___A kádári külpolitika 1956–1968___Back
Békés Csaba

A Kádári külpolitika, 1956–1968  

 

Az 1956. november 4-én hatalomra került Kádár-kormány személyi összetételét tekintve ugyan erős kontinuitást mutatott a Rákosi leváltását követő időben regnáló pártvezetéssel, hamar kiderült azonban, hogy a kapott és vállalt feladat, vagyis a kommunista diktatúra helyreállításának és különösen hosszútávú működtetésének tekintetében a forradalom után csak új módszerekkel lehet sikert elérni. A politikai stabilitás megteremtésének és a társadalom pacifikálásának fő eszköze az ekkor megkezdett életszínvonal-politika illetve az az „életminőség-politika” volt, amely a forradalomtól elhatárolódó többség számára szinte azonnal jobb és lényegesen elviselhetőbb életet biztosított, míg a „bűnösöket” és ellenállókat a legszigorúbb büntetésben részesítette. Állandóan emelkedő életszínvonalat azonban csak működőképes gazdaság tud biztosítani, így az is hamar tisztázódott, hogy az alapvetően külső forrásokra és külkereskedelemre utalt magyar gazdaság hosszú távú fejlesztése csak úgy képzelhető el, ha a vezetés képes biztosítani mind a keleti mind pedig a nyugati kapcsolatokból adódó lehetőségek hatékony kihasználását. Ez a Szovjetunió viszonylatában mindenekelőtt a magyar gazdaság nyersanyaggal és energiával történő tartós ellátását jelentette, nyugati relációban pedig a világgazdasági folyamatokhoz való legalább részleges (vissza)csatlakozást, a gazdaság modernizálásához, hatékonyabb működtetéséhez szükséges fejlettebb technológia átvételét.

A forradalom elbukásának tapasztalatai, a Kádár-rendszer születésének körülményei, valamint a magyar vezetők politikai beállítottsága együttesen határozták meg, hogy a magyar külpolitika vezérelve kezdettől az a középutas irányvonal volt, ami a Szovjetunióhoz való feltétlen lojalitás szakadatlan hangoztatása (és gyakorlása) mellett az adott mozgástér minél hatékonyabb kihasználására, a nemzeti érdekek (már amit a vezetés annak tekintett) érvényesítésére törekedett, feltéve, hogy az nem ütközött a Szovjetunió érdekeivel. Ennek a politikának az alapelveit Kádár, akinek a magyar külpolitika irányításában is mindvégig meghatározó szerepe volt már a kommunista és munkáspártok 1957 novemberi moszkvai értekezletén ismertette: „a magyar munkásosztály és a nemzetközi munkásosztály érdeke az nem két különböző dolog, hanem azonos, (...) mi a nemzetközi munkásosztálynak csak akkor tudunk segíteni, ha figyelembe vesszük a magyarországi sajátosságokat és a magyar munkásosztály pozícióit,” másfelől viszont, – fejezte be a dialektikus okfejtést – „a magyar munkásosztálynak feltétlenül ártunk, ha valami olyasmit csinálunk, ami a nemzetközi munkásosztály érdeke ellen szolgál.” Az ehhez kapcsolódó másik, nem kevésbé dialektikus alaptétel pedig – a pártzsargon némileg szabadabb értelmezésével – egyenesen arra utal, hogy a forradalom tapasztalatai alapján a jövőben a magyar párt politikájának egyik sarokköve kell legyen a magyar társadalom érdekeinek és tűrőképességének folyamatos figyelembe vétele: „Ha a magyar munkásosztály bírálatát és segítségét igénybe vesszük, az véd minket, hogy ne vétsünk az elmélet konkrét alkalmazásánál a nemzeti sajátosság figyelembevétele kérdésében. A testvérpártok véleményét pedig meg kell hallgatnunk, hogy ne vétsünk az internacionalizmus ellen...” A gyengébbek kedvéért Kádár azt is tisztázta, hogy „a jelenlegi időszakban az internacionalizmus központi kérdése a Szovjetunióhoz való viszony.”

