatt se nagyon szerették, no meg rongy se nagyon fért a csat alá. Ezért aztán az a gyakorlat alakult ki, hogy a csatos üvegek rongy nélkül és akkor repültek, amikor a tank vagy a lövegvontató már találatot kapott, megállt és lángot fogott, s csak arról volt szó, hogy minél több benzint juttassanak a környékére. Ha a dugó túl vastag volt, bicskával lefaragták, ha meg túl karcsú, akkor vastagabb anyagból való rongyot használtak hozzá. Erre voltak jók a széttépett frottírtörülközők. Az persze nagyon fontos volt, hogy rongy és dugó olyan szorosan „üljön”, hogy kezelés közben és dobáskor semmi esetre se lazulhasson meg, s csak az üveg széttörésekor jöjjön ki az első csepp benzin. Csodálatos, hogy „készítés” közben és egyébként is milyen ritka volt a baleset. Készíteni csak fürdőszobában volt szabad. Benzint üvegbe tölteni csak tölcsérrel. A kész Molotovot is mindig a fürdőszobában tárolták, rendszerint a fürdőkádban.

És most a felhasználásról. Az ötödik és negyedik emeleti lakások voltak alkalmasak, de néha harmadik emeletit is használtak. Az egyik ablak – amelyikből tilos volt palackot dobni – a főnöké volt, aki irányította, vezényelte a támadást. Erre a funkcióra mindig felnőttet vagy idősebb gimnazistát választottak. A dobók között, akik a többi ablak mögött működtek, már voltak fiatalabb srácok is, akik jól és messzire tudtak dobni, és fegyelmezettek voltak. A főnök sok helyütt „figyelő” néven szerepelt, s csak neki volt szabad kinézni. Az első napokban ugyanis az volt a szokás, hogy a dobás után kinéztek az ablakon, mire a ruszkik persze azonnal odalőttek, és nem egyszer találtak is. Így alakult ki aztán az a gyakorlat, hogy a dobás után nemhogy az ablakhoz nem lehetett odamenni, hanem azonnal a lakás hátsó részébe kellett rohanni, vagy a lakásajtón keresztül ki a házfolyosóra, mert egy repeszgránát-belövés mindenkit megölhetett vagy súlyosan megsebesíthetett, aki abban a szobában maradt, ahonnan a benzines üvegeket kidobták.

A főnök egy messzebb eső ablaknál figyelt, nemegyszer a szomszéd szobából – nyitott ajtó mellett –, s ha tank vagy páncélkocsi, lövegvontató közeledett a Körúton – rendszerint a Duna felől, a Boráros tér irányából jöttek –, akkor szólt a dobóknak, illetve átkiabált, hogy hány jön, és hogy „vonalban” vagy „libasorban” jönnek-e. Rendszerint libasorban jöttek. A figyelő főnök aztán, mikor közelebb értek, azt is bekiáltotta, hogy a Körút melyik oldalán jön a célpont: „itt” a jobb oldalon, vagy „odaát” a bal oldalon. Eközben egy vagy több ablak mögött felkészült egy-egy hármas csoport: a két dobó és a gyufás. A dobók kihoztak a fürdőkádból egy-egy – ritkábban két – előkészített üveget, és letették az asztalra vagy az odakészített hokedlire.

A támadás négy fázisban zajlott le. Az első hármat a figyelő főnök kiáltásai vezényelték: az első napokban a „készen vannak–vigyázz–rajta” mintájára alakultak ki a vezényszavak. Általánossá vált, hogy – a páncélos sebessége szerint – kb. egy perccel azelőtt hangzott el az első „tölts” kiáltás, hogy a célpont a dobók ablaka alá ért volna, mire a két dobó kézbe vett egy-egy üveget, és fejjel lefelé tartotta őket, hogy a kilógó rongyvégbe beszivároghasson egy kis benzin, miközben a harmadik kézbe vette a gyufásskatulyát, és kivett néhány szál gyufát. Pillanatok múlva jött a második parancs: „gyufa” vagy „tüzet”, mire a gyufás srác – sokszor 10–12 éves – gyufát gyújtott, ha az első nem sikerült, kettőt-hármat, s egymás után lángra lobbantotta a két dobó „bombáját”. Mire elkészültek, rendszerint már jött a harmadik parancs: „most” vagy „dobás”, mire közvetlenül egymás után, 1–2 méterre az ablaktól, a két dobó kihajította a saját üvegét, s mivel a célt nem láthatták, a szemben lévő házat célozták meg. A gyakorlat az volt, hogy az egyik egy emelettel feljebb célzott, esetleg a tetőperemre, a másik egy emelettel lejjebb, mondjuk egy balkonra. Néha az első dobó egy második üveget is kihajított. S máris következett a negyedik fázis: rohanni ki a szobából, hátra, mint már az előbb mondtam.

Hozzá kell tennem, hogy ez a harci módszer persze nemcsak a mozihoz legközelebb eső házak emeletein fejlődött ki, hanem a József körút széles szakaszán, és mind a páros, mind a páratlan oldalon. Ez az oka annak, hogy a Kilián laktanya frontja előtt is tele volt a körút kiégett szovjet tankokkal és páncélkocsikkal. Ezeket azonban nem a Kilián „hős védői” pusztították el, mert Maléter katonáinak se fegyvereik, se lőszerük nem volt ezekben a napokban, s ők nem gyártottak és használtak Molotov-koktélt.”

Részlet Iván Kovács László vallomásából

Október 25-én délután elmentem a Corvin közbe megnézni, hogy mi van ott. Ott nagyobb létszámú fegyveres csoportot találtam. Én is ott maradtam a fegyveresek között. [...] A parancsnokot kerestem, de nem találtam sem őt, sem a helyettesét. [...] Egy csoport megbízott azzal, hogy ideiglenesen legyek én a parancsnok. Én a parancsnokságot elvállaltam. A Vajdahunyad utca és az Üllői út sarkán volt egy harckocsi. Ajánlották, hogy némítsuk el ezt a harckocsit. Kb. 20 tagú csoporttal indultam a helyszínre, a csoport benzines üvegekkel volt felszerelve. [...] Mi a harckocsit megközelíteni nem tudtuk. Olyan távolságról pedig, amilyen mi voltunk, megsemmisíteni nem lehetett. Egy szovjet harckocsi a Valéria kávéház mellől lőtt. Az egyik [...] ablakból benzines palackot dobtak rá, melytől a harckocsi felrobbant. A harckocsiban tartózkodók valószínű, hogy bennégtek a harckocsiban, nem láttam, hogy kiugráltak volna belőle. [...] A szovjet beavatkozást nem tartottam helyesnek. Nagy emberáldozatot követelt az ennek következtében kialakult harc. [...] A Corvin közben az volt a jelszó, hogy aki magyar, az velünk van. Én is magyarnak tartottam magam...

Részlet a Vén Istvánnal készített interjúból

[Októberi harcok, Corvin köz] Berontott egy nyitott fedelű páncélozott jármű. Rettenetes mészárlások mentek végbe, 30 ember halt ott meg hirtelen [...] megpörgött az olajon a kereke, és nem tudott továbbmenni, fentről jól megszórták benzines palackkal [...] a lövedékek felgyújtották a benzint [...] akkor ezek leugrottak a kocsiról, egy különösen képzett volt közöttük, a többiek az épület alá akartak rohanni, rohantukban lelőtték őket, ez az égő kocsi fedezékében a kocsi alá vágódott és folyamatosan lőtt [...] keresve a célpontot, igen sok sebesülést kapva is folyamatosan tüzelt, míg aztán a rengeteg benzin és üzemanyag ráfolyt, kigyulladt a ruhája, és mindaddig tüzelt, míg el nem borította a tűz. [...] El kellett ismerni, hogy az adott körülmények között, a hülye parancsnokai ellenére is, a legtöbbet tette...

Részlet Bangó (Dani) Pál vallomásából

„...Október 27-én 15 és 16 h. között a Nagyvárad tér felől a József krt. irányában egy szovjet harckocsioszlop érkezett. Mi ekkor [héten a munkásszázadból] átmentünk az Üllői út 40–42. sz. házak között lévő aluljáróhoz, és a pillérek mögött foglaltunk tüzelőállást. [...] Az elvonuló harckocsikat a Kisfaludy utca sarkán elhelyezett ágyúk tűz alá vették és megsemmisítették. Az Üllői út 40. sz. ház ablakaiból benzinpalackokat és kézigránátokat dobáltak a harckocsikra...”

Részlet Szeszenka Károly százados vallomásából

„...A Petőfi híd felől egy tüzérosztag vonult a Corvin közig harckocsik kíséretében. Ekkor a corvinisták a Kiliánnal együttműködve egy harckocsit és az egész tüzérosztagot megsemmisítették. Ugyanakkor a corvinisták egy nyitott páncélautót is zsákmányoltak, és nyolc foglyot ejtettek el. Becslésem szerint itt 20–30 szovjet katona vesztette életét...”

Részlet Tóth Lajos vezérőrnagy jelentéséből

[...] Egy műszaki egység jelentette, hogy a nagy csatornán át oda tud férkőzni a Corvin házhoz, hatalmas robbanást tudna végrehajtani, ami a házat nem döntené romba, de nem tudnának kilőni belőle a szovjet és magyar harci kocsikra. Ez a terv már 25–26-án is felmerült, amikor ott veszett öt gépkocsi...

Részlet Kovács István vallomásából

(A Corvin közi bázis megsemmisítésének terve)

[...] A szovjet harckocsik gyors menettel eljutnak a Corvin három utcai bejárójáig, és tűz alá veszik az épületet. Miután a mozi épületét szétlőtték, lefogják tüzükkel a környező házakban esetleg jelentkező tűzfészkeket, majd a magyar gyalogság indul támadásba, és megsemmisíti, illetve foglyul ejti az ellenforradalmárokat...

