56-os Portál - „Hosszú, idegőrlő lélektani harc volt”

___„Hosszú, idegőrlő lélektani harc volt”___Vissza

KŐRÖSI ZSUZSANNA-MOLNÁR ADRIENNE:
„Hosszú, idegőrlő lélektani harc volt”
Összeállítás az Oral History Archívum visszaemlékezései alapján

Az alábbi interjúrészleteket az Oral History Archívum ’56-os gyűjteményéből válogattuk, és az interjúalany nyilatkozatának megfelelően névvel vagy anonimizáltan, szerkesztett formában közöljük. Az idézetek előtt feltüntetjük a visszaemlékező nevét vagy egy fiktív monogramot, születési évét, foglalkozását, a forradalom utáni ítéletét, illetve meghurcoltatását, valamint megadjuk az eredeti interjú számát és az azon belüli oldalszámot. Az interjúk további adatait lásd a Budapesti Oral History Archívum/Oral History Archive, Budapest című kiadványunkban, illetve a www.rev.hu internetcímen.

Simon Zoltán (1935), tanár. A forradalom alatti tevékenysége miatt 1957-ben négy évre kizárták az egyetemről. 524. sz. interjú, készítette Valuch Tibor 1994-ben. 79–81. o.

– Meg kell mondjam, hogy végül is tulajdonképpen egyszer dolgozott az emberben a szolidaritás érzése, és akivel lehetett, a kapcsolatot tartotta vagy tartottuk egymásban a lelket, akik kimaradtunk. Másfelől viszont ez a kapcsolattartás nem volt kockázatmentes. És nemcsak azért nem volt kockázatmentes, hogy esetleg majd ránk sütik, hogy kezdődik egy összeesküvés, és akkor letartóztatnak bennünket, nem. Hanem azért, mert ugye 1957 őszétől kezdve elkezdett rendszeresen zaklatni a rendőrség. S azt hiszem, hogy ezzel nagyon sok ember így volt. Tehát, aki nem került be a fenyítésekbe, az internálásokba azt [...] elkezdték nézegetni, azokat az embereket, akik még kint voltak, hogy pro forma nem találtak arra okot, hogy letartóztassák, de nézzük meg, hogy mit csinálnak, és főleg, hogy mit tudnak. Mondjuk csak el, hogy ez hogy volt, az hogy volt, meg így, meg úgy. [...] Hol idecitálták az embert, hol odacitálták az embert. Jött egy telefon, jött egy figura, életemben nem láttam, „maga X?” – ő tudta ugye, hogy ki vagyok. „Jöjjön csak ide!” És akkor ebből úgy magunk között is azt szűrtük le és úgy gondoltuk, hogy stratégiailag jobb, hogyha mi nem találkozunk, mert akkor teljesen tisztán mondhatjuk azt, hogy nem tudom, hogy mit csinálnak, fogalmam sincs róla. Nem csak az októberi eseményekről kérdeztek, hanem persze, azt is állandóan feszegették, illetőleg arra is örökké visszatértek, de akkor már inkább az érdekelte őket, hogy utána mi történt. [...] Hogy mondjam? November 4-ig majdnem kockázatmentesen lehetett bármit mondani, hiszen annyira a nyílt színen történt minden. Az újságok megírták. Ezt egyrészt felesleges volt tagadni, másrészt pedig – hogy úgy mondjam – taktikailag is az volt a helyesebb, hogy legalább az együttműködési készséget olyan szinten mutassa az ember, hogy én azt elmondom, amit tudok, de amit nem tudok, azt nem tudom elmondani. No most erre a legjobb fedődolog az volt, hogy nem is találkozunk. [...] Legalábbis én így éltem meg, és ebből az következett, hogy jobb volt egyedül maradni. Vagy pedig ezekkel az exponált személyiségekkel, de szabadon élő személyiségekkel nem találkozni. Tehát, másféle baráti köröket kezdtünk el szövögetni, és más szinten mozogni, mert társaság kellett az embernek, de olyan semlegeseket, akiknél ilyen konfliktuslehetőség nem merült fel a mi részünkről. [...]
Úgyhogy 1959-ben, amikor leállamvizsgáztam, akkor ott kezdtük az életünket Püspökladányban. Még oda is utánam telefonálgattak, és a helyi rendőrségre még ott is becitálgattak időnként, hogy na hogy van, mint van. Akkor meg az volt a nagy fedőszövegem, hogy „uram, kijárok Debrecenből. Hát, reggel beesem a tanításra, ahogy vége van a tanításnak, szaladok ki az állomásra, ülök a vonatra, jövök haza Debrecenbe. Hát, nem tudom én, hogy ezek mit csinálnak. Honnan tudnám én, hogy ki jár templomba?” Ezek a teljesen süket dolgok, mert ugye azt azért nem gondolták, azt már nem lehetett mondani 1959-ben, hogy egy tantestületben ellenforradalmi csoportot szerveznek, ugye. Tehát, kezdték az ilyen egyszerű [dolgokkal].
– Inkább valószínű az operatív hálózatukat akarták felfrissíteni. Ahhoz kerestek embereket.
– Embereket, így van. Használható, nem használható.

Beke Tibor (1934), építészmérnök. 1958-ban hat év börtönbüntetésre ítéltél, 1960-ban szabadult. 390. sz. interjú, készítette Ferenczy Erika 1992-ben. 222–224. o.

– Három alkalommal próbálták. Az egyik még a Fő utcán történt, amikor közölték velem, ha okos vagyok, akkor... Meg úgyis kell itt másoknak a hely, én itt elfoglalok egy egész zárkát egyedül. Hát, ha okos vagyok. A légkör valahogy olyan volt, nos, legalábbis bennem, de hát, hallottam, hogy sokakban másokban is, hogy eléggé kemény dolgok voltak a kihallgatások során. Ez nem olyan volt, hogy remegtünk, féltünk. Meggyőződésünk akkor úgyis az volt, hogy ha ez egy évnél tovább tart, akkor úgyis mindegy, egy évet pedig ki lehet bírni. És meglehetősen nyersen, és azt hiszem, hogy kellemetlen stílusban utasítottam vissza. Mondta nekem a kihallgató tiszt, hogy „nem gondoltam volna, hogy ennyire ostoba”.
A második, az már elítélésem után volt. Valamilyen, számomra ismeretlen emberhez vezettek, aki mondta, hogy átnézte az anyagomat, és hogy velem nincs semmi baj. És mennyivel jobb lenne, meg milyen sok kedvezményt tudna biztosítani. Biztosítja, garantálja, hogy felezik az ítéletemet, és minden, csak hát, nem elegendő az, hogy én nem provokálok senkit. Ki kell mutatni azt, hogy megjavultam, és ez nekem majd milyen sokat fog számítani később. Én mondtam neki, hogy nem érzem azt, hogy alkalmas vagyok rá. Abban maradtunk, hogy ha majd úgy érzem, hogy megjön az eszem, akkor majd én fogok jelentkezni.
Azután volt még egy ilyen jelenet. Már a szabadulásom, 1960 áprilisa után a vonaton mellém ült egy fiatalember. Beszélgetni kezdett velem. Mindenről beszélgettünk, a le nem tört kukoricától kezdve arról, hogy mit ír az újság. Én fáradt voltam, aludni akartam, mindig aludtam a vonaton, ő meg csak beszélt, csak beszélt, én meg majd elaludtam. Megérkeztünk, elváltunk egymástól. Egy héttel később találkozom vele az utcán, Pesten. Azt mondja: „megismer?” Mondom: „nem”. Azt mondja, hogy: „a vonaton, ahol...” „Hát, – mondom –, most már megismerem.” Azt mondja: „jöjjön már velem, akarok magával beszélni”. Mondom: „nem tudok menni, sietek.” Azt mondja: „meg fog lepődni. Értse meg, hogy jöjjön el velem, nem messzire megyünk, és valamit el akarok mondani.”
Ez a Belvárosban volt, egy magasföldszinti vagy első emeleti lakásba mentünk be. Kis lakás volt, tiszta, rendes, normálisan berendezve, és akkor közölte velem, hogy ő kicsoda, micsoda, ismer, mindent tud rólam. Ne is mondjam, mert ő alaposan áttanulmányozta a dolgaimat, és ő úgy érzi, hogy segíteni tud nekem azzal, hogy... Mondtam, hogy ez igen kellemesen meglep. [...] Ő azt tudja, hogy rossz szériát fogtam ki, de hát, azokkal folyik a munka, akik vannak, és higgyem el, hogy ott a helyem. Mondtam neki, hogy nem érzem magam eléggé fejlettnek ahhoz, hogy ezt belássam. És ennyi volt a történet.

Angeli János (1921), kertészmérnök. 1957-ben tíz hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. 452. sz. interjú, készítette Ferenczy Erika 1992-ben. 85–86. o.

– 1957 végén vége lett a tárgyalásnak, hazajöhettem. Még rendőri felügyelet alá sem kerültem, de állandóan zaklattak, hogy legyek besúgó. Először úgy tudtam őket leszerelni, hogy mindig anyámhoz jöttek, ott dolgoztam én a szüleim, apám kertészetében. Odajöttek és gyötörtek, hogyha én nem leszek besúgó, akkor elveszik apámtól a kertészetet, anyámtól az üzletet, a családomat elűzik a megyéből. Mondtam, hogy én nem. Nem vagyok hajlandó, pénzem sincs arra, négy gyerekem van. Nos, mondták, hogy menjek el szórakozóhelyekre és füleljek. Nekem nincs pénzem. Ők kifizetik. Mondom, akkor sem megyek el. És úgy tudtam leszerelni őket, hogy ilyen kétszárnyas ajtó volt a két szoba között anyáméknál, és az ajtó mögött ott volt anyám meg a feleségem, végighallgatták, hogy fenyegetnek, és akkor beléptek, megmondták, hogy ha el nem tűnnek, feljelentik őket. Hát, akkor lekoptak.
Na most, akkor én 1966-ban elvégeztem a Kertészeti Egyetemet, a szőlészeti-borászati tanszéket, és ez a hülye Veszprémi Napló megírta, hogy itt végzett egy veszprémi kertész, második diplomáját szerezte, kitűnő eredménnyel. Erre megjelentek nálam a párttól, hogy azonnal vállaljak állami állást. [...]
Elküldtek a megyei tanácsba, hogy majd az kijelöl egy tsz-t. Végén kijelölték az ajkai tsz-t, és minthogy apám már idős és beteg ember volt, súlyos izomsorvadása, szívbaja stb. volt, nem akartam izgalmaknak kitenni, és mondtam: apám, én elmegyek, de attól függetlenül mindig itt állok és segítek.
Akkor kihelyeztek Ajkára, kérem szépen, ilyen állami kihelyezésbe főkertésznek. Én építettem meg az ajkai kertészetet. Terveztem az üvegházakat, parkokat. Aztán meg áttettek Pápára. Azokat is én csináltam, a parkokat meg Tapolcát is, és kérem szépen, oda is kijártak. Mindig jött egy kis levél, hogy ekkor és ekkor jöjjön be a rendőrőrsre, aláírás: „Kertész”. [...]
Én nem mondtam el a feleségemnek sem, hogy mit akarnak és hogyan, de azt az állandó zaklatást, fenyegetőzést nem bírtam, és akkor megmondtam a tsz-elnöknek, aki egy tanárember volt, és úgy helyezték oda tsz-elnöknek. Igaz, hogy pártember volt, de gondolom, hogy nem volt olyan nagy pártember, mert ő előtte is tudta rólam, hogy ’56-os vagyok, és nagyon rendesen viselkedett. [...] És akkor őneki elmondtam. Azt mondja: „na, várjál”! És akkor szólt a városi párttitkárnak Ajkán. Behívatott, bementem, elmondatta velem, mi történt. Azt mondja: ő tudja, hogy joga van besúgókat beszervezni a rendőrségnek, de nem zsarolással, hanem csak önkénteseket, és azt mondja, legközelebb, hogyha jön az értesítés, azonnal értesítsen, ott leszünk. De mondom: „jaj, hogyan?” „Ne törődjön Maga, ott leszünk.”
És kérem szépen, akkor egy ilyen őszi napon jött megint a „Kertész”, 10 órára legyek bent, „Kertész” aláírással, az ajkai rendőrségen. [...] Még az elnök vitt be a motorkerékpárján. Jellemző, még az elnöknek sem volt akkor kocsija. Azt mondja: „Ne félj semmit, ott leszünk.” És kérem, jött a feleségem velünk, és akkor bevezettek egy szobába. Oda a feleségemet nem engedték, az elnök nem is akart jönni. Ott volt a városi rendőrkapitány és két besúgó. És kérem szépen, ott elkezdtek hangosan fenyegetőzni. A szoba ilyen kétszárnyú ajtós volt, de nem párnázott, és akkor már jól kikiabálták magukat, akkor beléptek és mondták, hogy „maga szarházi! Mit akar Maga? Miért gyötri ezt az embert? Hát, nem hallja, hogy nem akar!” És kérem szépen, attól kezdve kénytelenek voltak elmaradni, mert azt mondták: „ha még egyszer ide beteszi a lábát, feljelentjük”.

Kocsár József (1930), mérnök. 1958-ban hat év börtönbüntetésre ítélték, 1960-ban szabadult. 373. sz. interjú, készítette Ferenczy Erika 1992-ben. 171-174. o.