Ennek az óvatos, de pragmatikus és összességében sikeresnek tekinthető külpolitikának az alkalmazására a nemzetközi környezet kifejezetten kedvező volt nem csak a hatvanas években, hanem bizonyos értelemben már közvetlenül 1956 után is. Habár Magyarország 1956–1963 közötti részleges külpolitikai elszigeteltsége ellentmondani látszik ennek, a valóságban a meghatározó és hosszú távra ható tényezők sokkal inkább pozitívan befolyásolták a vezetés mozgásterét. A legfontosabb fejlemény ebben a tekintetben az volt, hogy a Szovjetunióban – különösen az 1957 júniusi sikertelen puccskísérletet követően – Hruscsov vezetésével folytatódott a desztalinizáció illetve a poszt-sztálinista rendszer kiépítése, nemzetközi téren pedig megerősítést nyert a békés egymás mellett élés politikája. Ez a világháború elkerülhetőségének deklarálásán túl mindenekelőtt a két világrendszer békés versenyét, a két tábor vezetőinek, politikusainak találkozását, tárgyalásokat, a gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztését, vagyis az ideológia szintjén mindvégig antagonisztikusnak tekintett ellentétekhez képest már–már „normális” viszonyok megteremtését jelentette. Ennek a politikának a követését nagyban elősegítette a Szovjetunió nemzetközi presztízsének éppen ebben az időszakban bekövetkezett nagymértékű megnövekedése. Ez mindenekelőtt annak volt köszönhető, hogy a rakétatechnika területén (interkontinentális rakéták, szputnyik – 1957, Gagarin űrrepülése – 1960) a szovjet tudomány megelőzte az amerikait, s bár ez az előny nagyon is átmenetinek bizonyult és azt a későbbieken sohasem sikerült megismételni, Hruscsov a világpolitika színpadán rendkívül hatékonyan használta ki ezt a tényezőt.

Mindez azt is lehetővé tette, hogy a szovjet vezetés folytassa a szövetségeseivel fenntartott viszonyának már 1956 októbere előtt megkezdett rendezését, átalakítását. Ennek elvi alapjául a szovjet kormány 1956. október 30-i deklarációja szolgált s noha az abban kinyilatkoztatott és később is hangoztatott egyenjogúság, belügyekbe való be nem avatkozás a valóságban sohasem valósult meg, ez a viszony a posztszálini korszakban lényeges átalakuláson ment keresztül. Az alapvető stratégiai kérésekben továbbra is a szovjeteké volt a döntő szó, a részleteket, a taktikát illetően azonban – adott korlátok között beleértve a belső fejlődés alakítását is – a szövetségesek a korábbinál jóval nagyobb önállóságot kaptak, egyfajta korlátozott értelmű partneri státuszra tettek szert. A szovjet tanácsadókat visszavonták, a korábbi kézi vezérlést távirányítással váltották fel. Kommunista világszervezet helyett a szocialista országok vezetőinek rendszeres találkozóin, a Varsói Szerződés, a KGST ülésein vitatták meg az aktuális kérdéseket, ahol az egyes országok képviselői gyakran kezdeményezőleg léptek fel, és ahol – többnyire persze a nyilvánosság kizárásával – komoly viták zajlottak, amelyek tétje mindinkább az egyes országok sajátos érdekeinek képviselete volt. A gazdasági kapcsolatokat a korábbi alig leplezett szovjet kizsákmányolás helyett a kölcsönös előnyök és hátrányok jól ismert elve és gyakorlata váltotta fel. Mivel Moszkva számára a magyar forradalom után az egyik legfontosabb célkitűzés a tábor országaiban a politikai stabilitás fenntartása volt, ennek érdekében nem csak engedményekre volt hajlandó, hanem időről–időre gazdasági segítséget nyújtott a kisebb–nagyobb belső válságokkal küzdő szövetségesei számára. A szovjet vezetés ugyanezen okból – ha nem is örömmel – elfogadta azt a számára korántsem kedvező helyzetet, hogy a kelet-közép-európai országok egy részében a lakosság életszínvonala hosszú távon lényegesen magasabb lesz, mint magában a Szovjetunióban. A szovjet minta követésének kényszere tehát mindinkább „önkéntessé” vált, és annak belátására alapult, hogy mivel a szovjet érdekszférából való kiszabadulásra nincs esély (lásd a magyar forradalom példáját) a legtöbb mi tehető, az adott mozgástér és kapcsolatrendszer minél hatékonyabb kihasználása. A kínai külön vonal 1956 utáni jelentkezése, majd 1960-tól a nyilvános vita és végül a szakítás a Szovjetunióval csak felértékelte a tábor országai részére a posztsztálinista szovjet szövetségi modell nyújtotta rugalmasabb lehetőségek jelentőségét, így ez is hozzájárult ahhoz, hogy Albánia csatlakozásán túl más országokat nem sikerült kiszakítani a szovjet blokkból.