Az 1956 október-november ellenforradalom és a magyar néphadsereg (Részlet a Hadtörténeti Intézet összefoglaló tanulmányából)

[...] 26-án reggel a legnagyobb ellenforradalmi fegyveres gócot jelentő Corvin ellen egy diverzáns tervet dolgozott ki a Katonai Bizottság. A terv a következő volt: egy műszaki csoport földalatti csatornán behatol a Corvin köz alá, és felrobbantja, ugyanakkor szovjet csapatok blokkolják a területet, hogy az ellenforradalmárok el ne menekülhessenek. A Katonai Bizottság Váradi vőrgy-t bízta meg, hogy szervezzen önként jelentkező csoportot a robbantás végrehajtására. A terv végrehajtása október 26–27-ére virradó éjjelre volt meghatározva. Az egyik műszaki alakulat vállalkozott a robbantás végrehajtására oly módon, hogy nem tesz kárt a környező épületekben. Váradi vőrgy. azonban azt jelentette a Katonai Bizottságnak, hogy a feladatot nem lehet kellően előkészíteni, ahhoz rövid az idő, és a Corvinban egyébként is hajlandóak letenni a fegyvert magyar csapatok előtt. Javasolta, hogy a robbantást reggelre halasszák el. A Katonai Bizottság nagyon súlyos hibát követett el, hogy ebben a kérdésben engedett és Váradi vőrgy. javaslatát elfogadta, mert tény ugyan, hogy a Központi Vezetőséget, a kormányt és a HM-et egymás után keresték fel az egyes fegyveres csoportok küldöttségei és fegyverletételről tárgyaltak, a dolog vége mégis csupán egyoldalú tűzszünet lett, ami az ellenforradalom erőinek felülkerekedését eredményezte.

A IX. kerületi felkelők

Az Üllői út másik oldalán a Középső-Ferencvárosban két nagyobb felkelőcsoport alakult, már október 24-én: a Berzenczey utcában Wágner István („Göndör”) géplakatos parancsnokságával a „Göndör”-csoport és a Tompa utcában, amelynek vezetését 25–26-án Bárány János („Bordósapkás Jancsi”) szerszámkészítő vette át. E csoportok nemcsak a szovjet erőkkel, hanem a magyar rendőri és katonai alakulatokkal is több ízben harcba szálltak. Október 27-én a Tűzoltó utcai garázsban is létrejött Angyal István építésvezető kezdeményezésére egy csoport a Berzenczey utcaiak egy részéből és a környék addig szervezetlenül harcoló fegyvereseiből. A három csoport mintegy tíz páncélost lőtt ki, és kb. 50 szovjet katona esett el. Angyal, parancsnoktársával, Csongovai Per Olaf („Csolaf”) filmrendezővel értelmiségi barátaik, kapcsolataik révén fontos szerephez jutott a fegyverszüneti tárgyalásokban. Csongovai bekerült a Nemzetőrség Operatív Bizottságába is. A civil fegyvereseket a Tűzoltó utcaiak képviselték a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány alakuló gyűlésén. Parancsnokaik, akik egyébként politikailag jóval képzettebbek voltak felkelőtársaik túlnyomó többségénél, nyíltan kommunistának vallották magukat. A politikai vezetők közül leginkább Kádár Jánossal igyekeztek kapcsolatot tartani, mivel a pártvezető személyében látták a legfőbb biztosítékot az új, demokratikus, szocialista rendszer konszolidálására. A Tompa utcaiak – az erre vonatkozó csekély számú forrás szerint – Tildy Zoltánban bíztak leginkább.

A fegyverszüneti időszak első felében mindhárom csoport kiegészítette vagy megváltoztatta a bázishelyét. A Tűzoltó utcaiak elfoglalták a velük szemben lévő ÁVH-s garázst is, a Berzenczey utcaiak áttelepültek a Ferenc téri női rendőrszállásra, a Tompa utcaiak pedig kettéoszlottak. Egyik részük áthelyezte bázisát a Ráday utcai diákszállásra, miután Bárány János felvette a kapcsolatot Petrák Lajossal, az MDP titkos megbízásából működő Forradalmi Ifjúsági Szövetség vezetőjével. A továbbiakban a politikailag járatos Petrákék befolyást gyakoroltak Bárányra. A Tompa utcában maradt részleg vezetője Mezei Lajos műszerész lett. A IX. kerületi nemzetőrségi egységek közül ekkor csak a Ferenc téri szerveződött katonai alakulatok mintájára.

A november 4-ei támadás álmukban érte a IX. kerületi nemzetőrcsoportokat, jóllehet tudtak arról, hogy a szovjet csapatok folyamatosan szivárognak be Magyarországra. A Tűzoltó utcaiak főleg a Nagyvárad téren, az Üllői úton, a Mester és a Viola utcában csaptak össze az intervenciós csapatokkal. Kötelékeikben harcolt 22–24 besorozott ÁVH-s is, akiket a fegyverszünet idején az utcán vettek őrizetbe. A harcok idején a csoport parancsnokai minduntalan kapcsolatot kerestek a szovjet katonai és a magyar politikai vezetőkkel a tűzszünet elérése érdekében. Egy ízben sikerült a szovjetekkel tárgyalóasztalhoz ülniük, de nem fogadták el az egyedüli lehetőségként felkínált feltétel nélküli fegyverletételt.

„Göndörék” a Ferenc téren, a Mester, a Thaly Kálmán és végül a Tűzoltó utcaiakkal közösen a Viola utcában szálltak szembe a szovjet katonákkal. A Tompa és Ráday utcaiak leginkább a Ferenc körút két oldalán bocsátkoztak tűzharcba a bevonuló páncélosokkal. A IX. kerületi forradalmárok 4 napig – csupán kézifegyverekkel és benzines palackokkal – védekeztek az óriási túlerővel szemben. (A Kilián laktanyára már 4-én olyan súlyos nyomás nehezedett, hogy védői már ezen a napon menekülésre kényszerültek. Néhányan közülük a civil felkelők kötelében harcoltak a végsőkig.) November 8-án a Ferencvárosban gyakorlatilag megszűnt a fegyveres ellenállás. A ferencvárosi felkelők a novemberi harcok alatt mintegy 7–8 páncélost gyújtottak fel, és mindkét fél 10–15 harcost vesztett.

A VIII–IX. kerületi felkelők kis része röpcédulagyártással, sztrájkkal, szervezkedéssel folytatta a harcot.

Részletek Angyal István Saját kezű vallomásá-ból (1956. XII. 25.)

[Az októberi harcok idején] benzines palackokat töltöttünk, azokat spárgán egyik saroktól a másikig áthúztuk, s kiépítettük a védelmet az Üllői út–Mester utca–Berzenczey utca –Thaly Kálmán utca által határolt területen, és azt tartottuk. A harc mindvégig – kezdettől fogva – csak védelmi jellegű volt, egyetlen esetben sem kezdeményeztünk. Védtük a városrészt. Ez a taktika egyébként teljesen egyezett elméleti elképzeléseinkkel, ti. nekünk semmiféle ellentétünk a tankokban ülő, egyszerű szovjet katonával nem volt. Az ő halottaik jobban fájtak, mint a saját sebesültjeink, mert mi tudtuk, hogy miért harcolunk, ők viszont egy helytelen és bűnös parancsnak engedelmeskedtek [...] A fegyveres forradalom ezen a helyen voltaképpen a felfegyverkezett nép volt, s elválaszthatatlanul együttműködött a lakossággal. Ezzel magyarázható, hogy november 7-éig a legnagyobb szeretettel vettek körül bennünket, ágyúdörgés közben, aknatűzben, főztek az asszonyok, hordták a lőszert a tüzelőállásokba, nem tántorította el őket lakásuk pusztulása, a villany-, telefon-, a rádiószolgáltatás megszűnése sem. [...] A lehetőségek végső határáig védtük a városnak ezt a részét, még akkor is, ha kis híján mindannyian majd hogy bele nem pusztultunk. [...] Bármennyire is el voltam jómagam is szánva az utolsó percig a védekezésre, hiába írtuk ki fehér papírokra, hogy „Béke vagy halál” – látnom kellett, hogy lehetetlenné válik a harc ebben a formában. A pincékben éjszaka teknőkben aludtak a csecsemők, öregek fulladoztak a nedves, hideg fáspincékben, s azokban a házakban, ahol erősebb volt a tűzharc. [...] Sírva könyörögtek az asszonyok, hogy adjuk meg magunkat...

A bordósapkás Jancsi (Interjúrészlet Bárány Jánossal)

[...] A pénteki nap [október 26.] volt a legmelegebb, amikor az oroszok megérkeztek és ágyúkkal, tankokkal bevonultak a Tompa utcába. Akkor magam is azt hittem: végünk van. De a fiúk úgy mentek neki harckocsiknak, ágyúknak, mint az oroszlánok. Láttam két társamat [...], benzines palackkal rontottak rá két ágyúra és felgyújtották. Egyik odaveszett. Én egy erkélyen álltam, onnan tüzeltem, de észrevették, és kilőtték alólam az erkélyt. Szerencsére a légnyomás beröpített a szobába, és így megmaradtam. [...] A nép mellettünk volt. Nem tudtunk olyan lakásba benyitni, ahol ne segítettek volna. Ételt, ruhát adtak. Az asszonyok maguk készítették el a benzines palackokat...

Részlet a Petri Jenővel készített interjúból

A forradalom alatt állandóan az utcát jártam. Mint volt katonatiszt (zászlós) érdekelt, hogyan folynak a harcok, amelyekben a hadifogságom alatt szerzett rokkantságom miatt nem tudtam részt venni. A Mester utca–Boráros tér–Tinódi utca környékét ismertem leginkább, mivel a Mester utca 9-ben laktam.

A kapualjakban sok helyen fiatal gyerekek lapultak, ismeretlen helyről szerzett fegyverekkel. A kezelésükhöz nem értettek, vezetőjük nem volt. Én magyaráztam meg, és meg is mutattam, hogyan kell kezelni a puskát meg a géppisztolyt. Emiatt 10–21 ilyen fiú csapódott körém, akikkel a Boráros térre vonultunk.