– 1960. április 25-én sikerült elhelyezkednem az ÁFOR-nál. Azután következtek azok a nehézségek, amelyekről nekünk, akik három évig bent voltunk, voltak fogalmaink. Minden vállalatnál, különösen jelentősebb vállalatoknál, és ez országos vállalat volt, működtek belügyi összekötők. Nekünk ebben praxisunk volt, mert odabent, és abban a miliőben mi sok mindenről tudtunk, mindenféle elhárító szolgálatokról, egyebekről; tehát, volt némi fogalmunk arról, hogy nyilván ez a politikai vonalvezetés vagy rendőri vonalvezetés, ez a civil, kinti életben még inkább érvényesül, ha nem is olyan látványosan, hanem a színfalak mögött.
Itt is következtek azután a nehézségek. Nem sokkal a felvételem után néhány héttel hívatott ez a belügyi összekötő. A nevére már nem emlékszem, azt hiszem őrnagyi rendfokozatban, természetesen civil volt. Ezek a belügynek, gondolom, hogy a belső elhárításnak voltak az emberei, tisztjei vagy főtisztjei, akiket vagy akiknek kiadták bizonyos vállalatok felügyeletét. Összekötők voltak, belügyi összekötők, akik a személyzeti vezetőkkel, a párttitkárokkal és a vállalatok igazgatóival tartották a kapcsolatot. Ez a kapcsolat persze úgy nézett ki, hogy a belügyi összekötő megmondta, hogy mit kell csinálni adott esetekben. Ez vonatkozott biztonsági előírásokra, személyzeti ügyekre, sok minden egyébre, ami ehhez tartozott. Tehát, tulajdonképpen egy-egy ilyen belügyi összekötő képviselte a hatalmat a munkásosztály felett. [...] És egyszer hívatott ez az ember. Azt sem tudtam, kiről van szó, életemben akkor láttam először. Hívatott egy négyszemközti beszélgetésre. Ennek a beszélgetésnek a lényege az volt, hogy beszervezzen, nevezetesen, hogy ha már itt vagyok, ilyen alapon, akkor természetesen kötelességem információkat szolgáltatni, lekötelezett vagyok. Hogyha már itt alkalmaztak engem, akkor nekik viszont, a belügyi vonalnak, az a véleményük, hogy ha már engem dolgozni engednek, akkor viszont kötelességem nekik információkat szolgáltatni.
Abban maradtunk, ugye, mert ilyen dolgokra, ilyen próbálkozásokra odabent is sor került, tehát, tudtuk, ez nem volt valami új dolog, s közöltem az őrnagy úrral, hogy ha a vállalatnál maradásomnak az a feltétele, hogy információk szolgáltatására vállalkozzam, akkor már itt sem vagyok, tekintse úgy, hogy nem vagyok a vállalat alkalmazottja, és akkor elválnak az útjaink. [...]
Tehát, ha valaki az első lépését vagy az első fellépését ennek a szervnek azonnal és nem kategorikus visszautasítással hárítja el, akkor elveszett. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha az ember hagyja magát megfélemlíteni, és szeretném azért hozzáfűzni, hogy én egy független, egyedülálló ember voltam, aki tulajdonképpen azért, amit tett és a történetek konzekvenciáit kifejezetten, személy szerint, és csak én voltam a felelős.
Tulajdonképpen mellettem, mögöttem, jó, hát, természetesen családom volt ilyen értelemben, a nővérem meg az öcsém. De valóban ez azért megkönnyítette az én helyzetemet, egészen biztos, ez hozzátartozik az összképhez. Ezzel persze nem akarom felmenteni azokat, akik családosak voltak és megint beálltak egy ilyen sorba, nem erről van szó. Arról viszont egyértelműen beszélni kell, hogy nekem azért lényegesen könnyebb volt a helyzetem, mint egy családos embernek. Én tehát, nyugodtan mondhattam nemet, mert ami ennek a konzekvenciája lehetett volna vagy lett volna, az kizárólag engem személy szerint sújtott volna.
Én tehát, azt mondtam, hogy nem, és azt is mondtam, hogy: ha úgy gondolják, akkor elmegyek valahova máshova, megpróbálom, de ez nem megy. És hogy kezdtem mondani, említeni, ezt a beszélgetést követően, ami valamikor 1960 késő tavaszán lehetett, ezt követően engem ilyen tekintetben sem az a belügyi összekötő, sem azután más belügyi összekötő soha meg nem keresett, soha többet. Azért ezeknek az embereknek is volt emberismeretük. Látták, hogy mi az, ami megy, és felmérték azt is, hogy ez bizonyára nem megy.

K. G. A forradalom leverése után elbocsátották munkahelyéről. Az interjút Lökkös Attila készítette 1998-ban. 15–19. o.

– 1960-ban volt a római olimpia. A járási sportelnöknek a közbenjárására megkaptam volna a római olimpiára egy turista kiutazást. És akkor valószínű politikai okokból ezek a társas utazások megszűntek. Az egész megyéből két magas rangú pártfunkcionárius utazhatott csak ki Rómába. Ugyanabban az évben az év végén megint jön hozzám. Te, Feri, azt mondja, a KISZ-bizottság, ami tulajdonképpen nem nagyon létezett Móron, de a KISZ-bizottság kapott most a központtól egy fölszólítást, hogy megbízható KISZ-tagok az első nyugati társas utazásban az Express Ifjúsági Irodán keresztül eljuthatnak Párizsba. És megint a sportkapcsolat és jó kapcsolat révén azt mondja nekem, hogy beszélt a KISZ-titkárral, és minden további nélkül hát töltsem ki, ha elfogadnak, elfogadnak, akkor hát kiutazhattok társas utazásban Párizsba. Persze ott szerepelt az az egyik kérdésben, hogy kik, milyen rokoni kapcsolata van Nyugaton, mikor hagyták el az országot. Hát, mondom, mit írjak be, ha én beírom azt, hogy a nővérem 1956-ban távozott Nyugatra és Bécsben él, én nem fogom megkapni. Ne törődjek vele! Akkor a szovjet alakulatnál dolgoztam még, és rányomták a nagy szovjet pecsétet is, és a KISZ-bizottság is, ezen keresztül természetesen – hogy így mondjam – olyan javaslatom volt, hogy megkaptam a kiutazást Párizsba. [...] 1960 vége felé. És hát persze az volt a helyzet, hogy gondolkoztam rajta: ha nem jövök vissza, itt marad a két gyerekem a bizonytalanságban, rajtuk állnak bosszút. [...] Hát visszajöttem. Most ez a megbízhatóságomat – hogy így mondjam – nagyban emelte. Talán mondhatom nyugodtan, ha én otthon maradok, akkor lehet, hogy jó rendőri fizetéssel vagy mit tudom én mivel mehettem volna nyugdíjba, vagy mint reformkommunista vagy mit tudom én, szóval meg lett volna nekem a lehetőségem. De én nem tudtam elviselni azt, hogy például ott, amikor már én a kórházba kerültem gépkocsivezetőnek, akkor a kórház igazgató főorvosa, [...] aki, ha jól emlékszem pontosan Pécsen volt valami egyetem vagy kórház [...], annak volt a párttitkára. Onnan került ide pártvonalon, viszont érdekes módon a felesége részéről az 200 holdas kulák orvos volt. [...] No most őneki a jövedelme a saját bevallása szerint több, mint 10000 forint volt havonta. Én mint gépkocsivezető, azt hiszem, 1700 forintot kaptunk úgy, hogy ebben benne volt esetleg a negyven engedélyezett túlóra. Viszont én dolgoztam sok esetben háromszázhúsz órát, mert készenléti ügyeletben ott kellett töltenem. [...] No emellett, hogy például mondjuk hova fordulhattam volna én panaszra, hogy a közlekedési és postaügyi miniszter szerint gépkocsivezetők a sok balesetből kifolyólag nem vezethetnek többet kétszáznegyven óránál. Nekem meg háromszáz fölött volt minden hónapban. Mert az, hogy nem vezettem, de ott kellett lennem, nem aludhattam, ott kellett ügyeletben lennem, és nem kaptam meg csak az 1700-at. A legmagasabb óraszámban fizethettek ki engemet, nagy nehezen, néha hozzá kellett csalnom valami napidíjat, úgyhogy nagy nehezen, ha elértem a 2000-et. [...]
– Ezen kívül volt még valami oka, hogy az emigráció mellett döntött?
– Volt. Volt, és egy nagyon súlyos ok. Hogy például mikor beadtam a külföldi utazásra az egyéni útlevelemet már a társas utazás után, a Fehér megyei..., jó akkor már nem volt ÁVH-s közigazgatás, de megvolt a külföldieket ellenőrző bizottság. Ugyanaz volt. Külföldieket ellenőrző bizottság, volt ávós tisztek rendőrségi közegként ellenőrizték a külföldieket. És mikor beadtam az útlevelemet, egyszer csak keresnek a kórházban, egy jól öltözött civil fiatalember, és félrehív engemet. Ha jól emlékszem, bementünk a telefonközpontnak a szobájába, s azt mondja nekem, hogy ő Székesfehérvárról jött ki, megkapták azt én útlevélkérelmemet. Azt mondja, hát nem voltam elvtárs, de ettől függetlenül azt mondja: Juhászi elvtárs, megkapja az útlevelét pár napon belül. Ő kezeskedik róla, viszont egy kérése van, hogy a külföldi utam alkalmával valószínű fogok találkozni sok különböző személlyel, és ne nyilatkozzak a népköztársaság ellen, de ne nyilatkozzak mellette se. Maradjak semlegesnek. Viszont arra kér, hogyha találkozok különböző felforgató elemekkel, fasisztákkal vagy mit tudom én micsoda, jegyezzem meg a nevüket. Azonkívül, ha látok valami érdekes katonai dolgokat, ha hazajövök keressem meg és számoljak be a tapasztalataimról. No most gondolkoztam rajta, hogy ez eleve egy fölszólítás arra, hogy hazajövet én – hogy így mondjam – egy ilyen még nem mondható, hogy titkosszolgálatot teljesítő felszólításnak eleget teszek-e vagy sem, mert ha azt mondom, hogy én ezt nem vállalom el, nem kapom meg az útlevelet. Újra megbízhatatlan leszek. És mondtam: jó, megígérem. Szó szerint úgy is történt, megkaptam a kiutazásit.
– Ez ’65-ben volt?
– Nem, előbb volt még. Én tulajdonképpen, azt hiszem, négyszer voltam kint külföldön míg kinn maradtunk.
– Magánútlevéllel?
– Magánútlevéllel, illetve a legutolsó, mint megbízható személy, az elsők között kaptuk meg a családi kiutazási útlevelet a gyerekekkel együtt.
– És akkor végül a négy magánutazásnál mindig jelentett valamit?
– Hát nekem valamit produkálni kellett. Egyszerűen a nővérem is adott egy csomó ilyen turista térképet, és a helyzet valójában úgy történt, hogy tényleg megismerkedtem ott egy Pásztor László nevezetű ’56-os vezető személlyel, aki a [...] nemzetőrségnek volt a parancsnoka. No most azt tudhatja, hogy ott nem csak ezek a személyek vettek részt a pártház ostromában, hanem különböző helyekről jöttek oda fegyveres alakulatok, nemzetőrök, sőt magyar katonai alakulat is, akik a pártház ostromát...
– A Köztársaság téren?
– A Köztársaság téren. Na most ő megmondta nekem, hogy az valójában úgy történt, hogy ők mint ott vezetők, nem tudták a tömeget megfékezni. Mint ami a világsajtóban is megjelent, hogy ott elfogott ÁVH-s katonákat lelőttek. Sőt, megmutatta ez az illető, hogy az otthon kiadott Fehér Könyvben az ő neve szerepel, és a hazai kormány kikérő levéllel fordult a nyugati szervekhez, de nem tudták, hogy Bécsben vagy Németországban él. És hát elbeszélgettem vele, több alkalommal eljártunk ilyen kávézóba. Szeretett sakkozni, sokat sakkoztam vele, és még ő mondja nekem, hogy „Feri, nyugodtan lépj be a pártba, mert csak azok érvényesülhetnek otthon Magyarországon, és azok kaphatnak jobb állást is, akik párttagok”. [...] Mikor hazamentem kénytelen voltam szólni, hogy evvel az illetővel találkoztam. Pár nap múlva meglepő módon engem nem küldtek el a gépkocsival sehova, pedig abban a reggeli időben nekem mindig kellett mennem valahová. És egyszer csak jön az üzenet, hogy menjek be a rendőrkapitányságra. Ez a rendőrkapitány mondja, hogy van itt Pestről egy elvtárs, az akar velem beszélni. Hát külön helyiségbe bemegyünk, ott ül az íróasztalnál. Nem mutatkozott be, csak annyit, hogy ő a pesti rendőr-főkapitányságtól jött és őt nagyon érdekli ez a Pásztor László nevű személy, és mind amit tudok, hát mondjak el róla. Megmondom őszintén, mindent elmondtam neki, amit tudtam, és őneki ez nem volt elég. Hogy én tudok többet is, nem akarom elmondani. Sőt, a vége felé, mikor megmondtam, hogy ne haragudjon nem tudom, ő nem hiszi el, hogy mi mindig csak sakkoztunk meg közömbös dolgokról beszéltünk, és ő engem nem akar beszervezni, és ő biztosan tudja, hogy engem beszervezett a nyugati kémszolgálatba. Mondom neki, nem történt meg, erről szó se volt. Nem igaz, ne hazudjak. De olyan hangnemben mondta, hogy engemet is elkapott az idegesség. Hogy milyen merész voltam, nem tudom, de felugrottam és odacsaptam az íróasztalra, hogy vegye tudomásul, hogy márpediglen én nem hazudok. Ez annyira meglepte az illetőt, hogy én így föl merek lépni vele szemben, hogy azt mondta: „jó, majd meglátjuk”. Elém tett három fényképes valami nyomtatott lapot, mind a három Pásztor László nevezetű személy volt. Mondjam meg, hogy melyik az a Pásztor László. Hát persze, fénykép alapján megismertem. A másik két személyt csak utólag ismertem föl, már mikor itt voltam, a másik Pásztor László, az az Amerikában élő Magyar Szövetségnek volt a vezetője. A harmadik meg egy itt élő [...] Pásztor László nevezetű volt hungarista személy volt.
– Bécsben találkozott, ezzel a Pásztor Lászlóval?
– Igen, Bécsben találkoztam vele. Na most erre föl a várt letartóztatásom elmaradt. Hát gondolhatja, hogy én napokig bizonytalanságban éltem, de körülbelül két hét–három hét múlva, ebben az időpontban lejött Székesfehérvárról az a külföldieket ellenőrző százados, civilben természetesen, félrehívott és azt mondja: Juhász elvtárs, azt mondja, ő kér bocsánatot tőlem, hogy az az illető, aki Budapestről lejött, az engem nem ismerhetett. Őneki ez volt a feladata, ez a kötelessége, és ismételten megkér, nyomatékosan, hogy ezért ne haragudjak meg, és felejtsem el ezt a dolgot. Távozásként megígérte, hogy bármikor, ha én akarok menni külföldre, soron kívül meg fogom kapni az útlevelemet. Mondtam neki, hát nagyon szépen köszönöm, de egyelőre nem kívánok külföldre utazni. Még eltelt azt hiszem másfél–két év, és gondoltam egyet: beadom a családi útlevelemet. És valójában, minden további nélkül a gyerekekkel együtt megkaptam a családi kiutazási engedélyt. És szintén kijön az illető – nem tudom, ő hozta ki az útlevelemet, nem tudom már pontosan –, azt mondja: „Juhász elvtárs, most nem kérjük meg semmire. A család érezze jól magát külföldön, legyen jó szabadságidejük.” Persze biztosak voltak, hogy visszajövök, mert akkor épült ottan, az volt a móri legelső ilyen társas, négylakásos társasház, aminek mi talán több mint a felét kifizettük. És az éppen akkor készült el abban az időben, úgyhogy ki gondolta volna. [...] Persze ki gondolt arra, hogy ilyen, hogy úgy mondjam előmenetel után, akinek azt mondják, hogy elvtárs, bár nem voltam párttag, minden további nélkül akkor kap útlevelet, amikor akar. Hát ilyen Magyarországon még abban az időszakban, ’65-ben nem létezett. És mondom, elsők között mi voltunk azok, akik családi útlevelet kaptunk. És nem tértünk haza.

Békefi Gabriella (1928), vegyészmérnök. 1957-ben két és fél év börtönbüntetésre ítélték, 1958-ban szabadult. 260. sz. interjú, készítette Ferenczy Erika 1991-ben.338–339. o.