Az persze már az adott pártvezetés összetételén, vérmérsékletén múlott, hogy az adott mozgástérben hogyan manőverezik, milyen prioritások alapján alakítja politikáját. Ebben a tekintetben Kádár és csapata kifejezetten jó helyzetből startolt, hiszen a forradalom tapasztalata olyan impulzust adott a sajátos magyar posztsztálinista modell kiépítésének, amelynek következtében az új politika a lakosság többsége számára – párhuzamosan a megtorlásokkal – már 1957-től a korábbiaknál lényegesen jobb létfeltételeket biztosított.

A szovjet–magyar viszony felhőtlenségét ebben az időszakban nem csupán a korábban említett pragmatikus alapállás biztosította, hanem a Hruscsov és Kádár között létrejött különlegesen szoros baráti kapcsolat is. Bár alaptermészetüket tekintve két teljesen különböző emberről volt szó, a kommunista diktatúra működésének modernizálását illetően nézeteik olyannyira hasonlóak voltak, hogy – míg Rákosi csak szeretett volna Sztálin legjobb tanítványa lenni, – a szovjet blokk vezetői közül Kádár valóban a leginkább volt képes azonosulni a hruscsovi politikával. Hruscsov számára viszont Kádár jóvoltából Magyarország hamarosan mintaország lett, amellyel legmesszebb jutott a desztalinizációban és amellyel úgy büszkélkedhetett, hogy lám, néhány évvel az „ellenforradalom” után teljes a politikai stabilitás, a lakosság jól él.

Ezt a képet „csupán” az ENSZ közgyűlésben 1962-ig évről–évre megtárgyalt „magyar kérdés” zavarta, ahol a magyar és szovjet vezetés nagy bánatára nem a magyarországi konszolidáció eredményeit elemezték, hanem az 1956 novemberi szovjet beavatkozás miatt ítélték el mindkét országot újból és újból. Mindez egyúttal Magyarország részleges és relatív diplomáciai elszigeteltségét is jelentette. Bár a magyar ENSZ delegáció megbízólevelének elfogadását felfüggesztették, az országot nem zárták ki a világszervezetből és sem a nyugati szövetségi rendszer tagállamai, sem maga az ENSZ akciók fő mozgatója, az Egyesült Államok nem szakította meg a diplomáciai viszonyt a Kádár-kormánnyal. A gazdasági kapcsolatok mutatóit tekintve pedig a nyugati országokkal már 1957 végére helyreállt a status quo ante, vagyis az 1956 októbere előtti állapot. A kapcsolatok fejlesztését azonban kétségtelenül gátolta ez a helyzet, ami Kádárt azért is bosszantotta, mert úgy vélte, rendszere a lakosság többsége számára nyugati szemmel nézve is jobb, nem pedig rosszabb a többi kommunista országénál, Lengyelország kivételével. A helyzet normalizálásának kulcsa az amnesztia lett volna, ennek kezelésében azonban mindkét fél ideológiailag merevnek és rugalmatlannak bizonyult. Kádár a belpolitikai stabilitás szempontjából az ötvenes évek legvégéig veszélyesnek ítélte az 56-os bűnösök kiengedését, – arról nem is beszélve, hogy a megtorlás folyamata ekkor még be sem fejeződött – és akkor is csak részleges amnesztiát hajtottak végre 1959-ben és 1960-ban. Nyugati részről viszont sokáig azt nem vették számításba, hogy a Kádár-kormánnyal szemben a nyilvánosság fórumain zajló nyomásgyakorlás nem vezet eredményre, ezért megkockáztatható, hogy titkos tárgyalások útján, úgy ahogyan a magyar és az amerikai kormány között 1960–1962 között történt, nagyobb esély lett volna a megtorlások enyhítésére, emberéletek megmentésére. A megegyezés végül 1962-ben született meg, amelynek eredményeképpen a magyar ügyet levették az ENSZ közgyűlés napirendjéről, Magyarországon pedig 1963 márciusában általános amnesztiát hirdettek.