A téren egy szovjet harckocsit sikerült belecsalni az egyik WC-be, ahová be is szakadt. Villámgyorsan a tetejére ugrott az egyik kölyök, kinyitotta a harckocsi tetejét, és a kezében tartott kézigránáttal kényszerítette a szovjet tisztet megadásra. Sőt, mi több, mivel a Petőfi hídon éppen akkor egy szovjet harckocsioszlop közeledett a tér felé, a harckocsi csövét feléjük irányoztatta, és egy lövést is leadatott velük. Én tolmácsoltam, mivel a hadifogság alatt valamennyire megtanultam oroszul. A szovjet katonák először nem akartak engedelmeskedni, de a kézigránát felmutatásával jeleztük nekik, hogy elpusztulnak, ha nem engedelmeskednek. A lövés, azt hiszem, valamelyik hídon vonuló jármű lánctalpát el is találta, mindenesetre mi utána azonnal elrohantunk onnan.

Harccsoport a téren nem volt: csak spontán összeverődött, majd szétszakadó fegyveresek, akik hol csatlakoztak valakihez, hol meg elváltak egymástól, és hazamentek. Ezért nem volt irányítás sem. Énhozzám ugyan csatlakoztak fiatalabb fiúk, de ez is csak laza kapcsolat volt.”

Részletek Csiba Lajos Napló-jából

Bekövetkezett az a tragikus helyzet, esemény, aminek nem kellett, nem lett volna szabad: minden szó nélkül, minden előzetes felszólítás nélkül megtámadtak, ránk törtek a szovjet csapatok, mintha betörők, banditák, fasiszták vagy mit tudom én mik lettünk volna. Erre igazán nem számítottunk. [...] Nagyon ránk heccelhették őket, hogy ellenforradalmárokkal állnak szemben, akiket kíméletlenül meg kell semmisíteni. [...] Látom, az udvaron két fehérköpenyes ápolónő fekszik holtan, a fehér köpenyük nyilván jó célpont volt az oroszoknak a sötétben, és őket sem kímélték.”

A VII. kerületi felkelők

A VII. kerületben, a forradalom első napjaiban csak a Keleti pályaudvar környékén alakult ki nagyobb ellenálló csoport. Az itteni felkelők szálláshelye a Baross tér 19. számú épületben volt. Október 28-ától Pásztor Gyula és Sándor parancsnokságával mind szervezettebbé vált a fegyveresek tevékenysége. Októberi harcukról szinte teljesen hiányoznak a források. A Baross tériekhez számos egyetemista is csatlakozott, akik stencilgépekkel nagyarányú propagandatevékenységet folytattak. Más felkelőegységek is felhasználták ezt a lehetőséget, ám lényegesen csekélyebb intenzitással. Amikor megalakult a nemzetőrség, Nickelsburg László műszerész vette át a főparancsnokságot, de a csoport vezetésében továbbra is fontos szerepet játszott a két Pásztor (nem voltak rokonok), és Balogh László („Pipó”) csatornatisztító. November 1-jén a Baross tériek részt vettek a Gyűjtőfogház foglyainak kiszabadításában.

Október 27–29-e között számos újabb VII. kerületi fegyveres csoport alakult. A Csengery utcai tanács épületében székelt, pártmegbízásból Hegedűs István elnökletével, a kerületi Forradalmi Bizottság. Ugyanebben az épületben rendezkedett be Steiner Lajos szállítómunkás fegyveres csoportja. Így a felkelőegységet több pártfunkcionárius és rendőr befolyásolta, de a csoport összetétele folyamatosan változott. Steinerék az egyik belügyi helyiségből számos titkos dossziét hoztak el, de felhasználásukra már nem nyílt módjuk.

A „Farkas” – vagy „Wesselényi” – csoport Kovács Dezső („Susogó” vagy „Farkasgazda”) hőszigetelő és Drbál Ferenc technikus parancsnoksága alatt, a Tanács épületében lévő fegyveresektől leválva, előbb a kerületi rendőrkapitányságra, majd 30-án egy Wesselényi utcai épületbe kerültek. Mivel az FKgP igényt formált a helyiségükre, 1-jén az Almássy térre települtek át. Ezt a szálláshelyüket 3-án, stratégiai okokból a Royal szállóra cserélték fel. Mivel a csoport vezetői úgy érezték, hogy nemzetőrségüket katonai szakképzettség nélkül nem tudják irányítani, felvették a kapcsolatot Solymosi János és Döbrentei Károly ezredessel, akik tanácsokkal, tanácsadókkal látták el őket.

A VII. kerületi rendőrkapitányságon és a pártházban is kialakult két nagyobb nemzetőri csoport Csabai László rendőrfőhadnagy, majd Bencze László, illetőleg Nemeskéri József diszpécser és Drabant József őrnagy vezetésével. Az előbbiben a rendőrök voltak többségben, az utóbbiban – amelyet „Kossuth csoportnak” is neveztek – a katonák. Ezek a VII. kerületi csoportok mind századokra, szakaszokra, rajokra tagozódtak.

Ezeken kívül kisebb létszámú fegyveres egységek tartózkodtak az EMKÉ-ben, a New York kávéházban a Hársfa utcai KIOSZ-épületben, a Klauzál téren, valamint a Garai utcában. Összesen 1000–1200-an voltak.

A nagyobb VII. kerületi csoportok vezetői szerephez jutottak a nemzetőrségi tárgyalásokban. Drbál Ferenc Operatív Bizottsági tag lett. Az összes csoport képviselői közül csak a Baross tériek szavaztak a sztrájk fenntartása mellett.

A VII. kerületi forradalmárok felkészültek a szovjet támadásra: november 3-án délután a kerületi nemzetőrparancsnokok és katonai tanácsadóik összegyűltek a Baross tériek bázishelyén, és Nickelsburg elnökletével védelmi tervet dolgoztak ki. Megállapodtak abban, hogy a Baross téri csoport a Keleti pályaudvar környékét biztosítja, a „Farkasok” átteszik központjukat a Royal szállóba, és a pártépületben lévőkkel ellenőrzésük alatt tartják a Majakovszkij utca–Rákóczi út között a Lenin körutat, valamint az Almássy tér környékét. A Hársfa–Majakovszkij–Rottenbiller–Wesselényi utcák által behatárolt területet pedig Steinerék felügyelete alá helyezik. A tervet a parancsnokok jóváhagyták. (Abban egyébként nem tudtak megegyezni, hogy ki legyen a kerületi főparancsnok.)

A legnagyobb VII. kerületi csoport (400–500 főnyi) Baross téri ellenállása viszonylag hamar összeomlott. Ebben része lehetett annak a körülménynek is, hogy Nickelsburg főparancsnok – valószínűleg a végeláthatatlan sorokban közeledő szovjet harckocsik láttán –, korábbi döntésével szemben, a harc felvétele ellen foglalt állást, de lemondott és eltávozott, mivel parancsnoktársai nem értettek egyet vele. A bázishelyet és a környező épületet a páncélosok szétlőtték, mire a felkelők nagy része hamarosan befejezte a fegyveres ellenállást, de a többiek szétszóródva, a szovjeteknek súlyos veszteségeket okozva folytatták a harcot, többek között a Rákóczi úton, a Bethlen mozinál, a Városligetben és a Dózsa György úton. (Bázishelyeik a Landler Jenő utcában, a Garai téren és a Divatcsarnokban voltak.) Kisebb egységeik 9-éig harcoltak. Egy forrás szerint a csak könnyűfegyverrel és benzinespalackokkal harcoló Baross tériek összesen 15 szovjet katonát halálra sebeztek és három harci járművet megsemmisítettek.

A Lenin körúti szakaszon napokon keresztül eredményes harcot folytattak a felkelők. November 6-ától az ún. Forradalmi Katonatanács (tagjai: Steiner Lajos, Drbál Ferenc és még három tiszt) irányította az ellenállást, és összehangolták a csoportok tevékenységségét. Központjuk a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium épületében, illetőleg a Royal szállóban volt. A szomszédos kerületekből csatlakoztak hozzájuk Sipôcz József Vajdahunyad utcai harcosai, valamint az Eötvös utcai csoport egyik részlege. Az 500–500 főnyi ellenálló 9–10-éig tartotta magát, majd közülük kb. százan a Szabadsághegyre siettek, hogy Király Béla irányítása alatt folytassák a harcot. Erre azonban már nem került sor.

Egy zuglói nemzetőrséghez tartozó, zömmel VII. kerületiekből álló, 40–50 főnyi, két géppuskával felfegyverzett csoport tagjai Klauber István vezetésével november 4–7 között a Thököly úti 44. sz. bázisukról eredményes harcot vívtak a szovjetek ellen, akik 30–40 katonát, 7–8 páncélost vesztettek.

VII. kerületi felkelők közül került ki a legtöbb fegyvertelen ellenálló. Nagyarányú röpcédulaterjesztéssel, külföldre is kiterjedő szervezkedéssel próbálták meggátolni a régi-új hatalom kiépülését.

Részlet Balogh László vallomásából

[November 4-én] a szovjet páncélosok már a Keleti p. u. mellett, a Kerepesi úton álltak, amikor a téren még a fegyvereket és a lőszer hordtuk a teherkocsikról. [...] Egyszer csak egy civil elsütötte az egyik ágyút, amelyet a katonák már előzően a szovjet páncélosokra irányoztak. Erre az egyik páncélos válaszolt, és egy lövéssel megsemmisítette az ágyút, mire az épületekben lévő felkelők tüzet nyitottak a szovjet páncélosokra. [...] A parancsnokok közül egyedül maradtam a Baross tér 19-ben. Az embereimet hátravontam az utcai szobákból, majd a kapuval szemben egy golyószórót állíttattam fel, majd a szomszéd házban áttörettem a falat, hogy legyen út a menekülésre. Közben kerestettem a parancsnokságot, de nem találtam meg, az embereim pedig állandóan fogytak.

Részlet Steiner Lajos vallomásából

[November 5-én] A Royal házból, illetve a [VII. kerületi] tanácsházáról jöttünk, a szovjet csapatok még nem jutottak addig [vagyis nem foglalták el], folyik ellenük a harc. Kovács „Farkas” [Dezső] kérte, hogy kössék őt össze Király Bélával, mert megszakadt vele a kapcsolat. [...] Szó volt arról, hogy utolsó golyóig harcolunk...