– Ez az egész ilyen hosszú, több periódusban felerősödő, idegőrlő lélektani harc volt. Bizonyos értelemben, szinte azt lehetne mondani, idegőrlőbb volt, mint maga 1956 összes retorziója, vagy utólag amiatt bekövetkező nehézségek is. Mert akkor tudta az ember, hogy mindezt miért viseli el, vagy miért csinálja, vagy hogy csinálja. [...] Még a hatvanas évek elején Leninvárosban, amikor már főművezetői beosztásban, kvázi főművezető-helyettes voltam, állandóan és rendszeresen jött a BM-ből egy rám állított valaki, aki rögtön jött az üzembe ellenőrizni. És hát, az ott megjelent, szimatolt, kérdezgetett stb. Na és még azt is megkísérelte, hogy Mezőcsátra, a rendőrkapitányságra megidéztetett, és megpróbáltak volna beszervezni. Tehát, alá akartak velem írattatni egy olyat, hogy én mindent jelentek, ami itt a gyárban történik, vagy amit mások beszélnek, tehát – természetesen – a jobboldali beállítottságúak. Elment odáig, hogy megfenyegetett, ha nem írom alá, akkor innen akár el se megyek, haza se megyek már, hanem letartóztatnak újra, és hogy én, aki másfél évet leültem, tudhatom, hogy ez mit jelent, gondoljam meg, mert meglehet, hogy innen el se megyek. Azt válaszoltam neki a legnagyobb lelki nyugalommal, hogy miután pont az, hogy ismerem, hogy milyen volt az a másfél év, én nyugodtan azt merem mondani, hogy nem írom alá, még akkor sem, ha én innen nem megyek el.

Jakab Zoltán (1930), építészmérnök. 1957-ben három év börtönbüntetésre ítélték, 1959-ben szabadult. 387. sz. interjú, készítette Ferenczy Erika 1992-ben.103–105. o.

– 1960 körül volt az, hogy a sógoromat szerettem volna meglátogatni. Balatonkilitin volt lelkipásztor. Amikor mentem jelentkezni a rendőri felügyeletre és mondtam, hogy szeretnék elutazni Balatonkilitire, akkor közölték, hogy rendben, megkapja az engedélyt, de ha Siófokon leszáll a vonatról, a vasúti rendőrőrsnél pecsétel, ha megérkezik Balatonkilitire, ami három kilométerre van Siófoktól, azonnal, első útja a rendőrségre, pecsétel, visszafelé ugyanez a játék, és amikor megérkezett s leszállt Budapesten a vonatról, első útja ide a rendőrségre. Most pedig menjen fel a bűnügyi osztály vezetőjéhez!
Felmegyek, egy olyan jó megjelenésű civil úr: „Jaj mérnök úr – életében akkor látott először, de mérnök úr – foglaljon helyet. Kisasszony kérem, hagyja el a szobát – a gépírónőjét kiküldte –, hozzon egy kávét, és utána távozzon.” Cigaretta, kávé, így, úgy, amúgy. „Meséljen! Hol dolgozik? Sikerült-e elhelyezkedni? Tudja, hogy mi a hóna alá nyúlunk azoknak, akiknek érdemes.” Meg minden. Na, régen tudtam már, hogy itt kerüli a forró kását. „De hát, magától is kérnénk egy kis szívességet, elvárnánk egyet és mást.”
Hát, én adtam a hülyét. „Hát, miről van szó, őrnagy úr?” – mert később megmondta a rangját. „Hát, tudja arról, hogy most magának mik a kilátásai. Azt hiszi, hogy el tud menni külföldre? Azt hiszi, hogy el fog tudni helyezkedni? Azt hiszi, hogy levegőhöz tud majd jutni? Ha nekünk segít, minden nyitva. Holnap már megmondjuk, melyik munkahelyen vegye fel a ceruzát. Munkát fog kapni, feladatokat fog kapni, szakmai feladatokat. Mi pedig csak annyit kérünk, mivel ön előtt az emberek megnyílnak, mert a múltja miatt... Önnek nem kell csinálni semmit, csak azt, hogy erre a megnyilatkozásra ön reagál, rámosolyog a beszélőre, és szépen elmondja nekünk, hogy ki, hogy reagált a dolgokra.” Így!
Felugrottam, azt mondtam neki, hogy „Őrnagy úr, nagyon rossz helyen kopogtat. Én ezt az ajánlatot megkaptam a Fő utcán, börtönbéli pályafutásom harmadik napján. Ha én akkor vállalkoztam volna arra, énnekem ma nem lenne két és féléves börtönmúltam, és nem lennék priuszos, nem lennének elhelyezkedési gondjaim. Csak nem képzeli, hogy most, miután szabad vagyok, most bekapom a horgot? Őrnagy út, felejtse el ezt a találkozást!” És otthagytam, mint Szent Pál az oláhokat, s kimentem. A kilincs kicsúszott a – magas, kétszárnyú ajtó volt – kezemből, akkorát durrant az ajtó, hogy annál erősebben már csak az őrnagy hangját hallottam, hogy: „Azonnal jöjjön vissza!” Na mondom, most itt maradok vacsorára. Azt mondja, hogy: „tisztában van azzal, hogy ha ezt akárkinek, egyetlen egy szóval is, ami itt elhangzott, elmondja, mi lesz? Hogy az Úristen legyen irgalmas magának akkor? Tudja a tarifát?” „Őrnagy úr – mondom –, államtitok megsértése, tíz évtől tizenöt évig.” „Ehhez tartsa magát!” Ezzel elváltak útjaink.
Azóta minden reggel találkozom vele a villamoson, ő megy egyik irányba, én a másik irányba. Ő megy az Isten tudja, milyen munkahelyére, én is a magaméra.

R. J. 1958-ban tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, 1961-ben szabadult. Az interjút Hegedűs B. András készítette 1988-ban. 176–180. o.

– 1961-ben, szabadulásom után két-három hónappal fölkeresett engem a Virág százados. Mégpedig úgy, hogy az utcán követtek egy lefüggönyözött Mercedesszel, ahogy én a nyomdából kijöttem. Aztán Virág százados kipattant, megkért, hogy üljek be, nagyon udvariasan, és kivitt Vácra a börtön elé, a Duna-partra. Ő háttal a börtönnek, én szemből, hogy gyönyörködjem kívülről is a börtönben. És elmondta, hogy ők tudják, hogy én milyen rendes vonalas gyerek vagyok, hogy hát, engem belevittek, stb. Nem tudtam, hogy mit akar tulajdonképpen. Végre aztán elmondta, hogy ő szeretné, ha én őt informálnám az ismeretségi körömben, hogy tulajdonképpen mi is történik. „Milyen ismeretségi körre gondol?” Elsősorban őt a Kéri Jóska érdekelte, illetve, hogy mi történik a Soós Juciéknál. Én a Juciékkal nagyon jóban voltam, mert amikor én kijöttem, akkor engem a Juci fölkeresett és érdeklődött Kardos Laciról, Kériről, erről-arról. Én elég sokat jártam is föl hozzájuk. [...] Nem tudtam, hirtelen mit csináljak. A Virágnak a stílusa nagyon udvarias volt, de benne volt ugyanakkor egy fenyegetés is, hogy ha nem. Én a Virágot tartottam az egyik legdisznóbb kihallgató tisztnek, akiről mindent el tudtam képzelni, még azt is akkor, hogy fejbe lő és belök a Dunába vagy hasonlót. Vagy pedig olyan retorziókat alkalmaz, amit elsősorban a családom fog megsínyleni.
– Egyedül volt a Virág?
– Teljesen egyedül és egy sofőr. De a kocsit ott hagytuk, és lementünk a Duna-partra bájcsevegni. Gondolkodtam, hogy mit lehetne itt tenni.
– Bocsáss meg, hogy a részletet kérdezem még és nem a lényeget. Volt annak valami speciális oka, hogy pont Vácra vitt, vagy egy lélektani ráhatás volt ez?
– Szerintem a speciális oka az volt, hogy lássam a börtönt kívülről, tehát egy indirekt fenyegetés, hogy ha nem, akkor lecsuknak. Mondom, mindenesetre én megpróbálok időt nyerni, aztán meglátjuk, hogy mi lesz és mit kell csinálni. A Virág engem akkor beszervezett besúgónak. Tartott az egész körülbelül jó két hónapig. Mondanom se kell, hogy amikor visszavitt Pestre, este odahaza végigrágtam, hogy most mit csináljak, kihez forduljak, kitől kérjek tanácsot? Egyáltalán, merre tovább? Elmentem a Jucihoz és megmondtam, hogy van egy ilyen feladatom, ilyennel bíztak meg, adjál tanácsot, hogy mit csináljak. Ő se tudott tanácsot adni. Végül aztán abban egyeztünk meg, hogy hadd menjek én ebbe bele, és majd ő ad nekem olyan híreket, ami a Virágot ki tudja elégíteni. Én ezért akkoriban kaptam a fizetésemnek megfelelő összeget. Plusz, körülbelül 1500 forintot besúgásért, amit én rendszeresen föladtam azoknak, akik még bent voltak. [...] Aztán én szállítottam a híreket. Akkor a Kéri Jóskával találkoztam, vele nagyon jóban voltam, neki is elmondtam a dolgokat. Ő jogász volt, ő is adott híreket, amiket közölni lehetett, és megmondta, hogy kikkel ne találkozzak. Például Göncz Árpival, Donáthék körével, tehát, olyanokkal, akiknek a tevékenységéről jobb, ha a rendőrség nem tud. Nem azért, mintha valami olyan tevékenység lett volna, amiért le lehetett volna csukni. „De mit lehet tudni” – mondta Kéri nagy bölcsen. Ez két hónapig tartott. Én ott süketeltem, írásban nagyon szép jelentéseket írtam, öt, hat, nyolc, tíz oldalakat. Írni tudok, tollam van, papírom van. Míg aztán egyik nap...
– Mondd el azért, hogy körülbelül mit jelentettél!
– Én erre pontosan már nem emlékszem. Jelentettem mondjuk azt a Soós Jucinál, hogy ott van a Cserbakői Bandi, összejövünk, beszélgetünk, politizálunk. Kun Szabó Feri, beszélgetünk, politizálunk, stb. Olyanokat én nem írtam, hogy ezek az emberek hű de nagyon bánják, amit csináltak. De azt elmondtam, hogy most mindegyik munkát keres elsősorban, és nem ért egyet azzal, hogy lecsukták, hogy nem érdemelte meg, ilyeneket. Tehát, gyakorlatilag én úgy fogalmaztam meg ezeket a spiclijelentéseket, hogy volt egy valóságmagja, tehát, viszonylag hihető volt, de olyat nem tartalmazott, ami bárkinek kellemetlen lett volna. Aztán a Virág rá is jött, és egy rettenetesen nagy jelenetet csinált, és kirúgott.
– Hol és hogyan?
– Rendszerint egy magánlakáson találkoztunk a Petőfi híd budai hídfőjénél. Én már pontosan a lakáscímet, nevet nem tudom megmondani. Egy garzonlakás volt, szegényesen bebútorozva. Gyakorlatilag ez egy ilyen találkozóhely lehetett, ahova a többi spicli is valószínűleg följárt. Ott kellett nekem beszámolni, megírni a jelentést.
– Ott írtad meg?
– Igen, ott a helyszínen, és rögtön el is vitte és adta ki a további feladatokat, amikor a jelentést elolvasta, hogy most merre, hogyan, mi után érdeklődjem. Aztán ők se hülyék, elég hamar rájöttek, hogy én nem megyek olyan környezetbe, ami felé tereltek volna, és ez elsősorban a Göncz–Bibó–Donáth vonal lett volna. Én szándékosan nem találkoztam a Gönczékkel. Ő mindenáron erőltette ezt. Mondom, én a Gönczöt nem ismertem soha, bent egy darabig együtt ültünk, de teljesen más a világnézetünk. Soha barátok nem voltunk, nem tudok odamenni a nyakára, hogy én, R. J., itt vagyok. Aztán rájött, hogy ezek ilyen semmitmondó jelentések, mondom, egy csúnya jelenetet rendezett, hogy „jobb lesz, hogyha vigyáz, mert nagyon sok kellemetlensége lehet ebből”, és az ehhez hasonló trükkökből. Ő ezt nem várta, meglesz ennek még a következménye, stb. Aztán ez abba is maradt. Nem is jöttek aztán soha többet ilyennel, de nagyon izgultam, hogy most le fognak-e csukni vagy nem.
– Hányszor találkoztatok?
– Úgy általában kéthetenként. A találkozásunk négy, öt, hatszori alkalom lehetett. Nem tudom pontosan. Jó két hónap, két és fél hónapig tartott az egész kapcsolat.

Ádám Ferenc (1925), asztalos. 1958-ban négy év börtönbüntetésre ítélték, 1959-ben szabadult. 280. sz. interjú, készítette Molnár Adrienne 1991-ben. 76–79. o.

