Az utóbbi években mintha több szó esne arról, hogyan emlékezünk a múltra, mint arról, hogy mi előzte meg jelenünket. Inkább emlékezettörténetek íródnak múltfeltáró művek helyett. Mintha nem lennének vállalható hagyományaink, mintha semmi közünk nem lenne ahhoz, ami elődeinkkel történt. "...a múlt antikváriusság kérdése, és igencsak lehetséges formálni a jövőt nélküle" - jegyzi meg rezignáltan a Magyar Nemzeti Múzeum XX. századi kiállítása kapcsán György Péter (Az emlékezettörténet társadalomtörténete. Hommage à Eörsi István, ÉS, 2005/51-52.), aki nehezményezi, hogy Trianon, a holokauszt, a II. világháború magyarországi eseményei és az 1956-os forradalom nem érdekli igazán a társadalmat: a széles körű, termékeny, a nemzeti tudat tisztulását elősegítő viták helyett "szakmai diskurzusok" zajlanak, írja György Péter. Elgondolkodtató írása szerint sem a Kádár-rendszerben nem érdekelte, sem ötven évvel a forradalom után nem érdekli az embereket 1956. "1989 után megismétlődött mindaz, ami 1956 után történt. A kollektív társadalmi tapasztalat rövid és tünékenynek bizonyult pillanatát a politikai hagyomány és jelentésteremtés jóval szűkebb, kevesebbeket érintő története követte."

Mi az a "kollektív társadalmi tapasztalat"? És lehet-e a Kádár-korszakbeli és a rendszerváltozás utáni hivatalos, politikai emlékezet és a társadalom történelemtapasztalata között lényegi összefüggést feltételezni? A diktatúra egynemű ellenforradalom-értelmezése egybevethető-e a rendszerváltozás utáni demokrácia 1956-interperetációjával? 1989 előtt a tudományt is befolyásolta a politikai hatalom - az 1956-tabura áll ez talán leginkább -, utána már szabadon lehetett és lehet feltárni és értelmezni a forradalom történéseit is. A többféle megközelítés, az egymással vitatkozó értelmezések elmaradásának oka immár nem a hatalmi önkény, hanem valami más.

György Péter írása azt sugallja, hogy a politikai emlékezetnek sikerült a maga képére formálnia a társadalom múltfelfogását. Vannak egyéni emlékek, emlékezési módok. Léteznek családi, sőt generációs emlékek is, de ezek eleve annyifélék, ahányan emlékeznek. Az emberek múltértelmezése nem valami könynyen megfogható, leírható valami, hanem az események utáni két-három generáció heterogén múltképének összessége, amit az újrafelfedezett Maurice Halbwachs 1920-as években megjelent műve nyomán kollektív emlékezetnek neveznek. Aki megélte, illetve családtagjaira hagyományozta emlékeit, senki máséval nem egyező, szubjektív múltértelmezést hagyott hátra. A történészek nem ezeket összesítik - a dolog természeténél fogva nem is tehetik -, hanem az emlékeken és a forrásokon alapuló interpretációkat általánosítják. A politikusok (és tanácsadóik) persze már eleve hozott anyagból dolgoznak: történészi és visszaemlékezői értelmezésekből válogatnak. (Kivételek persze itt is akadnak.)

Eörsi István egyike a nagy hatást gyakorló, markáns véleményt megfogalmazó emlékezőknek. György Péter cikkéből már-már úgy tűnik, mintha a nemrég elhunyt író lenne az egyetlen 56-ról másként gondolkodó, aki attól kezdve, hogy a kora Kádár-érában elhagyta a börtön kapuját, csalódottan konstatálta, hogy az emberek többségét nem a forradalom, hanem a megélhetés, a túlélés foglalkoztatja. S foglalkoztatja azóta is - tehetnénk hozzá, látszólag igazolva a György-cikk állításait. Ég és föld van azonban a Kádár-korszak és a "negyedik köztársaság" forradalomértelmezése között. 1956 után a hatalom tiltotta a forradalomra való emlékezést, 1989 után önszántunkból vagyunk tartózkodók, amikor 1956-ról van szó. Az előbbi tiszta sor, az utóbbi magyarázatra szorul, és ez sokkal érdekesebbnek tűnik, mint a felületi hasonlóság konstatálása.

A cikkíró eltúlozza a "politikai osztály" - ahogy ő nevezi - emlékezetkisajátító hatalmát, s mintegy azt teszi felelőssé 1956 emlékének eljelentéktelenedéséért. Ha egyáltalán beszélhetünk felelősségről, a történészek is elmarasztalhatók, köztük magam is. Vajon megtettünk-e mindent, hogy a sok százezernyi és százezerféle emlék megőrződjön, a sok ezernyi dokumentum hozzáférhetővé váljon? Tudom, a hivatásos múltfeltárók sem függetleníthetők a mindenkori hatalomtól (lásd például az 1956-os Intézet ellehetetlenítését 1998 és 2002 között), de 1989 után a historikusok már nem hivatkozhattak hatalmi tiltásra, igaz, annál inkább hatalmi közönyre, pontosabban az egymást kioltó, egymást gyengítő politikusi forradalomértelmezésekre. Például az egyik politikai csoportosulás kisajátította Dudás Józsefet, a másik Tóth Ilonát, s valamennyi profitálni kívánt Nagy Imre mártíriumából, s ha a tények - s az azokat feltáró történészek (Eörsi László leginkább) - mást mondtak: a hivatalosságok inkább a hallgatást, az elhallgatást választották a bonyolult és ellentmondásos történések - csúnya szóval - megemésztése, - szép szóval - békévé oldása helyett.