Részlet Gyulai Lajos vallomásából

A Steiner-csoport [...] 10-éig tartotta a Közlekedési Minisztérium épületét. A szovjetek elleni harcot azért vettük fel, mert törvénytelen volt, hogy ők Magyarországon vannak, mivel az ENSZ határozata szerint nekik a csapataikat ki kellett volna vonni Budapestről. [...]

Részlet Kovács Dezső vallomásából

[A Központi Katonai Kórházban] ...értem jött fiatalember említette, hogy Radó [Radó György, orvos-ezredes, az intézmény parancsnoka] nagyon klassz ember, mindent meg fogunk kapni, amit csak akarunk. [...] Radó ezredesék[nek] elmondta, hogy a Népliget felől lőnek minket aknával, és hogy kötszerre, gyógyszerre, élelemre, cigarettára lenne szükségünk, valamint lőszerre, taposóaknára, páncélökölre, rádió adó-vevőre, hogy a harcot eredményesen fel tudjuk venni a szovjetekkel. [...] Radó ezds. még valami hazafias beszéddel is bíztatott, olyasmit mondott, hogy az embernek csak egy hazája van, s azért harcolni kell. Én és Steiner [Lajos] olyan idegállapotban voltunk, hogy ennek hatására elsírtuk magunkat.

Részlet Jancsó Magda tanúvallomásából

Én négy napig tartózkodtam a [Thököly út 44. sz. házban lévő] csoportnál. [...] November 5-én reggel egy szovjet páncélkocsira a házból benzinpalackot dobtak, a kocsi kigyulladt, és a legénység nagy része bent égett. Azokat a szovjet katonákat, akik ki tudtak menekülni az égő kocsiból, azt hiszem, lelőtték. Végül a páncélkocsi roncsait egy vontató elvitte a ház elől. Összesen három esetben láttam ilyen támadást szovjet harci jármű ellen. Az egyik megsemmisített jármű egy híradós kocsi volt, amikor ez kigyulladt, a szovjet katonák leugráltak, és a kocsi roncsai mellett foglaltak állást, ezeket harcban lelőtték. November 7-én a Szászház utcában, az egyik házba menekült be néhány orosz katona. A csoportból egymásután kétszer 4 fő ment ellenük. [...] Láttam, hogy az egyik orosz katonát holtan kihúzták a lakásból, azt mondották ott néhányan, hogy az állítólag ott agyonlőtte magát. A másik katonát a lábán érte egy géppisztoly-sorozat.

Széna téri felkelők

A Margit-híd budai hídfőjénél október 24–25-én a felkelők hídőrséget szerveztek. Ezek a fegyveresek hozták létre 26–27-én a Széna téri csoportot (a budai oldalon ez a terület volt stratégiailag a legfontosabb). Ekkor harc nélkül elfoglalták az ottani metróépítkezés munkásszállóját és a Margit fogházat. A szovjet páncélosok ellen barikádokat építettek, amelyeket a Déli pályaudvarról odatolt vagonokkal erősítettek meg. Ebből az időszakból kevés harci eseményre utaló forrásunk van. Ebben az időben kb. 100 fős volt a csoport. Vezetője az 59 éves Szabó János („Szabó bácsi”) gépkocsivezető lett, akit 28-án ténylegesen is megválasztottak. Sőt, tagja lett másnap a Dudás József kezdeményezésével és elnökletével megalakuló 29 fős Magyar Nemzeti Bizottmánynak is. Bár Dudás kinevezte őt a budai forradalmi erők főparancsnokának, Szabó csak a Széna tériek vezetését vállalta. A fegyveres csoport irányításában fontos szerep jutott Bán Róbert rádiótechnikusnak és egy volt jugoszláv partizánnak, Ekrem Kemál művezetőnek is. Ebben a régióban egyébként korántsem voltak olyan súlyos harcok, mint pl. az Üllői út környékén. Még a fegyverszünet előtt a Széna tériek vezetői tárgyalásba bocsátkoztak a Bem laktanya tisztjeivel, akik fegyverletételre akarták rávenni a felkelőket, de végül abban állapodtak meg, hogy közösen működnek közre a rendfenntartásban. Miközben tárgyaltak, egy szovjet-magyar támadás ideiglenesen elűzte a térről a civil fegyvereseket.

A fegyverszünet idején a Petőfi laktanya katonái segítették a fiatal felkelők kiképzését. Október 30–31-én a csoport ellenőrzési területe sokszorosára növekedett, mivel „Szabó bácsiék” kezükben tartották a kerületi pártházat, a Statisztikai Hivatalt, a Bécsi kapu környékét, a Szovjetunióba került pártvezetők villáit, sőt a hűvösvölgyi ÁVH-s objektumot. Egyik akciójukkal a III. kerületi pártházat is elfoglalták. Nem jött létre azonban tényleges együttműködés a Butkovszky Emánuel vezette II. kerületi Katonai Forradalmi Bizottmánnyal, amely a Fő utcai Katonai Ügyészség és Bíróság épületét tette székhelyévé. Szabóék új központja a Maros utcai, kiürült ÁVH-s objektum lett, de egy kisebb részleg Ekrem Kemál irányításával a Széna téren maradt. A forradalom alatt az ÁVH-sokra és vezető pártfunkcionáriusokra vadászó összes „különleges csoport” közül a Széna térieké szerezte a legnagyobb zsákmányt, amikor elfogta Marosán Györgyöt, az MDP PB tagját. (Néhány órával később szabadon engedték.) A Széna tériek sajátos részlege volt az ún. „Bányász-brigád”. (Vezetői: Rusznyák László és Czimmer Tibor bányászok.) A „brigád” a Pilis hegységben több rendőrőrsöt, munkásszállót foglalt el, majd felszabadították a csolnoki rabmunkahelyet is.

November 2-án, téves tájékoztatás miatt ÁVH-sokat keresve, 70–80 Széna téri felkelő megszállta a Külügyminisztérium épületét, ahol erőszakoskodtak a tisztviselőkkel, feldúlták a helyiségeket, majd – ugyancsak tévedésből – az épületet biztosító részleggel kerültek tűzharcba. Személyi sérülés nem történt, de jelentős anyagi kár keletkezett. Végül a helyszínre érkező Király Bélának sikerült távozásra bírnia a felkelőket.

A csoport, főleg Szabó János és Sillay Rudolf gépkocsivezető révén, részt vett a karhatalmi bizottsági, a nemzetőrségi értekezleteken. Sillay az Operatív Bizottságba is bekerült. A Dudás által aláírt „nemzeti bizottmányos” nemzetőrigazolványokat le kellett cserélniük a Kopácsi nevével hitelesített főkapitánysági igazolványokra.

A „Bányász-brigád” Bán Róbert vezetésével november 2-án Bécsbe indult szállítmányokért, de Győrben Szigethy Attila (a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke) tanácsára Szombathelyre mentek, hogy a helyieknek támogatást nyújtsanak a forradalmi bizottságok megszervezésében. Ekkor azonban már a szovjetek is bevonultak a dunántúli városba, és 4-én hajnalban – a helyi határőrtisztek segítségével – Bánékat fogságba ejtették.

Ezen a napon délelőtt a Déli pályaudvarnál is megjelentek a szovjet páncélos alakulatok. A mintegy 1500 főnyi felkelőcsoport a Maros utcai bázist kiürítve a Széna térnél próbálta feltartóztatni a szovjeteket, majd egyes részlegeik Pesthidegkútra vonultak. Király Béla Nagykovácsiban lévő csapataihoz akartak csatlakozni, de mivel a nemzetőrparancsnok Szabó megmaradt csoportját gyengének találta, nem támogatta a fegyvereseik egyesítését. Solymárnál a szovjetek gyűrűbe fogták a Széna térieket, akik nem adták meg magukat, de csak 17 fős veszteség árán tudtak megmenekülni. Ezután Szabó János feloszlatta a csoportot.

Részlet Ábri Benjámin György vallomásából

„...Hadászatilag fontos helyet foglalt el a Széna tér, mivel főútvonal, és így bármilyen irányból jövő támadás ellen védekezési lehetőség volt. Ezenkívül a hely kiválasztása kedvezőnek bizonyult olyan szempontból is, hogy a Széna téren lévő iparitanuló-otthon a fegyveres csoport létszámát jelentősen növelte...”

Részlet Szabó János vallomásából

A Széna téren lévő fegyveres felkelőktől megtudtam, hogy a céljuk a független Magyarország létrehozása, a bérek emelése, a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, a kommunisták eltávolítása a kormányból stb. A felkelők célkitűzésével egyetértettem, és ennek alapján határoztam el, hogy csatlakozom a felkeléshez. [...] Október 26–31 között az egyik délután a Moszkva tér felől egy szovjet harckocsi jött, amely tüzet nyitott a Moszkva téri, illetve a Széna téri házakra, amelyekben felkelők voltak. Kézigránátokat dobáltunk rá. A páncélkocsi megpördült, és egy lámpaoszlopnak ment, és nem tudott tovább haladni. A benne lévő 8 szovjet katona erre kiugrált a kocsiból, és a Széna tér–Retek utca sarkán lévő házba menekült. A ház már romos volt, és a lépcsőházba szorultak. Mi bementünk a házba, és hívtuk őket. [...] Az esti órákban az arra elhaladó szovjet tankok szabadították ki őket.

Részlet Sillay Rudolf vallomásából

November 5-én éles vitám volt Szabóval, hogy érdemes-e folytatni a harcot. Nyíltan megmondtam Szabónak, a csoportok létszáma annyira lecsökkent, hogy nincs értelme tovább folytatni a lövöldözést. [...] Ekrem Kemál is próbálta meggyőzni, de Szabó hajthatatlan volt. Végül sikerült rávenni Szabót, hogy ha a harcot folytatni akarja, akkor partizánkodjon embereivel. [...] Végül is délután rábeszélésünkre olyan parancsot adott ki, hogy a Margit körúton és környékén a harcot hagyják abba, és aki tovább akar harcolni, az Szabóval menjen a hegyek közé. [...] Kb. 30 főnyi csoport jelentkezett, akivel aztán Szabó elvonult. A többiek pedig a fegyvert lerakva hazamentek.