– Egyszer csak kapok egy értesítést, hogy saját érdekemben Budapesten, a Kőbányai Gyűjtőfogházban jelentkezzek a munkaügyemmel kapcsolatosan [...], ekkor és ekkor reggel. Megérkezek Kőbányára, leszállok a villamosról, mennék befelé az ajtón. [Hárman] elébem álltak. Azt mondják nekem, hogy hoztam-e a papírt magammal. Igen, hoztam, itt a papír, tessék. [...] Bevisznek oda, „na Ferike – odaállítottak az ablakba, akkor volt séta a börtönben –, akar még visszakerülni ide?” Mondom, „miért? Én már kiszabadultam.” A kezembe nyomtak egy papírt, olvassam el. Ha erre hajlandó vagyok, minden lehetőség megvan, hogy csinálnak munkahelyet nekem, írjam alá a papírt, mint spiclinek. [...] Írjam alá a papírt, ők biztosítanak nekem olyan munkahelyet, ha énnekem utasítást adnak, hogy ezt és ezt a dolgot végrehajtom, pénzt adnak, biztosítják az útiköltséget, mindent, csak hajtsam végre. Mondom, nem. Beültettek a Volga kocsiba, elkérték a jegyet tőlem, a vasúti jegyet, a jegynek az árát visszaadták nekem, egészen hazahoztak Miskolcig a Volga kocsival. Egész úton nyaggattak, hogy kikkel voltam a börtönben, kikkel voltam egy zárkába bezárva, hogyan nyilatkoztak az illetők. Mondom, akikkel én be voltam a zárkába zárva, én csak este találkoztam. Este meg már, mikor engem bevittek a munkahelyemről, örültem, ha leülhettem, vagy elmentem a könyvtárba és olvastam könyveket. Én nem politizáltam, engem nem érdekelt a politika, nekem azzal a dologgal hagyjanak békémet. Nem írtam alá. [...] Azt mondták, hogy ha aláírom a papírt, olyan munkahelyre visznek, hogy csak néha kell bemenni. A családot el tudom látni, és csak néha kell bemenni a munkahelyre. [...] Nem írtam alá. Kitettek a Csabai kapuban, hogy üljek fel a buszra és menjek haza, de senkinek el ne mondjam, hogy én hol voltam és mit csináltam. Mondom nekik, „azt mondja már meg, hogy a feleségemnek mit mondjak, hogy hol voltam, minek voltam, ha nincs munkahelyem, nem kaptam. Mit válaszoljak?” [...]
Utána mentem fel Pestre dolgozni. Három esetben volt az, amikor engem így Pesten megkerestek. Kihoztak a műhelyből, kihívtak a műhelyből, furikáztak körbe-karikába az utcákon hátul, mellékutcákon, hogy írjam alá a papírt, menjek haza. Nem írtam alá, nem voltam hajlandó aláírni. Egyszer hazajövök három napra, péntek, szombat, vasárnapra, nyári nap volt, elmentünk a családdal a strandra. Jöttünk hazafelé este, fürdés után a családdal együtt. Van ottan egy kis átjáró a Fő utcán, a régi nyomdával szemben, abban az utcában még fahíd volt valamikor. Ott áll bent egy RA-s kocsi. Mi meg a villamosmegállótól gyalog jöttünk a családdal. Ott áll a rendőrkocsi. „Valaki vár biztos.” Azt mondja a feleségem, „nem várnak, nem bántanak már téged”. Mondom, „nem azért voltak fent Pesten háromszor is értem”. Jövünk befele [...], a duplaajtó mögött volt a lépcsőfeljáró, előbukkan [...] a lépcsők mögül. Azt mondja, „Feri, ne haragudjon már, illetve nem Ferinek szólított. Ádám úr, ne haragudjon már, jöjjön már egy kicsit, egy pár szót szeretnék magával beszélni.” Mondom, „nem, nem megyünk sehova se, bemegyünk, a családot bekísérem. Ha akar bekísér, a zsebemből kipakolok mindent, csak az igazolvány marad nálam.” Azt mondja, ne csináljak feltűnést. Mondom, „nem csinálok én feltűnést, én a családomtól el akarok köszönni”. „Nem kell elköszönni, jön maga rögtön vissza.” Mondom, „ide figyeljen, maguknak én nem hiszek”. Nem is kellett hinni. Beültettek a Volgába, bevisznek a Zsolcai kapuba, ott volt egy őrnagy meg két százados. Beültetnek egy székbe. Ez éjszaka volt. Este bevittek hat-hét között. Mondom neki, hogy „mit akarnak? Nekem reggel menni kell Pestre vissza dolgozni.” Ez vasárnap este volt. Reggel 3 óráig ott tartottak, akkor engedtek ki. De reggel három óráig hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik rám akarták azt fogni, hogy azért mentem fel Pestre dolgozni, mert nekem ott amerikai ügynökök vannak, akikkel én összejátszok, és azok pénzelnek engemet, azért tudom a családomat itthon ellátni. Mert a feleségem nem dolgozott, és akkor már három gyermekem volt. [...] Mondom, „ide figyeljen, én nem azért dolgozok maszeknál reggel hat órától este hét óráig, hogy én az amerikai ügynököket keressem, mert nekem nincs semmiféle ismerősöm. Én csak azért tudom a családomat ellátni, mert én naponta tíz-tizenkét órát dolgozok, nem hat órát, mint maguk itten, meg három óra hosszát lótnak-futnak jobbra-balra. Csak dobják a papírt, hogy írjam alá. Akkor hazajöhetek, nem kell Pestre járni dolgozni, ilyen dolgom lesz, meg olyan dolgom lesz. Be se kell menni a munkahelyre, csak néha a fizetésért.” [...] Három óráig kínoztak, már azt hittem bántalmazás is lesz. Goromba szóval bántalmaztak, hogy ilyen mocskos, ilyen csavargó, meg ilyen mocskos patkány, meg olyan mocskos patkány, mert minket annak neveztek, sötétben bujkáló, mocskos ellenforradalmi patkányok, így neveztek bennünket. Legalábbis engemet annak neveztek. Három órakor kiengedtek, nekem meg már öt órakor menni kellett a vonathoz. Egy óra hosszát voltam otthon a családommal.

Abod László (1924), műszaki vezető. 1958-ban nyolc év börtönbüntetésre ítélték, 1961-ben szabadult. 193. sz. interjú, készítette Molnár Adrienne 1988-89-ben.376–377. o.

– Akkor még ez volt, mert rá két évre, maximum két és fél évre úgy leváltottak engem az üzemvezetésről, mint a pinty. Az akkori igazgató [...] aki engem becsült, csak ő mögötte nem volt az a múlt, és amikor hozzá kijöttek és közölték, hogy nem lehet engem alkalmazni, kirúgtak. Nem tudott mást csinálni, mint felhívatott. Azt mondta, „Lacikám, nézd, tudod, hogy te büntetve voltál – szó szerint így mondta –, ha kell, én tűzbe raknám érted a kezem, ne érts félre, de nem tudlak tartani, muszáj átadnod a munkakörödet”. És akkor megállapodtunk abban, hogy a fizetésem és jövedelmem megtartása mellett tudományos munkák végzése céljából kérem a technológiai osztályra való beosztásomat. Na most ilyen egy füst alatt váltottak engem le. Ez már körülbelül 1963 vagy 1964-ben volt. ’63-ról ’64-re fordulón valamikor. [...] Akkor vezették be hivatalosan és bürokratikusan is az úgynevezett erkölcsi bizonyítványt.
Másrészt az is történt, hogy egyszer kértem útlevelet Jugoszláviába. Akkor már egy kicsit kinyílt a szemem, hogy hátha kiengednek, de nem engedtek ki. Akkor kaptam egy papírt, hogy menjek be a Landler Jenő utcába. Bementem, két úr fogadott engem és mondták, hogy ők az államvédelmi részlegtől jöttek és hát, érdeklődnek utánam. Irtó kemény beszélgetésbe kezdtek velem. Ez a kemény beszélgetés az volt, hogy mit tudok erről, mit tudok arról, személyekről. Mondom, semmit sem tudok. Én olyan barátokkal tartom a kapcsolatot, akik ma is magas állásban vannak, higgyék el, mi annak örülünk, ha épül egy új épület vagy épül egy új híd. Megfenyegettek, hogy ne tartsam a kapcsolatot. Vállaljak el feladatokat, akkor tarthatom a kapcsolatot, akkor még külföldre is engednek. Mondom, én feladatokat nem vállalok el, információt nem adok senkiről sem, különben is, ha én nem tudnám azt, hogy a magukétól eltérő vélemény is létezik ebben az országban a magas vezetésben, akkor most kimennék és rögtön felkötném magam a wc-ben. Mindegy, ezek után történt a leváltásom. Úgyhogy ez volt, az alatt a két év alatt és utána.

Nagy Mihály (1936), technikus. 1957-ben hat év börtönbüntetésre ítélték, 1960-ban szabadult. 495. sz. interjú, készítette Eörsi László 1993-ban. 43–44, 73. o.

– Én 1965-ben megnyertem a BBC nemzetközi pályázatát. Én akkor tanultam intenzíven angolul, és a sors érdekessége, hogy a nyelvvizsga-előkészítő csoportban a tanárom Hankiss Elemér volt. [...] A pályázatnak az elkészítésében ő is igen sokat segített. [...] Bejárogattam az angol követségnek a könyvtárába, filmvetítésekre, ott értesültem erről a pályázatról, amit az European English Service szervezett, ez a BBC-nek volt egy műsora. [...] Egy-két szót róla: arról szólt a pályázat, ha önt és egy barátját meghívnák Angliába, melynek minden költségét fedeznék, mit szeretne látni. A pályadíj az volt, hogy aki a legérdekesebb programot állítja össze, azt meghívják, és elősegítik, hogy a programot végigélvezze. [...] Feladtam a pályamunkát, el is feledkeztem róla, egyszer csak jött egy gratuláló levél a BBC-től, amiben közlik, hogy én nyertem az első díjat, a második egy hollandus lett. [...] Akkor szó volt arról, hogy én, az európai első helyezett, kimehetek-e Angliába, mert nagyon kellemetlen lett volna az országnak, ahogy én észrevettem ezt, a Belügyminisztériumot is aggasztotta, hogy most mit mond a BBC-nek, hogy miért nem mehetek ki. Akkor elutasították, akkor behívattak, akkor jártak ki a nyakamra, akkor találkozók. [...] Végül fehéren-feketén előadták, hogy ha akarok még disszidálhatok is, de segítenem kellene, ilyen álforradalmár dumával, hogy ők tulajdonképpen rájöttek arra, hogy a forradalomnak volt egy – hogy úgy mondjam – balos vonala, és ők engem oda számítanak, és én tulajdonképpen megtévesztve lettem, mert az ellenforradalom volt, de abban voltak jó vonatkozások is, és én mehetek, de vannak kint olyanok, akiket meg kellene keresni. [...] Ezt a Magyari nevezetű, hogy ez valódi neve volt vagy álnév, nem tudom, ő jött akkor, és ő mondta ezt, hogy ha akarok disszidálni, nagyon szívesen segít, mert hogy nekem itt el van vágva a sorsom, teljes empátiával, együttérzéssel mondta, hogy ő segít rajtam. Én tudom, hogy milyen ára lett volna ennek a segítségnek, végül nem lett az útból semmi sem.

Komjáti János (1928), nyomdász. 1951–1956 között politikai elítélt, testvérét 1957-ben kivégezték. 271. sz. interjú, készítette Molnár Adrienne 1989-ben. 85–86. o.

– Tudva azt, hogy kivégezték a testvéremet, kivégeztek két bajtársamat, engem tíz évre elítéltek, öt év három hónapot leültem, kivégezték a testvérem feleségének az első férjét, tizenkét évre bezárták ártatlanul a sógoromat, 1966-ban behívattak engem a rendőrségre, és ott közel hat órán keresztül próbáltak beszervezni spiclinek. Képzelje el, akkor volt tíz év után a lakáslehetőségem. Én végigéltem megint egy olyan rettenetes borzalmat, mert megdöbbentem a végtelen aljasságuktól. Utána pedig megnyugodtam, mert 1966-ban ők engem azzal akartak beszervezni, hogy frekventált munkahelyem van, és sok ember megfordul, azt mondták nekem [...], az imperialisták rájöttek, hogy katonailag nem tudják a szocializmust megdönteni, gazdaságilag akarják megdönteni, ezért van szükség az ilyen emberekre. [...] Hány helyről jöttek nekem felváltva! Én csak ragaszkodtam hozzá, hogy én erre képtelen vagyok. De így, de úgy, de amúgy. Mert tudja, hogy mi ezt is tudjuk csinálni, meg azt. Én ott vért izzadtam, de a végén azt mondtam nekik, mikor már nagyon elegem volt, azt mondtam nekik, hogy „uraim, ha az a rendszer lenne, ami nekem itt van, meg itt van, ami sajnos lehetetlen, annak sem tudnék spiclije lenni. Zárjuk le az ügyet.” És akkor elengedtek. Itt ért a másik meglepetés, akkor kerültem a bútorüzletbe és a vezető [...] még akkor kedvelt engem, és én se tudtam, hogy ennyire aljas. Akkor lepődtem meg, amikor én elpanaszoltam neki, hogy nézd, behívtak és be akartak szervezni. És akkor azt mondta, hogy „miért nem vállaltad el?” Ez mutatja, hogy hiába változtak [...], már 1966-ban konszolidáció volt meg minden, de hát, ezek csak maradtak olyan becstelenek.

Zsombok Tímár György (1932), repülőtiszt, író. 1957-ben egy év börtönbüntetésre ítélték, 1958-ban szabadult. 252. sz. interjú, készítette Szitányi György 1990-ben. 42–45. o.

– Aztán volt egy igen nagy balhém, nem tudom hányban volt az a választás, ahol ilyen marha sok papír volt, rózsaszín meg zöld, meg minden franc. Ez a hetvenes évek elején lehetett, vagy a hatvanas évek végén. Most én mindig úgy szavaztam, hogy én cinkes voltam. Először nem mentem el szavazni. Na, de akkor jött a toszogatás, menjek, menjek. Le vagytok szarva! Elmentem, bementem a fülkébe, és akkor fogtam a szavazólapocskát, zsebre tettem, leragasztottam az üres borítékot és beraktam. Na, ekkor is ezt cselekedtem, ugye, és ebbe a tárcámban összehajtottam, azt oda betettem, majd eldobom, de hát, köztudottan trehány vagyok, én el is felejtettem. És egyszer, ahogy mentem be a gyárba, vettem ki a kapukártyámat, a kapunál kiesett a tárcám, amiben benne volt minden igazolványom, a jogosítványtól kezdve, ugye kell minden, a magyar állampolgár egy stósz izével járt. És ezt valaki megtalálta. Én bejöttem ide az erzsébeti rendőrségre, és jelentettem, hogy elveszett a tárcám, adjanak másik személyi igazolványt. Mondták, hogy várjak egy hétig, általában, ha megtalálják... Volt benne pénz? Nem volt benne pénz. Egy hét nem telt el, kaptam egy értesítést, hogy menjek be. Bemegyek, egy civil ruhás volt, de őrnagynak szólították, egyezteti a dolgokat, valóban az enyém, de hát, nem kellett, mert benne voltak az igazolványaim ugye, de hogy milyen színű volt a tárca, mi volt benne. Aztán mikor elsorolom, nagyjából azt mondja, „és még volt valami”. Mondom, „nem emlékszem”. Kiteríti, hogy „ez micsoda?” „A szavazó lap – mondom – az is benne volt persze.” „Hogy került ez énhozzám?” Mondom, „marha egyszerűen, zsebre tettem, aztán elvittem haza”. „Nekem adja ezt maga?” „Nagyon szívesen, nem ragaszkodom hozzá.” Nagyon lezserül vettem. Az ilyen dolgokat mindig lezserül veszem, nem is törődtem vele. Eljöttem. Egyszer bent vagyok a munkahelyemen, telefonáltak, hogy menjek föl a személyzetire, azonnal. Mi az istent akarnak? Megyek föl, ugye akkor úgy volt megcsinálva, hogy közös volt a titkárság, erről volt az igazgató, erről szemben volt a személyzeti. Megyek föl a személyzetihez. [...] Bemegyek, két ismeretlen volt ott, és elkezdik, hogy kit várok én ide. „Senkit – mondom – engem hívattak.” Adtam a hülyét. Akkor gondoltam, hogy miről van szó. Azt mondja, „az amerikaiakat várja?” „Az marha nagy ország, nem jönnek azok ide. Azok nem olyan kapzsiak, hogy idejöjjenek.” Hogy került énhozzám a szavazólap? Hát, elmondtam, hogy került hozzám. Azt tudom-e, hogy ez állami tulajdon? „Hogyne. Körülbelül 0,2 fillérbe kerül darabja, most fizetek, számolják össze mennyi, a saját számlámra megy.” Azt mondja, hogy, „miért nem szavazott maga?” Mondom, „tisztázzunk egy dolgot. Alkotmányos jogom-e nem szavazni?” „Na igen, alkotmányos joga, de akkor miért ment el?” „Mert untam már a baszogatást.” Summa summarum, ahogy ment ez az izé, én egyre jobban begerjedtem. Mikor az egyik elkezdi, hogy „ugye maga író is?” Hát, mondom, „én író is vagyok”. „Maga úgy forog is ott az írók között?” „Időnként szoktam találkozni velük”. Hát, persze én katona voltam, tudtam már, hogy mire megy a játék. Ők nem bánnák azt, és hát ők tudnának segíteni nekem, hogy ez meg az. Akkor már marhára be voltam gurulva, „ide figyeljen, maguk idejöttek énhozzám. Maguk mielőtt idejöttek, mielőtt engem megkaptak, mint személyt, így volt a kezükben az én anyagom. Így van?” Néz rám, nem válaszol. Mondom, „maga elolvasta az anyagot, igaz? Akkor nagyon jól tudhatja, hogy én ilyesmire nem vagyok hajlandó.” Erre a másik, „jó hagyjad, nem kell”. Tehát, én a konokok kategóriájába kerültem valószínűleg. Aztán, én, mondjuk, az igazság az, hogy meghúztam magamat. Tehát, a volt bűntársaimmal is megbeszéltük, hogy nem találkozunk. Mi az istennek? Aztán úgyse nagyon jártam társaságba, hogy ide vagy oda, vagy amoda. Meg volt nekem Soroksáron a szűk társaságom, és nem nagyon akartam azt, hogy én velem nagyon foglalkozzanak. Meg kellett élni.