Mindez megteremtette a feltételeket a nyugati államokkal való viszony normalizálására, mégpedig éppen egy olyan időszakban, amikor a kelet–közép-európai országokkal való kapcsolatok fejlesztése komoly igénnyel merült fel nem csupán Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok, hanem még a korábban ettől elvi alapon elzárkózó NSZK részéről is. Az addigi belpolitikai fejlődés alapján Magyarország kifejezetten jó esélyekkel indult ebben a versenyben, hiszen egy Jonhson elnök számára készült, a kétoldalú kapcsolatok javítását szorgalmazó amerikai feljegyzés 1964 áprilisában azt állapította meg, hogy „Magyarország feltehetően bármelyik más csatlósnál messzebb jutott a kommunista rendszer desztalinizálásában”.

 

 

Az emancipáció útján: látványos diplomáciai sikerek és „láthatatlan” akciók 1963–1967

 

A látványos diplomáciai sikerek sorát U Thant ENSZ-főtitkár 1963 júliusi kétnapos magyarországi látogatása nyitotta meg. Az év végén megindult a nyugati országokkal fenntartott diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelése: Anglia, Franciaország, Belgium (1963 december), Svédország, Olaszország, Kanada, Svájc (1964). 1963–1964 folyamán intenzív tárgyalások folytak a magyar kormány és a Vatikán között a függőben lévő egyházügyi kérdések és a mindenekelőtt a Mindszenty-ügy rendezéséről. A megváltozott viszonyokat jelzi, hogy a magyar diplomácia azt igyekszik elérni, hogy az Egyesült Államok gyakoroljon nyomást a Szentszékre a megegyezés érdekében. Bár mindenekelőtt Mindszenty hajthatatlansága miatt végül csak 1971-ben jött létre olyan megállapodás, amelynek alapján elhagyhatta a budapesti amerikai követség épületét és külföldre távozhatott, a Vatikánnal folytatott tárgyalások végül eredményre vezettek. 1964 szeptemberében írták alá azt a jegyzőkönyvet, amely ugyan sok kérdést továbbra is nyitva hagyott, mégis fontos szerepet játszott a magyarországi katolikus egyház működési feltételeinek javításában.

Noha Magyarország az NSZK-val, az ország legfontosabb nyugati kereskedelmi partnerével csak a német kérdés általános rendezése után, 1973-ban vette fel a diplomáciai kapcsolatot, a nyugat-német kormány már 1963 elejétől titkos tapogatózó tárgyalásokat folytatott a magyar vezetéssel bizonyos diplomáciai jogokkal felruházott kereskedelmi képviselet felállításáról Budapesten.

A nyugati országokkal folytatott kapcsolatok jelentősen megélénkültek, általánossá vált a miniszterek, kormányküldöttségek, különböző társadalmi szervezetek képviselőinek kölcsönös látogatása, rendszeresen látogattak nyugati újságírók, közéleti személyek, tudósok, művészek Magyarországra. Áttörés következett be az idegenforgalom terén is: 1964-től nagy mértékben megnőtt a nyugatról érkező turisták száma, a magyar lakosság nyugatra történő utazását pedig az ez évben megjelent rendelkezés szabályozta: ettől fogva három évenként lehetett erre engedélyt kapni, míg a kelet-európai szocialista országokba ezentúl vízum nélkül lehetett utazni – kivéve a Szovjetuniót.