A csepeli felkelők

A Gubacsi híd két oldalán, a Csepel északi és Pesterzsébet észak-nyugati részén lévő összefüggő területen (a két kerület központjában) szintén jelentős civil fegyveres csoportok alakultak ki, mindkét oldalon egy-egy tekintélyes parancsnok irányításával. A fegyverszünet idején a két nemzetőrségi csoport egységesebb, centralizáltabb lett, mint a központi kerületek hasonló alakulatai. Csepelen és Pesterzsébeten is lényegesen nagyobb volt a katonaság szerepe, mint másutt, mivel nagy létszámban önálló alakulatként vettek részt a fegyveres eseményekben. Más régiókban a tisztek tanácsadóként vagy a civil csoportokba olvadva tevékenykedtek. A két kerület nemzetőrségi egységei tartották egymással a kapcsolatot, de egyelőre még nem tudjuk, mennyire hangolták össze az akcióikat.

Csepelen a forradalom első szakaszában a civil felkelők nem a szovjetek, hanem a magyar fegyveres szervek ellen harcoltak. Először október 24-én reggel a kiegészítő parancsnokságot támadták meg, de a rendőrkapitányságról érkező belügyiek harckocsival kimenekítették a katonákat. Másnap a pártbizottság épületébe hatoltak be, az iratokat átkutatták, kidobálták, elégették. Ezután a fegyverhez jutott felkelők egy része a Boráros tér környékén felvette a harcot a szovjetek ellen.

Mire 26-án visszaértek, társaik már elfoglalták a rendőrkapitányságot, a rendőröket lefegyverezték és távozásra kényszerítették. Ebben az épületben Buri István és Szente Károly parancsnokságával létrejött egy felkelőcsoport. 27-én este azonban magyar katonai és gyári karhatalmi alakulatok ideiglenesen visszafoglalták a rendőrkapitányság és a pártbizottság épületét, és 70 foglyot ejtettek. A többiek visszavonultak a Királyerdőbe, ahol Sorn Károly vezetésével 25–26-ától a Szent István úti iskolában, később a közeli kultúrházban is megszerveződött egy fegyveres csoport. Segítségével a következő éjjel meghátrálásra kényszerítették a katonai-gyári alakulatokat.

A fegyverszünet idején Csepelre került egy légvédelmi tüzérezred, amelynek néhány tisztje felvette a kapcsolatot a civil fegyveresekkel.

Október 29-én a csepeli Nemzeti Bizottmány gyűlésén Major Ernő őrnagyot választották meg a helyi nemzetőrség parancsnokának, helyettese pedig a civil erők vezetője, Buri István lett. A Főkapitánysággal rendszeres kapcsolatot tartottak, Major részt vett a nemzetőrségi üléseken. Egyik beosztottja, Andi József hadnagy három nemzetőrszázadot szervezett a szigeten. A Királyerdőt továbbra is Sorn Károly egysége biztosította, Felső-Csepelen Szücs Károly ács parancsnoksága alatt a második század teljesített szolgálatot, Lukács András csoportját pedig a „belső őrség” feladatával bízták meg.

A szovjetek november 4-én azonnal elfoglalták a Csepelen tartózkodó tüzérezred egyes tüzelőállásait (más állásokat már az első támadásuk – október 26–27-e – óta nem engedtek ki a kezükből). A megmaradt lövegeket a nemzetőrparancsnokság a fontosabb stratégiai pontokon vonta össze. A katonák vezetője Kőrösi Sándor főhadnagy, a civileké Buri István volt. Ők az alapvető stratégiai kérdésekben sem értettek egyet, mivel Kőrösi csak önvédelmi harcra gondolt, Buri viszont az elhaladó szovjet páncélosok megtámadása mellett érvelt. Mivel a civilek voltak többségben, megkezdték a harcot, és komoly veszteségeket okoztak az intervenciós csapatoknak. (Ebben jelentős szerep jutott Sorn Károly osztagának is.) Az ellenálláshoz végül csatlakoztak a tisztek is, és a többi felkelőcsoporthoz képest erős tűzerővel rendelkező csepeliek lőttek a szovjet repülőkre is. A pesterzsébetiektől robbanóanyagokért cserébe kölcsönvett sorozatvetővel a tököli repülőtér kifutóját vették célba. A mintegy 350 főnyi felkelő kilőtt 7–8 páncélost, és eltalált egy repülőgépet is. A gyalogsági támadást megelőzendő, felrobbantották a városrészbe vezető utakat, s ezzel késleltették a szovjet behatolást. Néhányan indítványozták a Lakihegyi Rádióadó és a Gubacsi híd megsemmisítését is, de kisebbségben maradtak. Később a harckocsik bevonulását a Vasműből kitolatott vagonokkal, tartálykocsikkal akadályozták meg. A szovjetek mindinkább megerősödő támadása ismét megosztotta az ellenállókat: a tisztek nem látták értelmét a további harcnak. Buri ezt a felfogást 7-én még hazaárulásnak minősítette, de másnap már ő is Bécsből javasolta, hogy folytassák a harcot. Csepelen 9-én reggel a szovjetek végleg felszámolták a fegyveres ellenállást.

Részlet Kőrösi Sándor vallomásából

[November 8-án] visszamentem az Imre térre, ahol újra tapasztaltam a fegyelmezetlenségeket. Körüljártam a lövegeket, és ismét közöltem, hogy elmegyek, és a továbbiakban Buri fog parancsnokolni. A délelőtt folyamán ismét lőtték a légtérben megjelenő repülőgépeket, és 13 óra körül belelőttek egy IL-28 típusú szovjet harci repülőgépbe. A repülőgépre több löveg is tüzet nyitott, köztük a kieg. parancsnokság környékén felállított 37 mm-es könnyű ágyú is. [...]

Részlet Major Ernő vallomásából

[...] Buriék rendelkeztek a személyi állománynak azzal a részével, akik a harcokban korábban is részt vettek [...], az volt a szándékuk, hogy a nézeteltérést fegyverrel intézik el, mert nem azért harcoltak, hogy kommunisták kerüljenek a vezetésbe.

Részlet Andi József vallomásából

[...] 6-án, kedden, a délutáni órákban több szovjet páncélos intézett támadást. A páncélosok a Kossuth utcán jöttek befelé. Egy páncélost a Kossuth és az Ady Endre utca sarkán [...] lévő löveg kilőtt. [...] A délutáni órákban [...] két páncélos bejött, és valószínűleg az elpusztított tankok miatt megtorlásképpen lőtte a házakat. [...]

Részlet Horváth István vallomásából

November 8-án reggel értesítést kaptunk arról, hogy a vámmentes kikötőben 3 db aknavető van felállítva, mely Csepel területét lőtte, és ekkor azt a feladatot kaptuk, hogy menjünk ki, minden körülmények között hallgattassuk el az aknavetőket. A feladat végrehajtására 15 fő géppisztollyal, kézigránáttal felszerelve elindult. A kikötőbe kiérve az egyikünk észrevette, hogy Budapest felől három harckocsi, valamint két teherautó szovjet gyalogság jön [...] meghatározni nem tudtuk, hogy esetleg nem a vámmentesbe jönnek-e [...], jobbnak láttuk, ha a kapott utasítást nem hajtjuk végre, hanem mindenki az életét mentve [...] Csepelre bejusson. A 15 fős egységből 13 fő beérkezett, útközben két halottat hagytunk hátra. A kapitányságon a látottakat jelentettük a Buri nevezetű parancsnoknak, akitől azt az utasítást kaptuk, hogy menjünk vissza az Ady Endre utcai útszakaszra, és ott vegyük fel a harcot, mivel a csepeli technikumban egy nagyobb szovjet egység tartózkodott. [...] A harcot felvettük, és kb. 15 órakor egy harckocsit kilőttünk, majd a technikumban lévő egységet elhallgattattuk. 9-én 7–8 óra között a Buri nevezetű parancsnok futárjával értesített bennünket, hogy a tüzérségi lövedékük elfogyott, és nem látják semmi értelmét a továbbiakban, hogy Csepelt védjék, de amennyiben egységünknek kedve van a harcot folytatni [...] úgy maradhatunk még. [...] Én magam még egész nap harcoltam a szovjet gyalogság ellen, csak a késő délutáni órákban hagytam abba a harcot, amikor már géppisztolyomból minden töltény elfogyott. [...]

A pesterzsébeti felkelők

A csepeli parttal szemben, a pesti oldalon, Pesterzsébeten, Pestlőrincen és Soroksáron a spontán módon összeverődött felkelők már a forradalom első napjaiban szembekerültek a szovjetekkel, mivel igyekeztek megakadályozni, hogy behatoljanak a város központjába. Később a Jutadombnál és környékén a kiskunhalasi 37. gépkocsizó lövészezreddel is felvették a harcot.

Október 25–26-án Pesterzsébeten a civil fegyveresek elfoglalták a XX. kerületi pártházat, a tanácsházat, majd a rendőrkapitányságot. Oltványi László vegyészt választották vezetőjüknek, később a kerület nemzetőrparancsnokának is. A környéken lévő fegyveres csoportok szintén Oltványiékhoz csatlakoztak. Így Pesterzsébeten szervezték meg legkorábban (még a tűzszünet kihirdetése előtt) a fegyveres forradalmárok központi irányítását.

A fegyverszüneti időszakban nemzetőregységek szerveződtek a Tanács épületében (Kálmán Béla hadnagy vezetésével), az Attila utcai iskolában (Tóth Ferenc irányításával), a Török Flóris utcában, a Szitás utcában, a Gubacsi hídnál, a Jutadombnál. Oltványi a körzeti rendőrőrsre is küldött civil erőket (Gyergyói Ferenc parancsnoksága alatt), akik az ottani rendőrökkel közösen teljesítettek szolgálatot. Ebben az időben különböző fegyveres forradalmi szervek alakultak Pesterzsébeten a nemzetőrség keretén belül. Pl.: a Forradalmi Ifjúsági Szövetség Oláh Ödön vasöntő vezetése alatt, a Nemzeti Bizottság, amelyet egy Fux nevű személy irányított.