Papp Miklós (1932), technikus. 1957-ben négy év börtönbüntetésre ítélték, 1958-ban szabadult. 317. sz. interjú, készítette Molnár Adrienne 1991-ben. 120–126. o.

– Már majdnem magabiztosan éltem a mindennapos életemet, amikor hidegzuhanyként ért, hogy egy [...] nevű alezredes randevúra hívott. [...] Ez a randevú az Augusztus 20. strandfürdő melletti rendőrőrsön történt meg. Ahogy ez ilyen esetekben szokott lenni, próbálták először az agyonmagasztalással meg a dicsérgetéssel kezdeni, és a maguk rendőri módszerével kezdték egyengetni a dolgot – amit azt hiszem, nem kell külön magyarázni, hogy miről is lehetett volna szó. Amikor a közepéig elértünk ennek a témának, és ők nem restelltek némi cinikus, szemtelen közbeszúrásokkal meg egyebekkel lélektani hatást elérni, akkor én a magam temperamentumából kiindulva, nagyon keményen kirohanva kikértem magamnak a módszerüket, meg egyáltalán azt, hogy honnan veszik a bátorságot, hogy velem ilyen randevúkat hozzanak létre. [...] Ezt célozgatták. Lehet, ha én nem robbanok ki, ha nem vagyok ilyen robbanékony természet, akkor konkrétizálva is lett volna. Kikértem magamnak, és felhívtam a figyelmüket, hogy tévedésben vannak, mert azt hitték, hogy egy karalábé tolvajjal ülnek le, ezt én egyszer és mindenkorra kikérem magamnak, és elvártam volna azt, hogyha elhívnak egy beszélgetésre, és személyesen nem ismernek, legalább az aktáimat forgatták volna át, akkor körülbelül elképzelésük lett volna az én egyéniségemről, jellememről. És én úgy gondolom, hogy ha ezt megtették volna, nem merték volna megrizikózni ezt a találkozót, ezt a beszélgetést. Akkor közöltem velük – mert körülbelül abban az időtájban, egy-két héttel korábban kaptam meg ezt a bizonyos végzést, amit a megyei bíróság elnöke adott a kezembe –, és akkor nagyon keményen felhívtam a figyelmüket, hogy én teljes jogú magyar állampolgár vagyok. Senkinek semmilyen jogon, semmilyen címen nincs joga ahhoz, hogy a múltamban vájkáljon, vagy ezzel netalán megpróbáljon visszaélni, és ha erről nem tudnának, akkor megmutatom a papírt, de nem adtam a kezükbe. És felhívtam a figyelmét ennek az [...] alezredesnek, hogy amennyiben ezt megpróbálja megismételni, akkor én megtalálom a megfelelő fórumot, ahol panaszt teszek, akár a Belügyminisztérium titkárságán, akár a Kádár-titkárságon, de én ezt nem tűröm el tőlük. Úgyhogy egy fenyegető búcsúszó után ez a beszélgetést így véget ért. [...]
A következő év tavaszán a vállalat Kiváló Vállalat lett, és ez ünnepséggel járt, és a Kossuth összes termeiben ilyen vállalati ünnepséget rendeztek, ahol kiosztották a Kiváló Dolgozó-okleveleket. Én Kiváló Dolgozó-oklevelet kaptam, meg külön jutalmakat, mások is, nemcsak én. És a díszasztalnál ott ült az igazgató, közvetlenül mellette a politikai megbízott, a főmérnök, a főkönyvelő, a főtechnológus és én. Aztán tovább sorban. És mit tesz a teremtő, az ünnepi beszédek elhangzása után, fogja a politikai megbízott a poharát, odabattyog hozzám, gratulál, örömmel gratulál a sikereimhez, és ő az idősebb, engedjem meg, és akkor pertut ittunk. Ez is olyan dolog volt, hogy na, végre legalább azt hittem, azt reméltem tőle, hogy ez tényleg őszinte szándék, és ezen a vonalon legalább nem fognak támadni. De óriásit tévedtem, mert ez arra volt jó – mint ez később bebizonyosodott –, hogy egy nagyon primitív módszernek tartották azt, amit annak idején az a bizonyos [...] alezredes próbált velem szemben eljátszani, hogy beszervezzen. Ezért ők lenézték, aki időközben meghalt, ők kulturáltabban, másképp akarták ezt, aminek az is lett a következménye, hogy egy bizonyos idő után az igazgató közrejátszásával véletlenül adódtak olyan találkozások, hogy pont akkor hívott el az igazgató magához, amikor éppen a titkárnői szobában ott várakozott a [politikai megbízott] is. Ez már rögtön alkalom volt arra, hogy szervusz-szervusz, de jó, hogy találkoztunk! És egy ilyen alkalommal arra kért, hogy az ő főnöke engem mennyire szeretne megismerni stb., tegyem már lehetővé. És akkor már tudtam, hogy miről van szó újból. Tehát, arról, hogy újból megpróbálnak engem beszervezni. Hogy mi volt a szándékuk, hogy mekkora mélységig és hol akartak volna ebből a célból fölhasználni, egy kicsit sajnálom, hogy nem mentünk el soha odáig, hogy legalább most tudnám, hogy mi is volt az igazi szándékuk. De egy biztos, hogy ha én erre az alkura ráállok, akkor ők nekem lehetőséget adtak volna – és ennek konkrét nyomai voltak –, hogy még magasabb szférába kerüljek, mint ahol a vállalatnál voltam. [...] Megtörtént ez a beszélgetés az ő főnökével. Én egy régi munkatársam, főnököm tanácsára – akivel előbb ezt diszkréten megbeszéltem, mielőtt elmentem erre a randevúra – a következőképp ültem le az asztalhoz, ahhoz az asztalhoz, ahol már fekete meg konyak meg egyéb volt. Szóval ez a nem akármilyen fogadtatás az útlevélosztályon történt – a Megyei Rendőrkapitányság Útlevélosztályán –, és nagyon intelligensen kezdődött a beszélgetés, de aztán megint a módszer: milyen rendes, jó káder vagyok. És nekem a barátom azt mondta, hogy: „Tudod Miklós, ezek úgy szokták kezdeni, hogy egyre szűkítik a kört beljebb, beljebb, beljebb, amikor úgy érzed, hogy kezd kényessé válni a téma, mond azt nekik: elvtársak, álljunk meg egy pillanatra! Értem én azt amit önök itt magyaráznak [...], de én azt kérem, hogy azt értsék meg, hogy én ezt nem akarom érteni. És ne menjünk bele ebbe a témába, mert minél beljebb megyünk, annál kellemetlenebb lesz ebből kiszállni.” És szó szerint így, tényleg, amikor már a kört kezdték így szűkíteni, akkor én ezt így elmondtam, és ez a főnök [...] volt olyan intelligens ember, hogy pillanatokon belül úgy váltott témát, mintha előtte egy szó se lett volna ezekről a dolgokról, de pillanatokon belül olyan intelligensen és olyan udvariasan megfenyegetett, hogy ilyen intelligensen és udvariasan megfenyegetni nemigen lehet senkit. Nem is sokára ezután az esemény után az történt – mi történhetett volna –, a vállalatot átszervezték, és nyilván a szervezés úgy történt, hogy megszüntették az összes osztályvezetői beosztást, és adtak egy olyan végzést, hogy a szakképzettségem, szaktudásom, rátermettségem kapcsán meg sem reszkíroznák azt, hogy alacsonyabb beosztást kínáljanak fel, ezért felmondanak. Lényeg az, hogy az utcára kerültem, 1972-ben.

Bán István (1931) református lelkész. 1957-ben nyolc év börtönbüntetésre ítélték, 1962-ben szabadult. 608. sz. interjú, készítette Valuch Tibor 1994-ben. 57–58. o.

– Valamikor a hetvenes években egy ilyen páratlan helyzet alakult a számomra, hogy a hívásukra Kazincbarcikán kellett megjelennem a kultúrházban. Megkérdezték, hogy milyen dolgom van holnap. Mert mindig ilyen kávézóba vagy presszóba vagy ilyen helyekre hívogattak. Leültünk egy asztalnál, és övék volt a költség. Hát, mit fogyasztok? Egy pohár szódavizet. És ezzel meg volt oldva ugye, a beszélgetés megindult. Hogy ők nagyon szeretnének velem Kazincbarcikán elbeszélgetni, ha holnap odamegyek. Mikorára fejezem be a tanácsnál a küldetésemet? Hát, mondom, én körülbelül fél kilencre érkezem, és tíz órára készen vagyok. Akkor jó, a szomszédban, a kultúrházban várnak. A kultúrház igazgatója korábban osztálytársam volt, és később a borsodi művelődési osztálynak a vezetője. Ebben az esetben átadta a szobáját, nem volt jelen. Tehát, kötetlenül folyt a beszélgetés velük. A legélesebben. Felvetették azt is, hogy a szomszédságban van a BVK-nak a sósavlepárló üzeme. Mert a maradék sósavval, tehát a kristályos sósavval nem tudnak mihez kezdeni. A vizet gyakorlatilag elpárologtatják, és a leszáradt sót ólomkazettákba zárják, és az elhagyott bányákban tárolják. Annak ugyanis nukleáris tartalma is van. Tehát, a sósav nagyon veszélyes. A párló mondjuk 100x150 méteres, nagyobb mint egy hektár egy-egy ilyen kazetta, négy kazetta működött mindig, és mire a negyedik megtelt, az elsőt már üríteni lehetett, és jöhetett a következő adag. Ebben az esetben, ha egy madár elszállt felette, nem tudott továbbrepülni, hanem belezuhant, és egy órán belül semmiféle maradéka nem maradt. Egy embernek az akaratán kívüli bekerülése huszonnégy órát igényelt, hogy semmi ne maradjon belőle. Tehát, a sósav a csontjait is elemészti, a szöveteket, a ruhát, egyebet – egy órán belül.

Hát, feltárták előttem, hogy nekik vannak olyan eszközeik, hogy ha valaki nem engedelmeskedik, akkor huszonnégy órán belül megsemmisül. Hát, elébem tettek egy ilyen piros-fehér-zöld szalaggal meghatározott iratot, hogy én azt írjam alá. Szolgálatot jelent: mindenről referálok, amiről tudok, főként, ami az egyházi berkekben van. Azt mondtam, hogy én nem tartozom az egyházi keretek közé, nekem semmi közöm az egyházhoz, és ilyen elkötelezettséget semmiképpen sem vállalok már most, a börtönévek után. Amikor ezt a börtönévek elején felkínálták, sőt filozófiai tanszéket kínáltak föl Szegedre, ha elvállalom ezt az elkötelezést. Én inkább a börtönt választottam. »Uraim, nem vagyok alkalmas erre a szolgálatra. A saját lelkiismeretemmel én nem tudok összeütközni. Én minden embernek ugyanazt akarom elmondani, amit a másiknak elmondhatok. Korlátozást én nem tudok elfogadni, még a börtönévek után sem. Nem nekem találták ki ezt.« Kérem ott volt Tánczos, aki a pártakadémiának a tanára volt. Felkínálták neki a börtönben, hogy ezt a szolgáltatást adja. Visszautasította, hogy ő kommunista és becsületes ember, tehát, semmiképpen sem tudja vállalni. Én az ő iskolájához tartozom.
Na, szóval azt hiszem, hogy a legsúlyosabb konfliktusom volt ez. Mivel Kazincbarcikára hívtak, és tudtam, hogy az egyik ilyen állomása voltaképpen az ÁVO-nak ez a kazincbarcikai sólepárló, azon a kapun automatikusan bemehetett az ő kocsijuk, hogyha olyan fényjelt adtak, tehát, a rádió- vagy az elektromos berendezés nyitotta előttük az ajtót, és mehettek be anélkül, hogy valaki kijött volna, valaki látta volna a tevékenységüket. Így búcsúztam el a családomtól. Tehát, az életem legnehezebb dolga volt, amikor a feleségemre rábíztam a négy gyereket, ha nem jövök vissza, akkor nagyon nagy gonddal nevelje őket. A lakás elkészült, lakhatnak benne. Ne törődjön semmivel, dolgozzék és nevelje fel a négy gyereket. Ezzel búcsúztam el, és ezzel mentem ki.
Az interjúalany az alábbi kiegészítés közlését kérte: „A népbíróság által egyházi ügyben súlyosan elítélt lelkész a börtönévek után sem lehetett négy gyermeke mellett nyugalomban, mert az egyházvezetés az állambiztonsági szerveknél eljárásokat kezdeményezett ellene, noha nem volt munkaviszonyban az egyházával. Hogy miért akarták lelkiismeretét megfertőzni, a választ az olvasóra bízza. Az viszont biztos, hogy munkahelye kiállt mellette!”

Nagy Elek (1926–1994), esztergályos. 1958-ban tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, 1963-ban szabadult. 22. sz. interjú, készítette Hegedűs B. András 1986-ban. 681–683. o.