Mintha megint György Pétert igazolnám, pedig inkább vitáznék vele. Szerinte 1989 utáni demokráciánktól idegen az 1956-os forradalom társadalomfelfogása. "1989 után a társadalom jelentős részére fontos, a jövőt meghatározó érvényes tapasztalatok a kapitalizmus, a szabadpiac, a globalizáció élményein és válságain alapultak, s ezeknek a változásoknak a tényét, mibenlétét, megítélhetőségét csak a politikai tudat absztrakt szintjén köthette ki-ki az 1956-os forradalomhoz" - írja.

1956 legfeljebb a rendszerváltozással hozható közvetlen összefüggésbe, s nem az 1990 utáni másfél évtizeddel. 1989-90-ben (s azt megelőzően már a szűk körben ható ellenzéki törekvésekben) megjelentek 1956 eszméi. Sőt minden olyan demokratikus próbálkozás emlékképe is, amely nélkül 1956 forradalma sem lehetne elképzelhető, tanítható: 1848-49, 1918 és különösen 1945 demokratikus, forradalmi hagyományai, köztük az antikommunista szociáldemokráciáé, mint azt György Péter igen helyesen megjegyzi, amihez én feltétlenül hozzátenném a szintén kevéssé ismert és félremagyarázott demokratikus kisgazdapárti és polgári liberális tradíciókat is. És itt érhető tetten leginkább közös mulasztásunk. Mintha nem emlékeznénk arra, amire büszkék lehetnénk, amit hagyományként vállalhatnánk. Igaz, ehhez le kellene hántanunk a szép kezdeményezéseket eltorzító, megkövesedett mocsokrétegeket, és felismerni saját felelősségünket is balsorsunkban.

1956, hasonlóan előzményeihez, éppen ellentmondásossága, sokfélesége miatt közelíthető meg nehezen. Sokan a legegyszerűbb megoldást választják: a nem tetsző, a morálisan vállalhatatlan, illetve a jelenben hasznosíthatatlan mozzanatokat elhallgatják. Nehezen fogadják el például, hogy nem volt a forradalom idején nemzeti egység, legfeljebb október 23-án, s talán még egy-két napig. (A szovjet csapatok távozásával egyetérthetett a többség, bár ez sem egyértelmű: sokan tartottak attól, hogy a kivonulás után elszabadulnak a bosszúálló indulatok.)

A forradalomnak nemigen voltak homogén eszményei. Többféle, kiforratlan eszme került felszínre október 23-a után, amelyek a napok múlásával egyre inkább elkülönültek egymástól, s nem egyszer szembe is kerültek egymással. S megjelentek az ordas eszmék is, színre léptek képviselőik. A demokrácia polgári felfogásának tendenciái október 30-a után váltak szembetűnővé. A szocializmus kommunista és szociáldemokrata értelmezői a forradalom napjaiban egymás ellenfelei lettek, ami plurális demokráciában természetes. Mindezekről alig tudunk valamit.

Nem tudatosult bennünk, hogy a számos felemelő közösségi és egyéni élmény és tett mellett minden forradalom, így az 1956-os is, természeténél fogva rossz, veszélyes, értékromboló, igazságtalan és kegyetlen is egyben. Fehér-fekete képre vágyunk, s érzéketlenek vagyunk az árnyalatok iránt.

Nem akarjuk tudomásul venni, hogy minden gyökeres változás - így 1956 és 1989 is - nem vonatkoztatható a "békeidőkre", így a Kádár-kor, de az 1990 utáni másfél évtized politikusai sem profitálhatnak egyikből sem. Különösen azok a szálak váltak érdektelenné, amelyek 1989-et az 1956-os átalakuláshoz kötötték.

Mindez nem érinti, hidegen hagyja az 1956-ot megéltek és utódjaik többségének gondolkodását. Az ő emlékezetük apróságokat őriz. A középkorú nő azt meséli el egyetemista lányának, hogy ő arra a ragacsos cukorkahalomra emlékszik, amelyet keresztapja hozott egy feltört(?), szétlőtt(?) édességboltból. Kortársa pedig amerikaivá lett unokájának azt a torokszorító félelmet hagyományozza tovább, amely arra késztette, hogy a feléledő antiszemitizmustól félve elhagyja hazáját. Ebből semmi politikailag hasznosíthatót nem lehet - nem lenne szabad! - kihozni. Ezek az emlékek milliónyi más emlékdarabkával együtt a társadalmi emlékezet mozaikdarabjai, amelyek a történészeknél is csak az idő távlatában állnak össze egységes képpé. A forradalom centenáriumán már ez a lekerekített, kiegyensúlyozott 56-értékelés lesz a tankönyvek és az ünnepi megemlékezések forrása.

Az emlékezettörténet "társadalomtörténetét" - vagyis a politikai és az egyéni emlékezet viszonyát - én György Péternél optimistábban látom. Ha megy minden a maga útján - a politikai demokrácia nem kap halálos sebet a gazdasági bajok miatt (s ez a legfontosabb!), a politikusok, az írók, a művészek és a tudósok teszik a maguk dolgát -, 1956 is elfoglalja majd méltó helyét az emlékezetben.

György Pétertől eltérően Trianon, a második világháború, a holokauszt emlékezettörténete számomra nehezen hozható párhuzamba 1956 emlékezetével. Talán csak annyiban, hogy mindegyik igazi feldolgozásához demokratikus közélet, szabad nyilvánosság, kultúrapártoló mecénási szándék szükséges. A társadalom - az állampolgárok összessége - és az egyes ember nincs - nem is lehet - megfosztva a múltjától. Csak az alkalomra vár, hogy megnyilvánulhasson.

Élet és Irodalom, 2006. január 13. 15. o.