November 1-jén és 2-án a pesterzsébeti nemzetőrök hathatós támogatást kaptak: az esztergomi légvédelmi tüzéregység hat löveggel, majd a kiskunmajsai lövészezred VII. százada két géppuskával a Jutadombon és a Soroksári úton tüzelőállást foglalt el, hogy akadályozza a szovjet csapatok visszatérését Budapestre. 4-én, miután Oltványi kijelölte a nemzetőrök harci álláspontjait, a civil és a katonai erők a kerület több pontján együttes erővel csaptak össze a szovjet csapatokkal. Főleg a Jutadombnál (ahol a szétlőtt szovjet harci járművekből a katonák és az ÁVH-sok a közeli nádasba menekültek, akiket később harcban lelőttek, illetve megsebesítettek), a Hangyadombnál, a Török Flóris utcában és a Határ úton folytattak eredményes harcot. A civilek kézifegyvereken kívül két légvédelmi ágyúval és egy sorozatvetővel is rendelkeztek. Az utóbbival a Népligetben és a Mester utcában elhelyezett szovjet páncélosokat vették célba. A szovjet behatolást azzal is nehezítették, hogy felrobbantották a Nagykőrösi út burkolatát. Amikor a tüzérezred egyik egysége, egy nagyobb szovjet csapat közeledésének hírére, levonult a Jutadombról, a soroksári felkelők rekvirálták a lövegeiket, sőt, több katona is csatlakozott hozzájuk.

A fővárosban itt tartott legtovább a fegyveres ellenállás. November 10–11-én a nemzetőrség feloszlott, és befejeződtek a harcok.

Részletek Oltványi László: Harcok Dél-Budapesten, 1956 című kötetéből

[Október 24-én] A belvárosból érkezett hírek által felizgatott emberek [közül] közel 300-an gyűltek össze. Ezek voltak Dél-Budapest első fegyveres felkelői! Vagy 100 ember, a közeli HÉV-állomásról 3 tehervagont tolt a Soroksári utat keresztező sínekre. Ott mindhárom vagont feldöntöttek, melyekkel egy időre sikerült elzárni a Soroksári utat. [Október 28-án] Egy szellemes tüzér javaslatára felvonultattak egy hibás závárzatú ágyút a Jutadombok legmagasabb dombjára, és ott légelhárítás látszatát keltő módon állították fel. Sokan nevettek ezen a látszólag felesleges és fáradságos munkába kerülő ötleten. Néhány órával később azonban bebizonyosodott hasznossága. Minden arra jövő orosz tank ezt az ágyút vette tűz alá, miközben más oldalakról és a dombok közti völgyekből így nyugodtan lőhettek rájuk harcosaink.

A szakszerű katonai irányítással elhelyezett ágyúk mind a dombok közti völgyekbe kerültek, a Soroksári út felé irányítva, és hogy célozni se kelljen, az út árokszéli oldalát fehér mészfestékkel jelölték meg, amelyekre az ágyúk csövét előre beirányították. Négy ágyú csöve oldalazta a Soroksári utat, két ágyú a hátsó biztosítására, egy gépágyú pedig légvédelemre rendezkedett be a Jutagyár közelében. Az ágyúk kezelőit a környék lakossága látta el élelemmel, vízzel, matracokkal, takarókkal [...] A tüzelőállást mindenhol szalmabálákkal álcázták. [...] Miután egy harci támadást legjobban a meglepetés segíthet elő, Soroksárt nem északról támadtuk meg, hanem megkerültük a Soroksár-Újtelep mellett lévő újtemetőt, és keleti irányból támadtunk. A meglepetés annyira sikerült, hogy az oroszok ellenállás helyett fejveszetten menekültek Alsónémediig, mely 9 km-re fekszik Soroksártól délre. Néhány géppisztolysorozat és néhány ágyúlövés a Jutadombokról a déli országút mentén megtette hatását. 200 szabadságharcos fiatal több mint 400 orosztól szabadította meg – egy időre – Soroksárt, saját veszteség nélkül.

Részlet Rémiás Pál vallomásából

[November 4-én] a reggeli órákban civil [felkelők] jöttek a tüzelőállásunkba [a Jutadombra] és kérdezték tőlünk, miért nem tüzeltünk a szovjet csapatokra. Kleibert László szds. ekkor arra hivatkozott, hogy csak két lövegünk van, amit a páncélososok ellen lehet felhasználni, és nagy túlerővel állunk szemben… [a felkelők] közölték, hogy őket a Nemzetőrség küldte a mi segítségünkre. Ennek alapján [...] beleegyeztünk abba, hogy amennyiben jönnek kisebb szovjet egységek, akkor azokat megtámadjuk. [...] 8–9 óra között Budapest felől jött egy szovjet harckocsivontató. [Egy] löveget elsütöttem [...], nem találtam el, mert a lövegkezelők nem tartózkodtak a helyükön, és nem kísérték a célt. A civil fegyveresek kiabálták, hogy amennyiben a lövegkezelők nincsenek a helyükön, majd ők segítenek lőni, és ha mi nem lövünk, akkor majd ők maguk lőnek. [...] Kb. 11 órakor ugyancsak Budapest felől jött egy kisebb szovjet harckocsizó egység. Ekkor már áttelepültek hozzánk a honi tüzérek, és azok elsőnek nyitottak tüzet a szovjet harckocsikra. Amennyire én láttam, a honiak kilőttek 3–4 harckocsit és egy sorozatvetőt...

Részlet Magyar János vallomásából

[A jutadombi tűzharcban] személyesen láttam azt, hogy ki lett lőve 2 tehergépkocsi, 2 sorozatvető, 1 harckocsi és egy négyszemélyes személygépkocsi. A könnyű lövegek kilőtték az egyik sorozatvetőt, két tehergépkocsit és a személygépkocsit. A közepesekről csak hallomásból tudom, hogy kilőttek 1 db. harckocsit és egy sorozatvetőt...

Részlet Vágási Mihály tanúkihallgatási jegyzőkönyvéből

1956. november 4-én reggel a fegyveres civilek Oláh Ödön parancsnoksága alatt bennünket, rendőröket is kényszerítettek, hogy kimenjünk velük együtt harcolni a szovjet csapatok ellen. A Jutadombon tüzérek voltak tüzelőállásban és [...] többször megtámadták a Soroksári úton haladó szovjet egységeket. A harc során több szovjet harci járművet megsemmisítettek. Kilőttek egy tehergépkocsit, amelyen államvédelmi katonák voltak...

Részlet Banácsi László tanúkihallgatási jegyzőkönyvéből

Négy gépkocsival jöttünk fel Budapestre a Jutadombhoz, az első háromnak a tetején 25–25 fő, a negyedik kocsin, melynek én voltam a segéd-gépkocsivezetője, kb. 20 fő volt. Miután elértük a Jutadombot, annak tetejéről lövegekkel tüzet nyitottak ránk [...],megsebesültem én is, meg a szovjet katona is. [...] Miután kilőtték a gépkocsit, a motor leállt, kiugrottam a kocsiból, és láttam, hogy [...] négy ÁVH-beosztott fejjel lefelé lógott, az egyiknek nem volt feje. A fentieken kívül még 6–8 ÁVH-beosztott holtteste volt a kocsin, bár lehet, hogy ezek egy része csak sebesült volt. Ezt követően láttam azt, hogy a kocsi tetején lévő emberek, akik ugráltak le, azokat gyalogsági fegyverrel a környező házakból lőtték, majd – jómagam is – a házakon keresztül a nádasba menekültünk.

Budapest több körzetében inkább a második szovjet intervencióval szembeni fegyveres ellenállás volt jelentékeny. Ezen városrészek közé tartozik Kispest, Kőbánya, Újpest, Észak-Angyalföld, az óbudai Schmidt kastély környéke és a XI. kerületi Móricz Zsigmond körtér. Az említetteken kívüli körzetekben is kibontakozott a fegyveres ellenállás, de lényegesen csekélyebb hatékonysággal.

Harcok a Móricz Zsigmond körtéren

A körtéri harcokkal kapcsolatos levéltári források rendkívül csekélyek. Egyesek szerint itt már a szovjetek első bevonulásakor is komoly összecsapások voltak.

A szűkös forrásokból arra következtethetünk, hogy a körtéren nem alakult ki nagyobb létszámú felkelőcsoport. November 4-étől a spontán módon összeállt civil fegyveresek Oláh Jenő volt hadnagy vezetésével ismét felvették a harcot. Ekkor a legfőbb bázisukká a 10. sz. házat tették, de a Népbüfé tetejéről is célba vették a páncélosokat. A kb. 80 ellenállóhoz csatlakozott a pápai rohamlöveg zászlóalj egyik Budapestre vezényelt egysége, lövegeikkel jelentékenyen megnövelve tűzerejüket. Állítólag a november 5-ei 6–7 órás harcban egy szovjet légidesszant alakulat 140 katonája az ellenállók fegyvereitől esett el itt vagy sebesült meg. Alighanem az a verzió közelebb áll a valósághoz, hogy három harckocsi semmisült meg a benne lévő katonákkal együtt. Végül a szovjetek körbezárták a körtért, mire a szabadságharcosok beszüntették az ellenállást.