A korábban említett amerikai értékelés alapján 1964-ben az Egyesült Államokkal is megkezdődött a kapcsolatok normalizálásának folyamata. Ezt egyfelől megkönnyítette Johnson elnöknek a kelet-európai államok felé ekkor meghírdetett „hídépítési” politikája, másfelől viszont a megegyezést olyan problémák nehezítették, mint a Mindszenty-kérdés de még inkább azok a múltból örökölt vagyonjogi kérdések, amelyek alapján az Egyesült Államok jelentős összegű kártérítést követelt Magyarországtól az állampolgárainak vagyonát illetően a második világháborús rombolások, illetve az államosítások által okozott károkért. A vietnámi háború 1965 februárjában történt megindulása után a tárgyalások feltételei tovább romlottak, mivel a magyar kormány a szovjet blokk országaival együtt élesen elítélte Észak-Vietnám bombázását. A vietnámi konfliktus megítélése a szocialista tábor részéről azonban korántsem volt olyan mértékben ideologikus, mint azt a korabeli propaganda hevessége alapján gondolni lehetne. Ez magyarázza, hogy bár a magyar–amerikai tárgyalásokon számos gazdasági jellegű kérdés továbbra is nyitva maradt, 1966 decemberében, az amerikai bombázások közepette megtörtént a két ország diplomáciai kapcsolatainak nagyköveti szintre való emelése, bár nagykövet beiktatására amerikai részről csak a következő év októberében, magyar részről pedig 1968 augusztusában került sor.

Ugyanez a pragmatizmus a magyarázata annak is, hogy a korszak egyik legfontosabb magyar diplomáciai kezdeményezése az a mindmáig szinte ismeretlen közvetítési kísérlet volt, amelyet 1965–1966-ban a magyar vezetők, illetve személyesen Péter János külügyminiszter folytatott a vietnámi háború tárgyalásos úton történő befejezése érdekében.

A vietnámi háború, különösen az első években komoly gondot okozott a szovjet vezetésnek, mégpedig elsősorban azért, mert, mint Brezsnyev 1965 májusában elmondta az ekkor Moszkvában járt magyar delegációnak, „mióta fennáll a Szovjetunió, még olyan harcban nem vettek részt, hogy ne ismerték volna, mi a taktika, mi a stratégia és a cél. Most először fordul elő, hogy nem tudják, mi az elképzelésük a vietnamiaknak, illetve a kínaiaknak – és ez rendkívül rossz hatással van.” Azt is hozzátette, az az érzésük, hogy a kínaiak közvetlen konfliktusba akarják kényszeríteni a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat. A legújabb kutatások megerősítik ezt a vélekedést, így nem kevesebbről van szó, mint hogy jelentősen át kell értékelnünk a vietnámi háború jellegéről alkotott és mindmáig fennmaradt azon értékelést, hogy az elsősorban egy helyi háború formájában jelentkező szovjet–amerikai szuperhatalmi konfliktusnak tekintendő. Mint a forrásokból kiderül, a kínaiak, akik már a hatvanas évek elején befolyásuk alá vonták a vietnámi pártot, a konfliktus kiszélesítése révén igyekeztek megakadályozni a világpolitikában a szovjet–amerikai közeledést és vélhetőn valóban egy szuperhatalmi összecsapás előidézésén fáradoztak. A szovjetek tehát csapdába kerültek, hiszen egyfelől internacionalista kötelességüknek tekintették a megtámadott vietnámi nép megsegítését, másfelől viszont mindent elkövettek azért, nehogy az összecsapás közvetlen konfliktusba sodorja őket az Egyesült Államokkal. Az amerikai vezetés ugyanakkor már 1965 végén kísérletet tett a válság békés rendezésére, amiről a fent idézett beszélgetésben Brezsnyev is elismerte, hogy az komoly szándékokkal történt – miközben a szovjetek nyilvánosan egyszerű propagandafogásnak minősítették az akciót.