– Bevittek a rendőrségre. És akkor kezdődött az, hogy ők elhiszik azt, hogy én nem akarok ellenkormányban részt venni, annál értelmesebb embernek tartanak, de hát, azért meg kell válogatni, hogy kit eresztenek be a kapun. És az, hogy én lényegében tehetnék szolgálatot. És én megkérdeztem őt, hogy „miért? Milyen szolgálatot gondol? Úgy vélik, hogy én tartozom önöknek a Fő utcáért? Azt hiszem, én kiegyenlítettem a számlát úriember módjára, úgyhogy nekünk nem sok közünk lehet egymáshoz. Vagy azért tartozom, mert bevittek a lányom születésekor a rendőrségre?” Egy ilyen kötetlen beszélgetés volt, és gondolom, minden magnón van. Nem, ők nem erre gondolnak, „egyáltalán nincs spiclirendszer, ugyan, hova képzel, csak nem magát fogjuk megtenni spiclinek? De majd erre visszatérünk. Maga fordít, maga sok mindenhez hozzájut.” Mondom, „nem hiszem, hogy én olyasmihez hozzájuthatok, amihez a rendőrség nem jutna hozzá. Ezt kötve hiszem, sőt, fordítva elhiszem.” Nem jutottunk semmire, végül kiengedtek, úgy este tíz-tizenegy óra lehetett. Nem történt semmi, udvariasak voltak, hogy fel fognak keresni.
Hát, felkerestek, jó párszor. Sikerült előlük eltűnnöm akkor, mikor a Mechanikai Mérőműszereknél dolgoztam. Jó párszor a következőket mondták. Ez valami vezető fejes volt, mert más ember vitt engem a Gellért Szálló első emeletén egy kis terembe. Ő volt a kísérőm. Hogy énvelem egy nagyon fontos elvtárs akar beszélni. [...] Ez már ’68 tavasza után történt. Akkor mondta, mert lehetett olyan fél év–egy év távlatából, hogy a cseh eseményeket nem kell általánosítani, de az ilyesmiket akarják ők kiszúrni, mert az amerikai imperializmus... És ők fognak énnekem az OFI-n keresztül olyan fordításokat adni, illetve adatni, és nekem meg kell értenem, hogy ők nem akarnak beavatkozni. Nekik hatalmukban állna, de nem így akarnak beavatkozni. [...] És azokat én fordítsam le – a kínai kérdések is szerepeltek ebben – és egy példánnyal többet tegyek a gépbe, és ezt az egy példányt adjam át nekik. Ezt annyira nevetségesnek tartottam. Ez volt a lényege. Tehát, én megint csak úgy éreztem, hogy ezek puhatolózó tárgyalások voltak, amik ellen rendkívül mereven és undorral tiltakoztam. Mondtam, hogy sem testem, sem lelkem nem óhajt a Belügyminisztérium semmilyen nemű szervével semmiféle kontaktust fönntartani. Nem erőltették, azt én nem mondhatnám. Ekkor még nem volt ezekről szó. Ritkultak a megbeszélések. Talán öt eset lehetett az összes. Én akkor a Mechanikai Mérőműszerek Gyárában dolgoztam, a család lent volt Kenesén. A feleségem mondta, hogy kerestek, de itt Pesten nem kerestek. A bejelentett lakásom a Majakovszkij utca 13. alatt volt, de én nem ott laktam. [...]
Amikor már nem a Mechanikai Mérőműszerek Gyárában dolgoztam, hanem Balatonkenesén a Sirály Ktsz-ben, akkor volt egy rettentő kemény két hetem vagy két hónapom. Az volt a legrettenetesebb korszak. Akkor már konkrétan arra szólítottak fel, hogy legyek olyan kedves, és a volt börtöntársak, akikkel én szabadulásom után érintkeztem, Donáth Ferencről, Mérey Ferencről, Bibóról, Mészáros Gáborról és akikkel általában érintkezem, Göncz Árpádról adjak információt pontosan. Erre én a szemükbe nevettem, és akkor mondta a Belügyminisztérium képviselője, aki valami alezredesként mutatkozott be, hogy nézze, mi üzletet ajánlunk. Ha maga ezt megteszi, lakást, munkát, gyerekei egyetemi felvételt nyernek. Ha nem teszi meg, magára vessen. [...] Mivel akkor Ménfőn laktam, nyugodtan, bátran mondhattam, hogy uraim, egyetlen egy börtöntársammal nem tartom a kapcsolatot, egyetlen eggyel nem levelezek, egyetlen eggyel nem beszélek, egyetlen eggyel nem fogok találkozni. [...] Ennek köszönhetem én a befelefordulásomat. Azért nem kerestem föl a börtöntársaimat, hogy szűnjön meg a presszió. Hogy mennyi hátrányom származott ebből az életem alakulásában, azt nem tudom. Sok hátrányom volt. De Győrben a hátrányaim megszűntek.

Czecze Lajos (1932), munkás. 1957-ben tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, 1963-ban szabadult. 273. sz. interjú, készítette Molnár Adrienne 1989-ben. 24–25. o.

– A gépészetnek az üzemvezetője szól nekem, hogy tegnap itt kerestek. Délutános voltam. »Jöjjön be egy órával hamarabb, majd bejönnek, ott fogják magát várni.« Másnap bemegyek, mondja az adminisztrátor, hogy menjek le az irodaház nem tudom hányas szobájába, ott várnak. Bemutatkozik, mondja, hogy [...] százados vagyok az állambiztonságtól. „Ne ijedjen meg – azt mondja –, nincs semmi baj, csak beszélni akarok magával!” Mondom, tessék. Leültet. Jobbról jött, balról jött, nem egyenesen, hogy mit akar, hogy nézzek körül, úgynevezett tanulmányozást csináltunk, és magának a testvérei is munkás családból származnak, maga nem egy elveszett ember. Mondom, „kerek perec mondja meg, hogy mit akar”. Azt mondja, „tudja azt maga”. Nem mondta meg, hogy mit akar. Ott elbeszélgettünk, és mondja nekem, hogy miért nem kaptam még – fel lettem terjesztve 1980-ban kiváló dolgozónak – , hogy miért nem kaptam meg. Ő már azt is tudja – azt mondja –, hogy a párttitkár volt ellenem, meg a szakszervezeti bizalmi. Nem is tudom, már akkor ki volt a párttitkár. Azt mondja, hogy ő biztosít, hogy jövőre megkapom. „Miért nem szóltam én nekik?” Mondom, „mire föl? Munka után adják, nem más után.” De biztosítja, hogy ha én velük működök, akkor meg fogom kapni. Aztán azzal váltunk el, hogy ha megtenném, hogy eljönnék ide a Szökőkút presszóba. „Mikor leszek szabadnapos?” Négy műszakban jártunk. Mondom, ezen a napon. Jöjjek már el, még beszélni akar velem. El is jöttem, akkor már egy másik civil is ott volt, az bemutatkozott, mint őrnagy. Civilben voltak. Elkezdtek velem megint beszélgetni, hogy nem elveszett ember vagyok, és hogy együttműködnék-e velük? Ilyenkor aztán megmondtam nekik kerek perec, hogy én erre nem vagyok hajlandó egyáltalán. Magyarán vamzernek akartak beszervezni. Akkor meglepődtek, és mondja, hogy nem említettem senkinek, hogy ők mit akarnak? Mondom, én nem is tudtam, hogy ők mit akarnak. Most mondták meg, hogy mit akarnak. Én tudtam már, hogy ők mire céloznak. Aztán nem történt semmi baj. Azt mondja, ha meggondolnám, a Zsolcai kapu nem tudom hányas irodájában találom meg, vagy ha bármilyen bajom van, menjek, forduljak őhozzájuk.

Szentirmay Sándor (1925), gépésztechnikus, tanár. 1959-ben nyolc év börtönbüntetésre ítélték, 1963-ban szabadult. 229. sz. interjú, készítette Ferenczy Erika 1990-ben. 385–387. o.

– Azonkívül, hogy volt ugye a rendőri felügyelet, akkor idéztek a rendőrségre, azon kívül, azt hiszem, még kétszer idéztek a rendőrségre, mind a kétszer útlevélügyben. Fura volt, talán 1982-ben, nem is annyira távol. Meg kellett újíttatni az útlevelemet. Mária, a feleségem visszakapta harminc nap múlva, nem, ő sem kapta vissza harminc nap múlva, kapott egy szabvány levelet, hogy az ügyintézés tovább tart. Hogy mit intéztek rajta, azt nem tudom. Aztán egy szép napon megjött Mária útlevele, és rá egy hétre én kaptam egy idézést a rendőrségre, mégpedig ugyancsak az Andrássy útra; de nem oda a 8-ba, ahol a rendőri felügyeletet megszűntették, hanem a 35-be vagy hányba, ahol aztán hallottam, hogy útlevélügyeket intéznek. És a jelzett időpontban el is mentünk, Mária elkísért, meg kell mondanom, hogy egy kicsit izgatott voltam. Aztán őt természetesen nem engedték be, sőt egy pár perc várakozás után jött egy fiatalember, rendkívül udvariasan megkérdezte a nevemet, és mondta, hogy hát, akkor menjek vele. Bevittek egy üres szobába, annak a szobának ugyanolyan szaga volt, mint a Tolnay Lajos utcában annak idején, aztán bejött egy civil idősebb ember, ávós pofával. Leültetett, mint annak idején a Tolnay Lajos utcában, de nem kellett a fal mellé állnom, és mondta, „Szentirmay elvtárs, maga útlevelet kért”. „Igen.” „Ide figyeljen, azt tudja, hogy maga egy problematikus ember”, mondta, 1982-ben, de lehet, hogy 1985-ben volt. „Miért vagyok én problematikus ember?” Hát, akkor már volt szűz erkölcsi bizonyítványom, meg minden. „Ha valami bajuk volt is velem, leültem már.” „Maga egy problematikus ember, de hát, mi azért nem akarjuk a maga lehetőségeit elvágni, és meg fogja kapni az útlevelet, de ugye tudja, hogy hogy kell viselkedni külföldön?” „Igen, voltam már, eddig is volt már útlevelem, már többször voltam külföldön, ha most külföld alatt Nyugatot értik, eddig is voltam már.” „Igen, de azért jól körül kell nézni, és ha bármifélével megkörnyékeznék ott kinn, akkor tudja, hogy a magyar külképviseleti szervek a maga rendelkezésére állnak. És elvárjuk magától, hogy amikor hazajön, akkor bennünket is tájékoztasson.” „Kérem szépen, engem még senki soha meg nem környékezett, én tudnám, ha megkörnyékeznének, hogy hogy kell viselkedni, de még erre nem volt precedens, és ha akadálya van az útlevél kiadásának, akkor ne adják ki. De én semmire nem tudok ígéretet tenni maguknak arra, hogy én majd bármiről beszámoljak, hogy milyen volt a kölni Dóm tornya. De mondjuk, nem az érdekli magukat.” Hazamentem, és négy nap múlva megkaptam az útlevelemet.

M. T. 1959-ben halálra, majd kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, 1963-ban szabadult. Az interjút Krassó György készítette 1979-ben. 470–502. o.