Pongrátz Gergely a körtéri harcokról

24-én reggel a Fehérvári útról egy motorkerékpáros jött a Móricz Zsigmond körtérre, és hozta a hírt, hogy jönnek az orosz tankok. Elhatározták, hogy megállítják őket. A Fehérvári útnak mindjárt az elején, nem messze a Körtértől, van a postának a garázsa, ahol adtak volna benzint, de nem volt hordójuk. Néhány házzal lejjebb azonban egy építkezési vállalat raktárából kaptak hordót is. A hozzájuk csatlakozó srácok segítségével öt hordót gurítottak vissza a postagarázsba, és megtöltötték benzinnel. Kigurították őket a Fehérvári útra, és vártak. Amikor meghallották a hernyótalpak zörgését, kicsavarták a hordók középső dugóját, és egy 70–80 méteres szakaszon az úton keresztbe gurították a hordókat, hogy a benzin kifolyjon belőlük. Az üres hordókat ott hagyták az úttesten. A tankok már nagyon közel voltak [...], amikor az első tank rászaladt a benzines útszakaszra. [Pongrátz Kristóf] meggyújtotta [...] Egy pillanat alatt pokollá vált ez az útszakasz. A tankok megálltak és az oroszok kiugrálva próbáltak menekülni. Az üres benzines hordók felrobbantak, ami olyan kavarodást okozott az oroszok között, hogy a tűzben azt sem tudták, merre szaladjanak. Nem tudtak messzire szaladni, mert ruhájuk hamar tüzet fogott. Néhányan ott maradtak, elégtek.

Harcok Kispesten

Kispesten Koroly T. György hadnagy, a kerület katonai parancsnoka felfegyverezte a helyi Nemzetőrséget. November 4-én a rendőrkapitányság épületében elhelyezkedő felkelők tüzet nyitottak a szovjet erőkre, akik nagyobb tűzerővel visszalőttek, és belövés érte az épületet. Koroly „tüzet szüntess”-t vezényelt, mire a fegyveresek szétoszlottak.

November 6-án Koroly összehívta a felkelőket (kb. 250 fő jelentkezett), és védelmi tervének értelmében kialakította a harci álláspontokat: a Vörös Hadsereg útjának védelmében az egyik osztagot a pestlőrinci Szalag- és Csipkegyárban, a másodikat a kerület északkeleti részének védelmében az Üttörő-házban, a harmadikat a pesterzsébeti Határ út felől beáramló szovjetek ellen a Wekerle telepi III. sz. iskolában, a negyediket pedig a kerület kelet irányú biztosítására az I. sz. iskolában. Megszervezte az összeköttetést is. Utasításba adta, hogy amennyiben szovjet túlerővel kerülnek szembe, a felmorzsolódás helyett inkább vonuljanak vissza a lovasrendőrségi laktanyába, további intézkedésig.

A csoportok közül a Bojtor Béla vezette III-as számú iskolában lévő bizonyult a legharciasabbnak. Még november 9-én is megtámadta a szovjet csapatokat. A túlerő azonban a kispestieket a fegyver letételére kényszerítette.

Részlet Szegedi Flórián vallomásából

Két akcióról tudok, amit a mi csoportunk [a 3-as számú iskolában lévő, Bojtor Béla vezette nemzetőregységről van szó] hajtott végre. Az első november 9-én volt. Arról értesültünk, hogy a Wekerle telepen a szovjetek rabolják a civil lakosságot. Ekkor parancsot kaptunk Bojtor Bélától, aki állandó összeköttetésben volt Koroly hdgy-gyal, hogy vonuljunk ki fegyveresen, és vegyük fel a harcot a garázdálkodó szovjet csapatok ellen. Kivonultunk, csoportunk az elvonuló szovjet gyalogságra tüzet nyitott. A szovjetek géppisztolytűzzel válaszoltak, és ennél az akciónál magam is megsebesültem. A második akció ugyanezen a napon a délutáni órákban volt. Csoportunk tagjai ismét fegyveres harcba keveredtek a szovjet harcosokkal...

Harcok Kőbányán

A Csajkovszij parkba vezényelt honvédségi erők a civil harcosok követelésére átadták a légvédelmi ütegeket. Több sorkatona, Silye Sámuel tizedes vezetésével, önként csatlakozott hozzájuk, amikor a hat lövegből hármat a Zalka Máté térre, kettőt a Jászberényi útra (később az Éles sarokhoz) vittek, egyet a Csajkovszkij park védelmére állították fel. Ez az együttműködés gyümölcsözőnek bizonyult: már november 4-én több harckocsit megsemmisítettek, főleg az Élessaroknál. 6-án ismét rekviráltak fegyvereket a katonáktól, amelyeket a légi erők ellen is felhasználtak. 7-étől a szovjetek mind nagyobb erőkkel vonultak fel, 8-án megtámadták a felkelők amúgy is fogyatkozó ütegállását, és megsemmisítették a fegyvereiket. Ezután szétszóródtak a kőbányai szabadságharcosok.

Részlet Silye Sámuel vallomásából

November 4-én, szürkületkor, a Jászberényi út felől négy harckocsi közeledett, és tőlünk 100 m-re megállt. A civilek parancsnokának utasítására a kezelők elfoglalták helyüket. Előzőleg már megbeszéltük, hogy a civilek parancsnokának tűzparancsát a civilek felé én fogom továbbítani. Továbbiakban parancs nem lesz, hanem automatikusan folytatják a tüzelést. Mikor a 4 harckocsi megállt, a civilek parancsnokának tűzparancsára, mielőtt én azt megismételhettem volna, a kettes kezelő, Zabos Ádám tüzet nyitott a harckocsikra. [...] A löveg második lövésénél az egyik harckocsi irányából tüzet láttam felcsapódni [...], ezután a harckocsik is több lövést adtak le irányunkba. Zoványi [József] , Zabos és Fábián [György] honvédek a tüzelést folytatták. Kb. 5 lövés lett leadva, a harmadik-negyedik lövésünkre megint tűzlobbanást vettem észre a harckocsik irányában. A tűzharc befejeztével két harckocsi maradt ott égve, a kezelők mondták, hogy a harmadikat is eltalálták.

Részlet Zabos Ádám vallomásából

[...] November 5-én, hajnali két óra körül a Maglódi út felől egy újabb szovjet harckocsi jött. Ekkor már nem Silye tizedes, hanem a civilek parancsnoka adott tűzparancsot. [...] Az erősen ködös idő miatt nem találtuk el. [...] 6-án reggel [...] láttuk, hogy a Finommechanikai Gyár környékén szovjet tábori tüzérség foglal tüzelőállást [...] egy harckocsi, amelyik kilőtte a lövegemet, visszafordult. [...] 7-én de. egy helikopterre, majd egy lökhárító vadászgépre is lőttünk, de nem találtuk el...

Harcok az óbudai Schmidt kastélynál

November 4-én, a szovjet intervenció hírére, az óbudai felkelők legnagyobb része – köztük számos egyetemista és diák – a Schmidt kastélyban gyűlt össze. A parancsnoki teendőket Pércsi Lajos őrnagy látta el. Miután kialakította a harcálláspontokat (két aknavetőjük és egy tarackjuk is volt), felvette a kapcsolatot az óbudai „védővonal” többi részének (Újlaki Téglagyár, Bécsi úti postahivatal, Óbudai Hajógyár) parancsnokságával. A Téglagyár vagonjait barikádnak használták. Utasítására Erdősi Ferenc hadnagy részlege felrobbantotta a Hármashatár-hegyi zavaróállomást. November 6-án azonban Pércsi előzetes bejelentés nélkül elhagyta a helyszínt. Döntésében közrejátszott a civilek fegyelmezetlensége, az általa kedvezőtlennek ítélt harcászati terep, valamint az, hogy bízott Kádár János konszolidációs ígéretében. A parancsnokságot Csiki Lajos hadnagy vette át. Szentendréről újabb ágyúkat hoztak, és megtámadták a Bécsi úton vonuló páncélosokat, és egy vontatójárművet megsemmisítettek. A szovjetek túlereje azonban itt is hamarosan érvényesült. November 7-én a tisztek, 8-án a civilek is beszüntették az ellenállást és szétszéledtek.

Részlet Pércsi Lajos vallomásából

[november 4-én hajnalban] több tiszt elvtárssal és katonával találkoztam, akik azt mondták, hogy Nagy Imre, az akkori miniszterelnök rádión bejelentette, hogy a szovjet csapatok megtámadták a várost, és felszólította a hadsereget az ellenállásra. [Ezután] polgári ruhás személyek felszólítottak, hogy menjek velük, a szovjet csapatok megtámadták a fővárost, és a kormány parancsot adott a védekezésre. [...] Később tudtam meg, hogy a Schmidt kastélyhoz mentünk. Egy alhdgy volt akkor ott a pk., aki tájékoztatott afelől, hogy a védelmet általában megszervezték. Én azt ellenőriztem, és néhány helyen helyesbítettem. Közben állandóan érkeztek, főleg polgári ruhás emberek.

Mikor katonai egységgé átszerveztem az ott lévőket, közöltem velük, hogy én leszek az egység parancsnoka, elfogadnak-e parancsnoknak. A jelenlevők igennel válaszoltak...

Részlet Csiki Lajos vallomásából

November 7-én, kb. 10 óra felé, a Téglagyár felől egy harckocsi jött. [Egy] tüzér hdgy rálőtt [...], nem találta el. A szovjet harckocsiból visszalőttek, s a lövedék az állás alatt fúródott be és robbant fel. Én, valamint a társaim tüzelőállásba vonultunk. A harckocsi vezetője másodszor már nem felénk lőtt, hanem a felettünk lévő állásba. [Ezután] megfordult, és elment. [...] A délutáni órákban [...] tudomásomra hozták, hogy előttünk megy el egy szovjet gépkocsi. [...] A nagy por és füst eltűnésével láttuk, hogy a gépkocsi a leadott lövés következtében ott maradt a Bécsi úton. [...] Jelentették, hogy a kocsin két szovjet halott van. [...] A gépkocsit traktorral, valamint egy Csepel kocsival felhúzattuk a Schmidt villába. Utasítást adtam arra, hogy ássák be a földbe, tervem az volt, hogy a gépkocsin lévő négycsövű géppuskát légelhárításra fogjuk felhasználni. [Eközben] egy lökhárítós repülőgép jelent meg a fejünk felett, amelyre rálőttek. Arról tudomásom nincs, hogy eltalálták volna.