Ilyen körülmények között kérte meg a szovjet pártfőtitkár a magyar vezetőket, küldjenek delegációt Vietnámba és próbálják a békés rendezés irányában befolyásolni Ho Shi Minh-t és társait. Kádárék készséggel felajánlották szolgálataikat, ám egyúttal rögtön túl is teljesítették a tervet. A politikai Bizottság 1965 június 22-i ülésén nem csupán a delegáció kiküldéséről határoztak, hanem egyúttal Péter János külügyminisztert is irányelvekkel látták el londoni utazása előtt, hogy angol partnerével vitassák meg a konfliktus tárgyalásos lezárásának lehetőségeit. Tehát nem csupán keleti, hanem nyugati irányban is megkezdték a tapogatózásokat, amelyek az év második felétől közvetlenül az amerikai vezetéssel folytak. A magyar és a szovjet vezetés (valamint a hasonló közvetítést folytató lengyelek) meglepő tapasztalata az volt, hogy míg az amerikaiak valóban késznek mutatkoztak a békés rendezésre – e célból 1965 december végétől 1966 január végéig felfüggesztették a bombázásokat – a kínaiak által beprogramozott vietnámi vezetők szerint a jelenlegi helyzetben nem kell tárgyalni, majd csak akkor, ha az amerikaiakra döntő vereséget mértek. egy azután a magyar és lengyel közvetítési kísérlet a testvéri szövetségesek álláspontjának elvi szilárdsága miatt 1966 januárjában zátonyra futott.

A Szovjetunióval való viszonyban Magyarország – Kádár patrónusának, Hruscsovnak 1964 októberében történt váratlan leváltása után is – a lojális, megbízható, kiszámítható partner szerepét alakította. Kádár azon meggyőződésén túl, hogy az országnak ez a legkifizetődőbb, ennek az irányvonalnak a fenntartását két fő tényező indokolta. Az egyik a nyugati gazdasági kapcsolatok fejlesztésének fokozott igénye, ami kulcskérdés volt a magyar gazdaság modernizálása szempontjából, hiszen a haditechnikát leszámítva a szovjet technológia legalább olyan mértékben volt lemaradva a nyugatitól, mint az ötvenes évek elején. A hatvanas évek közepén ehhez nem ártott a rendíthetetlenség és megbonthatatlanság hitelt érdemlő igazolása, hiszen Brezsnyev 1966 januárjában a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének varsói ülésén nem véletlenül hangsúlyozta, hogy „az imperialisták bővíteni igyekeznek kapcsolataikat a szocialista országokkal, hogy gazdasági, technikai és tudományos lehetőségeiket felhasználva az általuk kívánatos irányban befolyásolják országaink belső életének alakulását, lazítsák egységünket. Ezért különösen fontos az ideológiai behatolás, a fellazítás megelőzése és kivédése.” A másik, nem kevésbé fontos tényező a gazdasági mechanizmus reformjának ekkoriban meginduló előkészítése volt. Mivel a magyar gazdaságirányítás tervezett átalakítása a lenini–sztálini típusú kommunista rendszer kialakulása óta a legjelentősebb strukturális változásnak ígérkezett, különösen fontos volt a szovjet vezetés megnyugtatása, hogy a reform csupán a gazdaság szférájára fog kiterjedni.

A Varsói Szerződés és KGST tanácskozásain valamint a kommunista csúcstalálkozókon a magyar fél rendszerint e szervezetek működőképességének javításáért lépett fel, ami nem csak a szovjet akaratnak felelt meg, hanem ez többnyire egybeesett a magyar gazdaság sajátos igényeivel is, hiszen például az ekkor meghirdetett termelési kooperáció irányvonala komoly kivitelezés esetén sokat segíthetett volna a magyar ipari termékek versenyképesebbé tétele terén. Ugyanakkor fontos magyar érdek volt, hogy a KGST együttműködés ne váljon a nyugati gazdasági kapcsolatok fejlesztésének akadályává. A tagországok közötti vitákban a magyarok sokszor közvetítőként léptek fel, konkrét kérdésekben pedig hol az egyik, hol a másik táborhoz csatlakoztak. A KGST fejlesztési irányai ügyében a fejlettebbek, vagyis az NDK, Csehszlovákia, Lengyelország mellé sorakoztak fel, míg a német kérdésben azokat (Románia, Bulgária, Csehszlovákia) támogatták, akik az NSZK-val való gazdasági kapcsolatok erősítése mellett érveltek.