– 1965-ben megszületett a fiam. Ezt követően úgy december elején lehetett, amikor óriási fordulat következett be a szabad életemben. Ez akkor történt, amikor engem – bújtatva – visszavettek a régi, az ’56-ot megelőző vállalatomhoz. [...] Reggel munkába indultam, amikor – siettem, hogy a buszt elérjem – valaki utánam kiabált, „[...] egy pillanatra!” Hátra fordulok, nem ismertem, aki megszólított, nem tudtam, hogy hova tegyem. Gondoltam, hogy ő ismer engem, majd rájövünk, hogy hol találkoztunk. Kérdeztem, hogy mit akar. A következő pillanatban valami igazolványt mutatott nekem, és mondta, hogy hát a BM-től van, menjek vele. Vele mentem. [...] Balra egy utcán lefordultunk, és ott körülbelül egy olyan negyven méterre egy krémszínű Volga állt. Abban az időben ezek a 21-es Volgák a legújabb kocsik voltak Magyarországon. Mondta a tag, hogy üljek be. A kocsiban a gépkocsivezetőn kívül még két ember ült, az egyik a hátsó ülésen, a másik pedig a gépkocsivezető mellett. Engem a hátsó ülésre ültettek, és mellém beült az a tag is, aki leszólított. A kocsi elindult. Kérdeztem, hogy mi ez, és hova visznek. Mondták – udvariasan és nagyon halkan beszéltek –, hogy majd megtudom. A kocsi elindult, lementünk a Váci útra, és körülbelül másfél perc múlva egy hegesztőszemüveget adtak a kezembe, hogy azt tegyem fel. Azért mondom a hegesztőszerű szemüveget, mert az oldala is burkolva volt, de az üvege nem feketével, hanem fehérrel volt befestve, olaj- vagy zománcfestékkel. Vegyem fel! Felvettem. Semmit nem láttam ki a szemüvegből, és attól kezdve elkezdődött egy kocsikázás. Ez körülbelül fél óráig, de inkább háromnegyed óráig tartott. Gondolom, hogy össze-vissza kanyarogtak, furikáztak velem, hogy elveszítsem a tájékozódó képességemet. Egy ideig tudtam követni, hogy átmegyünk egy hídon, meg a mozgásokból, megpróbáltam a fejemet feltartani, meg kinézni, majd a kocsi lassulásából – úgy háromnegyed óra felé közeledve – megállapítottam, hogy valami hegyen megyünk fel. Elképzelésem szerint lehetett az akár az Istenhegyi út vagy a Németvölgyi vagy az Orbánhegyi út, nem tudom.
– És közben semmit nem beszéltek?
– Közben semmit nem beszéltek, egy árva szó sem volt.
– Te mit gondoltál? Ha vissza tudsz emlékezni.
– Én a legrosszabbra voltam felkészülve. Olyasmik fordultak meg a fejemben, hogy most össze-vissza furikázunk, a végén kikötünk valami ÁVÓ-pincében, ahol valami elkezdődik, nem tudom, hogy mi. Arra gondoltam, olyasmit akarnak tőlem, hogy például kivel tartom a kapcsolatot, hol vagyok, kivel járok, hova járok, miegymás. Abban az időben, amikor én visszakerültem Pestre, nagyon sok volt társammal kapcsolatba léptem, és ezekkel tartottam is a kontaktust. Szóval elég izgalmas állapot volt. No, ennyi időt követően, a végén kikötöttünk egy villában, amiből én kívülről nagyon keveset láttam, mert egy fákkal körülvett parkban, sok fával körülölelt épületbe jutottunk be egy ösvényen keresztül.
– Hát hogy láthattad, ha rajtad volt a szemüveg?
– Levették rólam a szemüveget. A kocsiból kiszálltam, felvittek a sétányon. Sétány? Az a sétány lehetett körülbelül olyan öt méter hosszú. Mindjárt utána egy széles feljáratú lépcső következett. Bementünk egy helyiségbe. Az épületet magát csak megpillantottam, ez elég rövid idő alatt történt. Egy nagyobb villaszerű létesítmény volt, ami most is előttem van. Egy nagy, nagyon elegánsan berendezett dolgozószobán lyukadtunk ki. [...]
Ott azzal kezdődött, hogy mondták, tegyem le a kabátomat, a cipőmet kössem ki, a cipőfűzőt vegyem ki. Nagyon erősen az volt a benyomásom, mintha lekapcsoltak volna. Mindent elvettek tőlem. A zsebemből is rakjak ki mindent. Gondolom, utóbb ez is kiderült, pszichés ráhatás volt. [...] Aztán mondták, hogy üljek le. A gépkocsi közben elmehetett, mert a gépkocsivezetővel már nem találkoztam. A három tag velem maradt.
Most elkezdődött egy nagyon érdekes beszélgetés, szinte kihallgatás, aminek a lényege az volt, hogy mit csináltam, amióta kijöttem, hogy tetszik a kinti élet, és hol dolgozom, satöbbi. Én közben mondtam, hogy balhé lesz a munkahelyemen, ha nem megyek be. Ők mondták, hogy nem lesz semmi probléma a munkahelyemen, emiatt én ne aggódjak, ne is törődjek vele, beszélgessünk tovább. Hát beszélgettünk. Azt mondták – hát én eléggé izgága életet folytattam [...] –, hogy nagyon erősen gondolkoztak azon, amikor a ref-emet feloldották, hogy visszaengedjenek-e Pestre. De aztán úgy határoztak, hogy visszaengednek. Viszont nem tetszik nekik a visszakerülésemet követő időszak, mert én össze-vissza ugráltam. Aztán tényeket kezdtek felsorolni, hogy kivel, hogyan, miképpen tartottam a kapcsolatot.
– Felváltva kérdeztek, beszéltek vagy egy?
– Hogyne. Hát ez a beszélgetés, amit itt most besűrítünk nagyon rövid időbe, ez elkezdődött körülbelül reggel nyolc órakor, és este körülbelül fél nyolckor maradt abba. Megállás nélkül. Ez a három tag felváltva foglalkozott velem. Közben volt egy ebédszünet, amikor nekem tányéron – de közben is ment a gyúrás – kihoztak egy nagyszerű fogást; levest meg főzelékfélét meg húst meg süteményeket, még gyümölcs is volt. [...] A beszélgetéseknek volt egy olyan periódusa is, amikor a hátrányaimat sorolták fel, tehát az össze-vissza mozgásaimat és a kapcsolataimat. Utána mondták, vannak nekem előnyeim is.
– Már hogy pozitív tulajdonságaid?
– Pozitív tulajdonságaim, már a mozgásaimat illetően. Hogy a munkámat elvégzem rendesen, a feleségem párttag, hogy családom van, ez mind pozitív részemre. De hát ennél én sokkal többre vagyok képes, sokkal többet tudnék csinálni – mondták. Tulajdonképpen itt kezdődött az igazi egyengetésem. Kérdeztem, hogy mit tudnék én sokkal többet csinálni, én igyekszem a munkámat rendesen elvégezni, én a munkámmal produkálok. Családom van, kötelezettségeim vannak, igyekszem beilleszkedni a társadalomba. Ismételték, hogy ennél én sokkal többet tudnék tenni, és ezt el is várják tőlem. Ugyanakkor kezdték fölsorolni, hogy ők mindent tudnak rólam, és minden lépésemről tudnak. [...] Na, a végén kibökték, hogy mire lennék többre képes. Arra lennék többre képes, hogy dolgozzak nekik. A gyúrás folytatódott. Akkor már úgy dél felé közeledtünk. Ezek másfél-két óránként váltogatták egymást. Közben az egyik el is ment, mire rákerült a sor, vissza is jött. Tehát, amikor elhangzott, hogy dolgozzak nekik, én a leghatározottabban tiltakoztam, hogy én maximálisan nekik dolgozom, a munkámon keresztül produkálok, igyekszem többszörösen jó munkát végezni, satöbbi, satöbbi. Mondták, ez nem elég. Aztán az osztálymivoltomról kezdtek beszélni, hogy végső soron, hát melós szülők gyermeke vagyok, az apám megfordul a sírjában, hogy én az ellenforradalomban vettem részt, satöbbi, satöbbi. És hogy pontosan ilyen barátokat vallok magaménak, mint többek között [...] Nem akarom részletezni sokáig. Így mentünk estig, míg a végén... Ja! Olyan kifejezések is elhangzottak nagyon erősen, ha a gyerekeimet akarom még látni, akkor hajoljak a jó szóra. Ebből nekem csak hasznom lesz, a családomnak és a gyerekeimnek is. Egyébként többet nem látom őket. Szóval fenyegetések mindenáron.
– De mire volt a hangsúly helyezve? A fenyegetésekre vagy a meggyőzésre?
– Hát olyan fifti-fifti alapon.
– Egyébként udvariasak voltak általában?
– Határozottak, de mondjuk, udvariasak. Szóval a periódusok váltogatták egymást. Később aztán megmondták nekem, hogy egyszerűen szükségesnek tartották, hogy kifárasszanak engem.
– Volt valami munkamegosztás a három személy között? [...]
– A személyek között is változtatták a hangnemet. Az egyik durva volt állandóan és fenyegetett, mondjuk másfél órán keresztül. Akkor a másik folytatta ezt a fenyegetést, de már más tónusban, és utána átment egy higgadtabb beszélgetésbe, úgy félig-meddig témát is váltott. [...] És a lényeg az, hogy beadtam a derekamat.
– Na most ennél a pontnál azért álljunk meg. Mielőtt erre sor került volna, ők pontosan megmondták, hogy mit kívánnak?
– Nem, csak azt követően, hogy én azt kérdeztem: „Jó, rendben van, mi a feladatom?” Amikor kezdték ecsetelni, megint viták voltak. Körülbelül három-négy órán keresztül csak az ment, hogy én erre képtelen vagyok, én erre egyszerűen nem vagyok hajlandó.
– Mi az, ami téged rávett, hogy mégis igent mondjál?
– Menet közben én már eléggé nyugodt voltam, végigjátszottam, belementem a játékba. Az akkori elképzelésem, végső soron az elhatározásom az volt, ha ezek ennyire fontosnak tartanak, akkor én mindenképpen vállalom a játszmát, de nem az ő javukra. Azt gondoltam és feltétlenül tudtam magamról, erős vagyok, az elképzelésemet végig tudom játszani a magam felfogásának megfelelően. Másodszor pedig eltökélt szándékom volt, amennyiben ezek beszerválnak engem, és én vállalom ezt a játékot, némileg belelátok majd a kártyáikba. Ezen belül – már az én feladataim kapcsán – pedig nagyon sok embernek tudok segíteni. [...] Az is eltökélt szándékom volt, hogy semmilyen körülmények között sem ártok senkinek.
Tehát elérkeztünk odáig, hogy rendben van, vállalom, de hogyan, miképpen, és mi lesz a feladatom? Kezdték taglalni. Ezt sem akarom nagyon részletezni. [...] A lényege az volt, én előrebocsátottam és kijelentettem, hogy semmiféle provokációt nem vagyok hajlandó elkövetni. Ők ebbe beleegyeztek, sőt, azt mondták, hogy nagyon is rendben van, ne is provokáljak, nem is provokálhatok senkit. Úgyis megkapom a feladatokat minden esetben. Ja, még megelőzően kérdezték tőlem, amikor már a papírokat, mindent elintéztettek, megkérdezték tőlem – mert fedőnevet kell választanom – hogy adjanak-e ők fedőnevet nekem, vagy pedig én választok magamnak. Én azt mondtam, hogy én kívánok magamnak fedőnevet választani, és a T. M. fedőnevet választottam. [...] Megírattak velem kézzel és nem géppel egy olyan jellegű papírt, melyben engem belső feladatokkal bíznak meg, ezen belül én náluk külső munkatársként szerepelek.
– Azt hogy kell érteni, hogy náluk?
– A BM-szerveknél, ezzel a kifejezéssel. A BM-szerveknél belső, illetve külső munkatársként szerepelek, és ami megbízásokat kapok vagy amiket végrehajtok, azok államtitoknak számítanak, és ennek a megsértése [...] az államtitok megsértésére vonatkozó következményekkel jár. Beleíratták még egy új bekezdésbe velem azt is, hogy választott fedőnevem T. M. [...] A következő bekezdésbe, hogy semmiféle provokációt nem követhetek el. Ezt én kívántam, hogy vegyük bele. Azt mondták, hogy rendben van. Ezt szó szerint így belevettük. Ezt ledátumozták, én aláírtam. [...] Ez este, olyan fél nyolc körül lehetett.
Amikor ez megvolt, akkor megkérdeztem, hogy tulajdonképpen ez az egész játék mire volt jó, miért nem kezdték ezzel az első fél órában vagy az első óra után, hogy ez a szándékuk. Megmondták volna a feltételeket. Maximum másfél óra alatt el tudtuk volna érni ugyanezt az eredményt. Miért volt ilyen hosszú időre szükség? És miért volt arra is szükség, hogy kivették a cipőmből cipőfűzőmet, a zsebemből kirakattak velem mindent, meg ehhez hasonlókra? Azt válaszolták, hogy jobban ismernek engem, szükségesnek tartották az egész napi kifárasztásomat. A főnök megjegyezte, hogy még most sem biztos abban, hogy nem egy hétre lett volna szüksége a puhításomhoz. Én változatlanul állítottam, hogy másfél óra is elég lett volna nekik az eredményhez. Viszont kihangsúlyoztam, ha én nem akartam volna a jelenlegi befejezést, bármennyi időt áldozhattak volna rám, kettévághattak volna, akkor sem sikerült volna eredményt elérniük nálam. És ekkor jegyezte meg még egyszer a nagyfőnök, hogy hát pontosan ez az a kérdőjel, ami még mindig benne van. [...]
– Mivel magyaráztad volna, hogy miért lett volna meg benned lefárasztás nélkül is ez a szándék?
– Előttem ez teljesen egyértelmű. Abból indultunk ki, ezt előrebocsátottam, amikor már én érzékeltem – és én ezt már az első félórában tudtam –, az első órában –, hogy mire megy itt ki a játék, a továbbiakban csak vettem a lapot, akkor már elhatározásom volt az előbb elmondottak kapcsán, hogy vállalom.
– Tehát te azt akartad elhitetni, hogy te ezt azért vállalod önszántadból, mert egyetértettél azzal, hogy ilyen felderítő tevékenységre szükség van?
– Úgy van. Pontosan úgy van. És én ezt a játékot végigvittem, és próbálom vinni a mai napig.
– De hát ezt hogy hihetik el? Hát valakiről, akit ’56-ban lecsuktak, halálra ítéltek, majd életfogytra változtatták, leült hat és fél évet, mindenféle bajai történtek utána, egy csomó ismerősét, barátját kivégezték. Hogy hihetik el arról a személyről, hogy ő maga is egyetért azzal a céllal, hogy a Belügyminisztérium jól legyen informálva?
– Nem tudom. Lehet, hogy nagyon ferde következtetés, de ha ezek egyáltalán fel merték tételezni rólam azt, hogy velem eredményt érnek el, mégpedig az előbbiek módján – szemüveg, kocsi –, akkor én nyugodtan megerősíthetem őket ebben a hitükben. Nem tudom, hogy ez érthető-e?
– Nézd, ők feltételezhették azt, hogy olyan módon érnek el eredményt, hogy különböző előnyöket helyeznek eléd kilátásba, ha pedig nem vállalod, mindenféle súlyos hátrányokat. De ebből még nem következik, hogy azt miből feltételezték, hogy te önmagában – előnyöktől, hátrányoktól függetlenül – helyesnek tartod a célt?
– Abból tételezték fel, esetleg abból indulhattak ki, hogy melós gyerek vagyok, illetve melós származású vagyok, inkább ez a helyes kifejezés.
– Ilyen naivak lennének, hogy úgy gondolnák, hogy a munkások az államhatalomnak a támogatói?
– Abban az időben lehet, hogy ezt ők pontosan így képzelték el, és utána – azért ne felejtsd el, hogy ők arra apelláltak, hogy nekem gyerekem született a halálos ítélet után, tehát az élet ráadása, ahogy én is elképzelem, ahogy mondom is, hogy az ítéletem után minden perc ráadás nekem, hogy nem végeztek ki a többi bajtársammal együtt, hogy féltem a családomat, és a fenyegetéseikkel odáig tudnak hatni, elfárasztanak ezzel a nyolc-tíz órás gyúrással, hogy rá tudnak kényszeríteni ezekkel a módszerekkel. [...] Nekik ez meggyőződésük volt, ők ezt így tervezték. Az én elhatározásom viszont az volt, hogy megerősítsem őket ebben a hitükben.
– Értem. Na most, erről jut eszembe: a börtönben korábban ilyen megközelítések nem voltak?
– Nem. A börtönben nem is tudom elképzelni, hogy lehettek volna, hiszen [...] állandóan tele voltam fegyelmivel. Nem hiszem, hogy ilyen emberekkel próbálkoztak volna.
– Azért kérdezem, mert nyilván egy pontos jelentésük volt a börtönbeli magatartásodról, tehát nem vehetted olyan természetesnek, hogy a börtönben meg sem próbálják.
– Hogyne. Sorolták nekem ezt.
– Tehát valamilyen módon mindenkit kiválasztottak, és hát ezeknél sikerült is eredményre jutni, és te úgy gondolod, hogy azt elhitték, hogy végül is, vagy legalább is később te is egyetértesz az ő céljaikkal?
– Igen. Úgy gondolom. Az ígérgetésekről volt szó, nem csak a fenyegetésekről. Igen, ők ígérték, hogy hát nekem jó pozíciót biztosítanak, megfelelő anyagi bázist a család egyensúlya érdekében, és így tovább.
– Ez az anyagi bázis úgy értendő, hogy olyan állásokban segítenek megmaradni vagy bejutni, ahol viszonylag többet lehet keresni, mint egyébként, hiszen tudjuk, hogy majdnem mindenkit elég hamarosan kitettek vagy fel sem vettek bizonyos állásokba, vagy pedig úgy, hogy közvetlen anyagi ellenszolgáltatást is adnak?
– Nem. Ők ezt úgy gondolták – erre mindjárt rátérünk –, hogy a felkészültségem, képzettségem révén olyan beosztásokhoz segítenek, amiből én komolyabb anyagiakra tudok szert tenni.
– De konkrétumot nem is vállaltak ilyen vonatkozásban, akár fizetésben, akár állásszerzésben?
– Nem. Nem vállaltak. De az első hónapok úgy kezdődtek – akkor azt hiszem, hogy nekem 1700 forint körül volt a fizetésem –, hogy én tőlük körülbelül öt hónapon keresztül 800 forintot kaptam havonta költségtérítés címen. Utána pedig, amikor kijelentettem, hogy egy büdös vas, egy fillér a továbbiakban nekem tőlük nem kell, akkor ezt azzal kifogásolták, hogy költségeim vannak, meg mit tudom én, összejövök ezzel vagy azzal, meg presszók, meg utazom esetleg, havonta 300 forintot adtak. Ezt az összeget adják mai napig minden hónapban. Most már azt is kérdezd meg, hogy hogyan veszem át ezeket az összegeket! Minden alkalommal aláírok egy olyan elismervényt – amit én írok meg, vagy az utóbbi időben ők hozzák magukkal már megírva –, amiben az van, hogy például 1979. augusztus havi költségeim fedezésére a mai napon a BM-szervektől 300, azaz háromszáz forintot átvettem. Dátum, aláírás: T. M.