Ellenállás Újpesten

A szovjet csapatok Újpesten is erős ellenállásba ütköztek. A IV. kerületben – noha korábban nemigen alakult ki harc a megszállókkal – már az első napokban is erős forradalmi hangulat mutatkozott meg. 24-én, a rendőrkapitányság ostroma után Kósa Pál asztalos kisiparos vezetésével megalakult az Újpesti Forradalmi Bizottság. Ez – eltérően más, később megalakult forradalmi bizottságoktól – nemcsak a közigazgatást szervezte, hanem a fegyveres testületeket is, megnyerve ehhez a Megyeri úti folyamőr-laktanya állományának jelentős részét. A fegyverszünet idején viszonylag laza kapcsolatot tartott a Nemzetőrparancsnoksággal, viszont az észak-pesti régióban központi szerepet játszott, különösen az angyalföldi forradalmi erőkre volt döntő befolyással. Lefoglalták a helyi nyomdát, és még külföldre is igyekeztek röplapokat terjeszteni. Részt vettek Mindszenty bíboros kiszabadításában.

November 4-én az Újpesti Forradalmi Bizottság bázisán, a tanácsházán felkészültek az intervencióra, és a Könyves Kálmán gimnáziumban kialakították a főparancsnokságukat Csete István repülőhadnagy és Gábor László munkaügyi osztályvezető irányításával. Az ellenállókhoz csatlakozó folyamőrség élén Nagy László őrnagy állt. Az Újpesten szerteszét elhelyezkedő felkelők egységes vezetésére, 6-ától a teljes katonai irányításra Somlyói Nagy Sándor 54 éves volt huszárezredes kapott megbízást. A Szent László úti sorompónál és a Ládagyárnál helyezte el fegyvereseit. A felkelők a közeli Csirizgyárból hozott anyaggal felkenték az utat, hogy akadályozzák a páncélosok mozgását. A vezetők a Chinoin gyárból robbanóanyagot, az egyik Váci úti gyárból oxigénpalackokat hozattak. Harcba bocsátkoztak a Remiznél, az Északi Összekötő Vasúti Hídnál, a Víztoronynál és a Könyves Kálmán gimnáziumnál. Az összecsapások eredményeképpen mindkét fél szenvedett veszteségeket. 8-án az Árpád út felől bevonuló szovjetek körülvették a főparancsnokság bázisául szolgáló gimnáziumot. A felkelők egy ideig eredményesen küzdöttek, de segítséget nem kaphattak, mert a tanácsházánál és másutt harcoló egységek szintén támogatásra szorultak. Ezen a napon a szovjet erőfölény mindenütt érvényesült, és befejeződött az ellenállás a IV. kerületben.

A Forradalmi Bizottság azonban – tagjainak letartóztatásáig – a sztrájk folytatása mellett döntött.

Részlet Somlyói Nagy Sándor vallomásából

November 4-én reggel Nagy Imre felhívása a rádióban olyan hatással volt rám, hogy nem tudtam ellenállni annak, hogy ne jelentkezzem nemzetőri szolgálatra. [...] A Fésűsfonó Kultúrházban [...] meg kell jegyeznem, hogy olyan különös lelkes hangulat vett erőt mindenkin, Kossuth-dalokat énekeltek, és a lelkesedés engem is magával ragadott, úgy éreztem nekem ott a helyem közöttük. [...] Én mint rangidős a jelenlévőket három szakaszba osztottam be. [...] Emlékezetem szerint november 5-én délután találtunk egy röpcédulát, melyet szovjet repülő dobott le, mely kérte a lakosságot az ellenállás beszüntetésére. Ekkor különböző vélemények alakultak ki a században [...], de a többség az ellenállás mellett volt. Ekkor rendültem meg először, hogy helyes-e, amit csinálok. [...]

November 8-án reggel, amikor jelentették, hogy szovjet harckocsik közelednek a [Könyves Kálmán] gimnázium felé [...], utasítást adtam, hogy fedezékbe vissza az épületbe. Amikor az épület bejáratához értünk, akkor a lövöldözés megkezdődött. [...] Láttam, hogy teljesen céltalan az ellenállás, mivel könnyű fegyverekkel voltunk, ők meg nehéz fegyverrel, és az épület sem volt védelemre alkalmas. [...] Amikor a tűz erőssége csökkent, az épület elhagyását rendeltem el. [...] Az Öregtemetőben gyülekeztünk, ahol parancsot adtam a fegyverek lerakására.

Harcok Angyalföldön

A XIII. kerületben a többi városrész forradalmától eltérően alakultak az események. Az antisztálinista erők nem tudtak jelentősebb befolyást szerezni, csekély számú megmozdulásuk vereséggel zárult. Itt a forradalom története voltaképpen október 31-étől kezdődött, a 28-ai politikai fordulat hatására. De ekkor is Bogdán József őrnagy vezetésével a helyi rendőrkapitányság kezében maradt az irányítás, amely a régi rendszer leghívebb támogatójának bizonyult. Noha a Nemzetőrség megalakulása után már egyre kevésbé lehetett halogatni az átalakulást, befolyásuk olyan erős maradt, hogy a fegyverszünet végéig a civil erők nem érvényesülhettek.

A november 4-ei szovjet támadás hatására azonban Angyalföldön gyökeresen megváltozott a helyzet, a forradalmárok kezükbe vették az irányítást, és azonnal megkezdték a függetlenségi harcukat. Miként október 23-a után az Üllői út–Nagykörút kereszteződésének környékén, hasonló spontaneitással alakultak felkelőcsoportok, főleg a kerület északi részében. Ezen a reggel Csémi Károly alezredes, a körzet parancsnoka csapatával elhagyta a Mátyás laktanyát, amelynek őrsége beengedte és felfegyverezte a civileket. A Teve utcában lévő nemzetőrök (akik közül többen lövöldözés vagy Nagy Imre rádióbeszédének hallatára jelentkeztek a kapitányságon) már nem bíztak a rendőrökben (akik láthatóan nem akartak harcolni), s áttették hadiszállásukat a Mautner Sándor utcai iskolába, illetve a József Attila (Rákosi) kultúrházba. Bázisok alakultak a Rákospatak–Váci út kereszteződésénél, valamelyik Mautner Sándor utcai házban és az Angyalföldi Pályaudvarnál is. A kerületi kapitányság vezetői viszont november 7-étől már együttműködtek a szovjetekkel.

Megalakult a XIII. kerületi parancsnokság is, amely a lényegesen szervezettebb, a forradalom első napjaitól működő Újpesti Forradalmi Bizottságtól és az ottani Nemzetőrségtől kapott támogatást, valamint utasításokat a déli irányú védelem érdekében. A fegyveres ellenállás legfőbb irányítója Homola László volt. Kapcsolatot tartott a főbb felkelő csoportokkal, biztosította számukra a nehézfegyvereket, és kijelölte, hogy ki hol foglaljon tüzelőállást. Így bíztatta őket: „Nemcsak az oroszoknak volt Sztálingrádjuk, nekünk is van Budapestünk”. A legerősebb csoport, Csizmadi Ferenc szállítómunkás parancsnoksága alatt a Váci út–Rákospatak kereszteződésénél alakított ki harci álláspontot. A csoportnál nagy volt a fluktuáció, de létszám folyamatosan növekedett. 4–5-én többször harcba bocsátkoztak a szovjet páncélosokkal. Végül is – bár a szovjetek szenvedtek el veszteségeket – a felkelők szétszóródtak a nagy tűzfölény láttán.

Csizmadi az Újpest közelében lévő Ládagyárnál Nagy Ferenc főhadnagy egységéhez csatlakozott. 8-án 13 óra körül a csoport tűzharcba került egy szovjet alakulattal, amely szétszórta a felkelőket, és ezzel Angyalföldön megszűnt a fegyveres ellenállás.

Részlet Szabó Lajos vallomásából

A Lehel út és Róbert Károly körút sarkán október 28-án egy férfi beszélt a tömeghez. „[...] Angyalföld munkásai a múltban a harcokban kivették a részüket, most odahaza megbújnak [...] a városban az egyetemistákat és a munkásokat lövik agyon, és az angyalföldiek tétlenek.”

Részlet Csizmadi Ferenc vallomásából

November 4-én arra ébredtem, hogy erős lövöldözést hallottam. Azonnal bekapcsoltam a rádiót, és akkor hallottam Nagy Imre felhívását, hogy minden becsületes magyar ember fogjon fegyvert, mert a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Ekkor elhatároztam, hogy én is jelentkezek a XIII. kerületi rendőrkapitányságon [...] mert mint magyar embernek és katonaviselt személynek kötelességemnek tartottam, hogy harcoljak. [...] Az kifejezetten nem élt bennem, hogy a szovjet csapatok ellen fogok fegyvert. A miniszterelnök felhívására én bármely M>agyarországra törő idegen csapat ellen fegyvert fogtam volna. [...] Azt reméltem, hogy a szovjetek kivonulása után Magyarország független és demokratikus ország lesz, nem úgy, mint eddig, amíg a Varsói Szerződéshez tartozott.

Epilógus

Budapesten a fegyveres események következtében 1945 magyar (felkelő és lakos) halt meg.

A budapesti kórházakban, rendelőintézetekben és más egészségügyi létesítményekben kb. 17 000 sebesültet kezeltek.

1956-os cselekmény miatt, bírói ítélet alapján 229 személyt végeztek ki. 51 százalékuk, vagyis 117 fő ellen a fegyveres harcokban való részvételéért hozták meg a legsúlyosabb ítéletet.

Becslésem szerint a Budapest védőinek kb. egyharmada hagyta el az országot a forradalom leverése után.

A Szovjet Hadsereg 670 főt vesztett (85 tiszt és 555 sorkatona), 1500-an (más adatok szerint 1251-en) megsebesültek. (A veszteségnek több mint a felét a Különleges Hadtest alakulatai még az októberi hadműveletek idején szenvedték el.) A fontosabb harci eszközök közül kb. 40 harckocsit és önjáró rohamlöveget, 30–35 páncélozott szállító járművet, kb. 20 löveget, 4 sorozatvetőt, kb. 10 légvédelmi ágyút vesztettek.

Budapesti Negyed, 2000, 29–30. sz. , 256–310. o.