Amint az az eddigiekből kitűnik, ez a külpolitika szándékosan törekedett a nyilvánosság szférájában a „láthatatlanságra”, a szovjet vonal lojális követésére, és bár a vezetés igyekezett az ily módon önmaga számára önként beszűkített mozgásteret minél hatékonyabban kihasználni, alapvető célja az 1956 után megvalósított viszonylag önálló belső fejlődés feltételeinek megőrzése volt.

Az első szakítópróba: a prágai tavasz

 

A csehszlovák reformfolyamat megindulása 1968 januárjában éppen egybeesett az új gazdasági mechanizmus bevezetésével Magyarországon. A prágai fejlemények hazai hatásának prognosztizálására két ellentétes előjelű magyarázat adódott: a csehszlovák reformok, ha nem korlátozódnak kizárólag a gazdaságra, előbb–utóbb túlmennek a szovjet vezetés által elviselhető határokon és ez a mozgalom eltiprásához fog vezetni, ahogyan 1956-ban Magyarországon is történt. Mindez egyúttal diszkreditálhat mindenféle reformot a szovjet blokkban, tehát komolyan veszélyeztetheti a magyar gazdasági reform sorsát is. A másik elmélet ugyanakkor azzal számolt, hogy míg a prágai gazdasági és politikai reformok együtt elfogadhatatlanok lesznek Moszkva számára, a korlátozott érvényű magyarországi átalakulás, amely nem fenyeget politikai destabilizációval, mint kisebbik rossz, zöld utat kap. A két eltérő kimenetelű folyamat összevetése pedig talán még némi szimpátiát is kelthet a szovjet vezetésben az amúgy is csupán a gazdaság működőképességének megjavítását célzó magyar reformok iránt.

Kádár számára a prágai tavasz jelentette az első és sokáig megoldhatatlannak tűnő konfliktust az 1957-ben megfogalmazott alaptételének alkalmazása során. A „nemzeti érdek” azt kívánta, hogy amíg csak lehet, támogassa az új csehszlovák vezetést, hiszen az ottani reformok sok közös vonást mutattak a magyarországiakkal, sikeres megvalósításuk esetén a két ország példát mutathat a többieknek is. Az „internacionalista érdek” viszont azt diktálta, hogy a Dubcek-vezetés támogatása miatt ne kerüljön konfliktusba a szovjetekkel és a blokk többi országával. Ma már jól ismert Kádár azon szerepe, hogy a csehszlovák vezetőket óvatosságra, a reformok lassítására intette, míg a többieket július közepéig arról igyekezett meggyőzni, hogy tanusítsanak nagyobb türelmet a prágai fejlemények iránt, a szocializmus ügye nincs még ott végveszélyben. Ekkor azonban alighanem már maga sem volt biztos ebben, a magyar forradalom idején szerzett tapasztalatai legalábbis minden bizonnyal az ellenkezőjét súgták neki. Merthogy tisztázni kell: igaz ugyan, hogy 1968 augusztusában még birtokában volt a hatalomnak a Csehszlovák Kommunista Párt, az újabban feltárt dokumentumok, valamint a hasonló mozgalmak történetének együttes elemzése azonban egyértelműen azt mutatja, hogy külső katonai beavatkozás nélkül rövid időn belül egy polgári demokratikus-jellegű rendszer jött volna létre Csehszlovákiában.

Kádárnak tehát végül nem kellett feloldania a feloldhatatlan konfliktust, számára a helyzet maga oldotta meg önmagát.

Rubicon, 1997. 12. sz. 19–22.o.


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 18-September-2006

Search website