– Na mostan megkérdezném azt, bár más téma, hogy ugye egy teljesen nevetséges összeg, mert a 300 forint az nem pénz, hogy szerinted általában ők ilyen rettenetesen fukarok?
– Nem. Egyáltalán nem.
– Te erről tudsz valamit? Bár nagyon előremegyünk, de mindegy. Tudsz arról valamit, hogy ők mennyit szoktak fizetni, ha kifejezetten pénzért csinálja valaki?
– [...] A C. volt az egyik – na, említem itt a neveket, de ezek mind fedőnevek. [...] A másik S. és a harmadik meg L. [...] C. volt, azt hiszem, ennek az egységnek, nevezzük főosztálynak, a főnöke. Ő volt a nagyfőnök, tudomásom szerint ezredesi rendfokozatban. Rettegtek tőle. Egyszerűen féltek tőle. L. azt hiszem, hogy alezredesi rendfokozatban volt, a későbbiek folyamán ő lett C. utóda. [...] C. egy alacsony, intelligens ember volt. Egyébként mindegyik képzett és mindegyik diplomás. [...] Hasonló korosztály, velem csak hasonló korosztályt kapcsoltak össze. Igen. Jelenleg mind olyan ötven-ötvenkét év körüliek. [...] Először S. lett az összekötőm, majd aztán mondom a sejteket. A következő C. volt, ő vett magához. Ezek határozottan képeztek engem, a szó szoros értelmében. Például az egyik alkalommal C., így beszélgetés közben említette, hogy ő tulajdonképpen bármit tudna belőlem csinálni, akár főosztályvezetőt, vezérigazgatót, de egyszerűen nem csinálhatják. Megjegyezte azt, hogy ő annyi pénzt tudna adni nekem, hogy még álmomban sem tudom elképzelni. Nekik nagyon sok pénzük van, és ő rendelkezik felette. És mondta nekem azt is, hogy abszolút nem lenne probléma havonta százezreket kifizetni nekem, meg mit tudom én még mit. „Milliókkal, sok millióval, elképzelni sem tudja, hogy mennyi pénzzel rendelkezünk, és néha mi pénzeket fizetünk ki. De magával nem tehetjük ezt, mert abban a pillanatban felhívnánk a figyelmet a személyére.” [...] Nem tehetik, minden látszatot meg kell teremteniük. Különösebb segítségért soha nem fordultam hozzájuk.
– [...] Arról tudsz-e konkrétan, hogy mennyi pénzt kap, aki kifejezetten pénz ellenében csinálja?
– Konkrétan nem. Konkrétan például C. részéről olyasmi derült ki, hogy az egyik tag valami feladatot végrehajtott, és azt talonba kellett tenni. Akkor azt mondta C., hogy „adtunk neki – és ez a ’65-ös időben van, amikor a forint többet ért még mint most – 40.000 forintot, és elhelyeztük, és azóta is talonban van”. De konkrétan, név szerint, hogy kinek mennyit, nem tudom, de elképzelem, hogy nagyon nagy pénzek forogtak akkor és forognak most is. Aztán olyasmit, többször elhangzott például L. részéről, hogy elájulnék, és ő nem is mond nekem, meg nem is akar, meg nem is mer, de egyszerűen elájulnék, ha ő egy-két nevet elkezdene mondani nekem, akik rajtuk keresztül kerültek [...] nagyon-nagyon magas pozícióba. És amikor azt mondta, hogy nagyon magas pozícióba, akkor hozzátette, hogy nehogy olyan kis igazgatócskákra meg vezérigazgatóra gondoljak, hanem ezeknél sokkal nagyobbakra. És akkor még én jegyeztem meg, hogy „Miért, mire gondoljak? Miniszterelnökre gondoljak meg miniszterekre, helyettesekre gondoljak?” Azt válaszolta, hogy „igen, gondoljon azokra nyugodtan, pontosan ezért nem említek neveket sem”. [...] Ezzel előttem azt akarta ecsetelni tulajdonképpen, hogy belőlem is lehet még minden. És amikor én megkérdeztem, hogy ’56-osokról beszél-e, azt felelte, nem feltétlenül ’56-osokról kell beszélni. [...]
– Szerinted sok ügynökük van? Ez a hivatalos elnevezés? Vagy informátor? Vagy mi?
– Külső munkatárs az elnevezés.
– Sok informátorral dolgoznak szerinted?
– Igen. Mégpedig úgy értem a sokat, hogy szerteágazók. Én a főosztályhoz tartozom, a belső elhárításhoz. Ez a belső elhárítás, az országos belső elhárítás, ennek van egy főosztálya. Ezek szerteágaznak, még a kerületi kapitányságoknak is vannak ilyen beépített embereik. És az egészet ez a főosztály fogja össze.
– Tehát ennek a hálózatnak a felépítése a rendőrségnek a szervezeti felépítését követi?
– Csak politikaiakról beszéljünk, csak politikai elhárításról.
– Azért kérdezem, hogy a rendőrséget követi-e, hogy nincs-e például ilyen munkahelyi szervezés?
– Dehogyis nem.
– És akkor az hova tartozik, ha például munkahelyen?
– Ezeket a rendőrök vagy kerületi kapitányságok, városokban a megyei kapitányságok, pártbizottságok, satöbbik ölelik fel.
– Gondolod, hogy pártbizottságok is foglalkoznak ilyesmivel?
– Kevésbé. A pártbizottságokhoz ők tesznek ki embereket. De a pártbizottságoknak áttételesen kiadják az ukázokat, és a pártbizottság intézkedik.
– És gondolod, hogy a fontosabb emberek ehhez a főosztályhoz tartoznak?
– Igen, gondolom. Ezekből nagyon sokat nem tudok elképzelni országos vonatkozásban. Bár, hogyha ezres létszámban beszélünk, akkor ezt országos vonatkozásban nem tartom soknak.
– Gondolom, hogy vidéken a megyékben is vannak.
– Igen. Úgy van.
– És az egy más szervezeti hierarchia? Vagy alájuk tartozik?
– Minden őalájuk tartozik. Minden. A megyék is. [...]
– [...] Te azt mondtad, hogy képezni próbáltak téged. [...]
– Nem. [...] A képzést úgy értem, hogy mindig meg volt adva, hogy hol találkozunk. Először nem sejtekben, tehát nem lakásokban találkoztunk, hanem szándékosan azt csinálták velem, hogy megbeszélték, hogy ebben a presszóban találkozunk, most itt találkozunk ebben az utcában satöbbi, és akkor megjelentek. A képzés úgy kezdődött, hogy például egy presszóban voltunk, és akkor mondta nekem S., hogy viselkedjek természetesen és lazítsak. Nem kell nekem forgolódni meg körülnézni, forgatni a fejemet, hogy ki van itt, találok-e ismerőst vagy nem találok. Viselkedjek teljesen nyugodtan. És kérdeztem, hogy „de hát, ha mégis van ott egy ismerős?” Azt válaszolta: „Na és, hogyha ismerőssel találkozunk, akkor köszönjön neki. Egyébként mi vigyázunk arra, hogy lehetőleg ne találkozzunk olyan ismerőssel, akivel mi is találkozhatnánk. Ha mi találkozunk, az már régen rossz.” Na, ilyenformán kezdődtek. Vagy az utcán mentünk, akkor többször hangoztatták, hogy lazítsak, mintha egy nővel sétálnék, haverommal sétálnék, nem kell a szememnek mindenen rajta lenni, hogy ezt másképp kell csinálni. Ha bejövünk, abban a pillanatban fel tudunk mérni mindent egy helyiségben, és akkor kezdték részleteiben mondogatni, sorba, napról napra, hétről hétre.
– Olyan jellegű eligazítást is adtak, hogy hogy kell megismerkedni ismeretlen emberekkel?
– Hogyne. Hát különböző típusokat mondtak, hogy pillanatok alatt ki kell szúrni, hogy például mire hajlamos. Azt mondta, hogy beszélgetés közben akár öt perc alatt ki lehet szúrni, hogy mi az érdeklődési köre, satöbbi, satöbbi. Oda dörzsölődni, közel menni hozzá, tüzet kérni, vagy ha iszik az az ember, akkor én is iszom valamit, és közben elkezdünk társalogni, szóval ismeretséget kötni, szívességet kérni tőle, bocsánatot kérni tőle, satöbbi, satöbbi. Rengeteg ilyen formula van.
– Például olyasmiről volt-e szó, hogy hogyan alkalmaznak nőket ilyen feladatok elvégzésére? Általában és konkrétan.
– Inkább konkrétan. Legalábbis a konkrét példákat mondom. Több alkalommal is szó volt arról, hogy esetleg hozzám bevágnak egy nőt, aki segít nekem. Én ezt soha nem igényeltem, mindig tiltakoztam ellene. Nem is került rá sor. De mondták, hogy vannak olyan módszerek is, ha nőket alkalmaznak valakire, akkor általában kiszúrják azt, hogy a pali például milyen szexuális életet él. [...] Kiszúrják például azt, hogy az ember kurvás vagy milyen szexuális beállítottságú, akkor hozzávágnak egy nőt, de feltétlenül műveltet, hogy el is tudja fogadtatni magát, aki a végén akár le is fekszik neki a cél érdekében, az a legtermészetesebb. Azt is mondta, vannak olyan palik, akiknek különböző szenvedélyük van, például kártya, ló, pia. [...] Én most csak példákat mondok. De ha ezt a példát vennénk, hogy lóverseny, akkor azzal azt tudnák csinálni, hogy egy nő is elkezdene játszani, és előbb-utóbb a lóversenyen összejönnének. Itt jó nőkről van szó, nem szedett-vedett nőkről. Összeakadnátok, elkezdenétek együtt nézni a turfot, vagy észrevétlenül hozzád férkőzne, a végén még meg is baszatná magát, és együtt játszana veled. És amivel meg van bízva, ha szükséges, akkor például fél év múlva térne rá arra a témára, menet közben, s közben összemelegednétek. [...] A leglényegesebb fő szempont: mindent a maga legtermészetesebb valójában. Tehát a természetes mivoltot szinte száz százalékosan meg kell közelíteni. Az már hibának számít, hogyha erőltetettség vagy mesterkéltség, vagy ehhez hasonló látszik. Na, itt ettől függetlenül szoktak bekövetkezni hibák. De a fő szempont az, hogy mindent a maga természetességében csinálj.
– Akkor térjünk vissza! Tehát 1965 decemberében vagyunk. Ha jól tudom, ’65 végén odáig ment a dolog, hogy ezt a papírt aláírtad. [...] Tisztázódtak nagyjából a feladatok, és tisztázódtak, hogy ők mit tudnak segíteni. Volt még valami egyéb, amit ígértek?
– Nem. Azt ígérték, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott körülményeket biztosítanak nekem, illetve nem akadályoznak, és ha akadály mutatkozik, akkor azt elhárítják.
– Milyen feladatokról volt szó? [...]
– Információkról, információk begyűjtéséről. És minden olyasmi, ami állam ellen történő, tehát a meglévő rendszer ellen történő szervezkedésnek még csak az árnyékát is érinti, azoknak a felderítése.
– És arra kitértek, hogy itt elsősorban ’56-osokról lesz szó, vagy pedig bárki másról?
– Elsősorban ’56-osokról van szó, de ha bárkivel összekerülök, arra felhívni a figyelmet. Az én feladatom az ’56-os berkeken belül történő mozgás és az innen történő kiágazások.
– A későbbiek során te azt meg tudtad valamennyire állapítani, hogy az ’56-osok közül vannak-e többen – és hogy ezek kik –, akik ilyen jellegű feladatokkal lettek megbízva?
– Teljesen egyértelműen, ez alatt azt értem, hogy az ő részükről soha nem sikerült ilyesmit megtudnom, csak gyakorlati érzékelések kapcsán sikerült kiszűrnöm egy párat. Ezek nagyon érdekes dolgok voltak. Előfordultak olyan próbálkozásaim, hogy egyszerűen hangot adtam, bejeleztem, hogy állítsák le ezt a marhát, mert hülyén csinálja a dolgot. Ők határozottan tiltakoztak ellene, meg honnan veszem, hogy ez nekik dolgozik, meg ehhez hasonló. Mondtam, mindegy, hogy honnan veszem, nekem ez a határozott véleményem. Minden egyes alkalommal hozzátették, hogy jó, nekik meg az a határozott véleményük, és állításuk, hogy ez nem így van. Erre az én válaszom meg az volt, hogy oké, mindenki megtartja a maga véleményét. És ebben maradtunk. Utána nem tértek vissza rá, viszont a gyakorlat engem igazolt, mert valóban leállították ezeket a tagokat.
– Írásban vagy szóban kell jelentést tenni?
– Írásban. Minden esetben írásban.
– És az, hogy milyen időközönként és milyen terjedelemben, erről is szó volt?
– A terjedelmet nem határozták meg. A témát mindig kimerítették. Ha kellett, akkor akár három oldalon keresztül, de volt, hogy fél oldalba sűrítettem bele a lényeget. De ők aztán a beszélgetésből merítve a maguk elképzelését biztos, hogy hozzátették.
Most ott tartunk, hogy fél nyolc van, és ezt aláírtad.
– Igen. Megváltozott a légkör. Azt említettem, hogy ők kifejtették, szükségesnek tartották ezt az egynapi gyúrásomat. C. kifejtette azt is, hogy még mindig nem biztos abban, hogy ez nekem elég volt, függetlenül attól, hogy mondtam, másfél óra múlva is el tudtak volna idáig érkezni. Gyakorlatilag a szándékom az volt, hogy megerősítsem őket az elképzelésükben. És itt elkezdődött egy nagyon érdekes játék. Ők összerámolták a holmijukat, és mondták, hogy akkor vacsorázzunk meg, biztosan éhes vagyok már. Átmentünk egy másik helyiségbe, egy nagy konyhahelyiség volt, de nagyon elegánsan és a legmodernebbül berendezve. A közepén volt egy téglalap alakú hosszú asztal. Körülbelül másfélszer két és fél méteres lehetett. Tehát egy hatalmas konyhát képzeljünk el, már megterítve, és valami nagyon finom kaját ettünk. Húst meg valami szószt hozzá, aztán gyümölcs volt meg szörp meg bor meg amit akartam. Ennek befejeztével a kocsi már ott volt, engem beültettek és visszahoztak. [...] Amikor kijöttem, a szemüveget megint fel kellett tennem a kocsiban. Akkor is volt megint egy kis furikázás.
– Tehát visszafelé sem tudtad megállapítani, hogy hol voltál?
– Visszafelé menet sem tudtam megállapítani. Visszafelé lejtőn mentünk lefelé, azt meg tudtam állapítani, de hogy hol voltunk, azt nem. Még a hegyen – gondolom – volt egy jó kis, körülbelül egy olyan erős húsz-huszonöt perces furikázás, és ezt követően mentünk át egy hídon, amit szintén érzékeltem, de hogy melyik hídon, azt nem tudom. [...]
Az első találkozásunk az a Bartók Béla úton nem tudom melyik presszóban történt. [...] Ott asztalnál, kávé mellett beszélgettünk, és ott megint folytatódott az én úgynevezett csiszolásom. Arról is szó volt, hogy változatlanul maradjak benn azokban a körökben, amelyekben addig is benne voltam. Aztán szó volt irodalomról, filozófiáról, meg hogy a benti élet milyen volt. Már egészen közvetlen hangot ütött meg, hogy ismerik a benti életemet, meg sokat hőzöngtem, meg mit tudom én. És én is kezdtem közvetlenebb hangot megütni, hogy mégis miből gondolták, hogy én így egyszerűen beadom a derekamat, és megkérdeztem tőle: „És tulajdonképpen, ha ott én nem szarom össze magam, és nem vállalom az egészet, akkor mi lett volna ennek a vége? Bekövetkezett volna az, amit ott ígérgettek nekem?” Akkor azt mondta nekem az a pali, hogy „nem, hanem elment volna reggelig a szórakozás, lehet, hogy közben kapott volna egy-két pofont is, de utána kirúgtuk volna, illetve valahol kitettük volna a kocsiból és kész. Ennyi az egész.” Azt követően lehet, hogy valami reakciók következtek volna be, de más vonatkozásban. Nem csuktak volna be, és ha én végleg nem vállalom, akkor sem lett volna az, hogy soha többé nem látom a gyerekeimet. [...] Aztán a munkámat emlegette, hogy milyen munkán dolgozom, hol dolgozom, satöbbi. Elmondtam, hogy községeket közművesítek, nem tudom, hogy a találkozásokkal nem lesz-e valami probléma. Ja, azt is kifejtették, hogy mindig ők alkalmazkodnak az én időmhöz, tehát ebből a munkámban semmiféle kiesés vagy hátrány nem származhat. És azt, hogy hetenként lennének a találkozások.
Válogatta és szerkesztette: Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne

Megjelent: Évkönyv 1999 VII. Magyarország a jelenkorban. Szerkesztette Standeisky Éva és Rainer M. János. Budapest, 1999, 1956-os Intézet, 128–154. o.

Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.

Utolsó módosítás: 2006. szeptember 27. szerda